Fények

Az ember vajon hányszor kezdi újra az életét? Mikor mondjuk azt, hogy újrakezdés? És valójában milyen érzés is az? Hát ezeken, és az én újbóli startvonalhoz állásaimon gondolkodtam a minap. Mert igen, már álltam ott. Méghozzá a válásom évében. Hiszen akkor egyszerre ment ki minden a lábam alól. Egyik nap még voltak terveink, vágyaink, közös céljaink… másnap már csupán egy „idegen” ágy, egy belső üresség és egy végeláthatatlan céltalanság bolyongott körülöttem. Minden összedőlt. Nem csak bennem, hanem körülöttem is. Egy idő után muszáj volt rálelnem valami fényre, ami kivezet, és ami által egy új életet kezdhetek. Azon merengtem imént, hogy amikor beteg voltam, akkor hova is álltam? Szerintem sehova. Hiszen az élet ugyanúgy ment tovább, csupán egy pici kényszerpihenő bónusszal. De minden változatlan maradt. Illetve ez így nem igaz, hiszen a szemléletváltásom csöppet megváltozott. Ugyanis azon a sugárosztályon megannyi minden történt. Egy olyan zárt világba kerültünk, ahova a fény nem tudott betörni, hiszen még az orvosok is ólom mellényben közlekedtek. Ám a kiutat mégis megtaláltuk. Hiszen, ha a fény nem jön be, hát mi megyünk ki. És igen, állítom, hogy az októberi napocska, az erdő, a kórházból való meglógás és a beteg társaim mind-mind egy olyan húzó erő voltak, ami által csupán csak egy felé tudtunk menni. Felfelé.

Mi van akkor, amikor a barátok közül veszítünk el valakit. Elveszítjük? Van az élettől olyan jel utána, hogy fájdalom? Volt. De a megannyi élmény, és új impulzus, ami mások által őszintén irányítódott felém mindenért kárpótolt. Lekerült rólam egyfajta merevség, és rátaláltam önmagamra. És talán ez az, ami elhozta a fényt, és megvilágított minden fogalmat másképpen. Hiszen egy elfogultság nélküli állapotban az ember sok mindenre ráébred és a barát fogalma átértékelődik.

A munkámban is volt újrakezdés. A televíziózás után egy másik szélirányba fújt el az élet, ahonnan két év után vitorlám kibontva, jött egy felkérés, amiben őszintén megvallva, nem teljesen hittem, hogy fejlődhetek. Ám az élet felülírta. Talán elég éretté váltam, talán az út, amin haladtam végre jutalmat is adhatott. Valahogy így lehetett, hiszen különféle műsorok felelős szerkesztői székei, riporterekért felelősség, megannyi érdekes interjú… majd egy új műsor, más műfaj… Minden olyan egyszerű kívülről és napi kreativitás belülről. Ráadásul ismét egy új film, új dimenzió. Végül is a start mégiscsak megvolt… látatlanul.

Ám meddig kezdhetünk mindig új életet? 
Sosincs késő az újrakezdéshez. Mindegy hol vagyunk, mindegy, merre jártunk, hány zsákutcába szaladtunk. Az élet az újrakezdésekről szól. Az utazásról. Az út szépségéről.
Ha labirintusba tévedtünk, lesz egy apró fény, mely kivezet belőle. És ahogy haladunk a fény felé, azt vesszük észre, már ki is jutottunk. Ha rossz vonatra szálltunk, a következő állomáson leszállunk róla. Miért ne tehetnénk ezt az életünkkel is.

Akkor pedig minek is hibáznál?

Változás.  
Talán egy szóval így tudnám a legegyszerűbben megfogalmazni az elmúlt éveket. És ez a változás annyi mindent vitt, miközben hozott, és cserélt, hogy időm sem volt fölocsúdásomban megérezni az elvesztést.

Mert mit veszít az ember, ha közben olyat nyer, amiben végre önmaga lehet?! Nem sok mindent.

Talán az elmúlt évek mutattak rá mindarra, amire évek óta ott legbelül vágytam. Jól érezni magam, mindegy milyen is az a pillanat, hiszen a történéseket jól is meg lehet élni. 
Az elmúlt években megannyi dolog kicserélődött körülöttem. Barátok mentek, az emléktárgyak velük együtt, régi bútorokat új váltotta fel… így kerültem egy olyan környezetbe, ahol elmondhatom végre, hazaérkeztem.

Hiszen itt nem érzem azt, hogy használnak, hogy fojtanak, hogy telepednek, hogy hibáztatnak… csupán szeretnek. Azért amilyen vagyok. Mert lehet, egyik szavammal adok, a másikkal bántok, ám ahhoz, hogy ez utóbbi történjen, kell lennie előzménynek is.
Minap valaki azt mondta: 
-„Krisztuka téged kicseréltek. Végtelen felszabadult vagy, ami látszik rajtad és tapintatos lettél.”  
Igen, ezek a legjobb szavak már rám.Felszabadult és tapintatos.
A múltban nem tudtam az lenni igazán. Mígnem a változás hozott mindent. Olyan barátokat, társakat, akikkel önmagam lehetek. Akikkel élmény a színház, vagy a sarki kocsmázás, a Mallorca-i beach, de mondhatnám a prágai pečená  kachna-t :) vagy egy jó kis paprikás krumplis est, a farsangolás, a váratlan túrázások... a Csernus előadások... mind-mind feledhetetlen velük. 
Van egy mondás: „Ha valaki elmegy, jön helyette másik.”
És ez a más, tudom, már sokkal jobb változás, hiszen ugyanazon lépéseket nem követi el az ember még egyszer. Ugyanis ebben a fordulatban vagy önmagad igazán. Akkor pedig minek is hibáznál?