216

Buliztunk, már megint. Előző írásaimól is kiderül indokot mindig találunk erre, de most valójában még keresni sem kellett hozzá. Barátaim közül, egészen pontosan hatuknak, az elmúlt hetekben születésnapjuk volt.
Virággal kitaláltuk mindenki személyre szabott meglepetést kap tőlünk, melyeket saját kezűleg készítünk el. Az ötletekkel nagyon gyorsan megvoltunk, a munka részével már nem annyira. Mindketten elég elfoglaltakká váltunk, de lopott órákat, perceket azért próbáltunk lecsípni napjainkból. Keresgéltünk, szerkesztettünk, nyomtattunk, vagdostunk, lamináltunk, ragasztottunk, vasaltunk… végül varrtunk. Mire a buli elkezdődött mindennel készen álltunk, még a forgatókönyvvel is.
A táncolásos fergeteg partit vacsorával szakítottuk félbe, majd mikor már mindenki vissza akart térni a táncparkettre, csendre intettük őket, hogy az ünnepelteket felkonferálhassuk.
Na nem egyszerre, mert akkor elvesztünk volna a nagy kavalkádban, inkább neveiket kis papír cetlikre írtuk, és sorsoltunk. Először a dj-nk papírja került kezembe, aki azonnal feladatot kapott. Megruháztuk, ööö vagyis felruháztuk. „Kérlek, menj át a kisterembe és ott vár valami, amibe bele kell bújnod.” Kicsit félve, aggódva szedte lábait, talán azt gondolta most bolondot csinálunk belőle, ráadásul tesszük mindezt nyilvánosan… aztán egy hangos sikoly, kacagás… és … igen, mi már akkor tudtuk telitalálat! Másodpercekkel később azonnal kettesével szedte lefelé a lépcsőket és mosolyogva feszített benne...ekkor konstatálták a többiek is: új „munkájához” új „felöltő”... a zene stílusosan elindult: Madonnától a Hey Mr. Dj.
Na itt még nem ért véget Zsolt meglepetése. Névmemóriája ugyanis néha megkopik, és hát cavintont mégsem szerettünk volna kiváltani neki, ezért inkább memóriakártyákat készítettünk.
Egy könnyűt, mely a bulis képeinkről lett összeválogatva, egy bonyolultat, mely a farsangi jelmezeinkről lett összeollózva, és egy nehezet, melyet gyermekkorunk fényképeiből állítottunk össze. Na, nem mind a 90 darabon szereplünk mi Virággal, hanem természetesen a barátainkat ábrázolja. Amik pedig eddig nem a mi albumukban szerepeltek, azokat begyűjtöttük a megfelelő személyektől.
Zsoltot természetesen azonnal a legnehezebb verzióból le is vizsgáztattuk. Kiterítettük a belaminált képeket és fergeteges kacagás hangzott fel, minden egyes alkalommal, amikor a név mellé nem azonos személyt társított… igen, igen, igen gyakorlás teszi majd a mestert.
Következő sorsolásunknál nagy Barcelona rajongó nevét rejtette kis papírunk. Egy vers részlet, egy idézet és egy Barcelona induló… Ünnepeltünk pedig előttünk. Csapat meccsére most nem vettünk jegyet, most nem varázsoltuk őt a Nou Campba, jobbnak láttuk, ha magát a csapatot varázsoljuk inkább ide. Na azért ennyire nem nyitottunk pénztárcát… sokkal egyszerűbben oldottuk meg a feladatot. Vásároltunk egy Barcelona gombfoci csapatot, természetesen a nagy riválissal, vagyis a Reál Madriddal egyetemben. Ez utóbbiba pedig leigazoltuk barátainkat és magunkat, saját arcképeinkkel címkéztük fel a játékosokat, klub nevét megváltoztattuk, így alakult meg csapatunk a Realisták! Elvis szám. Szerintem társaságunk 99%-a már ekkor tudta, hogy kinek kellene kifáradnia közénk, hogy a wunderschön ajándékát átvegye. Ennek a szónak, számunkra több jelentése van. Ati a bulik végén, mondhatni a végső elhajlás előtt, előszeretettel csillantja meg német nyelvtudásának pár szavas szókincsét, majd taxit hív és úriember módjára távozik… Ez eddig valóban wunderschön, ám mégsem az. Ami ezt azzá varázsolja, azok az Elvis számok, melyeket folyamatosan, a már fent említett Zsóóó barátunktól kér. Na ebből tegyen valaki össze egy remekbe szabott ajándékot! A mi verziónk a következő: Elvisz Taxi tagsági kártya, hogy hazafelé egy wunderschön utazásban legyen része. A kártyán a pontos lakhely, térképpel illusztrálva, az udvar bejáratának fényképe, a taxik hívószámaik. Hátoldalán pedig a tagsági kártya szövege. Hát ez így nem wundeschön? És, hogy zenéből se legyen hiány, tulajdonába került egy Evis cd is :) Majd újabb cetli, rajta név: Kata. Nem terveztem beszédet, nem készültem sztorit mesélni róla, aztán egy hirtelen gondolat mindent felülírt.
„Ez a személy először azt gondoltam, nem is ismer engem, csak vagyunk, egymás mellett. Majd pár hónap múlva rájöttem, hogy minden, amit gondoltam ez idáig a teljes tévút. Megszerezte telefonom, kimentette a számomra fontos személyek telefonszámait és egy meglepetés szülinapot „varázsolt” számomra úgy, hogy még csak pár hónapja dolgoztunk együtt. Ekkor jöttem rá valójában, hogy ő nagyon is figyel rám, nagyon is ismer engem. Hát most én is megmutatom neki mindezt, mivel az életét terítem ki neki ide... elkészítettük élete társasjátékát”.
Néztem arcát, láttam a meglepődést és egyben a félelmet… Érdekes kettősség. Vele együtt léptek közvetlen közelünkbe a többiek is, és indulhatott a játék. Rajttól, a célig.
Dobókockán számok, bábuja halad, természetesen mindenki nevet, találgat, hogy némely mező „rejtvénye” életének mely periódusából való, és mit is rejthet a megfejtése.
Aztán előkerült egy békás párna is… bár „gazdája igazolt" hiányzással távol volt tőlünk… de mi mindenkire készültünk, számítottunk... és a legvégén egy olyan könyv, melynek megírásához rengeteg segítő szorgos kezet kaptunk. „Mi kell a nőnek?”- tettük fel a kérdést negyven nőtársunknak. A sorokat bekötöttük, díszruhába öltöztettük, és átnyújtottuk tanulmányként szolgálva egy negyven éves barátunknak. A szakirodalom tanulmányozását közös tortával szakítottuk félbe, rajta az ünnepeltek fényképei, életkoruk számai, tűzijátékok és persze három darab gyertya. Igen, nem annyi darab, mint amennyire ti gondoltok, csupán három… 216!

Pontosan ennyi évesek ünnepeltjeink. Egy hangos közös Boldog születésnapot éneklés után pedig odacsaptunk ismét és buliztunk egy nagyot hajnalig, ismét "220 felett"…
Mit is mondhatnék nektek drága Barátaim? Köszönöm, köszönjük, hogy életetek részeivé válhattunk mi is!