Naptár

Mostanában annyi minden történik, hogy néha azt veszem észre, már megint lenge szellő jár ki s be a lakásban, odakint csupán az utca világítása látszik, beesteledett. Reggel, mely nem kezdődik számomra oly korán, még az ágyban iszom meg az elmaradhatatlan tejhabos kávém, miközben olvasgatom a friss híreket, átfutom gyorsan azokat a weboldalakat, melyekből erőt szippanthatok, hogy utána fejest ugorjak. Na nem a nyári melegben oly erősen hívogató medencébe, hanem a munkába. Fürdeni itt is lehet, csak itt az izzadságcseppek gurulnak lefelé bőrünkön.
Barátaim, amikor nem érzem a határaimat, hiszen csak a munkát látom, mely előttem tornyosul, és arra vár, hogy megszerkesszem, megvágjam… olyankor fejemre koppintanak, és hogy finoman fogalmazzak: kiosztanak.
Ha egyszer menekülünk valami elől, a lábnyomaink mindig mutatják az utat, hogy merre menekülünk. Egyre nagyobbak és felismerhetőbbek lesznek mögöttünk, amíg végül hirtelen előttünk lesznek. A saját lábnyomainkat követve soha nem térhetünk vissza a múltba, de ha elég türelmesen várakozunk, a múltunk előbb, vagy utóbb de visszatér hozzánk. És ha azt már nem is változtathatjuk meg, bármikor újraélhetjük. Olyan ez, mint a csúfos vereség a kártyában, mindig érezni fogjuk a kárát és addig gyötrődünk majd ebben az állapotban, amíg végül visszaülünk az asztalhoz, ahol mindenünket elvesztettük.
Érzem én az aggódásukat, hiszen nem egyszer estem már a munka gödrébe, mely először csábítóan megmutatta a vele járó élményeket, majd mikor már nem tudtam visszavenni a tempóból beleejtett és fogva tartott.
Most már úgy érzem, okosabb vagyok. Már nem olyan fontos, hogy én csináljam, hogy én megmutassam, hogy én… már nem. Feléledtek azok a dolgok, melyek múltamban csupán éreztem, hogy szükséges, de sosem úgy irányítottam napom beosztását, cselekedeteit, hogy elég időm is legyen rá, rájuk.
Éppen ezért az elkövetkezendő pár hónapra egy olyan naptárt készítettem magamnak, melyben odafigyeltem arra is, amiken eddig lelkiismeret furdalás nélkül átsiklottam.
Minap cukiztam a csajokkal, többször hajnalig boroztam a felettem lakóval, csacsogtam egy rég nem látott ismerőssel… és ma ráadásul olyan napszakban csuktam le szemeimet pár órára, amikor én sosem szoktam. Időben letettem odabent dolgaimat és bár itthon egy interjút scriptelgettem még, melyet csupán hétfőn vágok, éreztem húz az álom, hát nem ellenkeztem, azonnal megadtam magam…
Az elkövetkező időkre is már lefixálva néhány program, hiszen először egyik este újra beülünk szűk kis baráti társasággal egy kedvesen lepukkant füstös kis kocsmába, mely helyen már törzsvendégnek vagyunk számon tartva, majd csomagolok, bőröndömbe nyári pántos ruháimmal irány a reptér, hogy landoljak azon a helyen, ahova már oly régóta várok és ahol több, mint fél hónapig lógathatom lábamaimat, hogy hazatérve barátokkal áttegyük székhelyünk egy nyaralóba, természetesen azokkal, akiket nagyon kedvelek, és utána kezdjük őszünket egy már leszervezett villányi bortúrával. Érkezünk méghozzá 19-en. Igen bővül kis csapatunk, és ez így van rendjén. Az esélyt mindenki megkapja, hogy „beépüljön”, valamint arra is, ha úgy dönt, leépüljön.
Közben tervben van rokoni látogatástól kezdve (Péter készülj, ha már a húsvéti leruccanásomat az adások keresztbe húzták) baráti kirándulások, ausztriai csúszdaparkozás, csupa-csupa élményt adó programok.
A gödröt már felülről nézem, nem vágyom az aljára, kezdem feltölteni a kiásott mélységet, hogy még gondolati síkon se jusson eszembe beleugrani, menekülni. Már nem. Ez már nem az én asztalom.