Magánpatika

Pár hete nem éreztem jól magam, lázzal küszködtem, hörgött, sípolt a tüdőm, köhögtem, de mivel új munkahelyen nem jó betegállománnyal kezdeni, ezért bevonszoltam magam. Két piros lámpa választott el a célállomástól, mikor megcsörrent telefonom.
-"Hallom beteg vagy, be ne gyere…" -mondta új főnököm.
-"Én innen már nem fordulok vissza, ha rosszul vagyok, hazajövök."
Állt az alku.
Valójában bármelyik percben haza tudtam volna menni, de nem olyan fából faragtak, akit egy kis meleg testhőmérséklet és köhögés ágynak dönt.
Ez a rossz közérzet minden nap megismétlődött… reggelente úgy ültem be autómba, nem maradok bent sokáig, sietek haza… de persze mindez csak terv maradt, egyik nap sem sikerült betartanom. Már annyira elhatalmasodott rajtam ez a fránya korság, hogy nem volt mit tenni, betértem lándzsás útifű szirupért a gyógyszertárba, az majd segít, gondoltam.
Pikk-pakk felhörpintettem egy nagy üveget, ám nyomát sem láttam a javulásnak, így újra próbálkoztam. Gyógyszertáros lecserélte löttyömet, vigasztalásképpen felvilágosított, „van, aki már négy hete nem bír kimászni ebből a vírusból.”
Én ekkor már két hete "élveztem" vendégszeretetét, és már nagyon elegem volt önmagamból.
Köhögő rohamok, szinte fulladásig, ennek következménye, hogy alig aludtam, cserébe viszont felvertem az éjjeli csöndet és vele együtt a lakókat :)
Aztán eljött a csütörtök, elszakadt a cérna. Scriptelés előtt munkát félbehagytam, autóba vágtam magam, irány dokimhoz, Szentendrére.
-"Lélegezzen mélyeket."
-"Hörögni fogok, szörnyű lesz."
Mikor először belélegeztem még az asszisztens is odafordult, neki is zavarta fülét a hang. Akkor mit szóljak én, éjjelente erre a sípolásra ébredek. :)
-"Uh, hát ez tényleg nagyon csúnya. Le kellene tisztítani."
Nézem a recepteket, a hatodiknál megakad a szemem. Gyulladáscsökkentő.
-„Erre nincs szükségem, azt hiszem.”
-„Jól mondta, csak ezt hiszi. Tüdőgyulladása van.”
Ha ránézek konyhapultomra az ott található készítmények mennyisége végett azt mondom magánpatikát is nyithatnék. Még gyömbért is vettem, mondván, az ebből főzött tea csodákra képes. Hiába ittam több napon át napi 3 literrel belőle, most már tudom, nem az én állapotomra nyújt segítséget.
Szóval pár napja nyomom az ágyam, miközben odakint a nap mutogatja sugarait és csal mosolyt az arcokra… a barátaim ugyanezt teszik velem, csak sajni nekem most minden egyes kacaj fájdalommal jár.

Újra a fedélzeten

Már vágytam rá. Végre nem azt csinálom, amit nem szeretek, ami bár az én döntésem volt, de mire teljesen belecsöppentem, addigra már félig kényszernek éltem meg… Előzetes számításaim szerint fejlődni, tanulni mentem oda, aztán ez a „küldetés” csak félig járt sikerrel…
Együtt dolgoztam valakivel, kinek arcát, munkásságát az országban mindenki, de valójában azt kell mondanom, a személyét igazán senki nem ismeri. Így, hogy volt szerencsém, vagy nem szerencsém, még nem tudom, de beleláttam mindennapjaiba, az összes dolgába, összegezve azt kell mondanom nagyon nagy csalódás volt ő.
Sosem kezeltem másképpen az ismertebb embereket. Ugyanolyan személyek, mint bárki más… csak lehet, rájuk valamiért jobban koncentrál a média. Ám ha eme nagy figyelmet közelről megvizsgáljuk, beleláthatunk, miért is van ez így. Esetleg cikkeket iratnak magukról, esetleg barátjuk a főszerkesztőnek, esetleg pénzt osztanak szét, esetleg jól végzik hivatásukat… Széles a tárház.
Egyszer volt főnököm megkérdezte tőlem, nem féltem e mikor először ültünk le beszélgetni egymással szemben. Emlékszem olyannyira nem, hogy még hazudni is elfelejtettem :) a kérdések alól sem bújtam ki… Úgy a második percben, kertelés nélkül közöltem, én nem abban a suliban végeztem, ahol ő tanít, ráadásul Kovácsis és Vitray-s voltam, akit ő nem igazán szívlel… mindezek ellenére mégis felhívott még aznap este, hogy másnap már be kellene mennem, mert egy Dávid Ibolya cikket össze kellene hoznunk. Igen, Ibolykával kezdtem nála. :)
Fura volt az elmúlt években belelátni a felszínes családi életébe, a fényűzésnek fenntartott körülményeibe, a nem is nagyon általa végzett munkájába, az állítólagos barátaiba, a különböző szerekkel stimuláló életébe, szokásaiba, egyre erősebben feltörő modortalan, sokszor fellengzős stílusába… Nem akarom konkrét példákkal megbántani, hiszen az élet eléggé ostorozza őt szavaim nélkül is. Borzalmasan nagy árat fizet, fiatalkori egójáért.
Anno mindent egy lapra tett fel, csakhogy ismert és elismert legyen, melynek mázsás következményei meg is jelentek, és amelynek törlesztő részlete ebben az életben sosem fog lejárni, hiszen körülötte -szó szerint- minden romokban, menekülni pedig már nincs hová.
Sok mindent megtehetünk életünkben, de nem mindenáron! A számla, ha nem is rögtön, de biztosan törlesztődik, kivétel nélkül mindenkinél!
A legtöbb esetben nem szükséges lerántani a leplet, felfedni mindenki előtt az igaz arcát, hiszen lehet ez nagyobb büntetés, mint az ellenkezője. Elég fájdalom együtt élni az önmagunk becsapására kitalált, és elképzelt mesevilágban, mint megadni az esélyét a hibák felismerésének és sanszot nyitni az őszinte újrakezdésnek… Az élet pontosan tudja fizetni, törleszteni mindig kell, a kasszánál könyörtelenül beütik a mindenkori „élvezeti cikkeid” értékét… és akkor érezzük csak igazán, ezt mégsem kellett volna. Sajnálom őt!
De beszéljünk a jelenről, a sokkal jobb korszakról, hiszen váltottam! Ez egy extrém hely. Nagyon extrém. Itt folyamatos a jövés-menés, szerkesztők, operatőrök, riporterek, külsős produkciók… mindenki a hajójukon. Engem örömmel fogadtak, hiszen ők kerestek, ők akartak, ők szemeltek ki… Zsákbamacskát nem vettek, mivel három-négy évvel ezelőtt egy két éves produkciót már „lehúztunk” egymással, és azóta is hívtak alámondani, forgatni, fedélzetükön már többször bizonyítottam, vagyis, mint kipróbált hajóskapitányt igazoltak le.
Bevallom őszintén a legjobbkor tettek ajánlatot, már hiányzott ez a fajta munka! Jó újra a régi forgatások képeiről leporpolni a port és napi szinten beleszippantani a vágószobák hangulatába, vitázni, vagyis inkább érvelni a vágóval, de nem a Pistával, magyarázni az operatőrnek… kreatívan alkotni. Vitorlámat kibontottam, jönnek a szelek, szeljük a habokat! Jó újra a fedélzeten!