Csillagállás

Amikor megcsípem kezem, érzem a fájdalmat. Akkor mégis csak én élem át a mindennapi dolgokat. Ki érti ezt? Senki, ám ez nem zavar, hiszen minden percét élvezem, ugyanis szeretnek!

Egy ideje elég nagy változás ölel körbe. Lassan azt kezdem érezni, ez nem is az én életem, itt minden olyan más, itt minden olyan … fura, és talán idegen is egyben. Eddig elkerültek ezek a dolgok, vagy csak apró, szinte elenyésző részleteiben jelentek meg egy fikarcnyi kis időre. Azonban én inkább nem, hogy karnyújtásnyira, de még látótávolságban sem láttam őket.
Most pedig pont az ellentétet élem át, hiszen társammá szegültek és napi szinten velem jönnek.
De miért van ez így? Talán próba az élettől, talán vizsga a következő lépéshez? Ki tudja? Szerintem senki! Ez jelen pillanatban csöppet sem zavar, hiszen egy biztos: minden percét élvezem. Élvezem, amikor mehetek, amikor beszélhetek, amikor találkozhatok, amikor odafigyel, amikor telefont kapok, amikor felkérnek… amikor szeretnek!
Hogy egy nagyon kedves ismerősöm szavait kölcsön véve éljek, most ezek azok, amik „mozgatnak, löknek előre, unszolnak és bujtogatnak”.
Ha elmesélném történetem, mely a fenti sorokból lettek idézve, szerintem hetekig hangos kacarászás, akarom mondani sikítva vinnyogás törne ki hazánkban. Ám mivel a valóban belém látást, csupán igazán keveseknek

engedélyezem, ezért ne haragudjatok, de a hasfájásig hahótázást megtartottam a szerdán  ismét összeült eszem-iszom-bulizós és nálam alvós csajos estére, és ott fedtem fel francia kártyáimat. 

Hé, ki helyére csöppentem? Eddig ki élte ezt az életet? Hol volt mindez? Miért csak most látom igazán az egész világot? Milyen csillagállás áll éppen felettem, fogja ujjaim és vezet oda, ahova mindig is vágytam?

Amikor megcsípem kezem, érzem a fájdalmat. Akkor mégis csak én élem át a mindennapi dolgokat. Ki érti ezt? Senki, ám ez nem zavar, hiszen minden percét élvezem, ugyanis szeretnek!