Betörés

A szomorúság minap betört lakásomba, felkapott engem és elröpített az élet legfájóbb, legmélyebb bugyráig. Igen, nincs jó kedvem. Pedig lehetne, hiszen munkát váltok és újra olyan életem lesz, ahol jöhetek-mehetek, trécselhetek, alkothatok, kreatívkodhatok és a végterméket mindenki láthatja. Na nem itt, hanem máshol, egy dobozban. Aki nem találkozott még velem, aki nem látott, aki nem hallott, soha nem fog rám ismerni, és nem fogja azt mondani, igen ez ő, hiszen mindezt ábrázat nélkül teszem. Régen sem szerettem mutogatni magam, ebben mára sem változtam meg. Inkább megbújok, és a háttérből figyelek… számomra ott jobb.
Párszor belekóstoltam az „előterekbe”, ám mindezeket csakis valakikért tettem meg. Az egyik és első számú, a nagymamám volt, aki végett párszor megmutattam arcomat, hogy a kis faluban elmondhassa: az unokám ma látható abban a „dobozban”.
A másik, a barátnőm. Ma is füleimben csöngenek könyörgő szavai, hogy főzzek vele az egyik műsorban. Megszámolni nem bírom hány alkalommal zargatott ezzel a kéréssel, mire végre igent mondtam. Aztán a forgatáson belecsaptunk a lecsóba, totál kikapcsoltuk a környezetet, függetlenítettük a kamerákat, a stábot, és elengedtük magunkat, úgy istenigazából. Abszolút hülyét csináltunk önön magunkból, a körülöttünk ténykedők pedig ezen okból kifolyólag folyamatosan rajtunk röhögtek… azt már nem is akarom tudni hány ember tette ugyanezt az adás alatt. Emlékszem másnap fel kellett mennem a Híradósokhoz egy értekezletre, ahol a műsorvezető széles mosollyal odalépett mellém, „Kriszta nem te voltál tegnap a … „
Nem az én világom a szereplés. Sosem volt az. Tudatában vagyok, hogy ez tengernyi előnnyel jár, de megannyi bántással is. Ez utóbbit feldolgozni pedig nagyon nehéz. Látom a környezetemben lévő emberek mennyire szenvednek egy-egy beszólás, negatív újságcikk után. Pedig legtöbbször a fele sem igaz annak, amit olvashatunk róluk. Millió egy példát tudnék felsorolni, de most legyen elég csupán egy. Reggel 6.30-ra jött értem egyik barátnőm és mentünk vidékre. Az egész napot ott töltöttük kettesben, közösen, mire másnap megjelent egy olyan írás, interjúval összekötve vele, hogy a lány aznap Pesten szakított párjával… elszomorító mindez! És a legborzasztóbb, a legtöbb ember elhiszi, amit olvas, amit lát és nem gondol bele, mi van a hátterében. Valami ilyesmi történt most velem is. Különböző oknál fogva nem tudok most Murathoz repülni és ő sem tud jönni… és ezt senki, de senki nem értheti meg, hogy valójában milyen rossz érzés! Csakis mi. Mi, akik átéljük, mi, akik megéljük, mi akik annyi időt fordítunk egymásra, és mi, akik pontosan tudjuk mit jelent a másik a saját életében.
Nem fogom soha senkinek sem elmagyarázni mit miért teszek, mi vezérel engem, ki kicsoda… elég egy keresztnév, elég egy jelző, elég egy gondolat… és minden más, ami mögötte van, az csakis az enyém. Soha, de soha nem adom oda, senkinek! Nem fogom elmondani életem minden percének mozzanatát, nem fogom kitálalni mikor nevetek vagy mikor sírok… Igen, sírni is szoktam, hiszen nekem is vannak sós könnyeim, és igen, nálam is eltörhet az a bizonyos mécses.
Ez a blog nem azért íródott, hogy minden mozzanata, érzése rögzítve legyen. Hogy innen mindenki informálódjon, ahelyett, hogy önszántából megkérdezze, mi van veled… Nem! Valami egészen másért kezdtem el írni. Ha visszanézzük első bejegyzéseim között milyen témák sorakoznak, pontosan láthatjuk, hogy maga a blog, betegségem kilábalásának egyik kapaszkodója volt. Utána már olyannyira megfertőzött, elsodort ez a fajta naplósdi, hogy folyamatosan rögzítettem benne mindazt, amit fontosnak tartottam, és amit ha majd egyszer gyermekem, vagy unokám esetleg elolvas, elgondolkodhat azon, milyen is voltam, milyen is lehettem.
Ítélkezünk, támadunk, esetleg elítélünk. Mindez abból adódik, hogy nem látjuk a hátteret, a tartalmat, vagyis az őszinte valóságot. Örömével, bánatával, mosolyával, kacajával, elfojtó könnyeivel, vagy záporaival egyetemben. Csak annyit látnak, amennyit mutatni engednek… Én nem fogom bánatommal mások életét elszomorítani, nem fogom hétvégenként a gyerekek előtt megmutatni mi is lakozik valójában odabent már egy ideje, nem fogom mindenkinek elmesélni… mivel nem ők alakították, nem ők tologatják benne a bástyákat, és nem ők azok, akik ezzel nap, mint nap fekszenek és kelnek.
„Tele szívvel mosolyogsz Drága, akkor is ha megszakad odabent!” - írta: Virág. És milyen jó jellemzést is adott rólam. Csak most ez egy picit átalakult, mert annyira megszakadt valami odabent, hogy a mosoly eltűnt, tovaszállt. Lemerültem. Elfogyott az utolsó energiatartalékom is.
Minap támadást kaptam, megértés helyett. És ez fáj, nagyon fáj.
Elég lett volna egy mondat, egy együtt érző mondat… az odavetett, érzelemmentes szóhalmaz felelet helyett.
Lehet látni, ahogy az ember levegőt vesz, ahogyan lép, ahogyan kezet nyújt, ahogyan simogat, ahogyan leül és még megannyi helyzetet… de, hogy ott legbelül éppen mi van, azt soha. Hogyan is írt anyukám rólam? „Segítőkész, odaadó, kitartó, nehéz meggyőzni ha esetleg nincs igaza...”
Ez utóbbi végett, a jelen konfliktusra próbáltam érveket felsorakoztatni a mérlegre, amit ha tiszta fejjel végig gondolok egyensúlyban áll, valójában semerre sem billen! De! Az én fájdalmam, amiken keresztül megyek, és ezeknek nem figyelembe vétele, nem megértése az, ami mégis csak billent... felém. Ez fáj, nagyon fáj és ezért a szomorúság minap betört lakásomba, felkapott engem és elröpített az élet legfájóbb, legmélyebb bugyráig.