Ám bevallom egy kicsit magam felé hajlott a kezem. Pedig nem szoktam ilyet sosem csinálni, most mégis. Kertész Alice interjú nekem már régi vágyam. Kettesben szemtől szemben beszélgetni vele, igen már régen szerettem volna ilyet. Az idő pedig most megadta mindezt, hiszen a jövő hét vasárnapi műsor előtt éppen születésnapját ünnepli, tehát a téma adott: szülinapi köszöntés egy kis múltidézéssel.
-"Csak egy interjút." – a csattanót nem szeretném neki elárulni.
-"Áááá, nálam sokkal szebbeket kell mutogatni, nem vagyok én kameraképes."
- "De a példaképeket nem háttérbe, hanem előtérbe kell helyezni." – vágom ki magam a szorult helyzetből.
A hosszas, szinte baráti, kacarászó beszélgetés után egészen a tegeződésig jutunk.
-"Kérlek, nagyon erős szűrőt hozzál magaddal, hogy kameraképes legyen a kinézetem." – mondja búcsúzóul.
Minden forgatásra időben indulunk, számolva a dugóval, káosszal… ám a megbeszélt napon, 10 percet csúsztunk. Szentendrére igyekeztünk, Alice házához, mivel együtt mentünk át a forgatás helyszínére.
-"Ti jobbak vagytok a halálnál. Késtetek!" – mondja két puszi közt.
Meglepődöm, mert hirtelen eltűnik az a jókedv melyet telefonban folytattunk.
-"Hova viszel? Akkor cukrászda?"
Na, most hogy mondjam meg neki, hogy egy angol kocsma váltja fel a habos kávét kis sütikével. Válasz helyett terelem a szót.
-"Szereted Szentendrét?"
-"Nem! Minden barátom Pesten lakik, minden nap visszajárok Óbudára. Egy jó helyet sem tudok itt" …
Én pedig egyre jobban süllyedek az autó ülésébe. Mi lesz itt?
-"Na hova megyünk?"
Hallom ugyanazt a kérdést.
-"Ö ö ö ö ö egy jó kis étterembe."
-"Van itt ilyen?" – csodálkozik. "Még jót nem ettem ebben a városban."
-"Barátaimé a hely, csak nekünk nyitnak ki korábban. Majd meglátod, csuda jó helyet mutatok ma neked."
Belépünk, Alice az ámulattól szólni nem bír, tátott szájjal néz körbe. Míg megmutogatom neki az összes kis zugot, addig bevilágítás, kamera beállítás… mindenki teszi a dolgát, vagyis én lefoglalom az interjúalanyt, ne tűnjön föl neki, hogy most számára felesleges idővel rabolom a napját, kollegáim pedig beállnak a kezdéshez.
És végre eljön az a pillanat, amire oly régóta vágyom. Alice ül velem szemben.
A „tessék” vagyis „kamera forog” előtt, pár másodperccel, nehogy már nyugodtan trécseljünk, kedves interjúalanyom a legnagyobb nyugalommal, csak ennyit mond:
-"Ugye nem lerágott csontokról fogsz most kérdezgetni engem, mert azokat már nagyon unom."
Oh remek! Most mit tegyek. Nem szeretem előre leegyeztetni a beszélgetés fonalát, ám most lehet, mégiscsak változtatni kell, nehogy meglepetés érjen és interjú közben föláll, otthagy. Sosem volt még ilyen…
-"Nézd Alice, egy lerágott csont biztos lesz benne, az pedig az 56-os olimpiai aranyérem. De engem nem a tény és az itthoni körülmények érdkelnek, hanem ahogyan megszerezted azt az érmet. A szétnyílt könyök, az ebből kifolyó súlyfelesleg, de szeretnék beszélni veled a tévé tornáról…."
-"Te ezeket honnan tudod?" – folytja belém a szót.
-"Készültem! Meglepő?" - mosolygok
-"Ezekről nem szoktam beszélni. Általában csak a forradalom hangulatáról kérdeznek és a győzelemről. Mi van neked még?"
-"Egyik napról a másikra szálltál ki a tornából, 60-as olimpia előtt te csak úgy kivonulsz, miközben éremért utazhattál volna. Valami lehet a háttérben."
-"Megsértődtem, dacból nem utaztam." – látom, szemei talán még a tekintete is picit megváltozik. "Tetszik amiket mondasz, kezdhetjük."
Na ilyen sem volt még velem. Így elkezdeni egy interjút. Ezen is túl vagyok :)
Belekezdünk. Az első indító kérdés után én is feloldódom. Néha meglepődöm, tabuk nélkül, őszintén beszél.
-„Ezt lemered adni? Sosem mondtam el, rád bízom, mit kezdesz vele.” - mondta egy olyan blokk után, ahol még én is lemerevedtem.
Találkozásunk végén előkerül egy doboz, benne az ajándékom. Arcán meghatódás, már-már a könnyeivel küszködik. Ölelés, puszik… nevetés.
Pár nappal később csörög a mobilom, látom Alice hív!
-"Te Kriszta, a torta isteni! Honnan tudtad, hogy ez a kedvencem?"
-"Erre mondják drága Alice, hülyének van szerencséje?"
-"Nem, erre inkább azt, ez a telepátia!"
Még megvitatunk néhány dolgot, miközben nagyokat kacagunk, és annak is örömködünk, hogy az élet megadta azt a lehetőséget, hogy megismerjük egymást.
Az viszont már az én titkom marad, kedves Alice, hogy ebben azért az én kezem igen erőteljesen benne van!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése