2011.

Tavaly ilyenkor egy igen fontos telefonhívást már a hátam mögött tudtam. Éppen december 23-én csörrent meg a mobilom, mikor a mézes krémes lapjait emeltem ki sütőmből.
-„Januárban üljünk le beszélni, indulnak műsoraink és szeretnénk, ha nekünk dolgoznál”.
Szóval egy éve még sejtésem sem volt, hogy mekkora lépcsőfokra is fogok majd fellépni. Csupán annyit tudtam, akarom. Igen akarom náluk a tévés munkát, akarom a vele járó feszültséget, megannyi átdolgozott éjszakát és természetesen a hozzá járó elismerő szavakat. Mindent. A jót, a rosszat egyaránt.

Aztán ahogy teltek a hónapok és indultak a műsorok, belevágtam én is. Eleinte csak, mint a produkció egyik „eleme” vagyis szerkesztő-riporteri státuszban, majd kineveztek felelős szerkesztőnek. És nem egy, hanem azonnal három műsornál. Ez így szépen hangzik, meg ki ne akarna azzá válni, de megannyi gond, probléma és időhiány társult is mellém. Bevallom eleinte nem igazán aludtam nyugodtan végette, hiszen kishitűségem igen erős dominanciát diktált. Megannyi kérdést képes voltam feltenni magamnak, a sikeres végkifejlet végett. Néha arra riadtam, hogy a megírt felkonf szöveg mennyi időt is vesz el a műsorból és mi van, ha valamelyik riporterem túllépi a megengedett, általam előírt időt. És igen, az álom nem volt hiábavaló. Mindaddig, amíg oda nem „csaptam”, amíg meg nem születtek bennem a szabályokkal kapcsolatos mondanivalók, heti szinten szembesültem az általuk kreált problémákkal. Eddig minden munkahelyemen hibáztam. Hagytam, had javítgassak én mindenki után, hagytam, had „működjön mindenki” a saját szabálya szerint és inkább sajnálatból nem szóltam oda!

Azt gondolom jogosan tettem fel a kérdést magamnak most is: Akkor mi az én szerepem? Hogyan fogjam össze a csapatot, amikor saját fejük után mennek, és engem figyelembe sem vesznek. Engem ki lát? Csakis én! Hát éppen ezért mondtam el nekik, mit jelent a kollegiális viszony, mit jelent csapatban működni, hogyan is segíthetjük egymást…
„...Kérlek titeket, hogy segítsük egymást, ha kell elérhetőségekkel, ha kell anyagok ötleteivel, ha kell vágásidővel.... bármivel.
Én kiállok mellettetek, és próbálok minél többet segíteni nektek, de ehhez kérem a partnerségeteket. Ha valamit kérek, ne azt gondoljátok nincs időm, és jó veletek levelezni ezért írom :) Ne kelljen utána járnom, hívnom, üzennem... Januártól jobban egymásra leszünk utalva!
Eddigi munkátokat köszönöm! Ugyanezen csapattal vágok neki a 2012-es adásoknak, senkinek nincs félni valója! Rám eddig is számíthattatok, ezután is így lesz!”
Amióta mindenki megértette a lényegét, a súlyát, és szemtől-szemben beleláttunk a másik világába, mindenki egy hajóban evez. Muszáj így tenni, hiszen egy csapat csakis attól sikeres, ha egy felé húznak. És csak akkor nem sínyli meg a kapcsolat, mindegy, hogy baráti vagy családi, vagy kollegiális, ha mindenki őszintén elmondja a másiknak szemtől szemben a saját gondolatait. Mert lehet, a másik azt hiszi, ő pontosan tudja… de honnan tudja, hogy ha én a sárga színre gondolok ez milyen sárga? Citrom, narancs, világos, sötét…

Valójában nem is tud a másik semmit. Éppen ezért szakítottam időt a beszélgetésre és rájöttem ki miben erős, kinek mennyi szerepet adhatok, kitől mit várhatok el… stb. Amióta mindenki egymás felé fordult, azóta összekapaszkodva visszük a műsort, közösen. Szóval megtanultam az elmúlt évek folyamán, hogy mindaddig, amíg nem állok ki magamért, nem is tudok rendet tartani és örökké átlépik határaimat. Azt gondolom életemben először végre ezt jól csináltam! Volt film is, melyre örömmel mondtam igent! Minden percét élveztem és melynek utómunkálatai még a mai napig zajlanak. Szépen lassan, de készül a mű. :) Több történet megtalált az utolsó ilyen jellegű munkám után, de egyikben sem láttam akkora sikert, mint ebben. Erre nem sajnáltam sem időt, sem ötletet, sem energiát belefektetni. A végtermék pedig nagyon felemelő lesz.

Murat megkért vele kapcsolatban ne ide írjak. Legyen az egy titkos napló, melybe nem láthat bele senki! Éppen ezért írásaim már egy ideje életem nem arra a szakaszára koncentrálódtak, hanem sokkal inkább a munkára. Hálával (is) tartozom neki. Igen. Megannyi dologra megtanított. Legyen akár szó türelemről, megértésről, elfogadásról, féltékenység lerakásáról… és sorolhatnám még nyugodtan ide mindazokat, amik erős hiányosságok voltak életemben. Bárhogyan is sodorjon bennünket az élet, tudom, a nap bármely percében kereshetem, és bármikor hívhat ő is. És ezek nem üres szavak, feleslegesen tett ígéretek. Nem! Ismerem a múltat a jelent, ismerem őt és magamat egyaránt… egy nagyon jó barátot is kaptam, ki nem fél tanácsot adni, ki képes lenyugtatni és képes nem részrehajlóan véleményt formálni. Ha hibázok, megmondja, ha büszke
rám, megsimogat. Őszintén rakja oda magát, álarcok nélkül. Végig nézte, hallgatta az elmúlt napok történéseit is. Neki köszönhetően rájöttem sok mindenre, és ahogy mondta az valójában be is következett.
-„Te most ne beszélj, csak dőlj hátra és figyelj! A víz, ha utat akar találni magának, ki fog törni. Meglásd, egy hónapot sem kell várni, és be fog következni a végleges lépés, melyre reakciót sem fognak várni, mert tudod ők…!”
Idén jó pár barát megmutatta mire is képes. Legyen az távolodás, vagy közeledés. Legyen az üresség vagy őszinteség. Legyen az beszélgetés, vagy tényszerű elhatárolódás… szóval sok minden. Hogy az élet így alakított néhány történetet, annak oka van. Mint mindennek. Ne haragudjatok, erről sem ide írok, hiszen megígértem valakinek, nem mutatom meg a bennem lejátszódó gondolatokat, lépéseim okait, mivel nem kíváncsi rá, és én tiszteletben tartom. Kérd és megadatik elv!
Volt, aki elhagyta országunkat, és nagyon messzire költözött és volt, aki igen hosszú évek után hazatért… Voltak jó programok és kevésbé jók, voltak élmények és felejthető cselekedetek… voltak bulik, túrák, tortúrák, Sopronizás, Kunyhózás, csajos iszogatások, megannyi hely, milliónyi impulzusok.
Család. Ha végig nézek rajtuk, azt kell mondjam, nem sikerült az, amit elterveztem. Egy falat akartam lebontatni, de visszatartott valami. Talán jövőre… mindenképpen megpróbálom.
A gyerekek sokkal közelebb vannak hozzám, mint eddig bármikor voltak. Titkokat mesélnek el, fontos történeteket bíznak rám… szövetséget kötöttünk.
Az unokatesók megvannak, kivel lazább, kivel semmilyen, kivel szorosabb, kivel még szorosabb a viszonyom! Igen. Nem titok, Péterék azok, akik folyamatosan hívnak, keresnek, vendégül látnak,
érdeklődnek, üzennek… majdnem 200km-er a távolság közöttünk, de ez mégsem tapintható, hiszen a folyamatos kommunikációnk minden kilométert ledönt. Tegnap éjjel is igen fontos eszmecserét folytattunk a

baráti normák fogalmáról, melyben mindketten egyetértettünk, a családi problémákról, a laptopok fejlődésének folyamatáról… Jó, hogy vannak, hiszen ha bajom van, elmondhatom nekik, meghallgatnak, tanácsot és bort adnak mellé :)
Szóval felemás évet zárok. Valahol sikereset, és valahol igen csak tanulságosat! Tudom én is vétettem hibákat, de ki az, aki nem? Tudom, van még miben fejlődnöm, de kinek nincs? Senki sem tökéletes, csupán arra törekszünk, hogy azzá válljunk!
Nem fogadok meg semmit jövőre. Ha valamit meg akarok tenni, úgyis megpróbálom, ha valamit el kell rendeznem az élet úgyis, utat mutat hozzá… hogy változás jön életemben, pontosan tudom és azt is, jövőre ezen a napon olyan dolgokról is be fogok tudni számolni, amiről ma nem írtam! Mivel még ide nem írhattam le! :)
Kívánok mindenkinek nagyon boldog, sikeres, és egészséges 2012-es évet!

Ui: Legfontosabbat kifelejtettem: Idén volt az első, amikor dokim egy év el távot adott :) gyógyszer nélkülit… de január-február kontrol! Van mit addig „kijavítanom”… már előre hallom leteremtő szavait… ááááá