Csúsztunk!

Annyira szépen esett a hó a minap, hogy kedvet kaptunk a nagy szánkózáshoz mi is. Oly sok kedves emlékem van gyermekkoromból, mikor ilyen időben szinte alig jártunk haza, ugyanis egész álló hétvégén csak csúsztunk, meg húztuk a szánkóinkat fel meg le. Csupán az átvizesedett anorák tudott bennünket hazazavarni, amikor már csontig hatolt a hideg és vágytunk a radiátor melegére. :)
Csatakosan, csurom vizesen és átfagyva beléptünk a lakásba, pár másodperces sokkhatás után csak ezt hallottuk, szinte visszhang szerűen: „atya úristen, csak ennyi eszetek van… most kell hazajönni…”

Hát mikor jöttünk volna? Nem is értettük… a leszidást minden alkalommal megkaptuk, ám mi fittyet hánytunk az egészre, hiszen a sok kacagás, a megannyi jó érzés ott tartott bennünket a szánkó pályán. Még ma is érzem az akkori hideget arcomon, a sok kék-zöld foltot testemen és mintha tegnap történt volna úgy él bennem minden emlék.
Mi biza ma csúszni fogunk! Autóba pattantunk és először kiszáguldoztunk szüleimhez, hiszen készülve a nagy hóra, fel kellett fegyverkeznem hótaposómmal, ami utoljára, nem is olyan régen vidéki disznóvágáskor melegítette tappancsaim, és hazatértem után kint hagytam szüleimnél. Egy gyors reggeli valamint kávé elfogyasztása után máris folytattuk utunkat.
-„Pomázon tudok egy jó kis helyet, ugorjunk át oda.” - vetem fel ötletem.
Már láttuk magunkat, ahogyan sikítva csúszunk a spéci bobjainkkal és visszamegyünk gyerekkorunkba.
Ahogy közeledtünk a domb felé, hevesebben dobogott szívem, csúszni akartam nagyon. Kanyar, meg még egy kanyar… és a hónak hűlt helye. Na, remek. Nem adjuk fel!

-„Oké, Csobánka közel, ott tuti lesz elég hó”.
Újabb kanyar és még egy… hó sehol.
-„Legalább annyi havat találjunk, hogy húzzuk egymást, csak 5 métert”. - jön a mentő felvetés.
-„Hééé, te nem ismersz? Miből gondolod, hogy kétszeri „csalódás” eltérít? Dehogy. Irány Pilisvörösvár.”
Újabb kanyarok… a nap finoman égeti arcunkat, rengeteg autó az úton, ezek szerint senki nem a meleg szobát választotta mai programnak! Hát mi sem!
Vörösvár!
-„Ha látunk az erdőnél gyerekeket, nyomok egy satu féket és már pattanunk is a bobra” – tervezem. Igen ám, de egy teremtett lélek sincs, ráadásul minden lekotorva…
Már Piliscsaba tábla áll előttünk. Index balra, hegyi útra akarok felkanyarodni. Az ötlet kitűnő! Illetve csak annak tűnik! Ez csupán Aldi parkolóba vitt bennünket. Már hangosan kacag mindenki a kocsiban!
Sebaj, mellettünk erdő, gyorsan döntünk! Ide mi most bemegyünk.

Kiránduló ösvény útján ropog a szűz hó lábaink alatt. Senki nem járt erre! Kitartó gyaloglásunk, mely kábé lehetett vagy 100 méter meghozza eredményét. Domb előttünk, remek lankával!
Szinte felfutottunk, és mint a kisgyerekek pattantunk fel járgányunkra, csúszuuuuuunk!
Aztán megint és megint… miközben sikítunk, nevetünk… Erre vágytunk egész nap!
A finom hó csak úgy csapódott arcunkba, mikor borultunk, de ez sem számított. Élveztük, hogy átfagyunk, hogy vizesekké válunk, hogy csapzottak leszünk. Semmi sem volt probléma. Pont úgy, ahogyan 20 évvel ezelőtt. Órákon át csak csúsztunk meg húztuk „járművünket” fel meg le…
Egy hirtelen ötlettől vezérelve megalkottuk bob csapatunkat és még konvojba is összeálltunk! A pálya ördögei így is megmutatták tudományukat. Ha valaki látott volna bennünket, biztosan nem értette volna, hogyan tudunk ennyire felszabadultan örülni mindennek.

Hát még a frissen sütött fánknak. Anyu ugyanis ezzel várt hazafelé bennünket, így tudtuk ott ismét megtömjük bendőnket. Miközben házi eperlekvárral csurig megpakoltuk az isteni sütinket levetítettük csúszós videó felvételeinket, óriási kacajok közepette. Remek sorozattal bővült archív táram, és lesz min kuncogjon a társaság mikor egyik összejövetelünkön filmszerűen megvágva levetítem mindazon perceket, melyeket együtt éltünk át! Fényképek és mozgó képkockák! Remek kombináció! –„Ezt nézd, ez az, amikor a hátsó lesz az első, itt előz… ez meg tudod, amikor jól utolértelek, meglöktelek...”  Közben kapkodjuk tányérunkra a forró fánkokat, fogy a lekvár, na meg az idő... Estére, annyira elfáradtunk, és éreztük kék-zöld foltjaink fájdalmait, hogy a borkóstolós meghívásunkat inkább mozira cseréltük. Levezetésképpen jó volt belesüppedni a kényelmes székbe, átadni magunkat a film történetének és utána máris tervezni a következő programot.
Mert a gyerekkor, lehet már fényévnyire került tőlünk, de az ilyen programokkal mégsem akkora ez a távolság!