ne mondj semmit, csak ezt szerettem volna elmondani Neked.”
Én pedig némán figyeltem, levegő is bent szorult, mozdulni nem bírtam, azt gondoltam ez egy álom, egy édes álom gyönyörű képe, vagy tán az oly sokszor elképzelt gondolat szüleménye…
-„Honey, itt vagy?”
Az álmomban lépdelek, nem akarok felébredni, mert ez az, amit látni szeretnék, amit ha csak ábrándomban is, de megérezni, megélni kívánok… ne szóljon most senki, hagyjanak békén! A jól eső érzést eszem ágában sincs elengedni, kapaszkodom belé és …
-„Honeeeyyy”
Éles kiáltása hirtelen kizökkent iménti állapotomból, mondhatni egy szempillantás alatt visszazuhanok a gyönyörűen elképzelt világból. Fáj a megérkezés, kérdezni nem merek, mert félek. Igen félek, hogy ez az egész, csak a fejembe férkőzött gondolatok megjelenített képkockái, és rettegek, hogy amit valójában most fogok hallani tiszta fejjel, az egy teljesen más szavakból összetevődő mondat lesz…
-„Ne éld bele még magad, mert nem tudom mi lesz ennek az állásinterjúnak a vége… de mindent meg akarok tenni, kettőnkért.”
Jól hallom? Ezt tényleg ő mondja? Nem alszom, nem álmodom? Már nem csak éjjeli szunyókálásom képei ezek, hanem a valóság filmkockái is? Igen! A gondolat, a képzelet és a valóság eggyé vált!
Hihetetlen hosszú, girbe-gurba, akadályokkal teli út volt ez idáig is, minden mélységét beleszámítva, és tisztában vagyok vele, ez még csak az út egynegyede... Rengeteg nem várt, illetve kiszámíthatatlan, sötét árny fog még ránkvetülni, de az elmúlt időszak megannyi bántásai, magányos órákkal megmutatta azt a világot, amitől minden zsigerünkben irtózunk, amit ellökni, taszítani akarunk messze magunktól.
Bevallom őszintén, valahol nem igazán foglalkoztat, hogy mi lesz az állásinterjú végeredménye, hogy hívják vagy sem… hogy elnyeri e, vagy más lesz a befutó. Ennél sokkal fontosabb ajándékot kaptam Tőle. Elhatározásra jutott!
Önmaga útját akarja járni és nem másét. Átgondolt mindent, döntését meghozta, ráadásul most lép egyet. Nem kettőt, nem hármat, csupán egyet. Pontosan tudja a rohanásban fejek vesznének, fájó sérülések kísérnék utunkat, a gyógyulás folyamata talán végleg felemésztene bennünket, erre pedig egyikünknek sincs szüksége.
Látom, szavai mögött tettek vannak, méghozzá olyan tettek, amik felém hozzák őt, közelebb, egyre csak közelebb…
Végső lépésként számolunk a másik ösvénnyel is, ahol nekem kellene összecsomagolni, búcsút inteni mindenkinek, s mindennek. Ám ez a teher mázsás súlyként nehezedne vállamra, lelki zuhanásom kezdetét venné… és ő ezt sejti, talán érzi is. Azt látom jelen pillanatban az összes terhet magára pakolja, próbál megbirkózni vele, mert ő a férfi, elsőre ő akar értem tenni, és ha ez nem sikerül, áttérhetünk a m
ásik csapásra. Ami a kereszteződésekben pedig megegyező: az az, hogy közösen, egymás mellett, kézenfogva haladunk, mindvégig. Ráadásul már nem csak szavak övezik lépteinket, hanem tettek is!
A karácsony igazán még csak most érkezik el hozzánk, de nálam már bekopogott az ablakon!
2 megjegyzés:
Talán más Murat "ellen" van, főleg az a februári beszélgetés :) Én senm Murat ellen, sem pedig mellette. Én mellettetek vagyok és abban bízomm Veled együtt, hogy közös lesz nem csak a cél, de a jövőtök is! Puszika Drága...ja, azért ne térj át az éjszakai üzemmódra... :))
A tegnapi borozás után sem volt éjjeli műszak. Bár a hírek megleptek... de azért vagyunk, hogy a problémákat megoldjuk.
És a legfontosabb, hogy eggyütt, mert a jövőt ő (is) csak így tudja elképzelni: közösen!
Megjegyzés küldése