Reggel felriadtam, mintha telefonom jelzett volna. Csak a képzeletem vagy az álmom játszott velem, nem tudom. Semmi. Láttam a nap kisütött, szórta sugarait, jó volt a kedvem, ennek ellenére a feszültség tapintható mennyiségben emelt bástyát körém.
Régi szokásomtól most sem tértem el, ébredés után azonnal benyomtam laptopom bekapcsoló gombját, elkészítettem reggeli koffein adagomat. Míg az ágyban észhez térek és megiszom a napindítót, átlapozom a híreket, megnézem a maileket… és írt! „Honey…” Na de mire idáig eljutottunk, történt egy s más.
Betűk, ismét betűk. Náluk az egyetemen nem jegyeket, hanem betűket kapnak. Nem is értem a rendszerüket, de hát nem nekem kell rajta kiigazodni.
Az elmúlt hetekben jó pár vizsgát átizgultam itthonról. Ez nagyobb feszültséggel járt, mint az előzőek, hiszen ezek a záró, a mindent eldöntő írásbeli feleletei, és ha bukta van, ebből az íz kimarad… illetve ez másmilyen ízt ad, nem azét az élményét, amit megszokhattunk, amit olyannyira vártunk.
A tapasztalat megmutatta, ha én ott vagyok, ő sutba dobja iskolai kötelezettségeit és nem hogy előadásra, de vizsgákra sem megy be. Soha. Apropó, most hazudtam, egyetlen egyszer volt szerencsém az egyeteméhez nekem is. Igen, kábé 10 percet időzött odabent.
Ő közvetlen a tengerpart mellett lakik, így ha valahová menni szeretne, először hajóra száll. Imádtam a mindennapi hajókázást. Kábé 20 perc és a másik földrészen kötünk ki. :) Muris. Ezt követően jöhetett a villamos, a gyaloglás, a legvégén pedig a metró. Tévedtem, ez még nem az utolsó jármű volt, ekkor még nem érkeztünk meg…
-„Honey, itt az újságíró igazolványod? Ha kérdik, egy cikket szeretnél írni és én segítek neked. Rendben?”
Mi van? Nem értem, de biztosan igaza van. Az egyetem buszát nagy ívben kikerültük, helyette taxiba vágtuk magunkat. Igazolványom, szorosan a sajátja mögé tette és lepróbálta a mozdulatot. Pár perc után elérkeztünk a marcona őrökkel eltorlaszolt kapuhoz, ahol felemelte a belépésre feljogosító iratot… óvatosan, éppen csak szétcsúsztatta a kártyákat. Ez pontosan annyira volt elég, hogy szemmel látható legyen a darabszám, vagyis, hogy kettő van kezében… a sorompó felnyílt. Innen még két kilométer és valóban megérkeztünk.
Az egyetem területén csakis olyan személyek tartózkodhatnak, akik itt tanulnak. Bizonyos biztonsági emberek bárkitől kérhetnek papírokat, mágnes kártyákat… ami ugye nekem sosem volt.
Leültem egy park, fából faragott padjára, ő pedig eltűnt szemeim elől, de előtte lelkemre kötötte, ha kérnének tőlem bármit, azonnal tárcsázzam a számát és jön. El lehet képzelni milyen nyugalom szállt meg engem. Szuper. Fel sem mertem nézni, telefonom babráltam, hiszen ha könyvet tartok kezemben észreveszik, nem azon a nyelven íródott, amin ők beszélnek. Ha pedig újságjukat tartanék ujjaim közt és mondjuk megszólítanának, még nekik állna feljebb, hogy nem beszélek egy kukkot sem nyelvükön. Maradt a telefon és a lefelé bambulás. Szerencsére ez a pozíció nem sokáig tartott, hiszen úgy igyekezett kifelé az épületből, mint még szerintem életében sosem.
Szóval ez volt az az egy alkalom, amikor ott tartózkodásom alatt „érintkezett” az egyetemmel, és ezért döntöttem úgy, hogy maradok Budapesten, nem utazom újra… Pontosan tudtam, önzőségem nem előre, hanem hátramenetbe kapcsolt volna bennünket.
Az utolsó három vizsgáig vette is az akadályokat, szépen sorban… aztán fejünk felé képződött egy csúnya felhő, amely a fény útjában jól látható akadályt képzett.
-„Honey, ettől félek, ez kritikus…”
Majd két nappal később a következő, ismét nem derűs percekkel kecsegtető mondata újfent elhagyta ajkát:
-„Honey, én megírtam, de nem hiszem…”
Itt bukik el? Ezért győzött az ész és nem a szív? Ezért áldoztuk be a látogatásokat egymáshoz?
El sem hiszem, hogy itt vannak a végső vizsgák és minden, most esik kútba. Ilyen nincs!
Diploma védését a két vizsga eredménye nélkül is engedték, hogy megvédje. Szívesen lettem volna légy a falon, hallgattam volna előadását, bár tudom egy szó is sok lett volna, hogy megértsem.
Előző éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt, amin nem csodálkoztam, mivel minden vizsga előtt így tesz. Azon már jobban kikerekedett a szemem, mikor kiderült a professzorok A- eredményt adtak neki. Ez kipipálva, de még milyen jól. Innentől kezdve már csak várni kellett… egy hetet. Mi pedig ezekben az időkben mindenről beszéltünk, csupán a vizsgákat kerültük, és az is rejtve maradt hogyan tovább. Megtanultuk, a hídon akkor kell átmenni, amikor odaérünk.
-„Honey, az interneten láttam, az egyik vizsgám eredménye”… hatásszünet. Csak most ne viccelődjön, kértem magamban, ne verjen át, ne játsszon az idegeimmel… remélem, most félreteszi ezt az énjét, amit egyébként imádok, de ennek jelen pillanatban nincs itt a helye. Nagy levegőt vesz, végre kimondja: „B”
Igeeen, ez a felhő nem fog itt semmilyen záport zúdítani, nem fog egyetlen csepp esőt sem kialakítani felettünk… juhéjjj! Már csak eggyen legyünk túl. Egyetlen egy vizsga, elég egy nyavalyás „D” és menjünk tovább.
Hogyan is írtam a bejegyzés elején? És eljött a péntek… e-mailt írt.
„Honey, a professzor most küldött egy üzenetet, a matematika vizsgám C lett. Elindulok az egyetemre, amit képzeld befejeztem. Számomra is hihetetlen mindez, de igaz…”
Elsírtam magam. Igen, bevallom potyogtam könnyeim. Minden újra lejátszódott bennem. Minden. Az öröm, a bánat, a magány, az együttlét, a nyaralás, a megértés, a türelem, a fájdalom, az elkeseredettség, az ellökés, a visszarántás, útjaink… minden. Ezt vártuk, ezt a kaput kellett még becsukni és ez volt az egyik akadálya annak, hogy jöhessen, hogy itt éljen velem… és most túl vagyunk rajta! Szívem szerint kitártam volna az ablakot, a világba is beleordítottam volna, hogy mindenki meghallja, mennyire boldog vagyok.
Azonnal levelet írtam barátnőmnek, mert tudtam neki is szüksége volt ezen a napon soraimra, hiszen ők is nagy lépés előtt toporogtak és akartam, hogy tudja mellette, vele vagyok.
„Mosolygok? Bőgök :)
Egyrészt a leveled miatt, mert nagyon jól esett, és szívemhez szólt, másrészt pedig azért, mert Nálatok már sikerült és ez hatalmas öröm nekem is! :)
Sosem felejtem el az arcod, mikor ott ültél mellettem az autóban, mikor mentünk át Budára egy lányhoz. Sosem felejtem el, hogy nem láttam benned semmi mást, csak elkeseredést, bánatot és mérhetetlen fájdalmat. Azt, hogy valahol feladtad. Pedig én akkor sem akartam, hogy feladd! Erőt akartam adni Neked azzal, hogy bíztatlak és azzal, hogy hitem volt abban, van még közös jövőtök, hogy nem adhatod fel. Sosem felejtem el, és ha egyszer szót is tudok érteni Murattal, jól meg is dorgálom, mert fogalma sincs, mekkora fájdalmat okozott Neked akkor. Igaz, túl vagyunk már ezen - de rég is volt :) - és a hited új erőre kapott a lány által, aki bíztatott, akinek akkor hinni akartál. Ezért hálás vagyok neki :)
De most azért is örülök nagyon, örömkönnyekkel megtűzdelve, mert eljutottunk ideáig, és mert kinyílt egy újabb ajtó Nektek, ahova beléptetek! Jaj, de jó lenne, ha már Murat is itt lenne! Azt hiszem, akkor is kell egy bulit rendezni! Egy amolyan isten hozott bulit :))”
Eme dolog egy picit odébb van, hiszen következik a gyakorlati időszaka és még valami más is… de legalább közelebb vagyunk ahhoz a célhoz, melyet mindketten annyira akarunk. Tudom sokat időztünk ezen a ponton, amire így utólag azt mondom, egyáltalán nem bánok, hiszen az élet ezekben a hónapokban rengeteg mind
enre megtanított, észrevétlenül felépítettünk néhány dolgot önmagunkban... kicserélődtünk... vagyis összekovácsolódtunk.Betűk… A, a-, b+, b, b-, c+, c, c-, d+, d, f … ezek játszották a főszerepet az elmúlt napokban, na meg a felhők, melyek miközben elvonultak mégis csak záport zúdítottak rám. Az öröm záporát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése