Szakítottunk egy évre

Belépek, mindenki mosolyogva fogad. Már az előtérben vidáman köszöntek a régi ismerős arcok. Bejelentkezéshez szükséges papírjaimat soron kívül elveszik, nekem semmit nem kell csinálnom.
Végtelenül kedvesek, pedig az elmúlt évben már nem napi szinten, csupán három-négyhavonta találkoztunk. Igazán máshol is megismerhettem volna őket, de hát az élet így hozta, most már mindegy.
-"Oh, de jó, hogy maga"… tolja hátra a székét, továbbá miközben leülök majdnem vele szembe, látom, folyamatosan néz. Tekintetünk összeakad, szavak nélkül is tökéletesen tudjuk mind a ketten, mi jár a másik fejében.
-"Két hete tornázom, de a lelkesedésem sajnálatos módon, nem értem miért, átmenetileg picit alábbhagyott."
Hátradől és nevet… inkább hangosan nevet.
-"Jó, azért vesztettem lendületet, mert mint a Birodalmi lépegetőnek olyan lett a járásom, folyamatosan izomlázam van, nagyon kemény." -egy gyenge kísérlettel próbálom menteni a menthetőt.
-"Tudtam, hogy van védőbeszéde. Erre vártam. Amíg tele volt mérgező anyagokkal megértettem, hogy felment pár kiló, na de ezen az időszakon túl vagyunk egy ideje, és nem két hete… most már le kell mennie ennek. Rendben?"
-"Nehéz ám ez"…
-"Tudja mi a nehéz? Majd levegőt venni." - próbál rámijeszteni.
-"Jaj, itt nem tartunk, és ezt maga is láthatja, ennyire azért ne rémisszen már meg. Kitalálja, hogy mi a legnagyobb bajom? Szeretek főzni, meg sütni, ráadásul finomakat"…
-"Áldozatok nélkül nem nyerhetünk háborút!"
Na, nesze semmi fogd meg jól, gondoltam azonnal -"Köszönöm, most sokat segített. Nem néznénk meg inkább a papírjaimat? Ott sokkal nagyobb lenne az egyetértés közöttünk, mivel a számok magának is tetszenek majd. Erre a pár kilóra átmenetileg igazán szemet hunyhatnánk."
Közelebb húzzuk magunkat asztalához, ő rátekint az ott lapuló leleteimre, elkezd írogatni, lapozgat… mosolyog.
-"Aha, ez tényleg rendben van."
-"Látja, milyen rendes és figyelmes vagyok, én kész eredménnyel jöttem megint. Megcsináltattam Szentendrén a vizsgálatot, ott szúrtak meg, így magának még erre sincs gondja." –muszáj fényezem magam, ugyanis a kilók után valahogy elférne rajtam egy kis dicséret. Ha már arra célzott van elég felületem, akkor használjuk is ki minden centiméterét, nem?
-"Hogyan érte el ezeket az értékeket? Biztosan a bájával lefizette a laborosokat, meg kidumálta magát"…
-"Dokiii, úgy ismer engem?"
-"De úgy ám"… - hangosan nevetünk mindketten. -„Na idefigyeljen, felejtsük el ezt az egészet, ami a múltban történt.”
-"El akar engem felejteni? Ne tegye már ezt velem!" – kuncogok.
-"Jaj, jaj, jaj" - odakap fejéhez, kerekre nyitja szemeit és folytatja: "Magát? Maga kitörölhetetlen! Emlékszem milyen jó hangulatot csinált a kórházban, miközben majdnem mindenkinek lógott az orra."
-"Azt tudja, hogy még kártyát is vittem be? Ráadásul miután a nővérkék is hazamentek, vagyis felügyelet nélkül sugároztunk, kisétáltunk az épület melletti domboldalra és ragyogó napsütésben ott nyomtuk a zsugát órákon át. Pár napos szanatóriumi lét, olyan volt ez az egész sugárkezelés a számomra. Ezt nem kell elfelejteni." (sosem jártam szanatóriumban, de gondolom hasonló lehet)
-"Nagy franc maga, de imádom. Ha bármi baja van, rosszullét, vagy már úgyis ismeri a tüneteket, keressen, hívjon, szóljon, jöjjön… következő randevú időpontja velem, egy év múlva."
Már majdnem elértem az ajtót, mikor azért biztos ami biztos alapon utánam kiált: -"És Krisztina a súlyára figyeljen. Tudja, én mindig csak jót akarok magának!"
-"Tudom, épp ezért idéznék egy számomra fontos embertől hallott mondatot: Áldozatok nélkül nem nyerhetünk háborút! Megértettem mindent! Viszlát, egy év múlva!"