Hullámok

Mostanában egy-két személy azt mondja, megváltoztam. A külvilág így ítéli meg. Érzéseim szerint én ugyanaz az ember maradtam, aki eddig is voltam. Bár ha jobban belegondolok, talán egy picit igazuk van! Az elmúlt hónapokban nem mondtam ki őszintén, amit gondolok, mivel tudtam a másiknak ez fájna és önmagamból sem adtam annyit mint régen… így történt meg az, hogy egyéniségem, személyiségem hullott a porba…
Ez az apró, talán mindent feje tetejére állító tulajdonságom felszínre kerülése hozott magával sok mindent, és ha ez változásnak tudható be, ám legyen.
De miért bűn az, ha újra kimutatom a belül érzett nyomást? Miért bűn az, ha sérelem esetén odaszólok valakinek? Miért bűn az, ha eszembe jut a kórházi kezelés, mely azt orvosolta, hogy az évek óta lerakódott dolgok felszabaduljanak torkomból és cselekszem úgy, hogy soha ne kelljen meglátnom a táblát: sugár osztály!
Melyik a jobb? Ha kimondom, vagy ha hallgatok? Fura és megosztó a kérdés!
Kínosan ügyelek arra, hogy életünk legnagyobb döntéseinek kérdéskörénél sosem adjak hangot, már sokkal pitiánerebb dolgokkal kapcsolatban alkotok csak véleményt. Hogy a hangsúly nem mindig odaillő? Ebben rögvest igazat adok, de talán azon is el lehetne mélázni, miért így van kiejtve! Eme cselekedet tudatos :)
A suliban úgy tanultunk, megmondták mi a lecke, ha nem jól feleltünk kijavították… párkapcsolatban is kimondjuk a számunkra gondot okozó dolgot, hiszen ha csak befelé rakjuk a tüskét, önmagunkat emésszük és először saját szervezetünket, majd a kapcsolatunkat mérgezzük. Én úgy vélem a lecsillapodás után jobb beszélni, megmutatni, elmagyarázni, vagyis felvállalni.
Minap azt mondta nekem valaki, hogy mindenkit úgy kell elfogadni, amilyen. Erre én visszakérdeztem: „akkor hol van a fejlődési folyamat?”
Az élet nem hiába sodor utunkba személyeket, akik viselkedésükkel, stílusukkal, gondolataikkal, mondataikkal tanítanak. Ha folyamatosan csak elfogadás volna, megrekedne minden egy mederben. Na engem ez a meder öl meg, mert a meder lehet mély, a meder lehet száraz, a meder lehet fojtó…
Én olyan tengerben szeretek létezni, aminek bár van medre, de nem azt, hanem a hullámait akarom érezni… A hullámra fel nem ülő, mederben megrekedő dolgokból sosem lehet semmit levonni, nem lehet belőle mit látni, elgondolkodni…

Ahhoz, hogy a hullám elinduljon, nem az elfogadást kell gyakorolni…
A másik felvállalt, belső, őszinte véleménye mely elindítja, a tanulási folyamatot, vagyis képezi a hullámot…
A mederben ezzel szemben csak ülni lehet, és elfojtani magunkat, a hullámokban viszont átélni mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy fejlődjünk, hogy megértsünk. Néha a hullám lenyomásával, néha pedig a hullám szárnyain… de felvállalva önmagunkat!
Hogy változtam?
Igen, ebben én is biztos vagyok, hiszen a porban már nem az egyéniségem van, csupán a múltam.