Téves kép

Mennyi előítélet lehet azon emberek iránt, akik feneküket esetleg a címlapra teszik, mennyi érzés kavaroghat azokban, akik nem adják ki őszinte valójukat, miközben odabent megfeszülnek, mennyi gondolat lehet az utcán járókban egy esős, hideg nap a villamos megállóban, mialatt szemeik előtt elbillen egy számukra nem arról a bolygóról érkező lény, …mennyire másképpen tudjuk megítélni a valóságot, a képzeletünkkel, és mennyi mindent nem tudunk a másikról, miközben nap, mint nap halljuk, esetleg látjuk is.
-„Mondani akarok neked valamit…
Szemem tágra meredt.
- „verseket írok.”
Első hallásra nem hittem a fülemnek. Sok mindent gondoltam volna róla, de ezt valamiért mégsem. Ismerjük egymást jó pár éve, és abban a percben beláttam, valójában távol voltunk egymástól, mégsem ismerjük egymást jó pár éve.
Megannyi borozós este van mögöttünk, tele érdekes elmélkedéssel mialatt ő csak hallgatott erről a nagyszerű dologról, mert nem merte, vagy tán nem tartott méltónak rá, hogy felfedje valós arcát. Ami igazán odabent van, ott legbelül, hosszú ideje féltve őrzött kincsként most kitört belőle, felszínre hozta, leporolta előttem és megmutatta.
Ha valaki ránézne, az első ötven gondolatban biztosan nem lenne benne az, hogy költő is. Pedig az! Vasárnap délután csak csajok nyakunkba vettük a várost, meghívóval a kezünkben és széles mosollyal, na meg nagyon büszkén léptünk be abba a terembe, ahol üres széket is alig lehetett már találni. Ott, ahol bemutattak egy új könyvet, ami még a nyomdából érkezvén meleg volt és ropogós, és amelyben néhány verse neki is megtalálható.
Miközben színészek elszavalták az előre megjelölt alkotásokat, végig pásztáztam szememmel, hogy kiknek a tollából is valóak mindezek.
Ami engem is ledöbbentett egy fiatal srác, olyan 23 év körüli… szemtelenül siheder. Farmer, ing, rövid haj. Az utcán biztosan elmegyek mellette, és azt gondolom róla: talán egyetemista, aki a diákévek közepén élvezi a lét adta örömöket. Aztán később megtudom, valójában dalszövegíró és naponta halljuk munkáit… verseket is írogat. Egy idős bácsin is megakad szemem. Én azt vélem hozzátartozója egy ünnepeltnek, aki elkísérte az unokát, hogy büszkén feszítsen a széksorban, miközben felolvassák legújabb költeményét… ezzel szemben a verscímnél felállt, szerényen meghajolt… igen. A költészetben nincsen se kor, se kinézet, se külsőség… csupán érzések. A legtisztábbak és a legőszintébbek!
Ilyenkor (is) derül ki az ember számára mennyire nem szabad elfogultsággal élni, mennyire nem lehet vagdalkozni és mennyire egyszerűen kell átlépni minden előítéletet vagy tévesen megítélt helyzetet. Mert az álarc mögött ott rejlik a valóság, ami lehet néha poros, és egy ideig nem letisztult, ám ha felszínre hozza, megismerjük azt, aki eddig bár nem szándékosan, de álarcot viselt. És akire ha ránézek, már más érzéseket, gondolatokat is vélek felfedezni körülötte, és tudom, hogy ebben a gyönyörű fényben ragyogva képes mosolyt csalni az arcokra úgy, hogy közben mindenki úgy halad el mellette az utcán, hogy az a gondolat járja át őket, csupán a szépségével képes hódítani, mintsem a verseivel! Micsoda téves kép!