"Te hazahoztál engem" ...

Ötvenöt év. Nagyon sok idő. El sem tudom mondani mennyi az, hiszen életkorom száma még nem érte el ezt a kort. Ötvenöt év, nem kevés. Ma pedig megláttam valójában milyen hosszú is az.

Csörög a telefonom.

-„Figyelj van egy nagy sztorim. Először csak hallgass végig, utána mondd, amit szoktál. Az érzést, gondolatot…”

Hallgattam… és ahogy ezt tettem libabőrözött a kezem, a lábam… ráadásul rögvest kattogott az agytekervényem. Szükségem volt elő interjúztatásra, ugyanis szinte a semmiből kellett építkezni.

Na, ezen a szombati napon kávémat még nem a főszereplővel ittam, de megtudtam minden olyan történetet melyre szükségem volt azon a napon, ahol már élesben forogtam. Nehéz volt, már akkor is. Könnyeimet nyeltem.

Minap sikerült reggel hatkor álomra hajtani fejem, ugyanis Miamiban él egy általános iskolából való barátnőm. Már több mint tíz éve nem láttuk egymást, nem öleltük meg a másikat, mégis mindenről pontosan úgy beszélgetünk, mintha ott volnánk egymás mellett, mintha pontosan tudnánk, mi veszi a másikat körül… de ez csak tizenhárom és nem ötvenöt év. Irgalmatlanul sok.

A múlt heti forgatáskor megismertem megannyi történetet, különböző életutat, hogy ma kameránk előtt újra találkozzanak. Az egyik a világ ezen féltekéjén, a másik az óceánon túl élt. Egymástól távol, azonban közel. Nem volt információjuk, nem tudtak semmit… mégis mindennapos vendégek voltak egymásnál… mert a szív, az emlék, az érzés kitörölhetetlenül nagyúr.

Ma, ahogy reggel elindultam a film egyik főszereplőjéhez, (aki az óta már a lányává is fogadott) hevesen dobogott a szívem… el sem tudtam képzelni ő mit érezhet, mit gondolhat… 55 év után.

Remegett…. Ideges volt… gyorsan pálinkával nyugtattuk magunkat. Jó, én inkább csak statisztáltam, hogy átsegítsem őt ezen a nehéz napon. A cél érdekében bármit. :)

„A szívem már nem csak bal, jobb oldalon is dobog.” – mondta, mi pedig egyre közeledtünk, -ahogy ő fogalmazott- a második otthonához, a Dunához. „Te hazahoztál engem!”

Elsőnek érkeztünk, vártunk. Ő a barátját én pedig egy telefoncsörgést. Megbeszéltem a másik stábbal, ha 2 percre vannak tőlem, rám csörögnek, jelezve nekem, hogy az utolsó szívszorító mondatok is hangozzanak el, mielőtt én felkiáltok: .„Nézd ott az Iván”.

És igen, ötvenöt év után úgy ölelkeztek, mint akik már sosem akarják elengedi a másikat, mint akik az életüket akarják egymásnak adni…. Könnyek, ölelések, újra ölelések, és megannyi könnyek ismét. És itt volt az a pont, ahol a riporteri szerep megszűnt, ahol a jelent felülírta a múlt, ahol előkerült az érem, a levelek, az akkori fotók… na meg persze a pálinka. És hát hogy hol? Persze, hogy a Dunán ringatózva a stégen, hiszen minden nap ott szálltak vízre, pontosan úgy, mint ma és húzták a vizet úgy, ahogy ötvenöt évvel ezelőtt is tették. És ebből egy zseniálisan jó film lesz, mert film, igen, újra film!