Columbot csúnyán átverték

Az egészben az a vicc, hogy a „bűntárgyat” én hordozgattam én szorongattam, én kézbesítettem és még az egyik tettestárs szerepét is betöltöttem, hiszen mikor anyukám elkészült a sablonnal, átküldte nekem, kikérte véleményem, mit változtatnék rajta. Tehát ez az az eset, amikor „távozás után reklamációt már nem fogadunk el” :) na ez eszemben sincs!) De tekerjük előre a történetet.

Minden az 1997-es év végén indult. Szóval több mint tíz évvel ezelőtt volt egy fiú az életemben, aki teljesen megfertőzött a Columbo filmekkel. Már reggel azt vártuk, hogy este tízkor kezdődjön a számunkra nagybetűs FILM. Mi pedig teljes csöndben, az első snittől az utolsóig, a kanapén összebújva, néha kuncogva figyeltük ezt az igen csak esetlen, de roppant szórakoztató ballonkabátos nyomozót.
Peter Falknál 1968-ban kezdődött minden, „A recept: gyilkosság” című epizóddal. Az igazi áttörést az 1971-ben sugárzott második rész „Váltságdíj egy halottért” hozta meg számára.
Még ugyanebben az évben leforgatták a harmadik részt is, „Ahogy a könyvben meg van írva” melyet sokan nem tudnak, de a fiatal pályakezdő Steven Speilberg rendezett.
Peter Falk ezzel a sorozattal nem csak az Egyesült Államokban, hanem az egész világon rendkívül népszerű lett. Columbo megformálásáért tízszer jelölték Emmy-díjra (ötször nyert), és kilencszer Golden Globe-ra. (egyszer nyert).
A barátaimnak, ha valami "rejtélyt" kell megoldaniuk, vagy elég kombinálni, :) mindig hozzám fordulnak, hiszen ők tudják és hangoztatják: „Krisztuka Columbon nevelkedett, ő jól tudja!”
Hát ez a tudomány most elégtelenre vizsgázott, egy csapásra elfelejtődött minden, csődöt mondtam. Az én „Columbomat” a minap, biza csúnyán átverték!
Peter Falk édesapja, a magyar származású Michael Falk (Falk Miksa unokája) egy ruhakereskedés és vegyesbolt tulajdonosa volt. Édesanyja, az orosz származású Madeleine könyvelőként és beszerzési menedzserként dolgozott. Peter hároméves volt, amikor egy rosszindulatú daganat miatt eltávolították a jobb szemét. Kivehető üvegszemet kapott, mellyel időnként tréfákat is megengedett magának. Kamaszként egy baseball-mérkőzésen kiállította a játékvezető, mire Falk kivette az üvegszemét, hogy átnyújtsa neki ezzel a megjegyzéssel: -„Neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem.”
Lillus (tesóm 11 éves lánya) kitalálta, hogy szüleinek, azaz bátyámnak és a sógornőmnek egy naptárt készít, önmaguk fotóikkal illusztrálva, amit becsempész majd a karácsonyfájuk alá.
Nagymamával, vagyis anyukámmal kiválasztották hozzá a képeket, elővették kreatív tudásukat, megszerkesztették a lapokat… majd elakadtak és tanakodtak, hogyan is fejezzék be. Megnyomják fotópapírra, aztán fóliázzák be, vagy spiráloztatás legyen a vége? Mondtam nekik, hogy az előbbit ők is el tudják készíteni, mivel ilyen masina van otthon, az utóbbi végett pedig Virágot ajánlom :) Döntöttek, ment az e-mail KisVirágnak, aki azonnal belevetette magát a munka kreatív részébe, kicsit csinosított a képeken, közben értekeztek e-mailen, telefonon… végül a fő műre rákerült a spirál is.
Peter Falk az ossiningi főiskolán osztályelnök lett, de inkább a szakácsmesterséget választotta, méghozzá az Egyesült Államok kereskedelmi flottájánál. Később politológiát tanult, utána mesterfokozatú diplomát szerzett közigazgatásból, amivel a CIA-hoz jelentkezik – sikertelenül.
A sors pikantériája, hogy két örökbe fogadott gyermeke közül az egyik, Catherine, hivatásának a magánnyomozó szakmát választotta. Neki biztosan feltüntek volna ezek a nem kis jelek, melyeket a "szövetségesek" nyíltan felvállaltak előttem.
Karácsony előtt egyik hétvégén, talán bronzvasárnap lehetett, Virág kezembe nyomta egy nagy borítékban az összefűzött lapokat, én pedig széles mosollyal kézbesítettem. Nagy volt az öröm, hiszen, sem a két fiú, (Lilla öccsei) sem pedig szüleik nem sejtettek semmit. Meglepi lesz ez a javából, gondoltuk.
Pár nappal később anyukám felfedezett két igen apró hibát, de ha már valamit csinálunk azt vagy jól, vagy sehogy, tehát jöhetett a javítás. Most már postán érkezett vissza a nagy boríték Virág munkahelyére, aki korrigált, közben pedig velem értekezett.
Peter Falkot munka mellett a színház és a filmezés érdekelte… Amatőr színészként apró szerepekkel kezdett, ám egyszer csak felfedezte magának a televízió.
Columbo látszólag lassú észjárású, aki azonban mindig mindegyik ügyét sikeresen megoldja. Módszere, hogy különösen odafigyel az apró, egymásnak ellentmondó részletekre, és azokból kiindulva leplezi le a tettest.
Ezek a csajok annyira jól füllentettek nekem, hogy nem hogy apró, de semmilyen ellentmondást nem véltem felfedezni...
-„Nálunk most mindenki naptárt készít a cégnél és az egyik kollégám, tudod, aki a szüleidhez közel lakik, nekik is van itt egy, azt majd kivinnéd anyudnak, mert a kollegámmal megbeszéltem oda fog érte menni hozzátok.” – kérlelt Virág.
-„Karácsony előtt kell neki? Mert én legközelebb már csak 24-én reggel látogatok ki Szentendrére.”
Azonnal érkezett is a gyors válasz:

- "Nem, majd az ünnepek után, vidékre vinnék a naptárt, de otthon karácsonyoznak”
Kitaláltuk, amikor itt lesznek nálam a gyerekek és felmegyünk névnapot köszönteni, akkor adja oda a borítékokat. Lelkére kötöttem, előttük ne beszéljünk a tartalmáról, mert Bálint idő előtt simán felfedi mindenki előtt a „titkot” és oda a meglepi. Természetesen terv szerint haladtunk.
A gyanúsítottak gyakorlatilag mindig elkövetik azt a súlyos hibát, hogy nem veszik elég komolyan Columbót, aki olykor felidegesíti őket azzal, hogy a távozás pillanatában az ajtóból fordul vissza, hogy még valamit kérdezzen, és feltárjon egy kulcsfontosságú ellentmondást. De zseniális a fejvakarós, a töprengős, már már hülyére vevő jelenetei is, zseniális színészi alakítással. Ez utóbbit Virág tökéletesen játszotta! Felköszöntöttük, ő pedig egy határozott lendülettel két borítékot adott kezembe, pontosan tudtam, egyik a bátyáméké, a másik pedig a kollegájáé. Azon nyomban, amelyiket a tesóméknak készítettek, Lilla kezébe passzoltam, majd a kollega csomagot én szorongattam tovább. Az ajtóból még visszaléptem, két puszi között újra mindent megköszöntem, végül elviharoztunk.
Utólag kiderült a teljes történetet itt már vakon rám bízták. Valójában megbíztak bennem, különben nem hagyják, hogy … de erről később. Én semmit nem sejtettem, hittem mindenkinek.
Még egy fikarcnyi gyanú, egy kósza gondolat sem merült fel bennem. Pedig ott volt az összes dolog a szemem előtt, illetve a kezeimben. Sőt! Hihetetlen hogy lehettem ennyire figyelmetlenül béna. Nekem kellett volna Columbo üvegszeme, nem a bírónak.
Szóval a biztonság kedvéért mindkét naptárt éjjelre a csomagtartóban hagytam, így biztos voltam benne, nem felejtjük nálam. Az autó a mélygarázsban pihen, tehát nem kellett attól sem tartanom, hogy esetleg a hideg végett a lapok eldeformálódnak, meggyűrjük, vagy bármi hiba csúszhatna a gépezetbe.
Nálunk már hagyomány, hogy karácsonykor a gyerekek segítenek az ajándékok kiosztásában… egyesével, szépen sorban… Miközben ők serényen ténykednek, én buzgón nyomkodom fényképezőgépem gombját, mindent megörökítek.
Egy nem várt pillanatban Lilla egyszer csak egy nagy, boríték méretű, becsomagolt ajándékot ad át nekem. Kibontom, kihúzom, és mit látok? Naptár! Zavarba jövök, elsőre azt gondoltam elcserélték az egészet, én nyitottam ki bátyám helyett… Anyu és Lilla nevet… Oh, csak ekkor esett le minden. A kollega, aki majd érkezik az ajándékért, hát az lennék én!
Vagyis Lilla két naptárt készítetett, az egyiket a bátyáméknak, másikat pedig nekem szánta. (más-más fotókkal) Én meg simán megettem a kollega sztorit! De ez a kollega legalább létezik, nem úgy, mint Columbo felesége.

Hát ezek jól megszerveztek mindent! Lilla-Anyu-KisVirág!

Így történt, hogy Columbo ebben a részben bizony csúnyán át lett verve!

Süt ide, süt oda, valamint a Parancs osztag és az Őrszem

Elaludtak. Mind a hárman. Lassan akcióba léphet a Jézuska. A szépen becsomagolt ajándékok beépített szekrényem legfelső polcán hevernek, név szerint csoportosítva. Nemsokára, gyorsan és halkan kell ténykednem. Lebukni nem szeretnék, bár a veszélye azért fenn áll. Hamarosan oda kell csempésznem az ajándékokat a fa alá.
Már csak ez hiányzik, minden mással készen vagyok.
Ráhangolódásképpen, hétfőn esti borozás a barátokkal, kedden nagytakarítás és fadíszítés. Igen, nálam már ekkor bekopoghatott volna a jótevő Jézuska… de nem jött.
Nekem csak ezen a napon volt időm a díszeket előszedni, fát beállítani, mindent a helyére tenni… majd nagytakarítás, mosás… és lélekben készülés a szerdára, mivel az igen csak megterhelő napnak ígérkezett. Nem lőttem mellé.
Minden karácsonykor receptes könyvem felcsapva, hiszen a sütiket én készítem el családomnak. Eme ténykedésemről, barátnőm pontosan tud, ezért nagylelkűen ő is minden évben felajánlja süteményeit otthonában. Csak hát van egy kis bökkenő…
Kata barátnőm dél tájban betoppant, de tán a kérdése előbb ért ide, mint ő maga:
-„Na akkor mit eszünk előtte?”
Éppen arra volt még időm, hogy az első adag tésztát betoljam sütőmbe, de azzal a lendülettel máris vettem ki
hűtőmből az általam készített körözöttet, paprikát, sajtot, pirítóst…
-„Te ez jobb, mint amit a nagymamám készít.” - mondta Kata.
Azt nem kellene hozzátennem, de nem titok, nagymama már nem igazán beszámítható, szóval maga az istenítő mondat máris nem a legpompásabb fényében ragyog. Na mindegy, gyorsan a fenekére csaptunk a kajának, tényleg ízlett neki.
Majd jöhetett a következő adag süti, aztán a következő… közben barátnőmet „megterhelő” ebédünk elnyomta, azonnal elfekszik babzsákomon, viccelődünk, trécselünk, no persze, hogy haladjunk, nekem azért a kezem is jár.
-„Te, nem azt mondtad, hogy már kész a fád? Hol van?”
-„Basztikuli, ott fekszel előtte, vagyis már mindjárt alatta, nem látod?”
Hátratekint, és akkor tűnik csak fel neki a több mint két méter magas karácsonyfám. Hát szép! Hogy mit nézett ez eddig? Szerintem a kaját és a sütőt. Elvégre felügyelni is kell a munkafázisokat. :)
Majd jött egy számomra nem várt, óvatlan pillanat. Elaludt! Mármint nem a sütőm, hanem a barátnőm. Előttem aszalt gyümölcsök, kakaó, tojások, tej, vaj, méz, búzadara… és minden, ami még a gyümölcskenyérbe és a mézes krémesbe kell. Na mindegy, nem fog ő itt nekem sokáig szundizni, mindjárt a legerősebb fokozatra kapcsolom robotgépem. Lesz itt berregés. Három, kettő, egy… móka indul. Igen! Ő hirtelen összerezzen, én mosolygok, szemét kinyitja, bocsi…. Majd fejét elfordítja, alszik tovább. Basszus, lehet jeget kellene aprítanom, az hangosabb volna. Na mindegy, sülnek a lapok, kavarom a vajat a cukrot, néha egy-két kavarintás a tejnél… még jó, hogy nem túl nagy a konyhám, mondhatni szinte minden kéznél van.
Na, felébred, iziben munkára fogom, vagyis felver egy csomó tojásfehérjét, összeaprítja az aszalt gyümölcsöket és…
-„Jaj, Krisztuka, mennem kell, tudod hozzák a karácsonyi ajándékomat, de vacsira visszajövök, addigra ugye készen leszel?”
És én csak mosolygok, hiszen ő ilyen. Nagy szájú, gyilkos humorú, de a miénk :) mi így szeretjük.
Most már nyugiban, na nem mintha előtte bármi illetve bárki is megzavart volna :) szépen haladok mindennel… Virág hív:
-„Te a mézes krémeseddel mennyi idő alatt végeztél? Csak azért, mert én még csak most kezdek hozzá…”
Remek gondoltam, ha én elrontom a végét, átküldöm oda Katát… no para…
Mire barátnőm visszatér, már a csoki bevonatok is a helyükön, sütemények a szerint elosztva, hogy melyik család mit kért… jöhet a vacsi.
Csütörtök reggel épp kávémat kortyolom, hozzá egy sütit majszolok, telefonom csörög, Kata az.
-„Te, ez a kókuszos süti nagyon finom lett, épp azt eszem a kávémhoz.”- mondtam.
-„Ugye milyen jó, hogy abból hagytam neked ott egy keveset?”
Hát nem édes :) mármint a barátnőm?
Gyors pakolászás, Virág névnapjára készülődés… érkeznek a gyerekek. Igen, bátyám gyerekei ilyenkor nálam alszanak, hiszen én már mindennel készen, ők meg még sehol sem tartanak… szerintem ezekben a percekben fájukat díszítik… és teszik mindezt nyugodtan, ugyanis a gyerkőcök itt szuszognak, édesen.
Délután még ajándékainkkal na meg egy gyors puszira még felugrottunk Virághoz, aki a meseszép takaró utolsó fázisán ténykedett éppen… Csodaszépek lettek azok a „költemények”. Már látom a két kis lurkót amint azon hemperegnek, magukra tekerik, meseország királyaként játszadoznak. Nagy az izgatottság ott is, nálunk is.
Este megy az osztozkodás a helyekért, ki mikor és hol aludjon… Idén sincs kivétel, a Jézuskát meg kell lesni.
Lefekvésnél Lilla „parancsot oszt”.
-„Bálint, ha te hallasz valamit, keltsél fel… „
-„Jó, de ugye nem baj, ha nem ébredek fel?”
Oh, ha tudnád, hogy ez nekem mennyire nem baj. A két nagy, vagyis Lilla és Zsombor fent alszanak az ágyon, a kicsi, azaz a Bálint, -hát ki más is lenne az őrszem-, ő pedig közvetlen a karácsonyfa mellett. (remélem, még mellette van és nem alatta)
De már nincs susmus, nincs hangzavar, elaludtak. Mind a hárman. Lassan akcióba léphet a Jézuska...

A "Parancs osztag" és az "Őrszem"

Érdemes megfigyelni az elhelyezkedést, a testhelyzetet, az ébrenlétet... és mindenki láthatja, tökéletesen a fára koncentrálnak :)

Bekopogott a karácsony

-„Honey, jövő héten elküldöm az önéletrajzomat Budapestre. Nem tudom mi fog történni, nem tudom, hogy a cég behív-e állásinterjúra…
ne mondj semmit, csak ezt szerettem volna elmondani Neked.”
Én pedig némán figyeltem, levegő is bent szorult, mozdulni nem bírtam, azt gondoltam ez egy álom, egy édes álom gyönyörű képe, vagy tán az oly sokszor elképzelt gondolat szüleménye…
-„Honey, itt vagy?”
Az álmomban lépdelek, nem akarok felébredni, mert ez az, amit látni szeretnék, amit ha csak ábrándomban is, de megérezni, megélni kívánok… ne szóljon most senki, hagyjanak békén! A jól eső érzést eszem ágában sincs elengedni, kapaszkodom belé és …
-„Honeeeyyy”
Éles kiáltása hirtelen kizökkent iménti állapotomból, mondhatni egy szempillantás alatt visszazuhanok a gyönyörűen elképzelt világból. Fáj a megérkezés, kérdezni nem merek, mert félek. Igen félek, hogy ez az egész, csak a fejembe férkőzött gondolatok megjelenített képkockái, és rettegek, hogy amit valójában most fogok hallani tiszta fejjel, az egy teljesen más szavakból összetevődő mondat lesz…
-„Ne éld bele még magad, mert nem tudom mi lesz ennek az állásinterjúnak a vége… de mindent meg akarok tenni, kettőnkért.”
Jól hallom? Ezt tényleg ő mondja? Nem alszom, nem álmodom? Már nem csak éjjeli szunyókálásom képei ezek, hanem a valóság filmkockái is? Igen! A gondolat, a képzelet és a valóság eggyé vált!
Hihetetlen hosszú, girbe-gurba, akadályokkal teli út volt ez idáig is, minden mélységét beleszámítva, és tisztában vagyok vele, ez még csak az út egynegyede... Rengeteg nem várt, illetve kiszámíthatatlan, sötét árny fog még ránkvetülni, de az elmúlt időszak megannyi bántásai, magányos órákkal megmutatta azt a világot, amitől minden zsigerünkben irtózunk, amit ellökni, taszítani akarunk messze magunktól.
Bevallom őszintén, valahol nem igazán foglalkoztat, hogy mi lesz az állásinterjú végeredménye, hogy hívják vagy sem… hogy elnyeri e, vagy más lesz a befutó. Ennél sokkal fontosabb ajándékot kaptam Tőle. Elhatározásra jutott!
Önmaga útját akarja járni és nem másét. Átgondolt mindent, döntését meghozta, ráadásul most lép egyet. Nem kettőt, nem hármat, csupán egyet. Pontosan tudja a rohanásban fejek vesznének, fájó sérülések kísérnék utunkat, a gyógyulás folyamata talán végleg felemésztene bennünket, erre pedig egyikünknek sincs szüksége.
Látom, szavai mögött tettek vannak, méghozzá olyan tettek, amik felém hozzák őt, közelebb, egyre csak közelebb…
Végső lépésként számolunk a másik ösvénnyel is, ahol nekem kellene összecsomagolni, búcsút inteni mindenkinek, s mindennek. Ám ez a teher mázsás súlyként nehezedne vállamra, lelki zuhanásom kezdetét venné… és ő ezt sejti, talán érzi is. Azt látom jelen pillanatban az összes terhet magára pakolja, próbál megbirkózni vele, mert ő a férfi, elsőre ő akar értem tenni, és ha ez nem sikerül, áttérhetünk a másik csapásra.
Ami a kereszteződésekben pedig megegyező: az az, hogy közösen, egymás mellett, kézenfogva haladunk, mindvégig. Ráadásul már nem csak szavak övezik lépteinket, hanem tettek is!
A karácsony igazán még csak most érkezik el hozzánk, de nálam már bekopogott az ablakon!