Elúszott...

Egyik nap már nem érezte jól magát. Bágyadt volt! Mikor reggel felkeltem és a szokásos kávé főzés mellett nyúltam volna elemózsiájához azt láttam, lecsúszott… akkor még úgy gondoltam csupán beakadt, begabalyodott a növények közé… de nem így történt. Kiemeltem, megsimogattam és beszélgettem vele… tanácstalanság kapott el, nem tudtam mit tegyek. Azonnal nem pottyantottam vissza a többiek közé, hagytam aznap had egyen külön, had érezze a törődést, mely csakis őrá irányul.
Valójában nem először mesélek róla, hiszen a csajos, olyan jó fejbevágós illetve az élet problémáinak megoldásán, megváltásának délutánjai már papírra kerültek, mikor ő is főszerepbe került… igen, a 15 perc hírnevet neki is megadtuk, de ő nem élt vele :)
Azon a napon, amikor „hozzám költözött” első éjjel lekapcsoltam nappalim villanyát, csupán csudaszép „háza” világításának fénye ragyogta be a szobát.
Néztem, hogyan ismerkedik a kövek elrendezésével, a növényzettel és a tükrökkel. Ez utóbbi olyannyira megfogta, hogy nem volt olyan óra, hogy ne nézett volna bele. Sőt! Megállt, belepislantott, picit tova, majd visszaúszott, járt a feje, jobbra-balra… és csak nézett előre… Nem értette! Megfejthetetlen látvány tárult szemei elé, ugyanis kedvenc időtöltése azóta is a tükörben való nézelődés. Néha megunja, tesz egy kört, de pár perc múlva ismét visszaúszik, hogy elmondja annak a másik, pontosan ugyanolyan kinézetű társnak, hogy milyen érdekes dolgokat fedezett fel, míg nem vele kommunikált a tükör előtt.
És én ezen csak nevetek… Lehet ez a hiba, amiért megorrolt rám és fittyet hány a kívánságlistára :) A nevetésem!
Egy gyönyörűen berendezett akváriumot és benne három halat kaptam Havas Henriktől. Gondolom most többen dörzsölitek szemeiteket és azt mondjátok: Úr isten! Pedig tőle kaptam. :) Nem idén, hanem még azokban az években, amikor együtt dolgoztunk. És miért pont most mesélek róla igazán? Hát mert elúszott…
Napok óta nincs jól az aranyhalam. Látom rajta. Ez nyomasztólag hatott rám is. A tehetetlenség az, mely a legjobban ki tud borítani.
Ma, egy jó kis esős forgatási napról hazaérkezvén azonnal siettem hozzá a nappaliba, hogy meglessem őt. Nem találtam! Ilyen nincs!
Próbáltam körbejárni "házát", ami valójában kivitelezhetetlen, hiszen igen közel van a falhoz, de azért végig pásztáztam a vizet, ott hátul is… Nincs!
És ekkor szemeimmel a tükörbe révedtem, megpillantottam benne őt! Nem elől, nem oldalt, a kövek mögé elbujdokolva hátul, pontosan az egyik tükör előtt… de már nem járt a kis szája, már nem kapkodta a levegőt, élettelenül feküdt, ráadásul narancsos színe is teljesen átváltozott kopottas fehérre...
Őszintén remélem még sikerült elválaszthatatlan társától elköszönnie, hogy a búcsúja után nyugalomban, végleg megpihenjen.

Papírkupac

-„Kriszta vágnál nekem egy kis filmet a leendő sógorom esküvőjére, róla illetve a feleségéről? Ők nem sejtenek erről semmit, meglepetésnek szánom”
Akkor még valójában nem is tudtam mire mondok igent, de belevágtam!
Mikor megláttam a 8as filmszalagokat, meg a rengeteg vhs-t, a tévés betás archív felvételeket, megannyi fényképeket cd-n, szívem szerint eret vágtam volna… „Biztos rám kell bízni a fő meglepetést? Tényleg nekem kell agyon csapni a bulit? :) Atya Úr ég mi lesz ebből?” – futott át mindez rajtam.
Aztán ahogy tekergettem itthon a felvételeket, meg odabent a többit, néha még élveztem is. Jegyzeteltem, papírra scripteltem, jó szitkozódtam is, majd összekavarodtam, aztán újra magamra találtam, illetve a vezérfonalamra… mígnem a végén a halom papírkupacom fölött roskadtam.
Annyi jó dolog, annyi jó történet… fáj minden blokk kihagyása. Na de végelláthatatlan még sem lehet egy mozi. Ez pedig kivetítőn lesz szombaton levetítve a boldog jegyespár, addigra már házaspár lagziján. A történethez még hozzátartozik, a férj olimpiai bajnok, és a feleség is sportoló. Hát igen, így már valóban érdekes a történet. Látni egy olyan embert, akiről az újságok megannyi cikket írnak, akinek a versenyeiről mindig minden média beszámol… És én most még az előzményeket, a „szaftos kulisszát” is élvezhetem. Milyen volt gyerekkorában, hogyan ad egy kis tockost a karácsonyfa mellett az öccsének, hogy a ballagását mennyire unta, hogy a születésnapi torta mellé milyen ajándékokkal lepték meg, hogy az a csillogóan fényes érem családilag hogyan lett megünnepelve, milyen dalokkal spanolták magukat azon a bizonyos napon…. Egészen a legénybúcsúig. Igen, ugyanis kitaláltam, ha már lúd legyen kövér! Az öccse kezébe adtunk egy kamerát és a válogatott csapattársak két-három-négy-öt… (és nem árulom el hol a számsor vége) pohár alkohol iszogatása közben parádés történetekkel kápráztattak el bennünket… Természetesen mindez a feleség oldaláról is abszolválva, egészen a pár éves korában forgatott felvételekig.
Lesz szombaton meglepődés! Nekik ez csupán 15 percben, hiszen a film hosszúsága ennyi lett, de nekem csak a vágás volt 12 óra. Igen, tegnap 10-kor elkezdtem és az ötödik kávém valamint a 12. órám, vagyis 22 óra után befejeztem… Szívem szerint kiposztolnék ide egy rövid kis ízelítőt belőle, de sajnos nem lehet…
Visszaigazolásokat még tegnap éjjel kaptam. A menyasszony húgának mikor levetítettük, mint ha moziban ülnénk, villany leolt, néma csönd, filmkockák pörögnek... én a fáradtságtól nem láttam, ő a boldogságtól. Fel fel sikoltott: "úúú ez milyen jó.... jaaaajjj... jesszusom.... de jó....ez mekkora rész" majd a mikor lefutott a stáblista is: „Uram atyám, ezen mindenki sírni, és egyben nevetni is fog…Kriszta ez nagyon, nagyon, nagyon tetszett!”
Hát ezekért a mondatokért érdemes ülni a nagy papírkupac tetején és próbálni úgy kitalálni a káoszból, hogy annak a végén meg legyen a fény, mely feledteti a fáradtságot és emel rajtunk egy kicsit.