Akadályversenyen

Tudjátok ki írta a Kockásfülű nyuszi szövegkönyvét?
Nekem sosem jutott eszembe e kérdésen gondolkodni, egészen szombatig.
Kb. két hete bátyám nagylánya hívott fel telefonon, és megkért menjek el vele akadályversenyükre. Először furcsálltam a dolgot, meg is kérdeztem tőle, hogy: -„Azért szólsz nekem, mert anya vagy apa nem ér rá?” De ő határozottan csak ennyit felelt: -„Nem tudom, mit fognak aznap csinálni, és nem is érdekel. Azt szeretném, ha te jönnél el velem.” Első döbbenetemben leültem, mert itt tudtam, nagy a baj. Ha én kellek, ha velem akar lenni… annak nyomós oka van. Mindezek után mit is mondhattam volna erre a „felkérésre”? –„Ha tudok megyek.” :-) És persze, hogy tudtam és mentem. Hiszen: „Ígéret szép szó, betartják úgy jó. Azt hiszem ez ami számít.”
Gyülekező Csobánka főterén, ahová szépen sorban érkeztek Lilla osztálytársai. Tanárokkal, szülőkkel együtt összesen 54-en voltunk. Gyalogtúránk célállomása az: Egri vár. Igen, jól olvasod. Gyalogtúra célállomása az: Egri vár! Na nem az, amelyik Neked rögtön az eszedbe jutott, hiszen, akkor még most is lépkednénk az úton… hanem ez egy másik vár. Melyik? Mindjárt kiderül. Miután mindenki megérkezett, „belevetettük” magunkat a Pilisi erdőbe, ugyanis ennek egy részét megmászva jutottunk el akadályversenyünk helyszínéhez. Lilla azonnal mellém csapódott és egymás kezét fogva elindultunk. Tudtam, hamarosan mindent meg fogok tudni bánatáról, sérelmeiről, a telefonban mondottakról, de nem akartam tolakodónak tűnni, ezért kerültem az ilyen témájú kérdéseket. Először csak átlagos iskolai dolgokról beszéltettem, talán időhúzás céljából, talán mert nem ismertem osztálytársait… nem tudom. Pár percig belement „játékomba”, aztán egy hirtelen huszárvágással máris átvette a beszélgetés irányítását. Nem tudom, készült e rá, elmondta e otthon magának monológját, vagy csak ott rögtönzött, de nagyon ésszerűen, nagyon összeszedetten sorolta sérelmeit. A legrosszabb a dologban, hogy még meg is értettem őt, de ezt mégsem mondhattam meg neki. Próbáltam elmagyarázni mi miért történik, ki miért viselkedik így vele… aztán mikor már nem láttam más megoldást, elmagyaráztam: ne azt gondolja amit lát, hanem nézzen a dolgok mögé… Próbálja meg meglátni, ki miért viselkedik így…
Tudom, nem értette, de a törődést érezte. Annyira sajnáltam, hogy szívem szerint átöleltem volna és minden szeretetemet oda adtam volna neki. Számomra ez a beszélgetés volt ebben a napban a legnehezebb kihívás. Mert egy majdnem 10éves kislánynak nem igazat adni, abban, amiben mégis csak igaza van… "kemény dió"-mondjuk erre. Na de lépjünk is tovább, mi is azt tettük. Irány a vár! Emelkedőn fel, majd le, aztán újabb meredek szakasz után felértünk egy bányához. Ott egy olyan pálya került kialakításra, amit nem tudtam megállapítani, hogy motorosoknak, vagy bátor bringásoknak szántak, esetleg mindkettők használják. Fura volt látni, hogy a nagy erdő oldalán egy „ügyességi” pálya került kialakításra. A nap, ragyogóan sütött, mindenki levette első réteg ruháját, és egy kis pihenő alatt nagyokat kortyoltunk kulacsunkból. Innen már csak kb. 20 perc túrázás várt ránk, és végre megpillanthattuk fentről az építményt.
Messziről igazi várnak néz ki, ám ha közelebb megyünk, akkor láthatjuk, hogy betonból készült. Aki nem tudja, annak elárulom, azért Egri vár, mert itt forgatták az „Egri csillagok” című nagyszabású magyar filmeposzt. Filmkellékhez képest eléggé időtállónak mondható, hiszen 1960-ban építették és korát meghazudtolva még mindig jó állapotban található.
Lepakoltuk táskáinkat, kiterítettük pokrócainkat és megszemléltük az egész „művárat”. Tömegjelenetekhez képest viccesen kicsinek tűnt, hiába, az operatőrök már akkoriban is nagyon tudtak. Persze nem teljes, csak azokat a részeket építették fel, amelyekre szükség volt. De még így is jó volt látni. Egy rövid pihenő után, máris csapatokra osztottak minket. Nem volt kívánságlista, hogy ki kivel legyen, nem volt ellenvetés. Mindenki megkapta maga kis sorszámát és az azonos számmal rendelkezők, alkottak egy csapatot. Lilla az 5-ös én a 6-os számú csapat tagjaként szerepeltem. 10 állomás feladata várt ránk, ami egy 4km-es szakaszon volt kijelölve. Na nem a sárga úton lépkedtünk, mint Dorothy az Óz a csodák csodájában, de a mi csapatunkban is azok a szereplők voltak, mint abban a mesében. Egy kis bátor oroszlán, (Peti) egy okos professzor, (Andris apukája) egy északi jó boszorkány, (Rozi) a hősnő Dorothy (Kinga) és jómagam. Akár bádogember, akár a madárijesztő, ki melyiknek gondol :-) Ügyességet, gyorsaságot, kreativitást…igénylő feladatokkal kellett megbirkóznunk. Első állomásunkon becsukott szemmel tehenet kellett fejnünk. A tőgy, egy tű által kiszúrt vizes gumikesztyű volt, és akik fejtek azoknak szemei be voltak kötve. Minél több „tejet” kellett fejnünk kémcsövünkbe, majd egyik tálból a másikba lisztet hordtunk kiskanalakkal, aztán fűben megbújt papír rókákat keresgéltünk, mocsáron keltünk át, még fát is másztunk, gyerekeket adtunk át fejünk felett, ügyelve arra, hogy a kifeszített kötélhez ne érjenek hozzá, copfot fontunk, halakat pecáztunk… iq tesztet töltöttünk ki. És itt a remek alkalom, most újra felteszem a kérdést, hátha eszedbe jutott a helyes válasz. –„Ki írta a Kockás fülű nyuszi szövegkönyvét?” Na? Jó, elárulom. -"A kockás fülű nyusziban nem beszélnek, tehát nem kellett szöveget írni." :-)
Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel birkóztunk meg. Szerencsére sikerrel. Elég szégyenben maradtunk volna a gyerekek előtt, ha nem tudjuk a beugratós kérdések válaszait. Adok egy javítási lehetőséget, hátha az imént elbuktál. -"Sötét szobában van egy kályha, és egy petróleumlámpa. Mit gyújtasz meg először?" Ez már könnyebb kérdés, ugye? Kapásból rávágtad, hogy a: -„gyufát!” Mi csapatunk nem csak abban volt különleges, hogy a legcserfesebb gyerekekből állt, hanem abban is, egyedül nekünk sikerült eltévednünk :-) Talán, ha éneklünk, hogy: „mindig a sárga úton”… ez nem történik meg. Figyelmen kívül hagytuk a piros és sárga útjelzést szolgáló szalagokat. A két állomás között sokkal érdekesebb dolgokra figyeltünk. Megcsodáltuk a sütkérező gyíkokat, a csodaszép lepkéket, találkoztunk lovas katonákkal… (nem a filmforgatásról maradtak ott, legalábbis remélem) Miután minden akadályt képességeinkhez mérten jól teljesítettünk, visszagyalogoltunk a várhoz. Pici játék és ebéd után következhetett a 10 csapat eredményhirdetése. Látni kellett volna mindenkinek a gyerekek arcán az izgalmat, a csalódottságot, az örömöt… Lilláék a 4.-ek, az a csapat, amelyikben pedig én szerepeltem a 3. lett. Picit nehezen akarózott a visszafelé indulás, hiszen mindenki tudta újra 1h-ás gyaloglással nézünk szembe. Pilisborosjenőről vissza Csobánka főteréhez. Picit fáradtan, meggyötörten, de mégis vidáman tettük meg a hegyi utat.
Megmondom őszintén, először nem nagyon akartam elmenni erre az akadályversenyre, nem értettem tesóm lánya mért engem hív kísérőjének, nem értettem mit keresek ott… de utólag azt mondom, megérte elmenni. Jól esett Lilla őszintesége, ragaszkodása, jó volt érezni bizalmát, szeretetét…
Jó volt visszacsöppenni a gyerekkorba, jó volt bíztatni őket mikor a feladat nehézsége végett kishitűségükkel küzdöttek, jó volt együtt küzdeni számomra ismeretlen emberekkel…
És most már sosem felejtem el, hogy ki írta a Kockás fülű nyuszi szövegkönyvét :-)

A ló túlsó oldalán

Már régen írtam, de ennek megvolt az oka.
Nehéz "Az idő"-t (előző bejegyzés) megemészteni, elfogadni és hozzá még mosolygó arcot is vágni. Ezekkel birkóztam az elmúlt napokban, az elmúlt héten.
Azért közben történt jó dolog is. Ugyanis az utolsó orvosi vizsgálatomtól számított 2 hét letelt, így ideje volt, meglátogatnom kórházi dokimat. Teljes nyugalommal várakoztam a várótermében, mert tudtam, vagyis inkább csak éreztem, nem lesz baj. Minden utasítást betartottam. (na jó csak igyekeztem mindent betartani)
Jókedvem akkor fokozódott igazán, mikor megláttam, szokásosnál kevesebben vártuk a vizsgálatot, az eredményt… A friss szellő átjárta a termet, besütött a nap, a székeken az emberek szinte csak magukkal voltak elfoglalva, észre sem vettek… (ez utóbbit nem bánom) Talán már megszokásból, talán már ösztönösen nem tudom, de elővettem soron következő könyvemet és belemélyedtem soraiba.
3-as „rajtszámom” nem indokolt sok várakozást, de én mégis „menekültem” a lefelé nézésbe, a könyvsorokba. Mikor láttam a 2. beteg is kijött, tudtam csukhatom be a kemény kötésű írást, én következem. Az asszisztensnő csak rám nézett és intett. -„Gyere, Te jössz.” Hát igen, amikor az ember ennyit jár ide, már szinte barátként kezelik. Lehet a professzornak köszönhetem, aki „továbbadott” erre a kezelésre, mint a saját betegét, lehet a cserfes számnak, ami mindig jókedvűen csak csacsog, és közben mosolyog, lehet egyszerűen csak megsajnáltak, hogy ilyen fiatalon ezt a kezelést kellett végig csinálnom… nem tudom. De igazán ez most nem is érdekelt.
Amikor beléptem abba a szobába, ahol dokim mindig gondterhelt arccal fogadott, most rajta sem láttam semmi ehhez hasonló jelet. Fura. Jó helyen járok? Lehet nem is engem várt? Lehet, összetévesztették eredményemet valaki mással…? Vagy egyszerűen mindenkinek csak jó kedve van? Mi van itt?
Nem tétovázott, azonnal belekezdett. -„Nem értem magát, most túl jó eredményt produkált. Hogy lehet ez?” És én csak ültem vele szemben, nagy szemeimet még nagyobbra nyitottam. Vártam, a kérdést válaszolja meg ő, hiszen ez az ő szakterülete. Ha az iránt érdeklődött volna, hogy kronológiailag mért így van felépítve egy film, akkor azt természetesen kapásból megválaszolom. Na de, hogy mért vagyok most jól… talán erős kérdés ez nekem. Csak nézte papírjaimat, friss leleteimet… közben fejét csóválta. -„Most akkor örülünk vagy sem?” -törtem meg végül a csendet. -„Örülünk, mert ezekből a számokból azt látom, hogy használt az első radiojód sugárkezelés. Ennek az eredménynek kellett volna már decemberben megmutatkoznia. Valószínű valami gyulladás lehetett magában, ami gátolta javulását. Nem mutat semmi jel arra vonatkozóan, hogy kiújult volna valami. Bár most meg a ló túlsó oldalára esett, vagyis alulműködése lett. De ezt könnyebb felhozni, mint a túltermelést megszüntetni….” Remek, gondoltam magamban, míg beszélt hozzám. Azért Damoklesz kardja még mindig ott maradt fejem felett. Hiszen, ha mégsem jók a leleteim illetve rosszabbodik állapotom, újra ihatok sugárlöttyöt. Ismét várhatok, ismét visszafelé számolhatom napjaimat… és ez a legrosszabb érzés.
Aztán egyeztettünk egy következő kontrol napot, mikor kiderül merre "billentem" tovább, (június 4.) majd utamra bocsátott. (Gyógyszerek szedése és a jóddiéta továbbra is megmaradt.)
Felemás érzések kavarogtam bennem. Most, akkor hogy is vagyok? Hirtelen minden annyira jó lett, hogy már túl jól vagyok? Azért ezt nem mondanám. Minap szüleimhez készülődtem ebédre, és az egyik sugárgyógyszer pulzuscsökkentőjétől olyan rosszul lettem, hogy hirtelen nem tudtam, friss levegőre vágyom, vagy a wc közelebbi látványára vagy jobb lenne vízszintesbe vágni magam… Végül ez utóbbi mellett döntöttem és kb. két óra múlva jobb közérzettel ébredtem fel ismét. Aznap nálam, kétszer volt reggel egymás után :-)
Megmondom őszintén, annak örülök, hogy nem kell innom ilyen színtelen, szagtalan, de nagyon ártalmas folyadékot, annak is, hogy nem kell a kórházba befeküdnöm, annak is, hogy végre valami mégiscsak dolgozott/dolgozik szervezetemben, hogy nem hiába roncsoltak szét bennem annyi mindent, (pl májamat) hogy …
Nem vagyok elégedetlen. Hiszen több mint 10éve diagnosztizálták már ezt a betegségemet, csak akkor fittyet hánytam az egészre, jól megvoltunk mi együtt. Csak időnként zavartuk egymást. Néha fájt a szívem, néha szenvedtem, de bírtam, mentem és tettem a dolgom. Most ez az, ami nem maradt büntetlenül. 10évért cserében lassú gyógyulási folyamatra tett az élet.
Végül beigazolódott, hogy amióta mostani orvosaim kezei alá kerültem, jó irányba mentem végig, csak ahogyan én is titkoltam betegségem, most a gyógyulásom pozitív iránya is rejtve maradt előttem. De eljött ez a csütörtöki nap és végre kaptam egy visszajelzést, ez volt a helyes gyógyulási út, ezen kell tovább mennem. Türelmemet nem veszthetem el, gyógyulásom útját jól járom.
"Az idő"-t meg majd csak elfogadom, majd csak megbékélek vele valahogy. Minden téren.

Az idő

Hétfő. Régen adásszünet volt ezeken a napokon, és én azért kedveltem az ilyen estéket, mert családunk mindig közösen játszott valamit. Hol nagy kártyacsatákat vívtunk, hol ping-pongoztunk, hol társasoztunk… Jó volt együtt. Most sem szólt a tv. Mintha adásszünet lett volna. Ültem egy fiúval a kanapémon és beszélgettünk. Először a közös filmekről, a soron következő munkafázisokról, a már megírt szinopszis felépítéséről, a leforgatott képsorokról, mentek az ötletelések. Haladtunk a munkával. Nem is emlékszem hogyan és mikor, de hirtelen azt vettem észre laptopja már lecsukva és nem a filmek körül forogtak a mondatok, a szavak. Saját életünk hibáit, előnyeit, közös dolgait, gondjait osztjuk meg egymással. Őszintén. „Az idő mindent megold” – mondta. Már hányszor, hallottam úgy, mint jó tanács, megszámolni nem tudom, hányan próbálták ezzel a bölcs gondolattal gyógyítani sebeimet. Mindig gyenge és gyáva magyarázatnak, vigasztalásnak éltem meg. Engem zavart ez a mondat, valami bántott benne. Eddig nem gondolkodtam el rajta igazán, hogy miért illetve mi hiányzik ebből a mondatból, de hétfőn a beszélgetés közben, összeállt a kép ezzel kapcsolatban. Az idő valóban mindent megold. De időben teszi mindezt? Mindig az a legjobb megoldás, amit vagy elhamarkodottan, vagy már annyira átgondoltan, és ez által sokkal később lépünk meg? Nem lehetett volna előbb megoldani? … Kérdések sorai kavarogtak bennem. Abban biztos vagyok, hogy nem mindegy mikor bukkan elő a megoldás. Lehet, már csak úgy tehetünk pontot a végére, ha annak súlyos következményeivel nézünk szembe. A végeredmény persze, hogy egy megoldás, és az időnek szoktuk „megköszönni”, de nem hiszem, hogy a húzott halasztott dolgok után a legkedvezőbb megoldás fog megszületni. Fel kell ismerni, hogy a döntést a legjobb időben kell meghozni. Nem szabad arra várni, hogy majd az idő elrendezi helyettünk. Nekünk kell tenni, lépni, meglátni, érezni…
Az időt mérhetjük másodpercben, percben, órában, napban, hétben, évben… Tud hosszú lenni és rövid, tud elröpülni és ránk nehezedni… Fura arcai vannak. Mindenki tapasztalta már, hogy néha repül az idő, azaz egy hosszú időszak gyorsan elmúlni tűnik, vagy éppenséggel az idő "szinte megáll". E jelenségek érzelmi állapotunktól függenek: Ha az adott történést érdekesnek, izgalmasnak, vagy kellemesnek, kívánatosnak tartjuk, akkor az időt rendszerint felgyorsulni érezzük, ha ugyanazt unalmasnak, vagy kellemetlennek érezzük, számunkra az idő lelassul.
Hétfő. Érvek, ellenérvek, elmélkedések, egyetértések… 7h-ás eszmecsere végén mégsem született olyan döntés, ami mindkettőnk számára előnyös volna. Csak egy döntés lett kimondva, ami nekem fáj. Nagyon fáj. Vagy mindkettőnknek fáj? Nem tudom. Pontosan látja, tudja, és Ő is kimondta: „közös útkereszteződéshez értünk.” Nagyon megfontolt döntésnek kell születnie, hiszen az ember nem minden nap kerül ilyen „kiindulási” pontra. Innen nehéz úgy tovább haladni, hogy mindkét fél fejében, szívében bár ott vannak az érzelmek, a vágyak, de az egyik mégsem tudja, vagy csak nem meri, vagy ki tudja, mit nem akar és miért nem, de a lényeg nem látja a probléma megoldását. Talán az ő fejében elfelejtődött, hogy mindig a megoldásra kell összpontosítani, nem pedig az adott problémára. Látom, hogy a fiú érzelmei csatát vívnak ha szemeimbe néz, látom, hogy csillogó tekintete nekem szól, hogy számára nem közömbös, hanem fontos vagyok… de mégsem vagyok olyan fontos, hogy érdemben is tegyen értem. Mégsem képes olyan döntést hozni, ami egy irányba, egy érzelmi irányba vinné Őt és engem. Egyszer már megtettük, egy felé haladtunk, hiszen egymás párjai voltunk, de akkor kapcsolatunk végét egy több éves Új-Zélandi távolság okozta. Elszakított bennünket az élet egymástól. És ez most újra megismétlődik, újra ugyanott vagyunk. „Az élet körforgása” - mondom én. Azt hiszem évekkel ezelőtt, sem jó döntést hoztunk. A külön töltött tanulási évek fázisai után az élet újra érdemesnek tartott minket arra, hogy ismét szembe nézzünk a megoldatlan problémával és mára már sokkal érettebben sokkal felelősségteljesebben, sokkal nagyobb érzelmekkel… próbáljuk mindezt meglépni. Fel kéne neki is tűnnie, hogy ha valamit kétszer tesznek ugyanúgy elénk, akkor az, elsőre nem lett jól megoldva. Újra át kell kelni rajta, de nem úgy, ahogyan azt egyszer már megléptük. Már látom, akkor hibásan léptünk tovább. Az idő évekkel ezelőtt is adott egy választ, (elvitte Őt messzire) és most is ugyanezt teszi. És bár most is kitettük a mondat végére a pontot, vagyis egy olyan döntés született, aminek még nincs súlyos következménye, de nem hiszem, hogy ebben az esetben ez ismét jó döntés volna. Csak megismételni tudtuk, csak lemásoltuk első döntésünket. Félelemből, gyengeségből, gyávaságból, önmagunk féltése végett vagy egyszerűen azért, mert ez egyszerűbb menekülési útvonal? Ilyenkor nem kell erősnek lenni, nem kell a következményekkel, a felelősséggel elszámolni... Mért nem látja, hogy az élet úgy alakította ismét dolgainkat, hogy mindketten ugyanakkor érjünk ahhoz az útkereszteződéshez, aminél épp horgonyzunk.
"Az idő kereke forog, jönnek-mennek a korok. Emlékek lassan legendákká halványulnak, majd mítoszokká válnak, s lassan a feledés homályába merülnek, mielőtt a kor, melyből eredtek, visszatérhetne. …Egy korban, amely még nem jött el, egy korban, amely rég elmúlt már, a Fény és az Árnyék újra vívja soha véget nem érő háborúját."

Lehet naiv voltam, és nem láttam jól mondatait, nem értelmeztem jól szép szavait? Hinni, bízni kezdtem benne. Ez az, ami egy őrült nagy pofon után nekem a legkevésbé megy. Hinni és bízni valakiben. Mert aki megégette már magát, és aki fájdalmát képes volt sokáig magában hordani, úgy, mint én, Ő pontosan tudja, miről beszélek…
Sokáig nehezen hittem el magamról, hogy szerethető vagyok, hogy folyamatos téves önképzavarok soraival küzdöttem… ezek még be bevillannak mostanság is, bár kemény tanulás után mára már egyre kevésbé, egyre halványabban "zaklatnak". De a bélyege, a súlya, a nyoma bennem van: nehezen kezdek igazán megnyílni, és nehezen adom ki magam valakinek. Neki megadtam az esélyt, hittem, bíztam… és vártam. Nagyon vártam. Majd jött az a bizonyos beszélgetés...
Mindenből tanulunk. A boldogtalan időszakból, a boldog napokból, a magányból, a szárnyalásból …. Mindenből. Az adott pillanat tanulási fázisait nehezen éljük meg. Most nekem fáj. Fáj, mert a miértet még nem látom, nem értem… Talán össze tudom rakni a képet, talán van benne fényt kapott, ezáltal nem tiszta kép is, lehet az általam levetített kockák erősebb magyarázatok miközben az Ő szavait kéne mondogatnom… Tanulnom kéne ebből az egész beszélgetésből. Tanulnom kéne általa, az Ő és a saját magam álláspontjából… mindenből. Lesz még maratoni beszélgetésem vele, lesznek még érvek… de valahol pedig azt is tudom, megette a fene, ha bizonygatnom kell a dolgokat és arra várni, hogy melyik mondatom után gondolja meg magát! Nem ebben kéne bíznom, nem ezt kéne várnom.
Nem nagyon szoktam utána nézni havi horoszkópomnak, imént mégis rákattintottam. Az élet fura fintora, ha nem tudnám, még le is írja helyettem gondolataimat…Köszönöm szépen :-)
"Az április számodra nem lesz se unalmas, se könnyű. Olykor érthető módon súlyosnak fogod érezni a feladataidat, de néha hajlamos leszel túlzásba vinni a helyzet súlyosságának megítélését. Próbálj meg mindig a megoldásra koncentrálni! Ha nem a problémákkal vagy elfoglalva, hanem a kivezető út keresésével, akkor energetikailag nem az örvényszerűen lehúzó, hanem az emelő rezgések fognak dominálni benned, és körülötted is. Rengeteg könnyítő tényezőt és segítő kezet fogsz találni! Ebben a hónapban készülj fel rá, hogy több régi barát, ismerős, szerelem térhet vissza az életedbe. Ők okkal jönnek. Keresd meg ezeket! Próbálj meg elvonatkoztatni a konkrét személytől, és figyelj inkább az érzéseidre! Fontos, sorsszerű felismerésekre fogsz szert tenni. Olyasmikre jöhetsz rá, amik eddig visszatartottak. Tudatosításukkal viszont megkönnyebbülve léphetsz tovább, feljebb…"
Persze ezek után azonnal megnéztem a másik fél „előrejelzéseit” is.
„Áprilisban nagy jövés-menés lesz körülötted. Lesz, aki visszatér a múltadból. Lehet, hogy régi érzelmeket kavar fel benned. Semmi baj a nosztalgiázással, de ne azért vedd fel vele ismét a kapcsolatot, mert régen fontos szerepet töltött be az életedben! Igyekezz a jelen érzéseire figyelni!”
Jelen érzései hol vannak? Elképzelek egy rózsabimbót: szirmai zárva vannak, ragyogó, szenvedélyes érzésekkel teli szíve felett, ám még nem borult virágba, nem mutatta meg önmagát teljes pompájában. Kétségei nem engedik teljesen kivirágozni. Ő itt tart. Én már előbbre. Szerinte „az érzelmeinket kell most óvni.” Az enyémet és az övét. Szerintem pedig fél a következménytől, fél a benne elnyomott érzelmi világtól, amik felszínre tudnának törni, de inkább elfolytja… Ezáltal nem kell szembenéznie tettével, majd Önmagával.
Abban igaza van, hogy lehetnek megélt átélt boldog napok, percek, hetek, és a pillanatnyi boldogság óráit bekebelezhetjük, elraktározhatjuk, de abból csak ideig, óráig fogunk tudni táplálkozni. Az pedig nem elég. 1hónap múlva újra elszakít bennünk az élet. Ő ismét útnak indul a Föld túloldalára. Bár nem örökre, de kisebb megszakításokkal évekre utazik. Ez, most az örökkévalóságot jelképezi számomra. Mert bár megkaptam a kérdést, hogy a kétlakiság számomra milyen időtartamot jelent, de feleletem végén rögtön kaptam egy, -„az kivitelezhetetlen” választ. Csak a probléma villant be neki, nem a megoldás. A külön töltött idő alatt sok mindent tanultam. Mások által, önmagam által, általa... hiszen mindenki tanít és mindenkinek tanulnia kell valamit. A legfontosabbat már képes volnék megtenni érte. Anno ezt hibáztam el. Hiszen, első közös próbatételünknél még nem voltam elég erős ahhoz, hogy magam mögött hagyjam az itthoni dolgaimat. Mostanra talán elég erőssé váltam még ehhez is.… Szerintem erre a problémára több megoldás is létezik, de ezt a gondolatsort most inkább magamnak megtartom.

Az idő:
„Az idő a legérdekesebb dolgok egyike.
Szubjektív és objektív egyszerre.
Elmúlt és lesz.
A múltat felidézzük, kutatjuk, a jövőt tervezzük, megpróbáljuk megjósolni az elkövetkezőket.
Legrövidebb a jelenben. Mire megragadnánk, tovatűnik.”

Gyógyszertárban

Ha emlékeim nem csalnak jó 10-20 évvel ezelőtt volt egy olyan kabaréjelenet, amiben az egyik komikus óvszer vásárlás céljából belép a gyógyszertárba. Majd ott nagyon kínos szituációba keveredik. Persze visszakérdeznek, hangosan megismétlik szavait… röhög az egész gyógyszertár és velük együtt a néző is. Ma velem hasonló történt, bár a röhögés elmaradt. :-) Történetem ott kezdődik, hogy délelőtt elmentem a kórházba, sorszámot tépni a délutáni rendelésre. Csodák csodájára, nem az 5-öst sikerült bekebeleznem, hanem a 4-est. Az épület földszintjén le kell adni a papírokat, és be kell diktálni a TAJ kártya számot, bármilyen vizsgálatra, ellenőrzésre érkezik az ember, ezért visszafelé megtettem mindezt. Szerencsére az a lány ült a pultnál, aki dokim asszisztense, így már rögtön be is adtam neki sorszámom, legfrissebb fehérvérsejt és teljes vérkép kontroljaim eredményeit. Ezáltal délutánra bebiztosítottam magam, nem kell vissza rohannom. Persze ismerve engem sikerült az időt elszötyögni, így mégis csak rohanás volt a vissza utam is. „Alig” hallhatóan kiabált ki dokim értem: „Jöjjön a kedvencem, Kriszta jöhetsz” Ááááá senki nem mért engem végig. Dehogy! Alig vártam, hogy azt a 10 lépést megtegyem és becsukhassam magam mögött az orvosi szoba ajtaját. Baráti üdvözlés után mindketten hoztuk formáinkat. Én locsogtam, Ő kontrázott. Pulzusom még mindig magas, ezért új gyógyszert írt fel erre a problémára. Mikor töltötte ki a receptet, megkérdeztem, hogy -”ez most mi lesz, mert pulzuscsökkentőm van otthon.” Gondoltam, magamban nem váltanám ki ezt a fajtát. Majd szemüvegét picit lejjebb tolta az orrán, rám nézett és közölte: -„Egy nagyon híres ember anno azt mondta, hogy a szájunkat illetve a nyelvünket csak akkor használjuk, ha van értelme.” (ez Tőle, felém egy általános poén. Mi így szoktunk viccelődni, picit marjuk egymást) De nem zökkentett ki, teljes nyugalommal folytattam: -„Doki, egyet felejt el, én nő vagyok!” Na itt mindenkiből feltört a röhögés. Utána több fiolaszámra ismét levették véremet, aminek eredménye 2hét múlva meg is érkezik. Ez az eredmény dönti el, hogy mikor mehetek újra a 3napos vizsgálatra, majd az új radiojód sugárkezelésre. Hazafelé gondoltam kiváltom orvosságom, beugrottam a közelemben található gyógyszertárba. Mikor végre én következtem, már 5-en álltak mögöttem. Bájosan, mosolyogva odanyújtottam pulzuscsökkentő „kérelmemet”, de a bácsi visszatolta, mert a kód első betűjét nem tudta elolvasni, ami rá lett írva. Megjegyzem nem én írtam rá, hanem dokim, és mért nekem kéne tudni, hogy az orvosságom milyen kódon van? Mindegy, elkezdtük próbálgatni a betűket. Egyszer csak a „j” betűnél ennyit mond: - „Ez sugárkezelés végett melléktünetre, ez nem jó.” Majd felkiáltottam, -„Deee, az vagyok én.” Gyógyszerész újra, jól érthetően, mindenki számára tisztán hallhatóan elismétli iménti szavait és közben kérdőn Rám néz. Látom és érzem is mindenki egyet hátra lép. Mintha leprás volnék. Remek. Én irulok-pirulok, de a pult túloldalán lévő férfi próbál kisegíteni: -„Biztos azért van a sugár, mert a munkájához tartozik.” Na itt hazudnom kellett volna, de már nem szokásom, kinőttem belőle, inkább kihúztam magam és megmondtam az igazat. -„Nem a munkámhoz tartozik, sajnos betegségemből kifolyólag sugárkezelt voltam, és hamarosan újra megkapom a következő adagot.” Közönségemet sem hagyhattam kétségek között, ezért hátrafordultam és a következőt mondtam nekik: - „De már nem sugárzom, nem kell aggódni.”
A hab a tortán, hogy az általam kért orvosság, nem létezik ebben a patikában. Illetve a patikus közölte, hogy ebből az elmúlt két év alatt összesen 2db-ot adtak el, így nem tartanak raktáron, de megrendeli. Holnap reggel 10h-re mehetek érte. Remélem, ismét eljátsszuk ugyanezt a történetet csak más mellékszereplőkkel :-) Remek lesz.

Elvárások? Miért?

Minap, teraszom kényelmes napozóágyában elmélkedtem egy rövid ideig, amikor egy fiú barátom telefonja gyorsan visszaterelt valós életembe. Miután felvettem telefonját udvarias kérdésekkel bombázott. A: "hogy vagyok, mikor megyek dokihoz és a minden rendben" kérdéskör megvitatása után, elkezdte monológját. Először nem is értettem miről beszél, mit is akar… Teljesen kétségbe esve fonta egymásba mondatait. A lényeg: Egy lány megérintette Őt érzelmileg és ez a lány most tovaillant. Illetve egy mondvacsinált indok után máris, szinte köddé vált … "Hogy lehet ilyet tenni, mit képzelünk mi nők magunkról…? Milyen lehetetlen helyzet, mennyire nincs beleszólása…"
És én csak nevettem. Nevettem, mert a fiú csajozós életét pontosan ismerem, és most végre azt láttam vissza, amiket Ő okozott eddig a nőknek. Mert hiába mondogattam neki anno a véleményemet és hiába intettem óva az ő hanyag néha felelőtlen viselkedéséért…(amit meg is értett, de betartani már ritkábban tudott) ezért időnként falra hányt borsónak éltem meg tanácsaimat. De most, végre eljött az, amire már talán valahol vártam. Egyszer neki is bele kell saját tükrébe néznie. Hát igen, amit jelen pillanatban ott lát, az elég fájdalommal jár. Megmondom őszintén sajnáltam is meg nem is. Először nem tettem mást, mint hagytam, had beszéljen, had panaszkodjon, had szidja azt, akit akar… Kérdéseket is tett fel, de azonnal meg tudta azokat válaszolni. Szinte jól elbeszélgetett önmagával. :-) Mikor elkezdte véleményemet kikérni, volt ám ott megszeppenés. Csak úgy dőltek belőlem a szebbnél-szebb észhez térítő mondatok. Pontosan tudja, én nem az a lány vagyok, aki ilyenkor a kis buksiját, a lelkét megsimogatja és együtt érzek vele. Azt nem az én telefonszámom végén fogja megkapni. Végig hallgatott és szinte láttam, amint fejben jegyzetelt. :-) Most tényleg megértette (hiszen saját bőrén tapasztalta) az ok-okozat példákat, a hibákat és a mit hol is rontott el….témakört. Majd a végén, már teljesen meggyötörten csak ennyit mondott: -"Na pont ezekért, a kemény mondatokért hívtalak, nem csalódtam benned. De figyelj, most akkor mi legyen?" Pasiiiiii! Amikor baj van, rohanunk egy olyan emberhez, akinek döntésére hallgatni akarunk, és talán így könnyebb a következő lépés felelősségét hárítani… Vagy nem tudom miért tőlem várja a „kijózanodást”. Talán piszokság volt részemről, talán nem, de én a küzdést, a harcolást adtam fel leckének neki. Mert rohangálhat a nőkhöz vezető folyosón, de könyörgöm, ne torpanjon meg annál a sorompónál, ami az első akadályt jelenti. És ha már ott a tovább haladást gátló tényező, ne forduljon azonnal vissza. Mert azzal semmi mást nem ér el, csak újra a start vonalra helyezi Önmagát. Az újabb akadálynál, újabb nőnél ugyanúgy elismételheti ezt a rövid szakaszt… de ekkor azt mondjuk, hogy csak átélte, de nem tanult belőle semmit. Annak meg mi értelme? Az ég adta világon semmi. A mostani, legalábbis az én korosztályom férfijaiból „kispórolták” a küzdést, az udvarlást… Annyira kényelmesekké váltak, hogy ihaj! (Jó kivételek léteznek, mint pl. kedves ötvös barátom!) A nő szerepe, vagy inkább a nőért való rajongás már nem ugyanaz, mint régen. Már nem akarják a férfiak kinyitni az ajtót, már nem fontos, hogy virágot vegyenek, hogy váratlanul kedves üzenetekkel lepjenek meg minket… már csak az a fontos, hogy nekik férfiaknak jó legyen. Ráadásul a találkozó többsége is akkor történjen, amikor Ők ráérnek… Áááááá véletlenül sem önzőség. Tényleg sokat kérünk mi nők?
Tegnap este egyik barátnőmmel ugyanezt a témát feszegettük. Figyelmembe ajánlott egy filmet. Címe: Nem kellesz eléggé. Abban látható, hogy mennyire szánalmasan rángatható marionett bábuként tudunk létezni, mindazért, hogy egy pasit megszerezzünk, megtartsunk, megbocsássunk… Mindenképpen megnézem a filmet, mert lehet időnként majd magamra ismerek, sajnos. De legalább már öniróniával tudok rajta illetve saját magamon nevetni. Az elmúlt években elég kemény leckéket „vettem” a férfi nem által. Rögös utamon előre haladtam. Pár évvel ezelőtt képes voltam folyamatosan telefonomat lesni, hátha hív, hátha üzen… És ha megérkezett az, amire minden nap vártam, persze, hogy azonnal felborítottam még a nem létező programjaimat is. Mára fordult a kocka. Már nem így van. Legalábbis az elkövetkező napok vizsga tételei számomra ezek lesznek. :-)
A fiúval, aki kétségbeeső jelzéseit "adta le" nekem a minap, ma együtt ebédelek. De éjjel írt sms-t, hogy a lány már kezd összezavarodni és kezd felé fordulni. Ennek meg Ő végtelenül örül. És mi kellett hozzá? Pár kedves szó, pár kedves sms, egy jól kitalált randi helyszin és kész.
Számomra szomorú, hogy a férfiak odafigyelése az idők folyamán elvárássá alakult és nem a természetes kategória alap eleme maradt.

Nyuszi úton

Húsvét. Városi emberek már nem nagyon tartják ezt az ünnepet, szokást. Nekem még nem volt olyan évem, amikor ne készültem volna rá, ne festettem volna tojásokat…Mivel drága Nagymamám vidéken egy kis faluban élt, ezért szüleim általában oda vittek le minket húsvétolni. Előtte való napon mindig két dolgot kellett Bátyámmal megtennünk. Árok partján füvet szedni egy nagy barna fonott kosárral, majd fészkünket jól látható helyre tenni ennek az édes állatkának, nehogy ne találja meg a tett helyszínét :-)
(Bár az akkori „nyuszik”, mindig kijöttek megnézni a végeredményt, így beazonosították melyik fészek kié)
Másik pedig a tojásfestés! Imádtam dunsztos üvegekbe beletenni a frissen főtt tojást és várni a szép színt. Jó néha nem olyan színárnyalattá váltak, mint amilyet szerettünk volna, de mivel mi gyerekek készítettük, ezért szüleinknek csodás színben pompázott mindegyik. Pláne akkor, amikor még matricákat is tettünk rá, vagy saját kézzel festettük meg őket :-) (Na ez volt az a pont, amikor már tényleg el tudtuk rontani az egész művet) Ilyenkor este mindig izgatottan feküdtem le, és fejemben kavargó kérdésektől sosem tudtam gyorsan álomba szenderülni. Vajon kik jönnek el meglocsolni, milyen verseket mondanak…? Emlékszem, volt olyan év, amikor még ágyban ért a locsoló. Mit ágyban? Álomban ért engemet. Nekem hajnali, az itt élőknek már csak reggeli 6.30h-kor ott topogott a konyhában én pedig még ágyban szunyókáltam. Hát ekkor nem tetszett ez az ünnep! De, aztán gyorsan, morcosan, csipásan átgondoltam az egészet. Ha ennek a fiúnak fontos voltam, hogy bekopogjon és megöntözzön, mégsem bánthattam meg azzal, hogy kikiáltok: "gyere vissza később"… Így szélsebesen felöltöztem. (Kb. 10-15 perc, ez egy nőnél, bocsánat kislánynál elég gyors tempó. Hiszen a harisnya, a szép ruha, a copfkészítés…eltart egy ideig) Volt, mikor vödör vizet kaptam nyakamba, volt mikor szódásüveggel locsoltak meg, de kölnis „harmatos vízzel”, is megöntöztek engem, illetve minket. (unokahúgaimmal) Mi meg csak mosolyogva osztottuk a festett tojásokat, a pénzeket. Mindenkit megkínáltunk szülők által (ahogy cseperedtünk, általunk) sütött sütikkel, és az ilyenkor szokásos kérdések (hol jártatok már, hová mentek még) átbeszélése után vendégeink tovaálltak. Egy dolgot ilyenkor irigyeltem a fiúktól. Mindig rengeteg pénzt locsoltak össze. Na ez az, amit kicseszésnek tartottam! 4 sorért cserébe dőlt a pénz hozzájuk. Ezt nem is óradíjnak mondanám, hanem "szódíjnak", vagy "betűdíjnak". Az jobban fizet. Mi készülünk, tojást festünk, sütünk, takarítunk… Ők meg csak jól laknak, megtömik hasukat és mindezekért még pénzt is kapnak! Ráadásul csak abba a házba kopogtatnak be, ahová Ők akarnak. Mi csajok meg nem válogathatunk, hogy kit engedünk be, mi nem lehetünk válogatósak. Na, mindegy. Azért ez nem okozott akkora lelki törést. Vagy igen? :-) Legjobban az fájt, amikor láttam Tesóm kéjes arcát, amint megszámolja összelocsolt pénzét… majd pár héttel később az abból vásárolt vadonatúj stoplis cipőjét a lábán. És én mit vehettem? Na mit? Egy nagy mély levegőt :-) Amióta Bátyámnak gyerekei vannak a szokásokat Ők vették át. Előtte való napon tojásfestés, sütés, takarítás, fűszedés a barna fonott kosárba, fészekkészítés…. Fészkekbe való ajándékokért a „nyuszi” tegnap bevásárló körútra indult. Nem szeretem, amikor csoki tojással, csoki nyuszikkal árasztjuk el őket… ezért nyakamba vettem a várost és nézelődtem. Sok mindent láttam, sok mindenen nevettem. Hová fejlődött a mai gyerekvilág? Milyen kütyükért tudnak rajongani a mai lurkók. Borzalom. Néhány dolognál azt sem tudtam, mit ábrázol, miket lehet összerakni a darabokból… Pedig tényleg nyitott vagyok a mostani csodákra, de ehhez már több egyetem elvégzése is kevés volna, hogy megértsem a lényeget. Aminek nagyon megörültem, az egy könyvespolc közepén lakozó Pöttyös Panna könyv. Kezembe vettem, belelapoztam, hirtelen kislányként láttam magam, ahogy olvasom a könyvet. Két copffal, rövidnadrágban, kint az udvaron, vagy a hűvös szobában… megszűnt számomra létezni a külvilág. Valahogy így éreztem most is magam. Engem, családunk néhány tagja Pankának hív, ami számomra igen kedves név. Mert nekem Pöttyös Panni volt a kedvenc olvasmányom. Nem tudom pontosan megmondani, nem emlékszem hányszor olvastam el történeteit, de kívülről fújtam őket. Pöttyös Panni Hetedhétországban, Szia Világ, Bolondos szerszámok, Eleven képeskönyv, Csupaszín, Harkály anyó, Zsákbamacska, Rőzse néni kunyhója, Pöttyös Panni az idővonaton… Ezek mind Szepes Mária zseniálisan, lebilincselő Pöttyös Panni sorozatának könyvei. De sajnos vissza kellett tennem a polcra, mert Tesóm fiú gyerekeinek mégsem vehettem meg őket, lánya Lilla pedig túl nagy hozzá. Náluk HSM őrület van. (igen, ők így mondják, én meg tanulom a trendet, ezért így írom) :-) Végül egy kis keresgélés után nagy mesés ládák mellett döntöttem, amikbe „kacat szigetük” kincseit rejthetik el. Persze az alakok, amik rá vannak nyomva az oldalára, a tetejére, aljára pont olyan arcok, képek, amik az ő kedvenc meséik, filmjeik szereplői. Nem hiszem, hogy mérete gondot okoz majd a telepakolásnál. :-) Nekem anno nem ládám volt, hanem játék kofferem. Egy maci díszelgett az elején, aki helikopterrel repült. Ebbe pakoltam be állandóan a féltett kincseket, a játékokat… pont úgy, mint majd teszik ezt ládáikkal Lilla, Zsombor, és Bálint is. Sajnos már nincs meg gyerekkori játék kofferem, de még ebbe a lakásba is fontosnak tartottam magammal hozni néhány régi emlék tárgyait, figuráit, leveleit… Mert lehetünk kicsik vagy nagyok, fiatalok vagy öregek… az emlékek illetve az ezzel járó „kacatokat” szívesen pakolgatjuk egyik dobozból a másik ládába. Éppen ezért, én tudom, (legalábbis nekem) mindig jól jön egy új láda is :-)