Columbot csúnyán átverték

Az egészben az a vicc, hogy a „bűntárgyat” én hordozgattam én szorongattam, én kézbesítettem és még az egyik tettestárs szerepét is betöltöttem, hiszen mikor anyukám elkészült a sablonnal, átküldte nekem, kikérte véleményem, mit változtatnék rajta. Tehát ez az az eset, amikor „távozás után reklamációt már nem fogadunk el” :) na ez eszemben sincs!) De tekerjük előre a történetet.

Minden az 1997-es év végén indult. Szóval több mint tíz évvel ezelőtt volt egy fiú az életemben, aki teljesen megfertőzött a Columbo filmekkel. Már reggel azt vártuk, hogy este tízkor kezdődjön a számunkra nagybetűs FILM. Mi pedig teljes csöndben, az első snittől az utolsóig, a kanapén összebújva, néha kuncogva figyeltük ezt az igen csak esetlen, de roppant szórakoztató ballonkabátos nyomozót.
Peter Falknál 1968-ban kezdődött minden, „A recept: gyilkosság” című epizóddal. Az igazi áttörést az 1971-ben sugárzott második rész „Váltságdíj egy halottért” hozta meg számára.
Még ugyanebben az évben leforgatták a harmadik részt is, „Ahogy a könyvben meg van írva” melyet sokan nem tudnak, de a fiatal pályakezdő Steven Speilberg rendezett.
Peter Falk ezzel a sorozattal nem csak az Egyesült Államokban, hanem az egész világon rendkívül népszerű lett. Columbo megformálásáért tízszer jelölték Emmy-díjra (ötször nyert), és kilencszer Golden Globe-ra. (egyszer nyert).
A barátaimnak, ha valami "rejtélyt" kell megoldaniuk, vagy elég kombinálni, :) mindig hozzám fordulnak, hiszen ők tudják és hangoztatják: „Krisztuka Columbon nevelkedett, ő jól tudja!”
Hát ez a tudomány most elégtelenre vizsgázott, egy csapásra elfelejtődött minden, csődöt mondtam. Az én „Columbomat” a minap, biza csúnyán átverték!
Peter Falk édesapja, a magyar származású Michael Falk (Falk Miksa unokája) egy ruhakereskedés és vegyesbolt tulajdonosa volt. Édesanyja, az orosz származású Madeleine könyvelőként és beszerzési menedzserként dolgozott. Peter hároméves volt, amikor egy rosszindulatú daganat miatt eltávolították a jobb szemét. Kivehető üvegszemet kapott, mellyel időnként tréfákat is megengedett magának. Kamaszként egy baseball-mérkőzésen kiállította a játékvezető, mire Falk kivette az üvegszemét, hogy átnyújtsa neki ezzel a megjegyzéssel: -„Neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem.”
Lillus (tesóm 11 éves lánya) kitalálta, hogy szüleinek, azaz bátyámnak és a sógornőmnek egy naptárt készít, önmaguk fotóikkal illusztrálva, amit becsempész majd a karácsonyfájuk alá.
Nagymamával, vagyis anyukámmal kiválasztották hozzá a képeket, elővették kreatív tudásukat, megszerkesztették a lapokat… majd elakadtak és tanakodtak, hogyan is fejezzék be. Megnyomják fotópapírra, aztán fóliázzák be, vagy spiráloztatás legyen a vége? Mondtam nekik, hogy az előbbit ők is el tudják készíteni, mivel ilyen masina van otthon, az utóbbi végett pedig Virágot ajánlom :) Döntöttek, ment az e-mail KisVirágnak, aki azonnal belevetette magát a munka kreatív részébe, kicsit csinosított a képeken, közben értekeztek e-mailen, telefonon… végül a fő műre rákerült a spirál is.
Peter Falk az ossiningi főiskolán osztályelnök lett, de inkább a szakácsmesterséget választotta, méghozzá az Egyesült Államok kereskedelmi flottájánál. Később politológiát tanult, utána mesterfokozatú diplomát szerzett közigazgatásból, amivel a CIA-hoz jelentkezik – sikertelenül.
A sors pikantériája, hogy két örökbe fogadott gyermeke közül az egyik, Catherine, hivatásának a magánnyomozó szakmát választotta. Neki biztosan feltüntek volna ezek a nem kis jelek, melyeket a "szövetségesek" nyíltan felvállaltak előttem.
Karácsony előtt egyik hétvégén, talán bronzvasárnap lehetett, Virág kezembe nyomta egy nagy borítékban az összefűzött lapokat, én pedig széles mosollyal kézbesítettem. Nagy volt az öröm, hiszen, sem a két fiú, (Lilla öccsei) sem pedig szüleik nem sejtettek semmit. Meglepi lesz ez a javából, gondoltuk.
Pár nappal később anyukám felfedezett két igen apró hibát, de ha már valamit csinálunk azt vagy jól, vagy sehogy, tehát jöhetett a javítás. Most már postán érkezett vissza a nagy boríték Virág munkahelyére, aki korrigált, közben pedig velem értekezett.
Peter Falkot munka mellett a színház és a filmezés érdekelte… Amatőr színészként apró szerepekkel kezdett, ám egyszer csak felfedezte magának a televízió.
Columbo látszólag lassú észjárású, aki azonban mindig mindegyik ügyét sikeresen megoldja. Módszere, hogy különösen odafigyel az apró, egymásnak ellentmondó részletekre, és azokból kiindulva leplezi le a tettest.
Ezek a csajok annyira jól füllentettek nekem, hogy nem hogy apró, de semmilyen ellentmondást nem véltem felfedezni...
-„Nálunk most mindenki naptárt készít a cégnél és az egyik kollégám, tudod, aki a szüleidhez közel lakik, nekik is van itt egy, azt majd kivinnéd anyudnak, mert a kollegámmal megbeszéltem oda fog érte menni hozzátok.” – kérlelt Virág.
-„Karácsony előtt kell neki? Mert én legközelebb már csak 24-én reggel látogatok ki Szentendrére.”
Azonnal érkezett is a gyors válasz:

- "Nem, majd az ünnepek után, vidékre vinnék a naptárt, de otthon karácsonyoznak”
Kitaláltuk, amikor itt lesznek nálam a gyerekek és felmegyünk névnapot köszönteni, akkor adja oda a borítékokat. Lelkére kötöttem, előttük ne beszéljünk a tartalmáról, mert Bálint idő előtt simán felfedi mindenki előtt a „titkot” és oda a meglepi. Természetesen terv szerint haladtunk.
A gyanúsítottak gyakorlatilag mindig elkövetik azt a súlyos hibát, hogy nem veszik elég komolyan Columbót, aki olykor felidegesíti őket azzal, hogy a távozás pillanatában az ajtóból fordul vissza, hogy még valamit kérdezzen, és feltárjon egy kulcsfontosságú ellentmondást. De zseniális a fejvakarós, a töprengős, már már hülyére vevő jelenetei is, zseniális színészi alakítással. Ez utóbbit Virág tökéletesen játszotta! Felköszöntöttük, ő pedig egy határozott lendülettel két borítékot adott kezembe, pontosan tudtam, egyik a bátyáméké, a másik pedig a kollegájáé. Azon nyomban, amelyiket a tesóméknak készítettek, Lilla kezébe passzoltam, majd a kollega csomagot én szorongattam tovább. Az ajtóból még visszaléptem, két puszi között újra mindent megköszöntem, végül elviharoztunk.
Utólag kiderült a teljes történetet itt már vakon rám bízták. Valójában megbíztak bennem, különben nem hagyják, hogy … de erről később. Én semmit nem sejtettem, hittem mindenkinek.
Még egy fikarcnyi gyanú, egy kósza gondolat sem merült fel bennem. Pedig ott volt az összes dolog a szemem előtt, illetve a kezeimben. Sőt! Hihetetlen hogy lehettem ennyire figyelmetlenül béna. Nekem kellett volna Columbo üvegszeme, nem a bírónak.
Szóval a biztonság kedvéért mindkét naptárt éjjelre a csomagtartóban hagytam, így biztos voltam benne, nem felejtjük nálam. Az autó a mélygarázsban pihen, tehát nem kellett attól sem tartanom, hogy esetleg a hideg végett a lapok eldeformálódnak, meggyűrjük, vagy bármi hiba csúszhatna a gépezetbe.
Nálunk már hagyomány, hogy karácsonykor a gyerekek segítenek az ajándékok kiosztásában… egyesével, szépen sorban… Miközben ők serényen ténykednek, én buzgón nyomkodom fényképezőgépem gombját, mindent megörökítek.
Egy nem várt pillanatban Lilla egyszer csak egy nagy, boríték méretű, becsomagolt ajándékot ad át nekem. Kibontom, kihúzom, és mit látok? Naptár! Zavarba jövök, elsőre azt gondoltam elcserélték az egészet, én nyitottam ki bátyám helyett… Anyu és Lilla nevet… Oh, csak ekkor esett le minden. A kollega, aki majd érkezik az ajándékért, hát az lennék én!
Vagyis Lilla két naptárt készítetett, az egyiket a bátyáméknak, másikat pedig nekem szánta. (más-más fotókkal) Én meg simán megettem a kollega sztorit! De ez a kollega legalább létezik, nem úgy, mint Columbo felesége.

Hát ezek jól megszerveztek mindent! Lilla-Anyu-KisVirág!

Így történt, hogy Columbo ebben a részben bizony csúnyán át lett verve!

Süt ide, süt oda, valamint a Parancs osztag és az Őrszem

Elaludtak. Mind a hárman. Lassan akcióba léphet a Jézuska. A szépen becsomagolt ajándékok beépített szekrényem legfelső polcán hevernek, név szerint csoportosítva. Nemsokára, gyorsan és halkan kell ténykednem. Lebukni nem szeretnék, bár a veszélye azért fenn áll. Hamarosan oda kell csempésznem az ajándékokat a fa alá.
Már csak ez hiányzik, minden mással készen vagyok.
Ráhangolódásképpen, hétfőn esti borozás a barátokkal, kedden nagytakarítás és fadíszítés. Igen, nálam már ekkor bekopoghatott volna a jótevő Jézuska… de nem jött.
Nekem csak ezen a napon volt időm a díszeket előszedni, fát beállítani, mindent a helyére tenni… majd nagytakarítás, mosás… és lélekben készülés a szerdára, mivel az igen csak megterhelő napnak ígérkezett. Nem lőttem mellé.
Minden karácsonykor receptes könyvem felcsapva, hiszen a sütiket én készítem el családomnak. Eme ténykedésemről, barátnőm pontosan tud, ezért nagylelkűen ő is minden évben felajánlja süteményeit otthonában. Csak hát van egy kis bökkenő…
Kata barátnőm dél tájban betoppant, de tán a kérdése előbb ért ide, mint ő maga:
-„Na akkor mit eszünk előtte?”
Éppen arra volt még időm, hogy az első adag tésztát betoljam sütőmbe, de azzal a lendülettel máris vettem ki
hűtőmből az általam készített körözöttet, paprikát, sajtot, pirítóst…
-„Te ez jobb, mint amit a nagymamám készít.” - mondta Kata.
Azt nem kellene hozzátennem, de nem titok, nagymama már nem igazán beszámítható, szóval maga az istenítő mondat máris nem a legpompásabb fényében ragyog. Na mindegy, gyorsan a fenekére csaptunk a kajának, tényleg ízlett neki.
Majd jöhetett a következő adag süti, aztán a következő… közben barátnőmet „megterhelő” ebédünk elnyomta, azonnal elfekszik babzsákomon, viccelődünk, trécselünk, no persze, hogy haladjunk, nekem azért a kezem is jár.
-„Te, nem azt mondtad, hogy már kész a fád? Hol van?”
-„Basztikuli, ott fekszel előtte, vagyis már mindjárt alatta, nem látod?”
Hátratekint, és akkor tűnik csak fel neki a több mint két méter magas karácsonyfám. Hát szép! Hogy mit nézett ez eddig? Szerintem a kaját és a sütőt. Elvégre felügyelni is kell a munkafázisokat. :)
Majd jött egy számomra nem várt, óvatlan pillanat. Elaludt! Mármint nem a sütőm, hanem a barátnőm. Előttem aszalt gyümölcsök, kakaó, tojások, tej, vaj, méz, búzadara… és minden, ami még a gyümölcskenyérbe és a mézes krémesbe kell. Na mindegy, nem fog ő itt nekem sokáig szundizni, mindjárt a legerősebb fokozatra kapcsolom robotgépem. Lesz itt berregés. Három, kettő, egy… móka indul. Igen! Ő hirtelen összerezzen, én mosolygok, szemét kinyitja, bocsi…. Majd fejét elfordítja, alszik tovább. Basszus, lehet jeget kellene aprítanom, az hangosabb volna. Na mindegy, sülnek a lapok, kavarom a vajat a cukrot, néha egy-két kavarintás a tejnél… még jó, hogy nem túl nagy a konyhám, mondhatni szinte minden kéznél van.
Na, felébred, iziben munkára fogom, vagyis felver egy csomó tojásfehérjét, összeaprítja az aszalt gyümölcsöket és…
-„Jaj, Krisztuka, mennem kell, tudod hozzák a karácsonyi ajándékomat, de vacsira visszajövök, addigra ugye készen leszel?”
És én csak mosolygok, hiszen ő ilyen. Nagy szájú, gyilkos humorú, de a miénk :) mi így szeretjük.
Most már nyugiban, na nem mintha előtte bármi illetve bárki is megzavart volna :) szépen haladok mindennel… Virág hív:
-„Te a mézes krémeseddel mennyi idő alatt végeztél? Csak azért, mert én még csak most kezdek hozzá…”
Remek gondoltam, ha én elrontom a végét, átküldöm oda Katát… no para…
Mire barátnőm visszatér, már a csoki bevonatok is a helyükön, sütemények a szerint elosztva, hogy melyik család mit kért… jöhet a vacsi.
Csütörtök reggel épp kávémat kortyolom, hozzá egy sütit majszolok, telefonom csörög, Kata az.
-„Te, ez a kókuszos süti nagyon finom lett, épp azt eszem a kávémhoz.”- mondtam.
-„Ugye milyen jó, hogy abból hagytam neked ott egy keveset?”
Hát nem édes :) mármint a barátnőm?
Gyors pakolászás, Virág névnapjára készülődés… érkeznek a gyerekek. Igen, bátyám gyerekei ilyenkor nálam alszanak, hiszen én már mindennel készen, ők meg még sehol sem tartanak… szerintem ezekben a percekben fájukat díszítik… és teszik mindezt nyugodtan, ugyanis a gyerkőcök itt szuszognak, édesen.
Délután még ajándékainkkal na meg egy gyors puszira még felugrottunk Virághoz, aki a meseszép takaró utolsó fázisán ténykedett éppen… Csodaszépek lettek azok a „költemények”. Már látom a két kis lurkót amint azon hemperegnek, magukra tekerik, meseország királyaként játszadoznak. Nagy az izgatottság ott is, nálunk is.
Este megy az osztozkodás a helyekért, ki mikor és hol aludjon… Idén sincs kivétel, a Jézuskát meg kell lesni.
Lefekvésnél Lilla „parancsot oszt”.
-„Bálint, ha te hallasz valamit, keltsél fel… „
-„Jó, de ugye nem baj, ha nem ébredek fel?”
Oh, ha tudnád, hogy ez nekem mennyire nem baj. A két nagy, vagyis Lilla és Zsombor fent alszanak az ágyon, a kicsi, azaz a Bálint, -hát ki más is lenne az őrszem-, ő pedig közvetlen a karácsonyfa mellett. (remélem, még mellette van és nem alatta)
De már nincs susmus, nincs hangzavar, elaludtak. Mind a hárman. Lassan akcióba léphet a Jézuska...

A "Parancs osztag" és az "Őrszem"

Érdemes megfigyelni az elhelyezkedést, a testhelyzetet, az ébrenlétet... és mindenki láthatja, tökéletesen a fára koncentrálnak :)

Bekopogott a karácsony

-„Honey, jövő héten elküldöm az önéletrajzomat Budapestre. Nem tudom mi fog történni, nem tudom, hogy a cég behív-e állásinterjúra…
ne mondj semmit, csak ezt szerettem volna elmondani Neked.”
Én pedig némán figyeltem, levegő is bent szorult, mozdulni nem bírtam, azt gondoltam ez egy álom, egy édes álom gyönyörű képe, vagy tán az oly sokszor elképzelt gondolat szüleménye…
-„Honey, itt vagy?”
Az álmomban lépdelek, nem akarok felébredni, mert ez az, amit látni szeretnék, amit ha csak ábrándomban is, de megérezni, megélni kívánok… ne szóljon most senki, hagyjanak békén! A jól eső érzést eszem ágában sincs elengedni, kapaszkodom belé és …
-„Honeeeyyy”
Éles kiáltása hirtelen kizökkent iménti állapotomból, mondhatni egy szempillantás alatt visszazuhanok a gyönyörűen elképzelt világból. Fáj a megérkezés, kérdezni nem merek, mert félek. Igen félek, hogy ez az egész, csak a fejembe férkőzött gondolatok megjelenített képkockái, és rettegek, hogy amit valójában most fogok hallani tiszta fejjel, az egy teljesen más szavakból összetevődő mondat lesz…
-„Ne éld bele még magad, mert nem tudom mi lesz ennek az állásinterjúnak a vége… de mindent meg akarok tenni, kettőnkért.”
Jól hallom? Ezt tényleg ő mondja? Nem alszom, nem álmodom? Már nem csak éjjeli szunyókálásom képei ezek, hanem a valóság filmkockái is? Igen! A gondolat, a képzelet és a valóság eggyé vált!
Hihetetlen hosszú, girbe-gurba, akadályokkal teli út volt ez idáig is, minden mélységét beleszámítva, és tisztában vagyok vele, ez még csak az út egynegyede... Rengeteg nem várt, illetve kiszámíthatatlan, sötét árny fog még ránkvetülni, de az elmúlt időszak megannyi bántásai, magányos órákkal megmutatta azt a világot, amitől minden zsigerünkben irtózunk, amit ellökni, taszítani akarunk messze magunktól.
Bevallom őszintén, valahol nem igazán foglalkoztat, hogy mi lesz az állásinterjú végeredménye, hogy hívják vagy sem… hogy elnyeri e, vagy más lesz a befutó. Ennél sokkal fontosabb ajándékot kaptam Tőle. Elhatározásra jutott!
Önmaga útját akarja járni és nem másét. Átgondolt mindent, döntését meghozta, ráadásul most lép egyet. Nem kettőt, nem hármat, csupán egyet. Pontosan tudja a rohanásban fejek vesznének, fájó sérülések kísérnék utunkat, a gyógyulás folyamata talán végleg felemésztene bennünket, erre pedig egyikünknek sincs szüksége.
Látom, szavai mögött tettek vannak, méghozzá olyan tettek, amik felém hozzák őt, közelebb, egyre csak közelebb…
Végső lépésként számolunk a másik ösvénnyel is, ahol nekem kellene összecsomagolni, búcsút inteni mindenkinek, s mindennek. Ám ez a teher mázsás súlyként nehezedne vállamra, lelki zuhanásom kezdetét venné… és ő ezt sejti, talán érzi is. Azt látom jelen pillanatban az összes terhet magára pakolja, próbál megbirkózni vele, mert ő a férfi, elsőre ő akar értem tenni, és ha ez nem sikerül, áttérhetünk a másik csapásra.
Ami a kereszteződésekben pedig megegyező: az az, hogy közösen, egymás mellett, kézenfogva haladunk, mindvégig. Ráadásul már nem csak szavak övezik lépteinket, hanem tettek is!
A karácsony igazán még csak most érkezik el hozzánk, de nálam már bekopogott az ablakon!

Napfény, tenger, pálmafák

Két beszélgetés részletei:

"Én itt teljesen befordulok. Hiba volt hazajönni.”
„5 dalasit fizetek 15 perc internetért”
„Na oda már ne menjünk, nem akarok megint enni.”
„Képzeld, megvettük a húst az ünnepre, holnap kerül az asztalra, végre.”
Hogy honnan származnak a fent idézett mondatok?

Az egyik történet még általános iskolás korszakomra vezethető vissza. Padtársam, és egyben barátnőm egy nagyon kedves lány volt, aki miután kirepültünk a nagybetűs életbe, elhagyta az országot, és azóta, tízenvalahány éve a napsütötte Miamiban él. Minap az ő egyik haverja felült a repülőre, és pár év távollét után hazalátogatott Budapestre.
Mandinka nyelv. Azt sem tudtam, hogy létezik ilyen, pedig van. Ez a másik fiú anyanyelve. Számomra is meglepő volt, amikor az interneten rábukkantam eme nyelvkönyvre. Letöltöttem, elsajátítottam pár mondatot… ő végtelen boldogságba került, álla leesett, szája tátva maradt ugyanis mandinkaiul olvasta soraim. Kiejtést jobb, hogy nem hallotta, mert fogalmam sincs, hogyan kellene elhadarnom ezt a pár mondatot. Illetve gyorsan menne, csak nem értené. :)

"I wulaara!!!!!! Wulaaroo be dii? Munne be kerring? N be no je la le."

Lefordítva mindez: "Jó estét. Hogy vagy? Mit csinálsz? Majd látjuk egymást."
Mindenkinek jóleső érzés fut végig a hátán, ha azt hallja Miami. Napfény, tenger, pálmafák…

A másik fiú évek óta itt él, Florida állam délkeleti részén.
A város kikötője világszerte ismert, egyike a legnagyobb befogadóképességű kikötőknek a világon. Mintegy 24 felhőkarcolója van, melyek közül a legmagasabb, a 240 m Négy Évszak Hotel Torony az államban a legmagasabb, és az Egyesült Államok harmadik legmagasabb épülete. A város 2008-ban első lett "Amerika legtisztább városai" listán, mert egész évben szmogmentes és friss levegője, kristálytiszta iható hálózati vize, rendezett utcái és városszerte újrahasznosító programjai vannak. Egy neves gazdasági kutató cég szerint Miami, az Egyesült Államok harmadik leggazdagabb városa, és világszerte ezen a listán a 22. pozíciót foglalja el.
A szegény sorban élő fiúval szerencsére rengeteget beszélek, és ő csak mesél, mivel tudja, engem végtelenül érdekel ez a világ, ez az élet mely őt körülveszi, és amiből szinte esélye sincs kitörni.
Megtudtam, hogy országának pénzneme a dalasi, az kábé 20 forintnak felel meg. Legfőbb élelmiszerük a rízs, hatalmas zsákokban kapható, és ebből szinte minden nap főznek valamit.

A betegség nincs kezelve, a higiéniát nagyon nem ismerik, magas a prostitúció, csak hússal jóllakni kizárólag ünnepnapkor lehet, mivel megfizetni nem tudják…
Kilencen élnek egy háztartásban: szülei, három lány, három fiú testvére, valamint ő. Az iskolapadnak a 10. osztály befejezése után búcsút kellett mondania, mivel kell a pénz az életre, vagyis be kellett állnia neki is a pénzkeresők sorába.(Náluk 12 osztályos rendszer működik)
Milyen gondokkal küszködhet Miamiban egy magyar fiú, aki ebben a városban végezte el az egyetemet, itt telepedett le, itt dolgozik egy nagyon jó ötleten alapuló cégben, mely félig családi elgondoláson, támogatáson alakult? Semmilyennel.

Miamiban megtalálhatjuk a kikapcsolódást, a természet szépségeit, a világvárosi hangulatot, a gazdaságot, a pezsgést, és a végtelen kalandokat.
Na, hát ez a fiú eme tökéletes világából látogatott haza Magyarországra, mert jönni akart, mert újra látni akart, érezni, emlékezni, találkozni, családozni… Vágyott mindenre. Legalábbis az első napokban. Mikor szemtől szemben beszélgettünk, érveltünk és ellenérveltünk, ő bosszankodott, én kinevettem… semmi itthoni dologgal nem volt megelégedve. Fura.
Banjul, Gambia fővárosa. Az ország nyugati részén helyezkedik el, a Gambia folyó partján. A város népessége csupán 34 828 fő. A britek kereskedelmi telepként 1816-ban alapították. Az első neve Bathurst (a brit Colonial Office titkára, Henry Bathurst után) volt, melyet 1973-ban Banjulra változtattak. 1994. július 22-én Banjulban vértelen katonai puccsban Dawda Jawara elnök hatalmát megdöntötték, és a vezetést Yahya Jammeh vette át. Ennek az eseménynek emléket állítva felépítették a 35 méter magas Arch 22 kaput, mely egy nyitott négyzet alakú tér központja (itt található a textilmúzeum is).
Banjul nevezetességei: Gambiai Nemzeti Múzeum, Albert Market, Banjul State House, Banjul Court House. A városban található két katedrális, valamint több jelentős mecset is. Az itt élő fiúval való ismeretségem előtt, sosem mélyedtem el, eme ország vagy fővárosának történetében, de amióta napi szinten kommunikálunk, egy teljesen más világ közelébe férkőztem. Sosem éreztem ennyire bőrömön, sosem láttam még ily testközelből azt, amit az afrikai filmekben bemutatnak: szegénység, betegség, szenvedés, nincstelenség… és reménytelenség.
Miami az egyetlen olyan metropolisz az USA-ban, amit 2 nemzeti park határol; a krokodiljairól “híres” Everglades és a Biscayne nemzeti park. Kellemes éghajlatát a Golf áramlatnak köszönheti, szinte egész évben meleg – nagyon hasonlít a Karib térség éghajlatához. A “leghidegebb” október és március között van, de ilyenkor sincs hidegebb 16 foknál. Amit semmiképpen se hagyjunk ki, ha Miami-ban járunk: az Art Deco negyed, a strand, muszáj végig menni a Coconut Grovenen, ami Miami egyik leghíresebb sétánya, és levezet a kikötőhöz, Everglades nemzeti park, a Fairchild trópusi botanikus kert, Jungle island theme park, mely a gyerekek nagy kedvence, a Lincoln Road, a Museum of Contemporary Art vagyis a modern művészeti múzeum, a kellemes vizű Venetian Pool, valamint a Biscayne-öböl látványossága a Stiltsville.

Pompa, csillogás, felejthetetlen élmények, megannyi meseszerű látnivaló, vidámság, álomszép növényzet, különleges állatvilág… tényleg nem nehéz mosolyogni, és felvenni az itt élők pozitív gondolatvilágát.
Banjul kikötőjéből helyben termelt mogyorót, fát, pálmaolajat, valamint különböző textíliákat szállítanak, főként az Egyesült Államokba.
-„Mit csinálsz holnap? Pihenés lesz, napfény, tenger, pálmafák...?

-"Á dehogy, egy barátom édesapjának segítek, mogyorót szedni, korán kelek, mert itt most 35 fok van. Még a tikkasztó hőség előtt kell dolgozni… holnapután pedig a hegesztő műhelyben leszek, ahova néha hívnak segíteni, és közben a mester megmutatja nekem a szakma csínját-bínját. Ilyenkor kapok egy kevés pénzt, azzal gazdálkodom, meg a szüleimnek adom, de ezt nem lehet rendszeres fizetésnek nevezni. Tudod mi tart most féktelen lázban? Már készülünk az ünnepre, ahol képzeld, végre húst fogunk enni... Majd imádkozom érted is!”
Oh istenem, én tegnap dobtam ki a hűtőmből a nyers csirkecombokat meg a májat, mert elfelejtettem a fagyasztóba betenni… így meg már nincs bizodalmam elkészíteni. Ha ennek az árát elküldtem volna neki, ő heteken át bőségesen ellátta volna belőle családját, és talán még egyszer megengedték volna maguknak ebben a hónapban azt, amiről minden nap álmodoznak csupán, hogy húst egyenek bőségesen.
Első beszélgetésünk, illetve találkozásunk alkalmával, a nagy amerikai pozitívság, életszemlélet, melyről oly sokat hallunk egy csettintésre elveszett…helyette egy másik oldal kerül felszínre, jött az általam nem várt hiszti.
-„Semmi nincs ilyenkor itt Pesten nyitva? Ez nem jó. Minden olyan lapos. Bezzeg Miamiban…”
-„Ezt a nagyképű szöveget befejezheted, ettől itt nem leszel több."

Persze azonnal védekezésbe vonult és próbálta megértetni velem, miért viselkedik így, mi hiányzik számára, miért is idegen itt minden. Felfedte Miamiban kiépített kis „birodalmát”, elmesélte mi hogyan működik arrafelé, mennyire pezseg ott az élet… ezzel szemben, amit most itthon lát, tapasztal, érez, az egy teljesen új, ismeretlen világ már számára. Elszomorító és taszító. Úgy érzi Budapesten elveszett minden, megfakult, rideggé vált, messze került ettől a várostól. És nem csak a kilóméterek végett…

-"Probáld meg jól érezni magad, most itt vagy, ebből hozd ki a legtöbbet. Önmagad mérgezed a napjaidat, senki más."

-„Én itt teljesen befordulok. Hiba volt hazajönni.”
Utána néztem a banjuli áraknak. Ahogy már említettem egy dalasi az kábé 20 forint. Kevés pénzből mire költhetünk, hogyan élhetünk odakint? Íme egy gyors ízelítő:
Local restaurant fix árakkal dolgozik, egy adag étel, rizs feltéttel: D5
Étlapról: domoda (földimogyorószósz hússal, hallal), plasas (spenótszerű étel hallal, hal+zöldségek) és mindenhez rengeteg rizs
Reggelizőhelyek: csak városokban, illetve nagyobb piaccal rendelkező falvakban az utcára kitett asztal, körötte néhány pad, kapsz vajas vagy majonézes kenyeret (tapalapa) és ihatsz ún. local tea-t, ami helyben készített tejeskávé, vagy kakaó (forró, finom), az ár attól függ, hogy egész kenyeret kérsz vagy felet, és mit iszol, de max D5-ért megreggelizhetsz
Bevásárlás: kenyér (buro, hosszúkás, bagett szerű): D1,
kis tapalapa: D1,
nagy tapalapa: D2 (a kenyérre hasonlít csak sokkal finomabb)
vaj: legkevesebb D1, újságpapírba csomagolva adagolják,
üdítő üveges: D3
sör: D8-D10 ( Julbrew, Gambiában készül, finom, még Somában sincs, csak nagyobb városokban az óceánparton, külföldi sörök drágábbak: max. D20) ásványvíz: D10-14 (a szénsavas a drágább és kevés helyen kapható)
cukor, kis zacskókban árulják, a kisebb kiszerelés D1,75 (kb. 12 dkg), a nagyobb D6(?) (kb. fél kg)
teafű: a legolcsóbb D16 (100 db-os csomag)

Tejet a száraz évszakban nem lehet vásárolni, de az esős évszakban valószínűleg kapni a faluban (nem a boltban), tojást szintén kapni a faluban darabja D1
Gyümölcsnek, ha szezonja van, olcsón (pl. mangó darabja D0.5-D2) banánt narancsot, grapefruitot csak az óceánparti országrészben kapni
Szállás: szállodák óceánparton: D300-csillagos égig,
Malavi Guesthouse Kololiban: D130
egyéb local guesthouse-ok: D25-30 (pottyantós WC, zuhanyozó az udvarban, ha szerencséd van)
Havi pár ezer forint. Nekünk nem olyan nagy tétel, hiszen ha megfigyeljük, mennyi mindenre költünk feleslegesen, elszégyelljük magunkat. Nekik az életüket, a fennmaradásukat menthetjük meg vele.

Újságpapírba csomagolt vaj! Nem megy ki a fejemből! Miközben mi azt nézzük melyik az egészségesebb, melyik a joghurtos, a sós, a sima, az ízesített… ők meg mikor otthon kicsomagolják, először a nyomdafestéket kaparják le róla, bár azt gondolom tintával együtt fogyasztják, hiszen ott kárba nem veszhet semmi. Akkora luxust nem engedhetnek meg maguknak.
„Megpróbálom áttetetni előbbre a repülőjegyem, és ha nem sikerül inkább kifizetem duplán.”
„Krisztina, én még sosem jártam külföldön. Nem tudom milyen lehet az.”
„Nem megy az ittlét, állandóan befeszülök, megyek vissza.”
„ A testvéreimmel alszom egy szobában.”
Hogy honnan származnak a fenti történetek, mondatok? Két fiú szájából, akik sohasem találkoztak egymással, akik kinézetre is abszolút különbözőek, hiszen az egyikük fekete, a másikuk fehér, akik teljesen másképpen látják a világot, más az értékrendjük…
Ami az egyiküknek szomorúságot, ürességet, depressziót okoz, az a másik embernek a vidámságát, a lelki gazdagságát, életérzését is vissza tudná adni.
Napfény, tenger, pálmafák, ugyanolyan mindenhol, de jelentése valójában több féle lehet.

Életutak és múltak

Életutak. Nem tudom miért, de elég érdekes sorsokat „nézet meg” velem az élet. Hihetetlenül fura, megrázó, drámai történetekkel szembesülök. Most is.
Függőség. Hétköznapi szóhasználatban a függőség szót a ragaszkodás, hozzászokás, szükséglet értelemben használjuk.
Ha a függőségről hallunk, általában előszeretettel zárkózunk el előle. Pedig attól, hogy nem alkoholizálunk, nem drogozunk, vagy nem dohányzunk, lehet, hogy mi is egy szokás rabjai vagyunk.
Nézzünk csak körbe: Csoki függőség, játékszenvedély, vásárlási láz… De mik is ezek? Pótcselekvések. Észrevétlenül innen merítjük az örömforrásokat, melyek valójában egy idő után már-már megszokott, kóros szenvedélyünkké válnak.
Megemlíthettem volna a munkamániát is, ahol az üres lakás látványa, vagy a magány taszít erre az útra, vagy talán az otthoni nem jó légkörtől való menekülés végett túlórázunk annyit.
Mindenre van magyarázat, mindent meg lehet indokolni miért éppen azt a függőséget választjuk magunknak.
Csöngetnek, egy nagyon szép lányt pillantok meg. Előbb érkezett a találkozóra, így a kanapén foglal helyet, elkezdünk beszélgetni. A többiek már ismerték őt, én még csak a hírét hallottam, de a vele kapcsolatos dolgok nagyon érdekeltek. Aztán jó párszor megismétlődik ez a jelenet, néha teázunk, néha csak úgy csacsogunk mindenféléről… kiderül az ő szerelme is abban a városban lakik ahol Murat és ő is utazgat ide-oda…
Múltak. Hihetetlen titkok, talán szégyellt és fel nem vállalt cselekedetek is lapulnak emberek megélt napjaiban. Lehet egy erőszak, egy lopás, egy bosszú… megannyi negatív tett. Tán sosem derülnek ki ezek, de lehet önmagunk megkönnyebbülése végett eljön az a pillanat, amikor kiborítjuk lelkünket, hogy megszabaduljunk a mázsás teherként éveken át hordozott ténytől.
Ez a lány nem ezért beszél, nem ezért vállal fel mindent. Hangsúlyozom mindent! A jót, a rosszat, a törvénytelent… az egész múltját. Segíteni szeretne. Példája legyen elrettentő minden fiatal számára, és ha csak egy ember is képes visszafordulni a pokolból, már megérte lerántani a leplet.
Nézem a nagy szemeit, amik néha óriásira kitágulva képesek az egész világra rácsodálkozni, és oly hatalmas naivság jelenik meg időnként arcán, amit csak egy kisgyermek képes produkálni.
Néha abszolút hihetetlen, hogy ez a lány megjárta az alvilág legmélyebb bugyrát, hogy éveken át úgy élt, mint ami számomra elképzelhetetlen. Egy gyönyörű lány egy mocsoktól, bűntől szennyezett, elkábított világban.
Függő volt. Először az alkohol kerítette hatalmába, aztán szorosan leláncolta önmagát a kábítószerhez. Rabbá vált. Oly erős vasláncokra fűzte fel magát, hogy senki sem volt képes letépni, lepattintani róla. Nem volt szabadulása.
Jöttek-mentek a külföldi alvilági emberek, mindegyikkel lepaktált, ők pedig ahogyan csak tudták húzták lefelé. Adták neki a fehér porokat, mellyel minden nap még szorosabbá tették „gyeplőjét”, és tán abban bíztak ebből a szorításból sosem lesz képes szabadulni. Hogy mindez szándékos ténykedés volt, avagy sem, azt nekem, mint kívülállónak nem lehet megítélni, hiszen ők is függők voltak. De nem csak a kábítószer, hanem a társfüggőség fogva tartottai is.
Ahogy hallgattam őt személyesen, meg, ahogy itthon fülhallgatón keresztül kúsztak bele szavai füleimbe, nem is tudom mit gondoltam, mit éreztem. Ha azt írom, a megvetés még egy fikarcnyi jele sem merült fel bennem tudom, fura. Pedig tényleg így van.
Mindennek van oka, minden cselekedetre kapunk magyarázatot és mindent vissza lehet vezetni valamilyen kiinduló pontra. Ezt is.
Sosem cserélném el vele gyerekkoromat, egyetlen pillanatot sem tudnék megélni helyette… Ennek a lánynak mindenhol meg kellett felelnie, valós, tiszta érzésekből táplálkozó igaz szeretetet a nagyszülein kívül, senkitől sem kapott. Csak sodródott, az elvárások tengerében élt, melynek hullámai állandóan elnyelték és onnan nem látott kiutat.
Hihetetlen milyen észrevétlenül el lehet indulni lefelé azon a bizonyos lejtőn. Észre sem venni és máris elveszted önmagad, ami sosem tudod milyen is volt valójában, amikor nincsenek igaz barátok, nincs, ki megállítson, nincs, ki kifelé húzza kezed, nem látsz célt, utat meg pláne nem, valójában egymagad vagy.
Rémtörténetek a pszichiátriáról, az alvilági életről, az abortuszokról, a drogozás szokásairól, a sztondult állapotokról, az ilyenkor fellépő szexuális életről, az öngyilkossági kísérletekről, a zárt osztályról…erről a kábult állapotban lévő életről. Az elmúlt időszakban egy számomra teljesen új világba pillantottam bele.
Sajnáltam. Igen, talán a legjobb szó, sajnáltam. Mert egy tökéletesnek hitt család végzetes tragédiájának egyik főszereplője ez a lány, aki bár saját döntése alapján tért át az alvilág legmélyebb bugyrába, de nem történt volna meg mindez, ha…
És ugye az előzményeknek okozója nem ő. Ez a lány csupán a történet szereplője. Egy gyermek nem tehet arról, hogy szülei elválnak, hogy új családjában egy idegen személy is próbál uralkodni, hogy a szigor, a kiszámíthatatlanság mindennapos vendég, hogy a megfelelés erős dominancia, hogy a két család két különálló lányt akart belőle „faragni”…
ellentétek és zavart kötelezettségek.
Mégis azt gondolom segítségek, kapaszkodók voltak számára a múltból hozott és átélt dolgok is. Talán a folyamatos küzdelem, a sok keménység, amit gyerekkorában magába szippantott, amit belé neveltek, lehetséges ezek is kellett ahhoz, hogy a felépüléshez vezető hihetetlen hosszú úton, minden erejét összeszedve végig tudott menni.
Hány meg hány ember hal bele ebbe a függőségi állapotba, akik mindenüket eladják, odaadják csakhogy a pillanatnyi bódult érzés feledtesse velük a fájdalmakat, az emlékeket, az életútjukat.
Drága Gabka, becsüllek! Igen, becsüllek, amiért volt annyi erőd, hogy kirántsd saját magad a fényektől elzárt, koromfeketére tompított világból, amiért mostanság segíteni próbálsz a többieken, amiket teszel a számodra idegen, felépülésért küzdőkért… és amiért vállalod önmagad!
Mindig azt mondtad, hogy abban az időben még a kurvákra is felnéztél, mert ők legalább csinálnak valamit, veled ellentétben. Az akkori állapotodban, tökéletesen igazad volt, de vizsgáld meg a jelent, te hol vagy, és ők hol vannak? Ha valakinek, hát neked valóban meg kellett küzdened, hogy egy tiszta rét, pillangókkal teli füves területén önfeledten, és most már boldogan tudj nem csak létezni, de végre felszabadultan, súlyos vasláncaidat ledobva élni is.
Ha az utcán sétálsz el mellettem, úgy hogy nem ismerlek, biztosan nem ezt az életutat társítottam volna hozzád. Valami egyszerűt, valami szépet, letisztult, fényekkel telit, olyat, amilyet a te külsőd, a te lényed sugároz.
Reménykedem, ha öreg korodra polcodról leemeled és leporolod könyvedet, majd fellapozod lapjait, csöppet elmerengsz, aztán a kolofonnál átsiklik tekinteted, és eszedbe jutok én is, mert én biza megkedveltelek.
Igen drága Gabka, olyannak kedvellek amilyen vagy.
Az „együtt töltött” idők, elmeséléseid, hihetetlen sok mindent adtak nekem.
Megértést, erőt, kitartást, elfogadást… meglátni a dolgok valós értelmét. Ezek nem mások, mint a sok negatív krónikáid pozitív megvilágításai. Bízom benne, mindenki ugyanígy lesz ezzel, és nem az előítélet elvakító szemüvegét kapják azonnal magukra, hogy abban olvassanak rólad. Mert ha így tesznek, egy téves képet alkotnak egy olyan lányról, akinek életútja nem ezt sugallja, és aki bejárta már az egész sorskereket.
Életutak és múltak. Hihetetlenül fura, megrázó, drámai történetek.

Ez övön aluli volt!

Elfáradtam, főleg idegileg, de legalább élek! Forog minden körülöttem… és én csak némán nézem, lábaim letapadva, mozdulni nem bírok, csupán állok, látom az örvény kíméletlenül közeleg, jön, elsodor, felkap… majd talán el is nyel… Hiszek a spirituális dolgokban, tudom véletlenek nincsenek… ez a mostani sem ennek a számlájára írható. Amióta megtörtént, amióta átéltem, a magyarázatot megkaptam, és most már utólag azt írom, látom az összefüggéseket.
Tudatában vagyok, hogy a kéziféket nekem kell behúzni, különben megteszi más helyettem…
Mindenhol gondok, problémák, kérések, tanácstalanságok… és a szál örökkön egy helyre fut ki… hozzám.
Ez nem egy hét hozadéka, nem egy hónap hozadéka… de nem ám. Jóval régebbi a kiindulási pontja.
Látszólag élvező dolgokat tettem, hiszen segíteni mindig jó, aztán most meg kiderül, ott mélyen legbelül ez az egész másképpen lett belém égve. Ahol mindig csak az adni, segíteni, figyelni, hallgatni, beszélni, menni, tenni létezik, ott egy valami örökre elveszik: önmagam.
Jelen pillanatban elnézést mindenkitől, de nem kérek tanácsokat, nem kérek privát leveleket, most nem. Ez az én utam, rajta segítőkkel, és tudom, a harcot nekem kell megvívnom. Egyedül nekem.
Napok óta nem vagyok jól. Feszít a feszültség, ezáltal még jobban kattog az agyam, sírni volna jó, ami talán segítene a megkönnyebbülésben, de nem megy, most nem… akkor mi marad? Robbanni fogok, érzem. Na de mikor? Már három napja a fejem is szétmegy… valami történjen már!
Ebben az állapotban, általában a mellékhelység csészéje a végállomás. A fölött gyakorlom az „á” betű kimondását. Ezt a pontot várom, de nem jön, nem ez történik.
Az élet, jelen pillanatban nem így jelzett, nem így üzente, hogy állj meg, pihenj, légy ok, hagyd abba a sodródást, önmagad élete a legfontosabb… most a szeretteimen keresztül kaptam üzeneteket. Ráadásul mindez nem csak nekem, de nekik is fájt. Ez igazán övön aluli ütés volt!
Azóta ugye ahogy írtam is, külső segítség útján megkaptam a történések magyarázatát. Nehéz elfogadni, de mást nem tehetek! Rendben rá kell lépni erre.
-"Hahó, odafönt, értem én mit akartok, megértettem, most már legyen elég, ne bántsatok senkit! Miattam meg pláne ne! Tudom, óriási, üvöltő jelzésekre van szükségem, ugyanis makacs és önfejű vagyok önmagammal kapcsolatban… de hé, már látom, már értem… és megfogadom! Kérlek, legyen elég!"
Pénteken sebek tépődtek fel bennem, átsírtam az éjszakát. Murat először némán hallgatta mindazt a panaszáradatot, ami bennem felgyülemlett, majd részletesen kibeszéltük minden egyes pontját. A távolság végetti tehetetlen düh tudom, nála is rátett egy lapáttal, pedig napok óta ott is csak gondok kerülnek felszínre… Mindezek mellett segíteni szeretne, de nem tud, ebben a helyzetben ez most nem megy…
-"Honey, mire volna szükséged?"
-"Nem tudom..."
Nyugtalanul, zaklatottan alszom, szívem szúr, forgolódom… rossz éjszakát hagyok magam mögött, fájdalmasan rosszat.
Reggel a tükörben egy másik lány néz velem szemben. Bedagadt szemek, karikák körülötte, alig élek. Vonszolom magam, de mennem kell, így is késében vagyok. Ezt az arcot viszont el kell tüntetnem, muszáj sminket felvinni, hiszen a vak is látja, ha rám néz, itt nincs minden rendben, és egy valamire ma nem vágyom: a miért kérdőszóra.
Mindenem megvan, illetve a telefonom. Azért még visszalépek, töltőről leveszem… nem fogadott hívás, plusz üzenet. Semmit nem hallottam, ami nem csoda, hiszen lenémítva. Napok óta csönddel veszem körbe magam, csak a némaságban érzem a megnyugvást.
Barátnőm keresett és ő is üzent. Nekem most erre nincs időm, később, ha autómba beülök. Gyorsan átnézek mindent, hajvasaló kihúzva, halnál minden bekapcsolva, villanyok leoltva, kulcsok, iratok, telefon… irány a mélygarázs. Tárcsázok, kicsöng. Hallom Virág hangján itt valami nincs rendben. Sokadik noszogatásomra végre belekezd.
-„Éjjel veled álmodtam… a szíved vitt el, meghaltál. Láttam a helyeket, ahol együtt jártunk, beszéltem anyukáddal, ott voltunk a temetéseden és éreztem a fájdalmat, üvöltöttem, zokogtam… még akkor is ez volt bennem, amikor felébredtem. Gábor nyugtatgatott, ez csak egy álom, minden rendben van veled. De megnyugodni csak ebben a percben tudok.”
Hirtelen elszégyellem magam hiszen nem azonnal, hanem csak percekkel később adtam életjelet... de hát honnan tudtam volna, hogy ilyen nagy a baj.
Vonalat bontunk… haladok tovább, csöndben, némaságban. Zenét sem kapcsolok, érzem, most az sem segítene… Még egy fura jel. Ez ma már a második. Ugyanis vezetés közben én szeretek énekelni. De ezen a reggelen inkább az autókra és az útra koncentrálok.
Hirtelen látom oldalról közeledik egy folt. Mi van? Ez belém jön, ez kilök... Századmásodperc alatt előre tekintek, egy autó imént elhaladt, most nem jön semmi, áttérek a másik, vagyis a szembe sávba… Ha az az autó később megy el, ő pedig akkor jött volna át... de ebbe belegondolni sem merek. A hibás észleli mit tett, elnézést kér… én már csak egyet akarok, épségben megérkezni, ugyanis mindenem remeg...
Bátyáméknál gyerekeknek desszertet készítek. Sosem hibázok benne, most igen. Cukor helyett sót használok… kezdhetem az egészet elölről. Ideges vagyok... kés közvetlenül lábam mellett, a földön landol, kiesik kezemből, lábas forró, egyik ujjam megégetem… érzem, itt a totális káosz. Beszélgetni sincs kedvem… inkább mennék haza a csöndbe, a magányba.
Ahogy belépek lakásom ajtaján máris kezem a laptophoz nyúl… Murat online, jön is a kérdés:
-„Honey hogy vagy?”
-„Hogy lehetnék? Virág álmában meghalok, majdnem karambolozom, kés a lábam mellett, ujjam megégve, édes helyett a sóst használom…”
-„Mi van? Mi történt Virág álmában? És a kés...”
-„Meghaltam.”
-„Az nem lehet, hogyan?”
Elmesélem, ő ledöbben, hangja elakad… aztán lassan belekezd.
-„Honey, én is azt álmodtam, de nálam késsel történt. Éreztem a fájdalmat, üvöltöttem, zokogtam… még akkor is ez volt bennem, amikor felébredtem. Már reggel hívni akartalak, de megnyugtattam magam, ez nem történhetett meg veled, hiszen csak álmodtam.”
Ebben a pillanatban jelez a csöngöm, megjött Kata. Lassan indulunk, de még Murat arra kér, ne üljek volán mögé, ne menjek semerre… nem adok neki ilyen ígéretet, hiszen ma még célunk van.
-„Nem én vezetek, de amint hazaérek, jelentkezem, ezt viszont megígérhetem."
Dolgunk végeztével gyorsan beülünk a szokásos cukrászdánkba egy kávéra meg sütire, jól átbeszéljük a mi, miért, miért most és hogyan… meg a többi mondatokat.
Aztán sötétedik, hazafelé lépdelek. Levegőre vágyom és tudom még egy telefonhívás ma hátravan.
Anyuval az elmúlt napokban néha ingerülten beszéltem, nem akartam bántani, nem akartam sérteni… őt nem. Mély levegő, tárcsázom, elmondom neki nincsen semmi, csupán elfáradtam, feszült vagyok… ráadásul itt ez a két álom… rettenetesen nyugtalanít...
-„Micsoda? Én is rosszul aludtam és éreztem veled van baj…”
Hidegzuhany! Ilyen nincs. Három ember, három különböző helyen, egyazon éjszakán. Fájdalmak, érzések, könnyek… Padlót fogtam. Tudtam mindennek jelentősége van. Az autónak, az álmoknak, a számoknak, a mai „produktumaimnak”… Ha ez nem velem történik meg, el sem hiszem.
Este a fürdőszobai tükörben látom, egy meggyötört, szinte élettelen arc, rémülettel, mosoly nélkül, fakón… és...fél fülbevalóval tekint vissza. Igen, még ez is. Látom elhagytam a felét. A kő, ami oly szépen ragyogott benne, kiesett. Én is elvesztettem fényemet, kifakultam, megtörtem…
-"Hé odafönt... mi van még? Elég! Halljátok! Elég volt!"
Pontosan értem, ha az út végén csak a szokásos hányás lett volna, egy-két napot pihenek, aztán mindent folytatok ott, ahol abbahagytam… ezeket a vizsgákat folyamatosan elbuktam, megérkezett a drasztikusabb felszólítás, megtalálták a kulcsot hozzám... Megértettem, tudom mi a feladatom.
-„Szóval Honey, mire volna szükséged?
Hogy a legjobban mire?
-„Két hét szabadságra, egy repülőjegyre… mert elfáradtam, főleg idegileg, de legalább élek!"

Ui: na még ez is. Reggel felszállok a villamosra, beszélek telefonon és egyszer csak egy hangos felszólításra lettem figyelmes. „Áramkimaradás végett megállunk.” Oh, de jó, tehát ma is feszült vagyok… :)
Bent a munkahelyemen kinyitom a facebookot, első ami megüti szemem egy videó, címe: "Halál érintése".
Na most már tényleg elég! Mosolyt akarok, vidámságot… de legfőképpen az agyamat kikapcsolni és pihenni!

Igazi focimeccs San Marió ellen

Csörög a telefonom.
- Figyu, eljössz velem a pénteki válogatott meccsre?
Na most ilyenkor mit mond egy keresztanya a 8 éves keresztfiának?
- Igen.
- Szupeeer!
- És tudod hol lesz? A legnagyobb stadionban, ami Budapesten van.
- Nagyobb, mint amiben együtt voltunk a lovas show-n?
- Nagyobb.
- Nagyobb, mint amiben együtt voltunk a motoros show-n?
- Persze, hogy nagyobb, mert az ugyanabban, az Arénában volt. Ez szabadtéri lesz, kérlek, öltözz fel melegen. Ha lehet, még harisnyát is húzz magadra, úgysem látja majd senki, de neked meg jól fog jönni az esti hidegben egy kis plusz meleg.
Bevallom őszintén a lelkesedésem nem volt akkora, mint amekkorának hallatszott a telefonban, de mit tehet ilyenkor az ember? Megy és kész.
Hűvösek az esték, a meccs sem lesz fenomenális, telt ház sem lesz… jobb lenne itthon, a kanapén elnyúlva, meleg pokrócomba beburkolózva végig unatkozni ezt a 90 percet. Helyette hidegben, pár ember közt majd kiabálhatjuk a hajrá magyarokat.
Zsombor a meccs napjának reggelén már úgy ébredt, hogy ő ma igazi focimeccsre megy, mindenkinek ezt újságolta. De ekkor még várt rá az iskola, aztán egy foglalkozás, majd gyors öltözés… szerintem élete leglassúbb napján volt túl, mire azt mondhatta: irány Budapest.
Picit messzebb álltunk meg a bejárattól, de amíg lépdeltünk a kapu felé őt figyeltem. Izgatottság tükröződött arcán! Tátott szájjal nézte, ahogyan a sok szurkoló jön-megy keresztbe-kasul át az úttesten, nem érdekelték a szabályok, fittyet hánytak a rendőrökre… itt biza meccs lesz.
Bejáratnál kezét kezembe tette, picit szorította is, talán a félelem, hogy elveszíthetjük egymást, egy csöppet most dominált nála. Elindultunk befelé.
Aztán jött számára a következő meglepődés, a motozás. Ő ilyet még nem hogy nem élt át, de nem is látott. Kérdőn rám tekint, most mit kell csinálni… mindent rendben találtak a biztonsági őrök, átjutottunk a forgós beléptetőn. Rögvest felnézett a stadionra, melynek még az aréna vagyis a pálya részét nem láthatta, de már ekkor annyit mondott:
-„Uh, apám én ekkora stadionban még sosem voltam. Hu, de izgulok…”

Szinte hallottam, ahogyan a szíve hevesebb ütemet diktál, ő pedig egy gyorsabb menetelésre kapcsol lábaival. Ha tehette volna, azonnal felfut a hosszú lépcsőn, hogy minél előbb meglássa hol is van valójában. De a tömeg látványa visszatartotta, na meg a kezem sem engedte a szorításból. Közelítettünk a fények, vagyis a lépcső teteje felé, ő már bakkecskeugrásokkal gyorsította lépteit, végre megpillantotta a zöld gyepet. Leírhatatlan, ami akkor lejátszódott benne. Mint amikor valaki megnyeri a lottó ötöst és nem tudja, most mit is kezdjen hirtelen örömében. Fusson, megálljon, óriásit kiáltson, átöleljen mindenkit… talán mindent egyszerre.
Miután megtaláltuk szektorunkat, feltűntek a barátai is. Először mellém ült le, mozdulni sem akart, majd kábé másfél perc múlva már csak a hűlt helyét találtam. A focistársak közvetlen közelében mégis jobb a kilátás :)

Elindult a meccs, és felharsant a hajrá magyarok, meg a a ria, ria, Hungária… gyermekkorom emlékképei jelentek meg szemeim előtt. Édesapám volt az, aki vasárnaponként megfogta kezeinket bátyámmal és vitt minket rangadókra. Nem titok, Szentendrén nevelkedtem, gyerekkoromat itt töltöttem, majd mikor már kirepültem a családi fészekből beköltöztem Budapestre… szóval abban az időben ennek a városnak a csapata NB II- NBIII. -as bajnokságban játszott, és szinte kötelezőszerűen minden mérkőzésen mi ott ültünk a lelátón. Ez engem nem kötött le, de a mogyorós csoki, amit ilyenkor kaptam a bácsiktól, na az viszont igen. A labda egyébként is központi szerepet töltött be életünkbe. Ha kirándulni mentünk vittük magunkkal, ha nyaraltunk, sosem felejtettük otthon, ha csak gyereknapra mentünk, akkor is velünk volt…
Pénteken csak úgy potyogtak a gólok 1-0, 2-0, 3-0, 4-0; mindet mi lőttük az első félidőben. Volt sok kiabálás meg örömünnep. Zsombor és barátai percenként ugrottak fel a székükről és csaptak egymás tenyereibe… élveztek minden pillanatot!
Aztán a második félidőben is elkezdték „fiaink” a gólgyártást, és ismét négyet lőttek. Közben azért a gyerekek nem hagyták szó nélkül a támadások meneteit, „nagy” taktikai bekiabálásokkal irányították a csapatot. „Add ki a szélre, lőj már… na… ez szép volt.” Valóban az volt, de még szebb lett volna, ha válogatottunk egy erősebb ellenfél ellen tudja ezt a teljesítményt produkálni. Mérkőzés lefújása után Zsombor azonnal mellém szegődik, keze ismét kezemben… lépdelünk kifelé.
- Én nem is tudtam, hogy mi ennyire jobbak vagyunk San Mariónál.
- Kinél?
- San Mariónál!
- Valóban sokkal jobbak vagyunk, de nem San Mariónál, hanem San Marinonál.
- Jaaa. Ez olyan igazi foci volt, és én úgy izgultam, hogy mi lesz, kikapunk vagy nyerünk, vagy hogy egyáltalán milyen is élőben, de most már tudom, szuper volt. A szívem olyan gyorsan vert, hogy azt el sem tudod te képzelni. Nagyon éveztem az egész hangulatot. Ugye legközelebb is kijövünk?
Na, erre mit lehet a mai nap után felelni?

Kidobtam egy tízest az ablakon

„…Van saját mókusunk, akik minden reggel 8-kor megjelennek mogyoróért, mindig adok nekik :) tök cukik.”- írta egyik barátnőm külföldről. Persze képet is csatolt, hogy arcomra mosolyt csaljon.
„…Ez a mókus nagyon édes! Én is akarok egy ilyet ide az udvarba. De nem jön. Helyette időnként nyuszit látok amint ugrabugrál… igaz idén már nehezebben tette, mert elhízott. Még valamelyik húsvétről itt maradt...
Egy állat mégis befészkelte magát hozzám. Múlt héten a nagy rohanásban picit próbáltam megpihenni, ülök a kanapémon, természetesen közben beszélek telefonon, lenézek a parkettára, mi illetve ki néz velem farkasszemet, na? Egy kisgyík. Nem is értettem, hogy került a növényeim mellé le a földre. Egyáltalán hogy került be a nappalimba?
Tudod, nagy virág kaspóim vannak, na ott bújt meg, ráadásul kinézte magának a legjobban terebélyesedő, már a parkettát lassan csapdosó páfrányomat. Ott próbált észrevétlen maradni addig, amíg meg nem mozdultam. Ha jobbról észlelt veszélyt, visszalépett, ha látta lendül a kezem, azonnal odébb állt. Szinte körbe-körbe kergettük egymást. Néha elhúztam a leveleket, néha már a kaspót… mindig láttam merre szedi a tappancsait, de mire felemeltem a buja növényzet egy részét, továbbállt. Azért el tudom képzelni az ő szemszögéből mindez hogyan nézhetett ki. Egy nagy óriás a közelében, őt figyeli, majd egy árnyék, rögvest utána egy doboz hirtelen bombaként próbál ráesni…
Ez a kis apróság eszméletlen fürge volt, eléggé meggyűlt vele a bajom. Ne kérdezd hogyan, valamint hányadik alkalomra, de azt tudom az idegkimerültség vége felé csak sikerült a dobozt rádobnom.
-„Oké megvagy, első probléma megoldva, na de hogyan emellek fel?”
Basszus. Majd rájöttem, papírlap fog segíteni. Becsúsztattam a vékony lapot, és egy őrült gyors mozdulattal felfordítottam, végezetül századmásodperc alatt rácsaptam a doboz tetejét.
Ezt így leírva abszolút egyszerűnek és könnyűnek tűnik, de mire rávettem magam, hogy ezt a mozdulatot megcsináljam ismét eltelt vagy tíz perc. Tudtam, ha hibázom, jöhet a következő felvonás, ami nehezebb lesz… Na mindegy, a lényeg sikerült. Utána úgy voltam vele, amelyik ajtón bejött, ott is megy ki. Kiálltam a teraszra, és a második emeletről lepottyantottam a lenti nagy sövény tetejére. Lehettem volna gonosz és a betont is választhattam volna, de azt azért mégsem. Simán túlélte ezt a pár másodperces zuhanást, így megadtam az esélyét annak, hogy más is oldja meg a leckét.
Hogy hogyan kerülhetett a lakásba? Egész nap szellőztettem és ez a kis lökött gyík felmászott a falon, megérkezett a teraszra, aztán meg egyenesen kotródott be a nappaliba. Gondolhatod, hogy én ennek nem örültem úgy, mint te a mókusnak.”
Utána néztem a neten ennek a gyíkfajtának. Nem esküszöm meg, hogy ő volt, de lehet…
„Gyíkoktól szokatlan módon a fali gyík fajtársai közvetlen közelében, már-már kolóniákban él” – oh remek, tehát lehet a tesója fog őrült gyorsasággal keresgélni a szemem láttára egy eltűnt családtagot.
„bár ez csak a nagy egyedsűrűségre vonatkozik, kapcsolat nincs az egyes példányok közt. A faj elsősorban ízeltlábúakkal és kisebb férgekkel táplálkozik.” Jobb, mint a porszívó, ami néha elnyel egy-két pókot. Át kellett volna ezt az egészet jobban gondolnom. Hirtelen cselekedtem.
„A téli álmot meglepően későn, október végén kezdi, és április eleje-közepe táján bújik elő száraz, fagymentes rejtekhelyéről.” Jaj, ez jött előkészíteni az ágyikót? Vagy egy egész család már ágyban, ő meg még kifutott valamiért?
„Gyors mozgású, kitűnő falmászó.” Na ezt alátámasztom.
„Szaporodása: A május elejére eső párzási időszakban kisebbfajta harcok dúlnak a vetélytárs hímek között. A megtermékenyített nőstény július végén 2-8 tojást rak, melyeket a kövek közé, sziklák alá rejt. A tojások augusztus-szeptember fordulóján kelnek ki.” Remélem nem nálam történt meg mindez! Azt hiszem ez lehetetlen, hiszen lassan aludni kellene mennie… ennyire nem maradhatott el a többiektől.
„Kezdettől fogva önállóak. A felnőtteknél általában 1-2 héttel később vonulnak téli pihenőre.” Tehát apuka és anyuka még aktív lehet… ugye nem nálam?
„Védettsége: Ugyan nem gyakori, de széles körben elterjedt, és jó alkalmazkodóképességű faj… Magyarországon, mint minden hazai kétéltű és hüllő, a fali gyík is védett. Eszmei értékét 10 000 forintban szabták meg.”
Na, basszus, ha ő az volt, kidobtam egy tízest az ablakon.

Morzsaparti, avagy Virág születésnapja 3. rész

Vasárnap reggel az összes porcikám fájt… volt is miért, de nem bántam. A szürke hétköznapok után, melyek akadályokkal vannak végigkövezve ez a kis görbe este igazán mindnyájunkra ráfért.
Hajnalban azzal tértünk haza, hogy ma még morzsapartit rendezünk.
13.30-kor szűk kis csapatunk ismét összeszedte magát, az ünneplőst átcseréltük a játszós ruhára és újra találkoztunk. Amikor beléptem az első gondolatom Szinetár Dóra egyik régi slágerének pár sora volt: "... buli után most takarítás, mégszép, bárhova nézek kitör a frász!"
De hát mi csináltuk, mi is teszünk rendet... Helyére kerültek a székek, az asztalok, az üvegek, tányérok, poharak elmosva… ki frissen, ki másnapos fájó gyomorral tette a dolgát, szépen haladtunk a ránk váró feladatokkal. Míg a többiek ezzel foglalatoskodtak én még frissen kirántottam az előző napról megmaradt bepanírozott dolgokat, majd asztalhoz ültünk és ott folytattuk, ahol abbahagytuk.
Úgy csapott rá a sült malac zsírjára a társaság, mintha egy hete nem ettünk volna semmit… Hirtelen lett friss kenyér, előkerült az elmaradhatatlan lila hagyma… no meg persze a maradékok is. „Uh ez ma is isteni, ezt tegnap meg sem kóstoltam, adjál mááár… ebből szedjél nekem …”

Mikor úgy a vége felé járhattunk jött a sokk:

"- A tiramisuval még meg kell birkóznotok." – figyelmeztetett Virág.

"- Uh, basszus tényleg. Na jó, figyu csomagolsz is?"

És igen, kis elemózsiás dobozokba kerültek az isteni étkek, mert annyit főztünk, hogy egy egész hadsereget elláttunk volna egy heti élelemmel. Igaz a társaság is tud enni, de azért ez számunka is kihívás lett volna, a gyógyszercégeknek meg pláne. :)

Teli szájjal mi persze beszélünk, így evés közben felidéztük a sok nevetésre indokot adó hajnali történeteket, megnéztük a fényképeket és konstatáltuk annál is jobban sikeredett ez a születésnap, mint ahogyan Virág azt anno elgondolta.

A jól megérdemelt fáradtság ezen a napon nagyon kiült az arcokra... elfáradtunk. De minden egyes mozdulat, minden egyes perc amit a szervezéssel töltöttünk nem történt hiába, hiszen ennek a lánynak születésnapja volt! És mi szeretjük őt, de nagyon!
Mivel ismétlés a tudás anyja ezért a minap már arról beszélgettünk mi legyen a következő alkalom, mit ünnepeljünk meg hasonlóképpen.
Karácsony? Szilveszter? Á, mindkettő messze van! Ezek az indokok kiestek... Na nem aggódom, nem lesz baj a megoldással :) ez nem az a társaság, akin egy ilyen egyszerű feladvány ily könnyen kifogna. Virág szülinapját is jól megoldottuk, de még milyen jól!

Könny, szeretet, buli, avagy Virág születésnapja 2. rész

Jöttek a vendégek szépen sorban… én a konyhában még az utolsó simításokat végzem, hiszen a patiszon a cukkini csakis frissen rántva jó… ellenőrzöm malac, máj rendben, semmi sem égett oda, isteni illatok mindenhol. Ahogy kilépek a csapó ajtón, látom a szép számú vendégsereget, akik nagy kerek szemekkel csodálják az étterem díszítését, az étkeket, az asztalokon elhelyezett kis dobozkákat, mely Virág kedves ajándéka mindenkinek…
Alig teszek meg pár lépést, máris egy kedves ismerős állít meg:
- Krisztuka, hát te mikor jöttél, nem is láttalak?
- Ezen ne csodálkozz, mert Kis Virággal tegnap óta itt vagyok. – majd hangosan nevet egy nagyot.
Bármerre nézek mosolygós, vidám arcok, színes csomagok, kacagások, ölelések, mindenki az ünnepeltet köszönti. Széles és ötletes ajándékok terén a paletta.
Egy kis idő múlva Virág mindenkit invitál, a hidegtál, korgó gyomrokra vár.
Aztán mi öten indulunk, kezeimben vaskos könyvek, többiek egyöntetűen előre engem löknek. Beszédet várnak tőlem, de ez ma nem megy, ha most belekezdek valami szépbe, érzelgősbe, nem tudom visszafolytani könnyeim, én fogom elbőgni magam. Ezen oknál fogva nem is cizellálom túl, egyszerűre és rövidre zárom.
- Próbáltunk olyan ajándékot kitalálni számodra, aminek te nagyon örülsz. Ezek pedig nem más, mint a könyvek. Most könyvtárad általunk, kettővel gyarapodik.
Virág azonnal kibontja, kiemeli a vaskos irományokat… meglepődik, a címeknél azonnal megakad: Kis Virág-Világ 1. kötet, Kis Virág – Világ 2. kötet. Erre tényleg nem gondolt… látom, telibe találtunk. Rögvest fellapozza, teljesen meghatódik, szó bennszorul, könny kicsordul… majd magasba emeli: - „Ez a saját blogom, beköttetve.”

Többen el illetve rácsodálkoznak és kórusban azonnal a többi példányszámot követelik…
Aztán jön a mosoly meg az ékszeres doboz… teljes a siker. Pedig ha tudnád drága barátnőm itt még nem ért végett számodra a mai meglepetéssorozat... :)

Folytatódik a csevegés, falatozás, italozás, vidámság… Nézem Virág szeme csillog, látom boldog, nagyon boldog. Végre nem kell álarcot felvennie, nem kell olyan úton mennie, ahol a boldogság csak mellékutcában található… főúton halad, és a legfontosabb, hogy mindezt teszi boldogan.

Sürgök-forgok, jövök-megyek, beszélgetek… tudom így nem lesz feltűnő, ha pár percre köddé válok. Blogolók levelei még táskámban lapulnak, a megfelelő pillanatra várnak, hogy felfedjem ittlétüket. Az italos részen először Napocskát támadom le, újra segítségre kérem.
- Fölolvasnád Ágnes írását? Ő az egyik kedves blogger… folytatnám még magyarázatom, de befejezni már nem tudom mondatom, mert azonnal a választ megkapom.
- Perszeee, mikor nézhetem át a szöveget?
Nem sokkal később megérkezik Virág bátyja és kedves családja. Érzem, Márk sorai rá „várnak”. Olyan katarzis lenne, ha utolsó írásként az ő gondolatai csendülnének fel és mindez a báty szájából. Igen, ez jó ötlet. Természetesen rögvest a tettek mezejére lépek és azonnali sikert be is zsebelem.
Visszaszökkenek Virág látószögébe, mindent elintézni egyszerre nem lehet, mert akkor ez a lány rájön, itt még valami összeesküvés lehet.
Poharak megtöltve, mi elhalkulunk, ő pedig belekezd. „Tudom, most mindenki valami nagy beszédet vár tőlem, de meg sem bírok szólalni…” Szinte remeg a hangja, és a pohár a kezében. Ott áll teljesen meghatódva, nem is tudja, kire nézzen… Szívem szerint átölelném, de sajnos most nem tehetem, ez nem az a helyzet.
Jöhet a koccintás, majd irány az ételes pult, ahol érdekes hangfoszlányokba ütközöm: „Uh, ez tök finom, ezt kóstold meg, jézusom, itt lánykérés lesz vagy miért főztek ennyit, jaj ez a kedvencem, csak keveset szedek ebből, mert még mást is meg akarok kóstolni, ez mivel van töltve… azt hiszem ebből gyomorrontás lesz…”
Csörögnek a kanalak, kések, villák, halkul a társaság, hiszen teli szájjal mégsem beszélünk… igaz ennek a mondatnak a mi asztalunknál az a vége: annyit. :)
Hirtelen Virág kiált: - "Kriszta, most írt nekem Murat!" És a lelkem, szívem melegséggel megtelik, mert tudom ebben nekem is volt egy észrevétlen „üzenet”.
Szék mozdul, látom, újra mennek, ismét szednek, mindenkinek ízlik az étel. Teljes a siker. De jó!
Úgy érzem, most vagy soha, ez egy remek alkalom, a maradék írást a kezekbe varázsolom. Mindenki gyorsban átolvassa a papírokat... van, aki a mellékhelyiségig vonul el, van aki az italos pult mögé szökken…
Virág feláll, középre helyezkedik, aztán belekezdünk. Először az én e-mailem került terítékre, Jutka által. Ebből, drága barátnőm mindent megért, mi zajlik most éppen és hogyan is indult el a történet. Oh, oh, máris látom, csillog a szeme, itt aztán mindjárt egy sós könnycsepp az arcra csordul, az én lelkem pedig örömtáncra perdül. Csöndben hallgat, figyel, némelyik írásnál felnevet, elmosolyodik, aztán ismét szemeit törölgeti… Közben látom, néhány vendég szintén a könnyeivel küszködik…mindenki némán mered a felolvasóra, elgondolkodnak és pontosan tudom a „feladók” mondatai nem csak az ünnepelt szívében érnek célba. Megható, nagyon megható a látvány!
Az utolsó levél után azon kapom magam, nyakamba zuhan, szorosan átölel és zokog. Nem kellenek a szavak, nem kellenek a kedves mondatok, ebből pontosan tudom, és értek mindent. Én sem bírom már tartani magam, együtt sírunk, együtt nevetünk, majd együtt lapozzuk át ismét, a kedves ismeretlen ismerősök sorait.
A sokkból gyorsan a torta ment ki. Irány a hűtő, tűzijátékok a helyükön, villany leolt, mindenki énekel… jöhet a kívánság :) majd a buli.
Erre a táncos mulatságra már csak a szűk kör marad… de a hangulat így is kifogásolhatatlan. Volt itt minden, pálinka tánc, fejrázás, tombolás, pörgetés, forgatás… majd hajnalban táncparkettbontás, hogy pár órával később ismét visszatérjünk...