2011. május 22., vasárnap

Felrobbant

Felrobbant a bomba. Igen, tegnap este Kata barátnőmmel mindebben részünk volt.
Sosem volt ülő jegyem egyetlen egy koncertre sem. Most kipróbáltuk. Illetve ilyet kaptunk, ingyen. Valójában tombolni akartunk, de az most más ok végett nem jött össze, tehát maradt az ülő jegy és mindezek végett, kárpótlásképpen a legdrágább szögből :)
Megjegyzem fura volt a kipárnázott kényelmes bordó plüss székben, miközben azt láttam, több ezer ember tombol, őrjöng, táncol… és azt mondom mégis így volt jó, mert ezen az estén valamiért nem vágytam oda le, ahol keresni kellett a levegőt, ahol a füledbe lihegtek, és ahol valaki rálép a másik lábára a bocs előtt, máris más is rád tapos.
Miközben hallgattam Ákos sorait fel felvillantak a régről őrzött pillanatképek, emlékek, érzések, élmények… szóval egy hosszú filmszalag pergett előttem.
„Mint érett gyümölcs, most úgy áll előttem,
Beleharapnék rögtön, de nem tehetem.
Mert még haragszik rám, haragszik igazán.
De azért jó lenne, ha valamit szólna
Csak egy jó szót suttogna.”
- Van benned harag? – kérdezte Kata.
- Nem, a haragot én már régen elengedtem. Semmit nem bántam meg az elmúlt 34 évemből.
Pedig sokszor a magány társult énhozzám. A magány nem csak akkor érződik, ha elszakadunk a másiktól, sokkal jobban fáj, ha nem búcsúzhatunk el tőle. Oly sokszor megálmodjuk dolgainkat, aztán vagy rájövünk, vagy nem, feleslegesen. Hiszen megálmodhatunk mi bármit, a végén mindig magányban ébredünk.
Magányosan, ami persze nem jelent mindig egyet a sötétséggel. Néha ragyogó ékkövek, számunkra fontosnak hitt, már-már lelkünk megnyugvása érdekét szolgáló képekben is megjelenik. Magányosan azt hisszük, mindenki elfordul tőlünk, pedig mi engedtük szabadon a hozzánk láncolt lelkeket!
A magány nem csak akkor érezteti magát, ha magunk vagyunk, hanem amikor a ránk leső vadakkal szemben is egyedül vagyunk. És pontosan ez az! Tegnap rájöttem, valójában eddig azt hittem napjaimat, heteimet magányban élem meg, holott rá kellett jöjjek ez valami egészen más.
Az ember ösztönösen próbál elmenekülni az elkerülhetetlen dolgok elől. Abban a reményben, hogy ha hajszál híján is, de megúszhatja. Hogyan is írtam pár perccel ezelőtt:
„Semmit nem bántam meg az elmúlt 34 évemből” Most már azt mondom, hiába mondja az ember, hogy nincs félnivalója, hogy semmit nem hagyott ki, vagy mindent számításba vett, leginkább azokat a dolgokat szoktuk nem észrevenni vagy későn észrevenni, amik az orrunk előtt vannak. Menekülünk. De ahogy próbáljuk elkerülni a végzetünket, úgy sodródunk inkább az elkerülhetetlen sorsunk csapásába.
A rossz sors olyan, mint a vak szerelem. Hiába menekülnénk előle, mindig ott motoszkál a fejünkben. Nem az elkerülhetetlen, hogy meghalunk, hogy megszűnünk létezni sokkal inkább az, hogy megforduljunk, és legalább egyszer, csak egyetlen egyszer visszanézzük az életünket. A vég soha nem egy pillanat alatt jön el. Minden vég együtt jár a kezdettel, mint az árnyék úgy követi bármi történjék velünk életünk során az már valószínűleg jó ideje lesben állt. Ahhoz, hogy az elkerülhetetlent elkerülje az ember nem elég csak a végzetünkkel szembe szállni. Ahhoz, hogy az elkerülhetetlent elkerüljük nem elég csak az időt megállítani, vissza kell térni a kezdet kezdetéhez. A kezdetet pedig csak akkor találhatjuk meg, ha a jó oldalon ütjük fel életünk könyvét.
„15 éve alakultunk, és most olyan, mintha újra ezt tennénk. Jó itt veletek, köszönöm, hogy ennyien eljöttetek, kezeket a magasba, mindenki”. Igen, ez a két jóképű srác robbantotta fel tegnap bombát az Arénában. Nagyot szólt, 10.000 ezer ember előtt. TNT-t kedvelők mindenütt. A még járni is alig tudótól egészen a nagymama korosztályig, mindenki felvonult.

Torta, fények, tűz, látvány, táncosok… és nagy slágerek mellett alig ismert számok is színesítették a koncertet.

"Két félgömb megtalálta párját, égen s földön együtt ragyogtunk tovább. Talán a tavasz végre hozza a választ, kiderül mennyit ér a nagy szerelem. Mikor lent a folyó hűs vizet áraszt, akkor kell, minden a régi legyen. Mert fogadkoztunk, ugye nem lehet vége, hát mért is adnánk fel, talán a tavasz végre hozza a választ, talán addig még várnunk kell…”
Lezárásként most csak annyit:

Ákos kedves, nekem nem a tavasz, hanem tudom, a nyár végre hozza a választ, de addig még várnunk kell...

2011. május 9., hétfő

216

Buliztunk, már megint. Előző írásaimól is kiderül indokot mindig találunk erre, de most valójában még keresni sem kellett hozzá. Barátaim közül, egészen pontosan hatuknak, az elmúlt hetekben születésnapjuk volt.
Virággal kitaláltuk mindenki személyre szabott meglepetést kap tőlünk, melyeket saját kezűleg készítünk el. Az ötletekkel nagyon gyorsan megvoltunk, a munka részével már nem annyira. Mindketten elég elfoglaltakká váltunk, de lopott órákat, perceket azért próbáltunk lecsípni napjainkból. Keresgéltünk, szerkesztettünk, nyomtattunk, vagdostunk, lamináltunk, ragasztottunk, vasaltunk… végül varrtunk. Mire a buli elkezdődött mindennel készen álltunk, még a forgatókönyvvel is.
A táncolásos fergeteg partit vacsorával szakítottuk félbe,
majd mikor már mindenki vissza akart térni a táncparkettre, csendre intettük őket, hogy az ünnepelteket felkonferálhassuk.
Na nem egyszerre, mert akkor elvesztünk volna a nagy kavalkádban, inkább neveiket kis papír cetlikre írtuk, és sorsoltunk. Először a dj-nk papírja került kezembe, aki azonnal feladatot kapott. Megruháztuk, ööö vagyis felruháztuk. „Kérlek, menj át a kisterembe és ott vár valami, amibe bele kell bújnod.” Kicsit félve, aggódva szedte lábait, talán azt gondolta most bolondot csinálunk belőle, ráadásul tesszük mindezt nyilvánosan… aztán egy hangos sikoly, kacagás… és … igen, mi már akkor tudtuk telitalálat! Másodpercekkel később azonnal kettesével szedte lefelé a lépcsőket és mosolyogva feszített benne...ekkor konstatálták a többiek is: új „munkájához” új „felöltő”... a zene stílusosan elindult: Madonnától a Hey Mr. Dj.
Na itt még nem ért véget Zsolt meglepetése. Névmemóriája ugyanis néha megkopik, és hát cavintont mégsem szerettünk volna kiváltani neki, ezért inkább memóriakártyákat készítettünk.
Egy könnyűt, mely a bulis képeinkről lett összeválogatva, egy bonyolultat, mely a farsangi jelmezeinkről lett összeollózva, és egy nehezet, melyet gyermekkorunk fényképeiből állítottunk össze. Na, nem mind a 90 darabon szereplünk mi Virággal, hanem természetesen a barátainkat ábrázolja. Amik pedig eddig nem a mi albumukban szerepeltek, azokat begyűjtöttük a megfelelő személyektől.
Zsoltot természetesen azonnal a legnehezebb verzióból le is vizsgáztattuk. Kiterítettük a belaminált képeket és fergeteges kacagás hangzott fel, minden egyes alkalommal, amikor a név mellé nem azonos személyt társított… igen, igen, igen gyakorlás teszi majd a mestert.
Következő sorsolásunknál nagy Barcelona rajongó nevét rejtette kis papírunk. Egy vers részlet, egy idézet és egy Barcelona induló… Ünnepeltünk pedig előttünk. Csapat meccsére most nem vettünk jegyet, most nem varázsoltuk őt a Nou Campba, jobbnak láttuk, ha magát a csapatot varázsoljuk inkább ide. Na azért ennyire nem nyitottunk pénztárcát… sokkal egyszerűbben oldottuk meg a feladatot. Vásároltunk egy Barcelona gombfoci csapatot, természetesen a nagy riválissal, vagyis a Reál Madriddal egyetemben. Ez utóbbiba pedig leigazoltuk barátainkat és magunkat, saját arcképeinkkel címkéztük fel a játékosokat, klub nevét megváltoztattuk, így alakult meg csapatunk a Realisták! Elvis szám. Szerintem társaságunk 99%-a már ekkor tudta, hogy kinek kellene kifáradnia közénk, hogy a wunderschön ajándékát átvegye. Ennek a szónak, számunkra több jelentése van. Ati a bulik végén, mondhatni a végső elhajlás előtt, előszeretettel csillantja meg német nyelvtudásának pár szavas szókincsét, majd taxit hív és úriember módjára távozik… Ez eddig valóban wunderschön, ám mégsem az. Ami ezt azzá varázsolja, azok az Elvis számok, melyeket folyamatosan, a már fent említett Zsóóó barátunktól kér. Na ebből tegyen valaki össze egy remekbe szabott ajándékot! A mi verziónk a következő: Elvisz Taxi tagsági kártya, hogy hazafelé egy wunderschön utazásban legyen része. A kártyán a pontos lakhely, térképpel illusztrálva, az udvar bejáratának fényképe, a taxik hívószámaik. Hátoldalán pedig a tagsági kártya szövege. Hát ez így nem wundeschön? És, hogy zenéből se legyen hiány, tulajdonába került egy Evis cd is :) Majd újabb cetli, rajta név: Kata. Nem terveztem beszédet, nem készültem sztorit mesélni róla, aztán egy hirtelen gondolat mindent felülírt.
„Ez a személy először azt gondoltam, nem is ismer engem, csak vagyunk, egymás mellett. Majd pár hónap múlva rájöttem, hogy minden, amit gondoltam ez idáig a teljes tévút. Megszerezte telefonom, kimentette a számomra fontos személyek telefonszámait és egy meglepetés szülinapot „varázsolt” számomra úgy, hogy még csak pár hónapja dolgoztunk együtt. Ekkor jöttem rá valójában, hogy ő nagyon is figyel rám, nagyon is ismer engem. Hát most én is megmutatom neki mindezt, mivel az életét terítem ki neki ide... elkészítettük élete társasjátékát”.

Néztem arcát, láttam a meglepődést és egyben a félelmet… Érdekes kettősség. Vele együtt léptek közvetlen közelünkbe a többiek is, és indulhatott a játék. Rajttól, a célig.
Dobókockán számok, bábuja halad, természetesen mindenki nevet, találgat, hogy némely mező „rejtvénye” életének mely periódusából való, és mit is rejthet a megfejtése.
Aztán előkerült egy békás párna is… bár „gazdája igazolt" hiányzással távol volt tőlünk… de mi mindenkire készültünk, számítottunk...
és a legvégén egy olyan könyv, melynek megírásához rengeteg segítő szorgos kezet kaptunk. „Mi kell a nőnek?”- tettük fel a kérdést negyven nőtársunknak. A sorokat bekötöttük, díszruhába öltöztettük, és átnyújtottuk tanulmányként szolgálva egy negyven éves barátunknak. A szakirodalom tanulmányozását közös tortával szakítottuk félbe, rajta az ünnepeltek fényképei, életkoruk számai, tűzijátékok és persze három darab gyertya. Igen, nem annyi darab, mint amennyire ti gondoltok, csupán három… 216!
Pontosan ennyi évesek ünnepeltjeink. Egy hangos közös Boldog születésnapot éneklés után pedig odacsaptunk ismét és buliztunk egy nagyot hajnalig, ismét "220 felett"…
Mit is mondhatnék nektek drága Barátaim? Köszönöm, köszönjük, hogy életetek részeivé válhattunk mi is!