Maresi

Rég volt ilyen. Szerda délelőtt fekszem az ágyamban, iszom a reggeli, most elkészített maresivel édesített finom kávémat és itthon vagyok. Kint ragyogó az idő, jönnek-mennek az emberek, hallom a közeli építkezés zajait, de pillanatnyilag még ez sem érdekel.
Jó, jó nemsokára én is indulhatok dolgozni, amihez sok kedvem sajnos nincs viszont most jól esik picit tovább lustizni. Az elmúlt napok vezényszavai legnagyobb bánatomra ugyanazok voltak: munka, munka, munka. Kedves főnököm múlthét kedden előhozakodott váratlan ötletével.
-„Karácsony előtt még gyorsan ki kéne adni egy könyvet. Jön a nagy ajándékozás, a könyv mindig főnyeremény, tehát húzzunk bele…”
Mikor ezt kiejtette a száján, azt hittem leesek a székről. Már láttam magam előtt a hajnali munkák sokaságát, a nagy papírhalmazokat, a rengeteg írást. Akkor még csak gondolataimban villantak fel ezek a „rémképek”, azóta sajnos testközelből láttam mindezt. Néha azt éreztem már a szemem fáj a monitor használatától, a fejfájások végett gyógyszerhez kellett nyúlnom, de én csak írtam, írtam, írtam. Idegesített, hogy még mennyi van vissza, hogy nem fogok időben végezni vele. Borzasztó érzés. Egyszerűen nem tudok nyugodtan aludni, amíg végelláthatatlan stóc van előttem és tudom, nem végzek időben a rám kiszabott mennyiséggel. Szóval inkább bevállaltam a hajnalig tartó munkákat, sőt még hétvégén is jegyzeteltem, de nekem kész kell lennem. Majd egyszer talán levetem ezt a megfelelési kényszert, talán túl tudok lépni az –„én már készen vagyok” mondaton. Most még nem ment. Pedig betegségem volt minderre a legnagyobb jelzéssel érkező figyelmeztetés. Talán annyit fejlődtem, hogy mikor beláttam ez most sok, aludtam egy órát. Régen olyankor ittam egy kávét és hajtottam tovább. A koffein átsegített a fáradt perceken, és mehettem arccal előre. De most nem. Mindent összevetve azért volt egy kis fejlődésem.
Megmondom őszintén, a könyv nem a bestseller listát fogja gyarapítani, de hát nekünk ezzel nem kell törődni. Ez nem a mi dolgunk. Sajnos.
Van a tarsolyában még két mű tervezete, ami engem sokkal jobban érdekel, mint a mostani. Nem csak azért, mert annak a határideje nem lesz ennyire a nyakunkon, hanem, mert az egyik az életfogytiglanos, börtönviselt emberekről, a másik meg egy a poklok poklát (szó szerint érteni) megjárt fiatal drogos lány elképesztő története. Tegnap, ahogy hallgattam a hanganyagát, én voltam rosszul a hallottaktól. Mondhatni bele sem akartam képzelni magam, mert a fájdalmak az én testemen is elkezdtek jelentkezni. Hihetetlen emberi sorsok vannak. És olyan valakikkel történnek meg, akikről sosem gondolnánk.
Hát ennek a két könyvnek a tartalma valóban nem a karácsonyi, finom illatokkal átjáró lakás és feldíszített fa alá helyezhető meglepetése. Az embert körülveszik a szerettei ő meg olvas egy kegyetlenségből elkövetett brutális gyilkosságot vagy egy alvilágból megszökött heroinista lány életét. Remek ünnepi érzés volna.
De mindezek mellett egy napokig mosolygásra indokot adó történet is megesett velem. Minap a szokásos „találkozónkra” igyekeztünk Schmidt Máriához. (aki nem más, mint a XX. és XXI. Század Intézet, valamint a Terror Háza Múzeum, főigazgatója) Mivel komoly helyre mentünk, komolyságot próbáltunk magunkra eröltetni. A kocsiban, az úton jól kibeszéltük a csajokat, a pasikat, és minden olyan témát, amin valójában napokig tudnánk vitázni. De mi ezt is olyan megmosolyogtatóan tesszük. Szóval megérkezünk, a stáb (velem együtt hárman) cipeli a kamerát, a lámpákat, a szél az arcunkba fúj, sietnénk be a vaskapun fel a lépcsőn, én már magamon éreztem a jó meleget amint belépek a nagy épületbe. Erre nem tudom hogyan és mi volt a fő indok, de megütötte fülemet, az egyik fiú mondata.
–„Tegnap reggel olyan finom tejet ittam. Ilyen pici üveges és valami rövid szó volt ráírva. Talán Maresi?”
Mikor meghallottam ezt a mondatot, a másik fiúval megálltam az egyik lépcsőfokon, a nevetéstől nem bírtunk tovább haladni. Szegény ő percekig nem értette szétcsúszásunkat. Próbáltam könnyeim és gurgulászó nevetéseim között kivasalni egy mondatot.
-„Na, de azt kávéhoz isszuk!”
-„Dehogy, a főnök is ezt issza.”
-„Igen, de kávéhoz!”
-„Pedig milyen finom az magában.”
-„És mindet megittad?”
-„Igen. Sőt nem csak egy reggel ittam ilyet.”
Még gyorsan kiveséztük az édes sürített tej szervezetünkből való távozásának állagát és közben fergeteges vihogással ballagtunk fel a hosszú lépcsősoron. Próbáltuk visszafogni magunkat, de nem ment. Főleg mikor odabent feltették a következő kérdést: -„Kávét, vagy teát kértek?”
Szinte egyszerre vágtuk rá: -„Csak maresit, ha lehetne.”
Hát ennyit a komoly stábunkról, vagyis komolyságunkról. De ahogy elnézem az órát, már nekem is indulnom kell, mert várnak az interjúk, (Szanyi Tibor, Tóth Szabolcs...) a drogos lány történetének folytatása és a kávém maresivel.

Fehérből színes festmény

Utoljára a válóperen találkoztam vele személyesen. Álltam a bíróság előtt, vártam az ügyvédemet, majd ő is megérkezett. Egy lánnyal jött. Rám nézett és bemutatta új barátnőjét. Remek, gondoltam magamban. A pofátlanságnak is van határa, de az ő szemében nem volt. Na mindegy, ők felmentek, később én is utánuk ballagtam, ügyvédem társaságában. Ahogy ültünk egymással szemben azon gondolkodtam miért is kerültem én erre a padra. Talán lényegtelen, talán sosem találok rá normális magyarázatot. Mire feleszméltem máris beszélnem kellett. Majd ő következett… nem is figyeltem oda, hogy mit mond. Az az ember, aki egyszer annyira szeretett, hogy feleségül vett, aztán a végén már a lakásból is kizárt, arra nem nekem kell koncentrálnom. Megteszi helyettem mindezt a mellettem helyet foglaló, megfelelő személy. Néztem a fehér falakat, sehol egy ablak. Milyen fura, minden zárt. Ahogy a házasságom is. Tisztának indult, aztán az összes ablaka bezárult, mondhatni már csak a csupasz fehér falak maradtak, és ez az az állapot, amiből menekülni, amiből kitörni kell. Gondolataimból hirtelen egy női hang húzott vissza a földre. -„Kérem álljanak fel”- szólt a bírónő. Elregélte az ilyenkor szokásos mondatokat, aláírtuk a papírokat, és az ajtón máris úgy sétáltam ki, mint egy elvált nő. Ezek után azt kell odaírnom minden hivatalos papíromra: elvált. Ahogy lépdeltem le a lépcsőn még egyszer ránéztem, most már csak a volt férjemre. Újdonsült barátnőjével, kettesével szedte lefelé a lépcsőfokokat és már valójában nem is voltam kíváncsi, a teremben még fejemben kavargó gondolatok válaszaira sem. Bezártam életem annak a részét, ami királylányos, meseszerű, álomszép történetének indult, de a végére már csak a csupasz, meztelen valóság maradt meg belőle. Ügyvéd, új barátnő, válóper, „elvált.” Mindez négy éve történt.
Munkából hazafelé jövet néha megszoktam várni szomszédomat, hogy együtt jöjjünk haza. Ilyenkor gyorsan megbeszéljük kivel mi történt, ki hol tart éppen boldogságának létráján, de ma ez kimaradt. Még dolgoznia kellett. Sétára, levegőre vágytam így a pár megállós trolizás helyett a 10 perces gyaloglást választottam. Közben feltárcsáztam barátnőm számát. Először én meséltem neki mindenfélét, aztán élvezettel hallgattam boldogságának történeteit, örültem csilingelő, érzelmekkel teli hangjának. Megérdemli ezt a lebegést, ezt a különös érzést, hiszen régóta csak a „csupasz falak” néznek otthon vele farkasszemet, ami ugyebár csak elveszi életének örömökkel teli pillanatait. Mert pontosan tudjuk a boldogság csak akkor valós, ha megosztjuk. Hát most ő ezt az utat járja. Próbálja megosztani azt. Én pedig annyira örültem szavainak, hogy észre sem vettem, máris a villamos végállomásához értem. Pont bent volt egy szerelvény. "Ezt bizony én elérem" - gondoltam magamban. Szeretnék gyorsan hazaérni, megpihenni. Az elmúlt hetek a túlpörgésekről szóltak. Volt, amikor reggel hatkor, máskor négykor feküdtem le aludni, és másnap az a fránya vekker vagy a telefon kíméletlenül ébresztett. Nem volt időm semmire és senkire. Szóval vágytam már a lakás finom illatára, melegségére, csendjére…
Még nem jelez, még nem látom a villamosvezetőt. Nem kell a szerelvény végére felszállnom. Mentem előre, de úgy, hogy bármikor felpattanhassak rá. Néztem az emberek arcait, lépkedtem előre. Majd megpillantottam! Muszáj volt barátnőm történetét azonnal félbeszakítanom:
-„Tudod ki van a villamoson? A volt férjem. 4 éve nem láttam.” Könyvet tartott a kezében, közben ő is figyelte az utasokat. Kinézetre semmit sem változott. Vajon belülről? Megértette, hogy a boldogság szekerét nem elég egy embernek húznia? Neki is akarnia kell… Erre a választ én már sosem fogom megtudni. Erre a választ én már sosem akarom megtudni. Fura, mert hirtelen nem a királylányos, meseszerű, álomszép történetek jutottak rögvest eszembe vele kapcsolatban, hanem a válóper a csupasz fehér falakkal, a meztelen valóság, vagyis az a négy évvel ezelőtti szeptemberi nap, amikor utoljára láttam. Felszálltam, bezárult a villamos ajtaja, elindultunk. Pár másodperc múlva bemondták az első megálló nevét, aminek hallatára gondolataim menetrendszerűen máris máshol jártak. Mosolyogtam. Szívemet melegség öntötte el, hiszen Murat jutott róla eszembe. Mikor itt élt Budapesten, éppen ennek a megállónak utcájában lakott, és én minden nap hallom ennek az utcának a nevét. Reggel és délután is itt járok, ezzel a sínen futó sárga járművel, aminek ablakából látom a teraszt ahol ültünk, ahol valójában megismerkedtünk, ahol megfogta a kezem, ahol elcsattant az első csók… Ilyenkor a királylányos, meseszerű, álomszép közös történetek jutnak eszembe. Róla, vele, általa.
Mivel ennek a boldogságnak szekerét nem egyedül én húzom, ezért remélem, bízok és hiszek abban, hogy a mi falaink sosem lesznek fehér színűek.

Meglepetések sorozatai

Hétvégén volt az első alkalom, hogy nem láttuk egymást. Ő is és én is elutaztam. Sajnos nem egy városba mentünk, de uticélunk végállomásának színtere mindkettőnknek ugyanaz volt.
Előre megbeszéltük, nem kapcsolunk web camerát, nem beszélünk órákon át, mindenki teszi a maga dolgát és a nap végén mikor nyugovóra térünk, írunk egy rövid sms-t. Ja, majd elfelejtettem a pénteknek igazából előzménye is volt. Ő már hét közepén indulhatott volna családjához, de mivel én csak pénteken tudtam munkahelyemről elszabadulni, így gondolkodás nélkül ő is otthon maradt. Tette ezt mindazért, mert öt nap nélkülem számára a világ végét jelenti, de három nap már a világ vége előtt kettővel van, az pedig még sincs olyan messze.
Talán nem is mi lettünk volna, ha egymás elöli „eltűnésünket” valójában csak esti beszámolókkal éljük meg. Rádiókban is óránként mondják a fontos híreket, a tv-ben is elég gyakran lehet Híradó főcímet látni…
Bevallom őszintén kíváncsi voltam vele kapcsolatban valamire, ezért ha nem is szép dolog, de én bizony megléptem. Üzeneteimet kérdés nélkül írtam. :) Tettem ezt mindazért mert ha érdeklődöm felőle, és ha mindezt ráadásul kérdés formájában teszem, -tudom, mint a legtöbb ember- arra nyilvánvalóan válaszol. Ha csak tájékoztatom a történésekről és nem kíváncsiskodom az ő programjai után, már nem vagyok benne biztos, hogy érkezik üzenet. Tehát azt akartam, valójában ne azért írjon mert kérdeztem, hanem azért mert eszébe jutottam.
Ő ez utóbbit választotta… Azért nem óránként, de elég gyakran mondtunk mi is híreket. Szóval jöttek-mentek az sms-ek, bepötyögtük magunk kis sorait. Pontosan tudtuk ki, mikor, merre járt, és mit csinált. Nem kellett kérni sem kérdezni, magától írt. Fura. Más pasinál harapófogót vettem igénybe, ha meg akartam tudni mivel töltötte a napját. Nála nem. Mindenről tájékoztatott, mesélt, kérdezett, érdeklődött és féltett. -„Óvatosan vezess, kérlek. Az idő nem jó..." És valóban nem volt jó. De ő ezt honnan tudta? Megnézte a neten? Felhívta Magyarországon élő barátját? Nem tudom. A lényeg, hogy aggódását elküldte, lemerte írni, hogy fontos vagyok neki. De régen is volt ilyenben részem.
Kapom az apró varázsjeleket, a meglepetéseket pont úgy, mint mikor velem élt, mikor hazaindult… azóta is féltve őrzi azt az érzést, amit elcsomagolt magával és minden nap hálálkodik, amiért megváltozott vele a világ.
Minap szerenádot kaptam. Na nem az ablakom alatt zenélt én meg a függöny mögött először megbújva, majd pironkodva kilépve teraszomra hallgattam őt. Neeem.
Kamerám előtt izgett-mozgott a székén, gitárral a kezében először csak pengetett rajta párat, majd megköszörülte torkát és ennyit mondott: -„Ez ma a tiéd, kérlek, hallgasd meg. Tudom, nagyon szereted őket” Belekezdett… REM egyik számának dallama elevenedett meg akkordjai hallatára… szívemből játszott, szívemmel játszott. Hol vagyok? Ez tényleg az enyém? De milyen nap van ma? Névnap, szülinap…? Valamit elfelejtettem? Észrevétlenül, gyorsan fél szemmel naptáramra sandítok, a dátum üresen áll. Nem, ma semmi fontos nincsen. Egy átlagos szerda estét írunk. Aztán picit később elindított egy cd-t… Fülemet megütötte, itt is csak gitárjáték hallható. Na ne, ez most mi? Vártam a dobot, a basszust, a többi hangszert, de helyette egy mondatot kaptam: -„Készítettem neked egy felvételt, ezen is én játszom, ez is a tiéd.” Én meg csak kapkodom a fejem, és vele együtt a levegőt… Létezik még ilyen fiú? Nem halt ki az udvarlás? Hányadik században is élek? Hol vagyok? :)
Emlékszem volt pasijaim, ha elutaztak (gyakran tették) mindig megkérdezték:
-"Mit hozzak? Minek örülnél?" Én pedig sosem kértem, sosem mondtam ennek és ennek örülnék… Ha nem tudod kitalálni, ha még ezt is én gondoljam ki helyetted, már rég megette a fene…
Egyik nap nézem, csatolás érkezik. Hát ez meg micsoda? Ahogy kinyitom, elmosolyodom. Nem csak az üzeneten, amit ő fabrikált bele a képbe, hanem a képet ábrázoló hídon is. Igaz, ez nem a Lánchíd, hanem városának egyik legfontosabb átjáróját ábrázolja. Fontos állomás mindkettő. Az oroszlános hídon sétáltunk, szép emlékekkel gondolunk rá vissza, fényképek és egy álomban való visszatérés központi eleme is volt. A másik helyszín közös elménye még várat magára, de már az sincsen elérhetetlen távolságban.
Azt gondoltam, ezeket a nem pénzért megvásárolt apró, de inkább mégsem mondanám annak, mert valójában hatalmas szereppel bíró kedvességet, figyelmességet, szerelmet, Murat már nem tudja fokozni. Ám tévedtem.
Vasárnap éjjel telefonom jelez. Én már itthon, ő még úton.
-„Magyar idő szerint éjfélkor indul a buszom, van rajta internet. Ébren leszel még? Tudunk skype-olni?”
Micsoda? Komolyan? Ez a három nap nélkülem, mégis a világ végét jelentette, ha hazafelé máris látni akar. Nem bírja, nem bírta ki.
De nem is ellenkeztem, persze, hogy ébren voltam.

Ősz

Ősz. Egyszerű szó, többféle jelentéssel. Nekem hirtelen két dolog jutott eszembe. Az egyik az évszak, a másik a hajszál. Mindkettő az elmúlást, az átalakulást mutatja. Fura.
Először kivirulunk, boldogan, kisimultan tekintünk előre, csodaszép színekben látunk, majd hűvösebb szellők érkeznek, a fák lombkoronái is megkopnak… vagyis megjelennek az ősz hajszálak, mi is gondokkal leszünk tele, ráncokat szerzünk, „átrendeződünk” …
Sokan azt mondják az őszre: -"Szép, szép, de a hideg, az eső, a köd, a sötétség… brrrrr." És az ősz hajszál megjelenésekkor is arra gondolunk, már túl vagyunk életünk felén…
Pedig nincs még egy évszak, mely ennyi titkot, pompát, ennyi színt rejt magában. A fa alatti avarszőnyegek, a mélázó napsütés, a fák-lombok különös és tarka színei, olyan mintha körülbelül száz más-más festékbe mártott ecsetvonás festett képeit néznénk. Piros, sárga, narancs, barna… Fiatalkorunk megannyi cselekedete juthatna eszünkbe… ugyanakkor mellette már megjelennek a kopár tájak, de mégis másképpen láthatjuk mindezt, mert előtte nem a mosoly nélküliséget éltük. Ma is emlékekkel telve csodálom a tájat.
Jöhet az elmúlás, jöhetnek az ősz hajszálak, talán mit sem törődünk vele, ha van mire, színesen boldogan emlékeznünk. Úgy ahogyan az ősz is teszi mindezt.
Ha megértjük ezt, talán másképpen nézzük a vadludak vonulását, a szajkó kárálását, és még gyönyörködni is tudunk az őszi ködben… Sokszor bosszankodunk e végett, pedig nem kéne, inkább fedezzük fel a rengeteg titkot, melyet elrejt ez a pár hónap és melyet rejtve hagyunk magunk előtt mi is fiatalságunkban. Aki ragaszkodik megszokott dolgaihoz, aki talán rugalmatlan, aki bátortalan, az elmegy minden mellett, de aki észreveszi min kéne változtatni, mit kínál neki az élet, már fél sikert aratott, az aki el is veszi mindezt, megérdemli méltó jutalmát, vagyis átéli mindazt, amire ősz hajszálakkal fején szívesen visszaemlékszik.
Forralt bor, sütőtök, ekkor érik a dió, bundázott alma sütve jaj de jó, na és a gesztenye, melynek illata lengi át a szobát. Hányszor készítettünk mi is, és vártuk türelmetlenül ízének zamatát…
Apró örömök, édes finom falatok és illatok. Nem nagy dolgok, parányi elemek, mégis megédesíti, szebbé teszi életünket.
Még nincsenek, de ha jönni akarnak, hát jöhetnek azok a hajszálak, a más színek, szerencsére van mire visszaemlékeznem...
Ősz, egyszerű szó, különös jelentésekkel, nekem máris több minden jutott róla eszembe.