2011. június 14., kedd

Életre kelt szinopszis

Szülemény
Még a télen felkértek néhány szinopszis kidolgozására, melyek saját elképzelések, papíron történő megvalósítását jelenti. Régóta vannak ötletek fejemben, de sosem publikáltam őket. Ezek titokként néha fel-fellibbentek szemeim előtt, díszletestől, bejátszóstól, szereplőstől… és néha előhúztam vetítővásznomból, leporoltam róla az évek óta rárakódott port és mint egyszemélyes nézőnek le is játszottam őket.
Több ilyen elképzelt vágyam közül most az egyik megvalósult. Na nem különálló, egész estét betöltő műsorként, az kipipálva, igaz film formájában, de a lényeg, azon már túl vagyok. Eme szülemény most csupán egy műsor, apró kis blokkja. Mindig is vágyam volt egy rövid, tömör, de tartalmas mondanivalóval teli bejátszó sorozatot gyártani, mint amilyen az egyik kereskedelmi televízióban is fut, igaz picit másképpen. Koppintani nem szeretek, hiszen az egyediség akkor kihal belőle, ezért inkább maradjunk annyiban ez valahogyan mégis más, mint ami azon a csatornán fut.

Sport.
Éltem egyik lételeme. Na nem egészen úgy, ahogyan mindenki hiszi… nem. Imádok a sportolókkal beszélgetni, hallgatni őket. De ezt sem úgy, mint ahogyan azt mindenki hiszi… nem! Imádok a sportolókkal úgy beszélni, hogy az elért eredményüket picit háttérbe szorítva, mintegy mellékvágányra terelve a dicsőséget hozó cselekedetet, mögéjük nézzek, és ezáltal megpillantom az embert.

Sorozat
Elindult egy olimpiai magazin, benne az a szinopszis, mely általam életre kelt és melynek minden részét én készíthetek el. Itt nem az a fontos, hogy "amikor megnyertem, amikor nyakamba akasztották, amikor a sikerben fürdőztem, amikor"… nem! Számomra sokkal érdekesebbek és informatívabbak ezek az egy-két perces küldemények. Két szék egymással szemben, visszaemlékezés, ars poetica.


Üzenet
A négy olimpiát is megjárt kenus Wichmann Tamás többek között saját dalának soraival üzent az utókornak: „…odakint a téren, ahogy én most látom, önfeledten játszik sok gyerek.
Önmagamtól is kérdem, mond lesz -e idő ahhoz, hogy megtanulják, mi a szerelem?
Mert te is itt élsz ebben a szép nagyvárosban, melynek neve az, hogy Budapest.
Itt van az ember a Turul madárról a Dunába ugrott, ha az üzlet elég jól nem ment.
A kocsi most is lassan zötyög, persze tudjuk, hogy miért, de te is adjál, hogy visszakapjál, valamit dolgozzál a holnapért.”
Az olimpiai, világ –és Európa-bajnok úszó Rózsa Norbert a következetességre esküszik: „…azt gondolom a jelen és a jövő sportolóinak számára nagyon fontos dolog, hogy mindig tudják, hogy mit szeretnének. A cél meghatározása az egy nagyon fontos dolog. És az, hogy ezt következetesen az ember el tudja érni ahhoz van szükség, hogy következetesen el tudja végezni az edzésmunkát a mindennapokban. Az egy nagyon sziszi fuszi munka. Gyakorlatilag a szürke hétköznapokon egy rendkívül fárasztó dolog… Az embernek a mindennapját meg kell tervezni. És ha ezt az ember tényleg következetesen be tudja tartani, akkor azt gondolom a kitűzött cél abszolút megvalósítható.”


Szülemény, sport, sorozat, üzenet... (az egyik kedvencem) képekben:

2011. június 3., péntek

Naptár

Mostanában annyi minden történik, hogy néha azt veszem észre, már megint lenge szellő jár ki s be a lakásban, odakint csupán az utca világítása látszik, beesteledett. Reggel, mely nem kezdődik számomra oly korán, még az ágyban iszom meg az elmaradhatatlan tejhabos kávém, miközben olvasgatom a friss híreket, átfutom gyorsan azokat a weboldalakat, melyekből erőt szippanthatok, hogy utána fejest ugorjak. Na nem a nyári melegben oly erősen hívogató medencébe, hanem a munkába. Fürdeni itt is lehet, csak itt az izzadságcseppek gurulnak lefelé bőrünkön.
Barátaim, amikor nem érzem a határaimat, hiszen csak a munkát látom, mely előttem tornyosul, és arra vár, hogy megszerkesszem, megvágjam… olyankor fejemre koppintanak, és hogy finoman fogalmazzak: kiosztanak.
Ha egyszer menekülünk valami elől, a lábnyomaink mindig mutatják az utat, hogy merre menekülünk. Egyre nagyobbak és felismerhetőbbek lesznek mögöttünk, amíg végül hirtelen előttünk lesznek. A saját lábnyomainkat követve soha nem térhetünk vissza a múltba, de ha elég türelmesen várakozunk, a múltunk előbb, vagy utóbb de visszatér hozzánk. És ha azt már nem is változtathatjuk meg, bármikor újraélhetjük. Olyan ez, mint a csúfos vereség a kártyában, mindig érezni fogjuk a kárát és addig gyötrődünk majd ebben az állapotban, amíg végül visszaülünk az asztalhoz, ahol mindenünket elvesztettük.
Érzem én az aggódásukat, hiszen nem egyszer estem már a munka gödrébe, mely először csábítóan megmutatta a vele járó élményeket, majd mikor már nem tudtam visszavenni a tempóból beleejtett és fogva tartott.
Most már úgy érzem, okosabb vagyok. Már nem olyan fontos, hogy én csináljam, hogy én megmutassam, hogy én… már nem. Feléledtek azok a dolgok, melyek múltamban csupán éreztem, hogy szükséges, de sosem úgy irányítottam napom beosztását, cselekedeteit, hogy elég időm is legyen rá, rájuk.
Éppen ezért az elkövetkezendő pár hónapra egy olyan naptárt készítettem magamnak, melyben odafigyeltem arra is, amiken eddig lelkiismeret furdalás nélkül átsiklottam.
Minap cukiztam a csajokkal, többször hajnalig boroztam a felettem lakóval, csacsogtam egy rég nem látott ismerőssel… és ma ráadásul olyan napszakban csuktam le szemeimet pár órára, amikor én sosem szoktam. Időben letettem odabent dolgaimat és bár itthon egy interjút scriptelgettem még, melyet csupán hétfőn vágok, éreztem húz az álom, hát nem ellenkeztem, azonnal megadtam magam…
Az elkövetkező időkre is már lefixálva néhány program, hiszen először egyik este újra beülünk szűk kis baráti társasággal egy kedvesen lepukkant füstös kis kocsmába, mely helyen már törzsvendégnek vagyunk számon tartva, majd csomagolok, bőröndömbe nyári pántos ruháimmal irány a reptér, hogy landoljak azon a helyen, ahova már oly régóta várok és ahol több, mint fél hónapig lógathatom lábamaimat, hogy hazatérve barátokkal áttegyük székhelyünk egy nyaralóba, természetesen azokkal, akiket nagyon kedvelek, és utána kezdjük őszünket egy már leszervezett villányi bortúrával. Érkezünk méghozzá 19-en. Igen bővül kis csapatunk, és ez így van rendjén. Az esélyt mindenki megkapja, hogy „beépüljön”, valamint arra is, ha úgy dönt, leépüljön.
Közben tervben van rokoni látogatástól kezdve (Péter készülj, ha már a húsvéti leruccanásomat az adások keresztbe húzták) baráti kirándulások, ausztriai csúszdaparkozás, csupa-csupa élményt adó programok.
A gödröt már felülről nézem, nem vágyom az aljára, kezdem feltölteni a kiásott mélységet, hogy még gondolati síkon se jusson eszembe beleugrani, menekülni. Már nem. Ez már nem az én asztalom.