Felhők

És eljött a péntek. Ez az a nap, ami mindent felülírhat. Az egész életemet. Nem tudtam, (bár nagyon bizakodó voltam) hogy elvonulnak-e a felhők, vagy kitartóan maradnak, és megindul egy zápor, mely átitat bennünket…
Reggel felriadtam, mintha telefonom jelzett volna. Csak a képzeletem vagy az álmom játszott velem, nem tudom. Semmi. Láttam a nap kisütött, szórta sugarait, jó volt a kedvem, ennek ellenére a feszültség tapintható mennyiségben emelt bástyát körém.
Régi szokásomtól most sem tértem el, ébredés után azonnal benyomtam laptopom bekapcsoló gombját, elkészítettem reggeli koffein adagomat. Míg az ágyban észhez térek és megiszom a napindítót, átlapozom a híreket, megnézem a maileket… és írt! „Honey…” Na de mire idáig eljutottunk, történt egy s más.

Betűk, ismét betűk. Náluk az egyetemen nem jegyeket, hanem betűket kapnak. Nem is értem a rendszerüket, de hát nem nekem kell rajta kiigazodni.
Az elmúlt hetekben jó pár vizsgát átizgultam itthonról. Ez nagyobb feszültséggel járt, mint az előzőek, hiszen ezek a záró, a mindent eldöntő írásbeli feleletei, és ha bukta van, ebből az íz kimarad… illetve ez másmilyen ízt ad, nem azét az élményét, amit megszokhattunk, amit olyannyira vártunk.
A tapasztalat megmutatta, ha én ott vagyok, ő sutba dobja iskolai kötelezettségeit és nem hogy előadásra, de vizsgákra sem megy be. Soha. Apropó, most hazudtam, egyetlen egyszer volt szerencsém az egyeteméhez nekem is. Igen, kábé 10 percet időzött odabent.
Ő közvetlen a tengerpart mellett lakik, így ha valahová menni szeretne, először hajóra száll. Imádtam a mindennapi hajókázást. Kábé 20 perc és a másik földrészen kötünk ki. :) Muris. Ezt követően jöhetett a villamos, a gyaloglás, a legvégén pedig a metró. Tévedtem, ez még nem az utolsó jármű volt, ekkor még nem érkeztünk meg…
-„Honey, itt az újságíró igazolványod? Ha kérdik, egy cikket szeretnél írni és én segítek neked. Rendben?”
Mi van? Nem értem, de biztosan igaza van. Az egyetem buszát nagy ívben kikerültük, helyette taxiba vágtuk magunkat. Igazolványom, szorosan a sajátja mögé tette és lepróbálta a mozdulatot. Pár perc után elérkeztünk a marcona őrökkel eltorlaszolt kapuhoz, ahol felemelte a belépésre feljogosító iratot… óvatosan, éppen csak szétcsúsztatta a kártyákat. Ez pontosan annyira volt elég, hogy szemmel látható legyen a darabszám, vagyis, hogy kettő van kezében… a sorompó felnyílt. Innen még két kilométer és valóban megérkeztünk.
Az egyetem területén csakis olyan személyek tartózkodhatnak, akik itt tanulnak. Bizonyos biztonsági emberek bárkitől kérhetnek papírokat, mágnes kártyákat… ami ugye nekem sosem volt.
Leültem egy park, fából faragott padjára, ő pedig eltűnt szemeim elől, de előtte lelkemre kötötte, ha kérnének tőlem bármit, azonnal tárcsázzam a számát és jön. El lehet képzelni milyen nyugalom szállt meg engem. Szuper. Fel sem mertem nézni, telefonom babráltam, hiszen ha könyvet tartok kezemben észreveszik, nem azon a nyelven íródott, amin ők beszélnek. Ha pedig újságjukat tartanék ujjaim közt és mondjuk megszólítanának, még nekik állna feljebb, hogy nem beszélek egy kukkot sem nyelvükön. Maradt a telefon és a lefelé bambulás. Szerencsére ez a pozíció nem sokáig tartott, hiszen úgy igyekezett kifelé az épületből, mint még szerintem életében sosem.
Szóval ez volt az az egy alkalom, amikor ott tartózkodásom alatt „érintkezett” az egyetemmel, és ezért döntöttem úgy, hogy maradok Budapesten, nem utazom újra… Pontosan tudtam, önzőségem nem előre, hanem hátramenetbe kapcsolt volna bennünket.
Az utolsó három vizsgáig vette is az akadályokat, szépen sorban… aztán fejünk felé képződött egy csúnya felhő, amely a fény útjában jól látható akadályt képzett.
-„Honey, ettől félek, ez kritikus…”
Majd két nappal később a következő, ismét nem derűs percekkel kecsegtető mondata újfent elhagyta ajkát:
-„Honey, én megírtam, de nem hiszem…”
Itt bukik el? Ezért győzött az ész és nem a szív? Ezért áldoztuk be a látogatásokat egymáshoz?
El sem hiszem, hogy itt vannak a végső vizsgák és minden, most esik kútba. Ilyen nincs!
Diploma védését a két vizsga eredménye nélkül is engedték, hogy megvédje. Szívesen lettem volna légy a falon, hallgattam volna előadását, bár tudom egy szó is sok lett volna, hogy megértsem.
Előző éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt, amin nem csodálkoztam, mivel minden vizsga előtt így tesz. Azon már jobban kikerekedett a szemem, mikor kiderült a professzorok A- eredményt adtak neki. Ez kipipálva, de még milyen jól. Innentől kezdve már csak várni kellett… egy hetet. Mi pedig ezekben az időkben mindenről beszéltünk, csupán a vizsgákat kerültük, és az is rejtve maradt hogyan tovább. Megtanultuk, a hídon akkor kell átmenni, amikor odaérünk.
-„Honey, az interneten láttam, az egyik vizsgám eredménye”… hatásszünet. Csak most ne viccelődjön, kértem magamban, ne verjen át, ne játsszon az idegeimmel… remélem, most félreteszi ezt az énjét, amit egyébként imádok, de ennek jelen pillanatban nincs itt a helye. Nagy levegőt vesz, végre kimondja: „B”
Igeeen, ez a felhő nem fog itt semmilyen záport zúdítani, nem fog egyetlen csepp esőt sem kialakítani felettünk… juhéjjj! Már csak eggyen legyünk túl. Egyetlen egy vizsga, elég egy nyavalyás „D” és menjünk tovább.
Hogyan is írtam a bejegyzés elején? És eljött a péntek… e-mailt írt.
„Honey, a professzor most küldött egy üzenetet, a matematika vizsgám C lett. Elindulok az egyetemre, amit képzeld befejeztem. Számomra is hihetetlen mindez, de igaz…”
Elsírtam magam. Igen, bevallom potyogtam könnyeim. Minden újra lejátszódott bennem. Minden. Az öröm, a bánat, a magány, az együttlét, a nyaralás, a megértés, a türelem, a fájdalom, az elkeseredettség, az ellökés, a visszarántás, útjaink… minden. Ezt vártuk, ezt a kaput kellett még becsukni és ez volt az egyik akadálya annak, hogy jöhessen, hogy itt éljen velem… és most túl vagyunk rajta! Szívem szerint kitártam volna az ablakot, a világba is beleordítottam volna, hogy mindenki meghallja, mennyire boldog vagyok.
Azonnal levelet írtam barátnőmnek, mert tudtam neki is szüksége volt ezen a napon soraimra, hiszen ők is nagy lépés előtt toporogtak és akartam, hogy tudja mellette, vele vagyok.
„Mosolygok? Bőgök :)
Egyrészt a leveled miatt, mert nagyon jól esett, és szívemhez szólt, másrészt pedig azért, mert Nálatok már sikerült és ez hatalmas öröm nekem is! :)
Sosem felejtem el az arcod, mikor ott ültél mellettem az autóban, mikor mentünk át Budára egy lányhoz. Sosem felejtem el, hogy nem láttam benned semmi mást, csak elkeseredést, bánatot és mérhetetlen fájdalmat. Azt, hogy valahol feladtad. Pedig én akkor sem akartam, hogy feladd! Erőt akartam adni Neked azzal, hogy bíztatlak és azzal, hogy hitem volt abban, van még közös jövőtök, hogy nem adhatod fel. Sosem felejtem el, és ha egyszer szót is tudok érteni Murattal, jól meg is dorgálom, mert fogalma sincs, mekkora fájdalmat okozott Neked akkor. Igaz, túl vagyunk már ezen - de rég is volt :) - és a hited új erőre kapott a lány által, aki bíztatott, akinek akkor hinni akartál. Ezért hálás vagyok neki :)
De most azért is örülök nagyon, örömkönnyekkel megtűzdelve, mert eljutottunk ideáig, és mert kinyílt egy újabb ajtó Nektek, ahova beléptetek! Jaj, de jó lenne, ha már Murat is itt lenne! Azt hiszem, akkor is kell egy bulit rendezni! Egy amolyan isten hozott bulit :))”
Eme dolog egy picit odébb van, hiszen következik a gyakorlati időszaka és még valami más is… de legalább közelebb vagyunk ahhoz a célhoz, melyet mindketten annyira akarunk. Tudom sokat időztünk ezen a ponton, amire így utólag azt mondom, egyáltalán nem bánok, hiszen az élet ezekben a hónapokban rengeteg mindenre megtanított, észrevétlenül felépítettünk néhány dolgot önmagunkban... kicserélődtünk... vagyis összekovácsolódtunk.
Betűk… A, a-, b+, b, b-, c+, c, c-, d+, d, f … ezek játszották a főszerepet az elmúlt napokban, na meg a felhők, melyek miközben elvonultak mégis csak záport zúdítottak rám. Az öröm záporát.

Szakítottunk egy évre

Belépek, mindenki mosolyogva fogad. Már az előtérben vidáman köszöntek a régi ismerős arcok. Bejelentkezéshez szükséges papírjaimat soron kívül elveszik, nekem semmit nem kell csinálnom.
Végtelenül kedvesek, pedig az elmúlt évben már nem napi szinten, csupán három-négyhavonta találkoztunk. Igazán máshol is megismerhettem volna őket, de hát az élet így hozta, most már mindegy.
-"Oh, de jó, hogy maga"… tolja hátra a székét, továbbá miközben leülök majdnem vele szembe, látom, folyamatosan néz. Tekintetünk összeakad, szavak nélkül is tökéletesen tudjuk mind a ketten, mi jár a másik fejében.
-"Két hete tornázom, de a lelkesedésem sajnálatos módon, nem értem miért, átmenetileg picit alábbhagyott."
Hátradől és nevet… inkább hangosan nevet.
-"Jó, azért vesztettem lendületet, mert mint a Birodalmi lépegetőnek olyan lett a járásom, folyamatosan izomlázam van, nagyon kemény." -egy gyenge kísérlettel próbálom menteni a menthetőt.
-"Tudtam, hogy van védőbeszéde. Erre vártam. Amíg tele volt mérgező anyagokkal megértettem, hogy felment pár kiló, na de ezen az időszakon túl vagyunk egy ideje, és nem két hete… most már le kell mennie ennek. Rendben?"
-"Nehéz ám ez"…
-"Tudja mi a nehéz? Majd levegőt venni." - próbál rámijeszteni.
-"Jaj, itt nem tartunk, és ezt maga is láthatja, ennyire azért ne rémisszen már meg. Kitalálja, hogy mi a legnagyobb bajom? Szeretek főzni, meg sütni, ráadásul finomakat"…
-"Áldozatok nélkül nem nyerhetünk háborút!"
Na, nesze semmi fogd meg jól, gondoltam azonnal -"Köszönöm, most sokat segített. Nem néznénk meg inkább a papírjaimat? Ott sokkal nagyobb lenne az egyetértés közöttünk, mivel a számok magának is tetszenek majd. Erre a pár kilóra átmenetileg igazán szemet hunyhatnánk."
Közelebb húzzuk magunkat asztalához, ő rátekint az ott lapuló leleteimre, elkezd írogatni, lapozgat… mosolyog.
-"Aha, ez tényleg rendben van."
-"Látja, milyen rendes és figyelmes vagyok, én kész eredménnyel jöttem megint. Megcsináltattam Szentendrén a vizsgálatot, ott szúrtak meg, így magának még erre sincs gondja." –muszáj fényezem magam, ugyanis a kilók után valahogy elférne rajtam egy kis dicséret. Ha már arra célzott van elég felületem, akkor használjuk is ki minden centiméterét, nem?
-"Hogyan érte el ezeket az értékeket? Biztosan a bájával lefizette a laborosokat, meg kidumálta magát"…
-"Dokiii, úgy ismer engem?"
-"De úgy ám"… - hangosan nevetünk mindketten. -„Na idefigyeljen, felejtsük el ezt az egészet, ami a múltban történt.”
-"El akar engem felejteni? Ne tegye már ezt velem!" – kuncogok.
-"Jaj, jaj, jaj" - odakap fejéhez, kerekre nyitja szemeit és folytatja: "Magát? Maga kitörölhetetlen! Emlékszem milyen jó hangulatot csinált a kórházban, miközben majdnem mindenkinek lógott az orra."
-"Azt tudja, hogy még kártyát is vittem be? Ráadásul miután a nővérkék is hazamentek, vagyis felügyelet nélkül sugároztunk, kisétáltunk az épület melletti domboldalra és ragyogó napsütésben ott nyomtuk a zsugát órákon át. Pár napos szanatóriumi lét, olyan volt ez az egész sugárkezelés a számomra. Ezt nem kell elfelejteni." (sosem jártam szanatóriumban, de gondolom hasonló lehet)
-"Nagy franc maga, de imádom. Ha bármi baja van, rosszullét, vagy már úgyis ismeri a tüneteket, keressen, hívjon, szóljon, jöjjön… következő randevú időpontja velem, egy év múlva."
Már majdnem elértem az ajtót, mikor azért biztos ami biztos alapon utánam kiált: -"És Krisztina a súlyára figyeljen. Tudja, én mindig csak jót akarok magának!"
-"Tudom, épp ezért idéznék egy számomra fontos embertől hallott mondatot: Áldozatok nélkül nem nyerhetünk háborút! Megértettem mindent! Viszlát, egy év múlva!"

220 felett...

„Hóvirágos napfelkeltét Mindenkinek! :)Arra gondoltam, hogy bemelegíthetnénk az álarcosbál előtt egy picit, kb. "220 felett", de nem muszáj "holnap hajnalig", így ha van kedvetek, gyertek pénteken Jam-be! :) B. „
Minden így kezdődött. Illetve ez nem teljesen igaz, hiszen 220 felett már sokszor buliztunk, tomboltunk, őrjöngtünk… legalábbis a külső szemlélő így vélekedne rólunk, ha látná mindezt. De mi megegyezünk abban, ez nálunk a táncolás fogalma.
„Kedvünk? Az vaaaaaan! :) Krisztuka említette, külömben észre sem vettem volna. Nem járok sűrűn ide. Viszont, mi benne vagyunk!!! :))) Legalább megbeszéljük az álarcosdit!! :)) „
Igen, máris olvashatja mindenki a következő bulinak indokot adó alkalom a farsang. És már az is szervezés alatt, tehát hamarosan újra megnyitjuk „kapuinkat” zártkörűen adunk a farsangi mulatságnak. Az időponttal még hadilábon állunk, ám hamarosan abban is egyezségre jutunk. Kata barátnőm szerint az Operabállal egy időben kellene tartanunk, mondván: "Ők oda vonulnak be, mi pedig ide” :)
(Azóta megtudtam az idei puccos bál elmarad a miénk viszont nem!)
„Szija :) de örülök ennek, nagyon szuper lenne! Egy pár kedves kollégám, és kedvenc barátném is csatlakozik, de ez nem zavar majd minket a nagy tervezésben és a még nagyobb jókedvben! :) puszi, b”
Hát bővül ez a társaság. Jó bulira valahogy mindig többen vagyunk, mint amennyire eredetileg meg van hirdetve.
„Szerintem mi is jövünk. Kata biztos 220 felett fog pörögni.”
Na hát ezt nem kétlem! Ez a lány bizony úgy issza a pálinkát, mint más a vizet és közben táncol, tombol… miközben az elfogyasztott alkohol mennyiség meg sem látszik rajta.
„Akkor ez megbeszélve. Majd 220 alatt fékezünk a megérkezésnél, és utána felpörgünk 220 felett :) Pusza: Kriszta”
Épp a hálóban még egy e-mail gyors befejező sorát pötyögöm, mikor autóduda, és fülsükítő zene rondít bele az esti nyugalomba. Ki az a marha, aki ennyire nem bír magával? Ez egy csöndes kertváros! Telefonom jelez, jaj, jaj, kezd gyanús lenni…
-„Itt várunk már rád, gyereee.” Na szép, és ezek az én barátaim…
A tömeg végett gyorsan gyanút fogunk, ruhatárnál zsúfolódunk. Mielőtt fizetünk, kiderül, átvertek bennünket. A buli ingyenesre lett meghírdetve, erre fel pénzt szednek. Kabát vissza, felverekedjük magunkat az utcára. Közben hihetetlen mennyiségű ember árad lefelé a szórakozóhelyre, majd jönnek ők is visszafelé, arcukon ugyanaz a csalódás, mint nekünk.
Tanakodunk. Azzal, hogy fizetni kell nincs baj, csupán az elvvel. Ingyen volt kiposztolva, tehát mi ide ingyen jöttünk, az elvünket nem adjuk fel.
Oh, idősebb korosztály, kezükben virágcsokrok. Rózsából egy nagy kosárral, pár méterrel odébb pedig egy másik vegyesen összeállítva. Na ezek még erre is költöttek, lesz meglepődés pár lépcsőfokkal lejjebb, mikor a pénztárcájukat újra ki kell nyitniuk.
Döntünk, üljünk be valahova és csapjuk át az estét egy iszogatós programmá. Elindulunk lassan a megbeszélt hely felé, miközben az egyik lány a telefonálás befejezése után elkiáltja magát:
-„Állj! Mindjárt jövök, várjatok, lehet, bevisznek bennünket.” Hát igen, valaki megértette elvünket :) és segít. Na jó, ez így nem teljesen igaz, de a lényeg, intézkednek. Pár perc után, lépcsőn le megint, újra találkozunk a ruhatárosokkal, kabátokat beadjuk, lépünk befelé, és most a finish előtt a biztonsági őrök akadályoznak bennünket.
-„Figyelj, előbb jöttem ide az üzletvezetővel és ő azt mondta nektek, hogy mi ingyen bejöhetünk…”
-„Lehet így volt, csak közben minket már lecseréltek, mi nem azok vagyunk, akikkel te találkoztál pár perccel ezelőtt.”
Páran felnevetünk, mókás a szitu.
-„Hányan lennétek?”
-„Tizenegyen.”
Szépen sorban kapjuk a pecsétet kezünkre és bejutunk, ingyen. Bent születésnapokat ünnepelnek, éneklik a Happy birthdayt, viszik a tortákat, tűzijáték, közben hangolnak a színpadon… óriási a füst, a zaj… nem tartanám ilyen helyen ezt a napot. Több, mint háromnegyed órás várakozás után végre teljes a létszámunk. Juhéj, mehetünk beljebb. Ismét várakozás, de már legalább jobb helyen, majd végre: „Sziasztoook, akkor kezdjük az első slágerünkkel.” Mi pedig csak fülelünk… megegyezünk, sosem hallottuk ezt, nem ismerjük. Taps.
-„És akkor most jöjjön, amit mindenki ismer…” Ezt lehet ők így gondolják, na de mi nem. Ez is toplistás volt? Akkor hallanunk kellett volna… Oh, remek ez a buli. Nem mintha olyan nagy rajongóik lennénk ennek az együttesnek, mi valójában csak a 220 felett, végett érkeztünk, de ha azt nem játsszák el, akkor, akkor, akkor… majd mi elénekeljük... hazafelé a kocsiban :)
"Volt egyszer, vagy nem is volt, egy legenda, mely rólad szól. Messziről jött emberek, költötték a híredet..." Igen, ez a számuk nekünk még bakeliten megvan otthon. Szerintem csak a film végett tudta mindenki a szövegét, :) "Sandokan, Sandokan, tenger tigrise, támad a banda. Sandokan, Sandokan, újra tűzbe megyünk, vagy a vízbe esünk veled."
Tánc közben az egyik lánnyal, na jó kettővel végig mérünk mindenkit. Azért kettővel, mert Kata egyszer észrevette min szórakozunk:

-„Azt nézitek, aki valójában lány, de fiúnak néz ki?”

-"Honnan tudtad ezt ilyen könnyen megállapítani?"

Drága barátnőm iziben megfogja melleit... mi azonnal a "jelre" tekintünk, és tényleg. Egy kicsi, alig észrevehető push up-os melltartó árulkodik. Innentől kezdve most már hármasban nem kíméltünk senkit. Aki látótávolságon belül volt, kapott tőlünk. Igaz csak magunk közt :) de minket ez remekül elszórakoztatott. Felfedeztük a fiút, kinek mozgása olyan volt, mint ha az ingében egy vállfa maradt volna, egy lányt kinek érdekes asztalterítőből készült a felsője és a nagy anyajegyre kitaláltuk az a gombot jelképezi. Egy fiút mellettünk aki majdnem nemcsak a szemével falta fel barátnőjét, egy másik lányt, kinek mozdulatai pontosan olyanok voltak, mint a többieké, csak utánozva ment a tánc… egy másik „versenyzőt” ki arcával is teljesen beleélte magát a számokba…
Hát így mókáztunk az ismeretlen akkordoknál, aminek szövegét valójában a felénél már tökéletesen énekeltük, hiszen soraik nem nevezhetőek bonyolultnak.
Néha belesikítottunk a levegőbe, majd üvöltve zengtük:

„Amióta megszülettem kisgyerekből nagylány lettem, elkísér, és kiborít ez a szöveg. Várni, várni mindig várni mindent a holnapért csinálni merészség, valami közbe jöhet. Holnap olyan messze van a holnap. Aztán holnap is a holnap. Pedig én ma akarom.”

A rózsacsokor „tulajdonosai” is ma akarták, kosaruk felkerült a színpadra, megnyugodtunk, szerintem az öregek is :) Megjegyzem a másik virágot az utcai sorban állás óta nem láttuk…
Elhangzott a Párizsi lány, a Don Quijote… mi pedig vártuk a „fénypontot”.
„Hol van a zsebkendő, három-négy esztendő. Elmúlik egy kettő, a tempó rettentő.” Hát nálunk nem volt rettentő, mi buliztunk, táncoltunk, ökörködtünk, pörögtünk.
„Valódi gyöngysorok, vakító fogsorok, hiszen ez Monte Carlo” … még mindig semmi… Ne már! Ne szivassatok bennünket, ezért jöttünk ide? Ráadásul ingyen :)
Nem adtuk fel, minden szám előtt reménykedtünk, talán most, talán most... Ők pedig mintha tudták volna mire várunk, ugyanis a koncert végén végre „elmentünk” a Hungaroringre… igen… nem csak a svájci frank tud pörögni kétszáz húsz felett, hanem mi is.

Így jó

Valaki rázzon meg és ébresszen fel engem, mert ez hihetetlen! Eleinte próbáltam számon tartani, de már nem megy… annyi jó dolog jött, jön és remélem jönni fog, hogy én csak kapkodom a fejem. Még, még, még, még, még, ennyi nem elég. Na jó, ez így nem igaz, hiszen a telhetetlen kiskacsa nem én vagyok. Csupán egy jó történés érkezését szeretném hamarosan, de azt talán mindennél jobban.
Hetek óta egyik ámulatból a másikba esem. Váratlan telefonhívások, levelek, megbeszélések és mind-mind tele pozitív töltettel. Magánélet, családi dolgok, munka, felfelé ívelő lehetőségek… az egészség is kiderül hamarosan, hiszen nemsokára soron következő kontrolomnál kopogtatok.
Nem is értem mi történik mostanság. Talán egy jó tevő angyalka kísér, fogja kezem, irányítja dolgaimat, talán az élet egy következő lépcsőfokra való lépést „engedélyez” nekem, talán megnyíltak a kapuk, hogy az elmúlt évek befektetett ideje, várakozása -egy kicsit tétlensége is-, most végre kamatoztatva legyen. Lehet, nem tudom. De az biztos, ez egy nagyon jó állapot!
Nem engedhetem el azt a gondolatot sem könnyedén, ami menetrendszerűen ilyenkor érkezni szokott, vagyis beüt a krach. Csakhogy ajtóm neki nincsen nyitva, nagy lakatok, páncélozott toló rekeszek őrzik eme vaskaput…
-"Kérlek, ne is próbálkozz hozzám bejutni. Ne haragudj, de nem vagyok befogadó terád!"
A jó dolgokból akarok merítkezni, lépni, menni előre… bele a nem is oly ismeretlenbe.
Nem kell a lottó ötös, nem kellenek nyeremények, nem kell semmi ilyesmi. Az elém rakott lehetőségek, amik számomra pontosan ezeket helyettesítik.
Tudjátok mit, meggondoltam magam, inkább ne ébresszen föl senki, hagyjatok aludni, mert ez most jó, ez most valóban így jó.

ábécé...

Tegnap kaptam egy e-mailt videoüzenettel, hogy Muratnak mutassam meg, mert ezt a legfontosabb megtanulnia. Történt ugyanis, hogy vasárnap, kora délután csörög a telefonom.
-„Hello Honey, merre vagy?”
-„Itthon, nem mentem ki a szüleimhez.”
-„Oh, akkor tudunk a skype-on beszélni?”
Azonnal lépek gépemhez, a következő sorok várnak rám ott, magyarul.
„Hello Honey én online vagyok.”
Mosolygok, el sem tudom mondani, mennyire meglepődöm. Na, gondoltam itt megáll a tudomány, és mára ennyi, de nem! Jött egy sokkal váratlanabb!
"Én király vagyok."
Ezen már gurguláztam a nevetéstől: -„Hé, az egót egy kicsit lejjebb :)”
„Én születtem Szentendre.” Igen, pontosan ott, nem felejtette el! De ezeket a szavakat honnan veszi?
„Kérek szépen egy kávét tejjel.”
„Kérem, segítsen.”
„Csak egy kicsit tudok magyarul.” Ha így folytatja a kicsit elfelejtheti. :)
„Én nem működök.” Hát azt látom, gondoltam magamban… illetve másképpen, mint tegnap, de ezt is élvezem :)
„Hol van a party?”
„Hol van a wécé?” – majd áttér angolra: -„Azt hiszem, ez a kettő összefüggésben van egymással, ezt jól meg kell tanulnom.”
„Ő a barátom!”
A barátnő szót nem kell megemlítenem, mert a végén más mondatba illeszti bele, mondjuk: „kérek szépen egy barátnőt.” Nem, nem. Az maradjon csak a „Honey”. Csöndben maradok.
-„Honey, tudnál nekem szavakat mondani olyan betűkkel, amiknek nem értem a kiejtését…” és elindul egy több mint öt órás nyelvtanulás. Eleinte jókat nevetünk, legalábbis én, majd ő szenved, nem sokkal utána már én is.
Ennek oka igen egyszerű. Vannak olyan betűk amiket életében nem hallott még. Most pedig mindezeket zúdítva öntöm felé, ami arcán a mosolyt egyre lejjebb és lejjebb húzza. A „ty” és a „gy” neki egyforma. Nem bírja megkülönböztetni.
A „c” betűnél is elakadtam, pedig az általános iskolában fejünkbe vésett legegyszerűbb szót hoztam fel neki példaképp: cica. Emékszem ezt a betűt a tanárok mindig így emlegették.
Murat tágra nyílt kerek szemekkel néz rám, formálja a száját és … semmi.
Váltok: cici. Fejét vakarja, majd mikor elmagyarázom e két szó jelentését felvillanyozódás a végeredmény. :) Gyanítom nem a macska végett :) Na, gondoltam innen már egyszerű lesz, ez a lendület meghozza a gyümölcsöt.
Tévedtem, a helyes kiejtés sajnos elmarad. Ha erre a betűre valaki tud ötletet azt írja meg, szívesen veszem, mert a bicskám a példák ellenére beletört. :(
Mikor látom kezdi bedobni a törölközőt már meg sem merem említeni a „j”-t és a „ly”-t valamint a még hátramaradt betűket.
Minap egyik slágerüket dúdolom, énekelni nem lehet, mert kitörik a nyelvem benne, de azért az érdekel, hogy a refrént tökéletesen hogyan ejtik. Több sem kellett, azonnal kap az alkalmon, talán kölcsön kenyér visszajár :)
Leírja, kiejti, majd próbál segíteni... én meg nézek, mint Rozi a moziban…
-„Az I betű (kicsivel kellene írnom, de a klaviatúrán mifelénk az nem található) nálatok mi???”- kérdem. Ugyanis a refrén tele van ezzel.
-„Hát olyan, mint az i csak nincs rajta pont.” És mond egy totálisan más kiejtésű betűt.
Fülelek, ő ismételgeti, én nem értem. Bevallom meg sem közelíti a kiejtésem azt, amit ő hajtogat. Na nem lettem se beljebb se okosabb.
-„Csak nem azt akarod mondani, hogy a 44 betűben, amit ti használtok, szemben a mi 22 betűnkkel, nálatok ez nincs?" - kérdi. -"Az nem létezik!” :)
-„Márpedig nincs!”
Még jó, hogy egy nagyon fontos szóban semmi nehézsége nem akadt.
Jaj, jaj, jaj, elképzelem, amint egy romantikus pillanatában beszédhibásan közli velem, én folyamatos nevetésben törnék ki... ennek köszönhetően agyoncsapnék mindent.
Ezt elsők között megtanulta, a legtökéletesebb kiejtéssel.
Klikk ide, és hangerőt rá: http://www.funpic.hu/swf/nagyon_szeretlek_teged.html

Ui: Nem tudom a cica vagy a cici tette meg a nagyobb hatást, de ma sikeres volt a "c" betű :)

2010. az öröm éve volt, köszönet Nektek

Ha most egy szóval kellene jellemeznem az elmúlt évet az öröm jutna eszembe róla. Igen 2010. az öröm éve volt. Megannyi szép pillanatok, élmények, új impulzusok… és ami különösen örömmel tölt el, hogy nem csak velem történtek jó dolgok, hanem a családom, a barátaim életében is… és én ennek végtelenül tudok örülni.
Szinte megszámlálhatatlan sok jó dolgot kellene kiemelnem, mint élmény, változás, történet, de mindet nem publikálnám, csupán néhányat belőle, egy kis csokorba kötve. Olyan csokorba, ami teli van színnel, illattal, élettel, érzéssel, Veletek, akiket szeretek!
A legszembetűnőbb és egyben legfeltűnőbb, hogy a „létszámolvasásnál” biza mi többen vagyunk, ugyanis gyarapodtunk. Nem is csekély a sor hosszúsága, hiszen megszületetett: (időrendi sorrendet megtartva) Lili, Kata, Anna, Luca, Petra. Csak csajok. Eddig sem volt csöndes családom, ezután meg még nagyobb zsivajnak nézünk elébe.
Imádom a gyerekeket, akik ezt pontosan érzik is. Megesett, hogy unokatesóm kislányával játszom, és egy kis szusszanás végett húzza-, vonja-tolja szivacsát, miközben felteszem neki a kérdést:
-„Akkor most mit is fogunk csinálni?”
-„Én leülök erre a dombra, és nézlek téged, mert szeretlek.”
Vigyük tovább ezt a szeretet vonalat, jöjjön egy másik fontos személy. Rengeteg idegeskedés, aggódás, féltés után sikeresen elértük, hogy egy számunkra fontos ember rálépjen arra az útra, amit először is az elszántsággal kell kikövezni, majd a korlát szerepének a kitartást kellett felépíteni hozzá. Sosem beszéltem róla, itt pedig pláne nem említettem, hiszen nem velem történt, tehát a nyilvánosság előtt nem tisztem vallani életének kisiklott részéről. Miközben azzal küszködtünk, hogy elérjük célunkat, az élet érdekes betekintést engedett egy lány szenvedélybeteg életébe. Könyv íródott róla, és odafentről úgy mutatták meg nekem a lépéseket, hogy nyakig belevontak eme iromány elkészülésébe. Megannyi párhuzam, hasonlóság az ő élete, és a számomra oly fontos személy élete között… a végén pedig ott a kulcs. Igen, a kulcs. Szerencsére ezzel a kulccsal mi is éltünk, nekünk is csukta a negatív oldalt és nyitott egy megújult kaput. Visszakaptuk őt olyannak, amilyennek mindig is szerettük! Büszke vagyok rá, nagyon büszke!
Idén Bálinttól tanultunk egy új szót is: Sín tér! Ha rövid i-vel és egybe íródna, akkor érteném, de úgy a történetébe sehogyan sem illet bele. Aztán mikor már végképp nem értettük hogyan kerülnek ők az óvodával egy olyen helyre, ahol egy kutya sincs, elmagyarázta.
-„Tudod, itt sok vonat megy, ráadásul ott vannak a sínek.” Hát így nyert nálunk a pályaudvar új értelmezést.
Gyűrűt is kaptam. A barátaim szerint a formája, a színe, a kövei tökéletesen Krisztukás! És igen, Murat valóban pontosan olyat választott, amilyen én vagyok. Ennek is van története. Egyik nap sétáltunk vissza a tengertől, papucsban és strandruhában mikor meglát egy ékszerüzletet. Bent minden elegáns, rólunk folyik a sós víz. Azt gondoltam csak egy ismerős végett térünk be ide, és valójában pár perc múlva máris lépkedünk tovább, de nem így történt. Előveteti a gyűrűket, nézegeti, majd rámutat egyre. Az én tekintetem is pontosan azt vonzotta, tehát a mosoly nagy ívben felrajzolódott arcomra. Igen ám, de egy számmal kisebb volt… Náluk minden probléma megoldható, ha pedig Ő mellettem van, pláne. Érkezett egy tizenéves kissrác, aki elrohant az ékszerrel. A tulaj minket hellyel kínált… és türelemre intett. Oh, remek. Hát ennyit arról, hogy csak betérünk, egyik lábunk itt a másik meg már ott… nemhogy lépnénk, de ideragadtunk. Azonban megérte várni. A gyűrű, mellyel a fiú visszatért tökéletesen felcsúszott ujjamra.
Jaj, és ott volt a videóklipp, amit Ő vágott nekem… fényképezőgépével forgatta rólunk, hogy egy váratlan időpontban összevágottan megkaphassam. Igen, tényleg… mennyi élmény, és mind mind a szívemhez közel álló.
Vagy amikor picit elcsomagolta magát és a téli ruhákat már otthon hagyta, mivel azt gondolta, a jó idő vele együtt érkezik... majd a hóban lépdeltünk a Normafánál, lángosoztunk a szokásos helyünkön, jót ettünk Visegrádon, bowlingoztunk a gyerekekkel... de volt, hogy éjjel elkeseredetten hívott, eltévedt hazafelé, telefonja másodperceken belül lemerül... autóba vágtam magam én pedig mentem a még éppen lemerülés előtt elhangzott helyszínre. De eszembe jutnak a nála eltöltött csodás időszakok, amikor a medúzánál felsikítottam, amikor a haverokkal táncoltunk, a taxis :) városnézések, kirándulások, focimeccs, a gyógyszer ;)... megannyi csodás emlék.
2010-ben sikerült valami kis meglepit szervezni drága Virágomnak! Végre én adhattam neki úgy, hogy a váratlan élmény felkapja és elrepítse őt oda, ahol tudja, és érzi, mennyire kedvelik, szeretik. :)
Fergeteg bulikat is rendeztünk. Ezzel a baráti társasággal csak azt lehet. A szilveszteriről például nem engednek képeket ide feltenni, mert… nem értem miért. :)
Majd elfelejtettem, leszedtek a gyógyszerről. Ugye volt az a betegségem, melynek vége egy kezelés (erről már korábban írtam) és idén, illetve már azt kell mondanom tavalyi év óta, nem szedek semmilyen gyógy készítményt. Ezek nélkül is hozom az előírt eredményeket. Oké, én tehettem arról, hogy ennyire elhatalmasodott felettem ez az egész, hiszen már az 1990-es évek elején szóltak az orvosok ki kellene vizsgálni. Hát most megtették, de alaposan. :) Nem ragozom tovább, ez így alakult, büntetésem megkaptam, a számla kiegyenlítve, most már minden rendben.
Egy csodás utazással is megleptek. Életem legszebb napjait egy gyönyörű nyaralóparadicsomban tölthettem… napfény, tenger, pálmafák, és a hegytetőkön hó mindenütt. Murat végett rengeteg protekció, picit megkülönböztetett kiszolgálás felénk… na de ki az a lüke, aki ezt nem használja ki? Hát nem mi. Még azok a tévutak, melyek megestek velünk ezen az úton, sem tudtak elrontani semmit… az sem érdekelt bennünket, amikor eltévedtünk éjjel és mi csak húztuk bőröndünket ide-oda, oda-ide kilométerekben mérve a távolságot, fittyet hánytunk az egészre és csupán nagyokat kacagtunk a korom sötétben.
Hogy a nevetésnél maradjunk, emlékszem mikor Virág kórházba került és Erikával mentünk hozzá, szegény úgy gurgulázott rajtunk, hogy már mindene fájt. Az örömöt, a mosolyt annyira jó látni, főleg azokon az arcokon, akiket szeretünk.
Katám minket is egyre közelebb hoz az élet. Minap hogyan is mondtam neked:
-„Ez az én életem, most ne szóljál bele!”
Mire válaszod mindent elárult:
-„Annyira összekovácsolódtunk, hogy most már engem is érint.” És igen, köszönöm a sok törődést, a néha gyilkos mondatokat, melyek olyan Péter szintet is meg tudnak már ütni :) és jó, hogy én is láthatom a te igaz arcodat, álarcok nélkül.
Csajok, emlékeztek az aranyhalas estékre, vagy a padlizsánkrémre :) meg a kívánságokra. Jaj, jaj, jaj, szememből folynak a könnycseppek a nevetés végett. Most már tudjuk, ennek a "lükének" sokkal rövidebb a memóriája, mint az átlagos aranyhalnak… :)
Az Úszó EB sem alakulhatott volna jobban Erám, a legjobb szervezés volt mind a parton, mind a lelátón, ahova egy olyan embert sodort mellém a szél, aki már régóta elkerül, hiszen csúnyán átvert! Itt is bebizonyította, hogy a szemeket nem nekem kellett lesütnöm, hanem őneki és nem a nap vakító sugárzása végett. Az elégtételt megkaptam… az élet idetette nekem.
Ott voltak az isteni vacsorák, vagy a sörözős esték törzshelyünkön „L’ ECSÓ házaspárral” kiegészülve… és még folytathatnám a sort a sok szép emlékkel veletek! Nem is tudom, hogy megköszönni, hogy vagytok nekem.

Beám, hányszor kaptam meg azt a kérdést tőled: "Szerinted?" És mi hányszor megfejtettük már a férfiak gondolkodását és hittük, ez biztosan így van és most az fog következni... aztán vagy felülíródott minden, vagy néha pajkosan összemosolyogtunk, mert végre eltaláltuk a kérdés válaszát... Jó amikor a több órás téli séták után hóemberként érkezünk haza és a nagy bölcselkedésünk alatt sokszor megvilágosodunk. De egy valamire még mindig nem tudok válaszolni: "Szerinted?"

Noémi, bár az élet messzire sodort és innen is tovább álltok egy gyönyörű távoli országba, de a levelek amiket irogatsz nekem sok mindenre tanítanak. Előttem vagy, mint példa, és látom van esély, hogy ha nekünk itthon nem sikerül Murattal, akkor egy idegen országban még mindig lehet az ember tökéletesen boldog!
Gabi, mit is írhatnék neked? Most biztosan nevetsz és ez jó! Ha most egyszerre visszaolvasnám azokat a sorokat, melyekkel bombázzuk egymást, hol győzködve, hol érvelve, de mindig elfogadva a másik véleményét, és ezt szeretem, akkor most újra azt mondanám, igen ezek a sorok sokszor kellenek. Kevés ember láthat beléd, de te bizalmat adtál kezembe és én ennek örülök.
Zsolt-Kata! Először is hála az olcsó repülőjegyekért :) Köszönöm, szépen! Nekem még az is sikerült, hogy a business osztályon utazzak vele :) Jó-jó, nem én hanem Murat intézte, na de én utaztam :)
Jó látni, hogy csiszolódtok és Balogh Béla igencsak megtette hatását Kata fejlődésében. Társaságunk üde színfoltjai vagytok, már ha nem Prágát választjátok helyettünk :)
Zsuzsa, becsüllek! A kitartásod és türelmed gyümölcsét csak jövőre fogod learatni, de kellett ez az év is, hogy közelebb kerüljél ahhoz, hogy… vagyis hozzá. Minden egyes perc, pillanat a múlt. És nektek a jövőt kell nézni! Bocsánat, hogy néha keményen bánok veled, már-már bántóan öntöm a hideg vizet, de tudom, hozzád időnként ezt a kulcsot kell elővenni és ebből tanulsz. És azt is tudom nem így éled meg, hanem szeretettel, hiszen visszaigazolásaidban mindig ezt olvasom. És köszönöm neked, hogy egy olyan történetbe láthatok bele általad, amibe valójában az egész világon csak nagyon keveseknek adatik ez meg. Eljön az az idő is drága barátnőm, amikor már nem kell rébuszokban beszélnem erről itt, amikor mindenki számára felfedjük, most még rejtélyesnek hangzó mondatokról a leplet és tudod mit, közben whiskyt iszunk KÖZÖSEN.
Drága Virág, bízom benne, hogy megbocsájtják a többiek, de nálam a sort te vezeted. Milyen fura az élet, hogy gyermekként megannyi közös élményt éltünk át, majd egy szakítás után a mi utunk sem kereszteződött...egy ideig. És a hangsúly, a lényeg a mondat végén van. Egy ideig! Megéltük ezt az időt és mos már azt mondjuk mennyi közös élmény vár még ránk, együtt. 2010-ben is bővelkedtünk ebben és tudom a következő évek sem fognak szűkös kézzel bánni velünk! Nagyon szeretlek!
Erám, megannyi nehézség ellenére becsülöm, hogy képes vagy nevetni. Hogy megérted nem bántunk Virággal, hanem a javadat akarjuk. Hogy a csajos estek, beszélgetések alkalmával a kanapém jobb oldalán ülő mindig a "betámadott" fél, erre te hívtad fel figyelmünk, mivel általában oda telepszel le. És már érted, hogy miért a babzsákba huppanok mindig? :) Ne add fel sosem az álmaidat! Egyszer eljön a Te időd is. Mi mindig melletted leszünk!
Anikó, bár elszakadtunk, ennek mi tudjuk az okát. Most ugye a távolság végett, de jó olvasni mikor üzensz, hívsz és megnyugtatsz. Fura volt a szilveszter, hiszen egyszer régen megfogadtuk ezt a napot mindig együtt töltjük ha csak egy koccintás erejéig, de találkozunk. Hát túl vagyunk azon, hogy ezt most rajtunk kivülálló okok végett nem teljesítettük. De pezsgős poharunk tudom összeért és egy kis gondolat szeletben megjelentem nálad. Mi mindketten ismerjük a másik igaz énjét, épp ezért ebben az évben a média ismét sok mosolyt csalt arcunkra.

Évi, mennyi önfeledt nevetés van mögöttünk... hogy csapkodtuk az asztalt mert már nem bírtuk szuflával... Az a megszámlálhatatlan vicc, ugratás... jaj még most is fogom a hasam, ha ezekre visszagondolok. Emlékszel? "Kócbabát" mennyit ugrattad, amikor a telefonját elcsented, a wécé kefe, az a videóklipp melyet önmagunk szórakoztatására forgattunk... és az új cipellőd :) Édes emlék mind nekem.
Zsuzsi-Péter, meg sem tudom számolni mennyi érdeklődő, aggódó beszélgetésen vagyunk túl. Bevallom van köztük olyan, ami néha fájó, olyankor magamban zsörtölődöm, de hát az ember ezáltal jobban elgondolkodik, és felteszi magának a kérdést: ők miért így látják? Jól ismertek, megyek a magam feje után...mert mind a nehézséget, mind a boldogságot nekem kell megélni, átélni, érezni. Pontosan tudjátok mikor van ez utóbbi fogyóban, és mikor esne jól egy kis változás. Ilyenkor mindig megkapom a hívó szót: "Mikor jössz már?" és én boldogan rohanok hozzátok pár napra kikapcsolódni, elfeledkezni bajaimról, vagy éppen ezekről beszélni az esti borozgatás alkalmával. Köszönöm a törődésetek és szeretlek titeket!
A végére hagytalak, de nem szándékosan, kedves Enikő! Sms-ed megríkatott. „Először is szeretném megköszönni, hogy az ó évben oly sokszor meghallgattál, tanácsot adtál, figyeltél rám, köszönet érte! ...” Az ilyen sorok engem mindig meghatnak és remélem, hogy egyszer majd boldogan ölelhetlek át, miközben arcod mosolyog, szemed a boldogságtól ragyog, és te pontosan tudni fogod, hogy ebben a szorításban minden benne lesz.
És végül a családomhoz, is írnék, bár ti, akiket a fentiekben megemlítettem, valamilyen szinten már bekerültetek ebbe a szoros kötelékbe, ebbe a körbe.
Murat neked itt most csak annyit: "...and more, and really Honey" :) Te pontosan tudod ez a két szó mit jelent a mi életünkben, megmagyarázni itt sosem fogom.
Anyu, tudom mennyi erőfeszítésedbe, kitartásodba került egy olyan dolog, amiről mindenki csak beszélt, ám valójában senki nem tett érte. Sőt, amikor már mindenki lemondott, ítélt, ítélkezett és feladta, Te még akkor is harcoltál, erőd felett.
Tetted ezt akkor is, amikor a támogatás helyett bántást kaptál és újra erőt merítettél, én sem tudom honnan. És igen, a gyümölcs most édes, hiszen beérett minden.
Mennyit beszéltünk erről, mennyi helyzetet felvázoltunk, milyen lépések kellenek, milyen mondatokkal, kit merre kellene „terelgetni”, üzenni… Titkos szövetségesed voltam és néha tudom én tartottalak, te pedig irányítottál a szerint a „taktika” szerint, amit ketten, közösen megbeszéltünk. Ez így volt jó. Megemelem anyu most a kalapom előtted, mélyet hajolok, mert amit nekem ezekben a hónapokban megmutattál az példaértékű!
Aztán ott vannak a gyerekek. Ha majd évek múlva visszaolvassák ezt az írást, Lillának talán eszébe fog jutni a kettőnk közös útja miközben ment a fejmosás... de hallgat rám és ez jó, mindent megértett. Tudom édes emlékként fog a csoki szökőkutas születésnapra emlékezni, a Megasztárra... vagy a karácsonyi ajándékozásra… Zsombor drága, mennyi focimeccsen kiabáltam neked ott a pálya szélén…és hogy lüktetett kis szíved mikor a Népstadionban fogtad kezem, miközben gondolataid tán már azon jártak, hogy egyszer talán majd te is itt fogod rúgni a bőrt… Bálint, rajtad csak nevetek, mert te egy igazi bohóc vagy… a nagyon szerethető fajtából.
Tudom, imádtok nálam lenni, itt aludni, együtt vagy külön, hiszen ilyenkor programokat csinálunk, megyünk minden felé vagy csak sétálunk és falevelélkupacokban hempergünk, végül a nap zárásaként leugrunk a cukiba…”betárazunk” az esti filmre, dvd-re…
Szeretem a kerti főzőcskézést, bográcsozást, amit jóidőben szinte hetente megejtünk a kertben… vagy a vacsorákat, mert olyankor együtt vagyunk, mindannyian. Apu, anyu, tesóm, sógornőm, gyerekek…
Szinte megszámlálhatatlan sok jó dolgot kellene még kiemelnem, mint élmény, változás, történet, de mindet nem publikáltam, csupán néhányat belőle, egy kis csokorba kötve. Olyan csokorba, ami teli van színnel, illattal, élettel, érzéssel, veletek, akiket szeretek… és most már mindenki láthatja:
2010 valóban az öröm éve volt!