2009. december 30., szerda

Karácsony

Talán ez volt az első karácsony, amikor még decemberben azon gondolkodtam, kinek mi legyen az ajándéka. Máskor már augusztusban elkezdem a nézelődést, a vásárlást. Idén valahogy ez nem sikerült, valamiért nem vettem tudomást mennyire közeledik ez az ünnep. Könnyebb volt kifogásokat találni, ráfogni a munkára, a könyvre, hogy most ezért nincs időm, aztán a lélegzetvételnyi pihenést is kihasználtam, majd csak utána vágtam bele ebbe a nagy hajtásba. Végül olyan gyors voltam, hogy már vasárnap felállítottam a fámat, megsütöttem első adag süteményemet. Hétfőn munka, este irány a fodrász, kedden ismét munka, majd újabb adag süteménysütés… Szerda reggel pedig autómba vágtam magam és az addig elkészült finomságokat kiszállítottam szüleimnek, ahol cserekereskedelmet folytattunk. Sütik ki tesóm gyerekei (Lilla, Zsombor, Bálint) pedig beszálltak. Már-már hagyomány, hogy a szent este előtti napot nálam töltik, így szüleim is és bátyámék is nyugodtan tudnak készülődni. Nem kell attól tartaniuk, hogy éjjel valamelyik lurkó felébred, kisétál szobájából és azt látja, apa vagy anya épp egy díszt tesz a fára, vagy épp odarakja az ajándékot a fa alá. Ezt elkerülvén inkább megtisztítom a terepet. Nálam ugye már minden előkészítve, feldíszítve áll a karácsonyfa, a lakás, ajándékok becsomagolva (bár ezek még a beépített szekrényben) csak az éjszakát kell „elő jövetelükkel” kivárnom.
Jó előre elmondtam nekik, először a kabátot, majd a csizmákat vesszük le, addig senki nem megy beljebb az előszobából. Tudtam, ha megpillantják új lakótársaimat, azonnal odarohannak… Szóval az örömködés idén nem a fám végett volt, hanem a halaim látványától, amit főnökömtől kaptam. Természetesen azonnal észrevették ezt a megvilágított, ember nagyságú henger alakú „csodát” és szélvészként odarohantak. Persze ez a jelenet még többször megismétlődött, de csak az aranyhal nyugodt úszkálását tudták közelebbről is megtekinteni. Mire oda értek a másik kettő a zajra, a hirtelen mozgásra, inkább a kövek közötti, kagylók alatti megbújást választották. Megértettem őket. (Jó pár kéznyomot kellett másnap levakarnom az üvegről)
Míg lefoglalták magukat én még az ígért sütemények 2 fajtáját megsütöttem, aztán együttes mesefilm nézés, fürdetés, altatás… ahogy bekapcsoltam laptopom még hallom suttogásukat, izgatottságukat. Tudják, holnap reggel ajándékokat kapnak. Időnként átnéztem hozzájuk, hiszen hajnalig nem akartam várni, mielőbb tudni akartam, mikor mehetek a becsomagolt dobozokkal, mint „Angyalka”. Előtte még egy gyors skype Murattal, majd lábujjhegyen, meglepetéseikkel felpakolva odaosontam a fámhoz.
Mindent elrendeztem, már csak az ébredést kell kivárni. Emlékszem számunkra is rejtély volt, hogy a csodaszép ajándékok hogyan is kerülnek a fa alá… Amíg gyerekek voltunk a karácsonyt Szekszárd mellett egy kis faluban, nagymamámnál töltöttük. Tesómmal minket beültettek az autóba, már indulásra készen, mikor anyu még a lakásban tett-vett. Utólag kiderült ilyenkor készítette ki az ajándékokat és a díszeket az ágyukra. Aztán bezárta az ajtót és, mint aki nem is csinált semmit beült, mehettünk dolgunkra. Mire hazaértünk a fa feldíszítve, ajándékok alatta… bátyámmal semmit nem értettünk. Szüleink velünk voltak, ők nem lehettek, akik ezt csinálták… Eszünkbe sem jutott, hogy barátaiknak kulcsot adtak és minden évben ők voltak a mi Angyalkáink… Szóval amint elaludtak a gyerekek az összes ajándékot odacsempésztem a fa alá. Néztem őket, ahogy édesdeden alszanak és azon gondolkodtam, vajon saját gyerekeimnek mikor fogom ugyanezt megcsinálni? Én kinek adok kulcsot, hogy fogom megőrizni a titkot…
Pont olyan izgatottsággal feküdtem le, ahogyan a gyerekek. Kíváncsi voltam mit fognak szólni, örülni fognak e… lesznek e kérdések, mit kell rájuk válaszolnom…
Másodiknak ébredtem, ugyanis 7.30-kor benéztem hozzájuk, és Lilla már ébren volt. Azzal a szándékkal feküdtem mellé, hogy majd most jól kibeszéljük illetve megbeszéljük a titkait, de ő megelőzött. -„Láttam, olyan sok ajándék van a fa alatt. Már nagyon kíváncsi vagyok mik vannak ott.” Ebből sejthető a titkok feledésbe merültek, jött egy két karácsonyos kérdés, aztán mire odaértünk volna ahhoz, akinek kilétét, létezését, nem biztos, hogy én szeretném megmondani, a fiúk is felébredtek és máris a "jó előre megírt" forgatókönyv szerinti ajándékok csomagolópapírjainak széttépését láttam. -„Pont ezt akartam, pont ezt kaptam, úúúúú ez milyen jó…” Gyors reggeli után indulás Szentendrére. Gyerekek tovább transzportálása a másik nagymamához Visegrádra, addig segítettem anyunak a főzésben, majd tesómék haza, ajándékozások ismét, korai vacsorázás, játék a gyerekkel, majd búcsú és hazafelé vettem az irányt. Itthon vártak a halak, és egy gyors beszélgetés Murattal.
Éjjel mikor lefeküdtem aludni, azon gondolkodtam mennyi minden is történt velem ebben az évben.
1, régi vagy új, vagy új és régi, nem is tudom, de az biztos, hogy egy fontos barátnő betoppanása életembe
2, új pasi
3, új munka
4, régebben távoli ismerősök, most már barátokká avanzsálása
5, az eddig csak halogatott angol nyelvleckék kőkemény tanulása
6, elengedés
7, megbocsátás
8, Peti beszólásainak elviselése (vicc volt) enyhén ittas állapotban (ez nem volt vicc)
9, ...
2010 … kevesebb vita. Anyu szerint ezt még tanulnom kell. (na, ezt most nem tudom vicc vagy sem)

2009. december 11., péntek

Repülőjegy

-„Légyszi kapcsold be a webkamerát. Látni szeretném az arcodat.”
Azt akartam, hogy megnézzem a reakcióját, megnézhessem szemeiben az örömöt (na jó először a bánatot, de erről ő nem tudott, még csak nem is sejtette mire készülök) Nem habozott, azonnal ráklikkelt a kért "szolgáltatásra”. A kis kör töltődik, szívem már nagyon hevesen dobog. Pár perc és megtudja. Pár másodperc és nagyon boldog lesz.
- „Tegnap meséltem, hogy találtam egy olcsó repülőjegyet.”
Szeme csillog, pontosan tudja mit akarok mondani.
- „Igeeen!”
- „Ma beszéltem a főnökömmel és elmondtam neki miért szeretnék szabadságra menni és képzeld elengedett.”
Látom ficeg a fotelban, nem találja a helyét. Már várja, hogy mondjam, hogy én mondjam ki: megyek. De még nem teszem, még nem. Picit húzom, picit fokozom a dolgot.
- „Igeeen!”
- „Ma be akartam foglalni azt a jegyet, és képzeld, elfogyott…”
- „Igen!?”
Hirtelen arcul csaptam. Nem ezt várta, csalódott. Nem is tudja mit mondjon. Szomorúság, reménytelenség… minden ott van az arcán, a szemeiben, a tekintetében. Oh, ez rossz, ez nagyon rossz játék. Sajnáltam szegényt. Pár másodperc alatt felemelkedett a mennybe, én meg annál is rövidebb idő alatt hirtelen a pokolba taszítom. Nem akarom bántani, nem akarom, hogy fájjon neki, ezért csak pár másodpercig várok. Kicsi hatásszünetet követően folytatom mondatomat.
- „…de egy másik járatra vettem jegyet. Már be is foglaltam.”
- „Igeeen?!”

Előbb még teljesen megsemmisülve a földön hevert, most ismét szárnyal. Szemei csillognak, azt sem tudja mit kezdjen magával. Úgy örül, mint egy kisgyerek karácsonykor, amikor megkapja a hőn áhított játékát.
Szíve szerint kitárná az ablakot és kikiáltaná, hogy mindenki megtudja. Érkezni fogok.
Elég sok országban jártam már, de valahogy úgy alakult sosem utaztam egyedül. Ez lesz az első. Tényleg!? Ez lesz az első, amikor végre nem én várok, nem én igyekszem, nem én nézem a leszállt táblát, nem én teszek fel valakit a távozó gépre, hanem miattam iparkodik ki valaki a reptérre, és miattam topog majd az érkezés oldalon. Még sosem éreztem milyen ilyen szituációban a másik oldalon állni. Na majd most.
De addig még dolgom van. :) Katonaságnál a bakák a leszerelés előtt centit vágtak, mert látni akarták még hány nap van hátra „szabadulásukig”. Most én is elővehetem az ollómat, a szalagot, és nyirbálhatom a napokat jelentő „rublikákat”. Az enyém, most még elég hosszú tekercs, de szerencsére nem végeláthatatlan.
Ebben a pillanatban egy dolgot szeretnék, viszont azt nagyon! Az időt előrefelé jól megtekerni. Ámde nem jön ilyen angyalka, nem jön kívánságot teljesítő kismanó…
Ezért nem marad más hátra, mint az esti beszélgetéseink, amit még egy ideig így kezdünk:

- „Légyszi kapcsold be a webkamerát. Látni szeretném az arcodat.”

2009. december 3., csütörtök

Segítségeim

Minden ott kezdődött, hogy főnököm kitalálta, még karácsony előtt könyvet akar kiadni. Remek… Őrült tempóban vetettük bele magunkat a munkába. Filmes lévén pontosan tudom, hogy mozgókép esetén mikor melyik fázisban mit kell csinálni. Ismerem a szakszavait, a fortélyait, a ritmusát, a képi világokat… de ezeket a könyvírásnál nem lehet kamatoztatni. Az más. Valami egészen más. Itt a szavakkal kell játszani. Ha nem jó a szöveg, nem tudja elvinni a képi világ, a zene, a trükkök… Ebben az esetben igazán meg kell gondolni mi és hogyan kerül papírra. Apropó, papír. Hétfőn, mielőtt odabent lekapcsoltam gépemet, hiszen már csak a tördelés van hátra, az pedig nem hozzám tartozik, összeszedtem az összes nyersanyagot, mondhatni a könyv kéziratát. -„Azt a betyár mindenit. Iszonyú mennyiség!” ez volt a főnököm véleménye. Nem hitte, hogy ennyi írásból dolgozunk. Ő még előző hétvégén is azt magyarázta nekem, ez nem lesz elég 200 oldalra. Ez??? Hát simán túlléptük vele a kért mennyiséget. Szerintem lesz 250 oldal is az olvasmány.
Elmúlt hetekben nem volt se éjjelem, se nappalom… se hétvégém… csak írás, papír és laptop létezett.
Kedden utolsó erőmet összeszedve még beleadtam apait, anyait…
Igaz, néha már csak bambán néztem ki fejemből, és próbáltam megtalálni illetve visszatérni a munkamenetbe. Őszintén szólva a fáradtságtól talán még a wécén is simán elaludtam volna. Bár azon sem lennék meglepve, ha valahol rólam is lenne egy ilyen fénykép.
Nem tudom honnan szedtem elő tartalékomat, de szerencsére, amikor kellett, „megjelent”. Talán barátaim segítettek ebben… Igen, nekik nagy szerepük van abban, hogy túléltem az elmúlt időszakot. Ők tartották bennem a lelket. Na nem sajnálatukkal, hanem segítségükkel. Legtöbben azonnal jönni, vinni, hozni, etetni… akartak. Nagyon édesek voltak.
Erika telefonált, élek –e még? Mindig csak három mondatot akart hallani és ő abból leszűrte, minden rendben van –e velem. Jól estek hívásai, érdeklődései.
Aztán itt van Gergő, aki Renaultban főnök, és autóm javításának fázisát felügyeli. Megszervezett mindent. Egy kollegája eljött hozzám, pontosan tudta, nekem most nincs időm arra, hogy elvigyem négykerekűmet. Így csak a kocsi kulcsot, forgalmit kellett átadnom és máris a kis kék autókám hátulját láttam, ahogy kihajtanak vele az utcánkból. Majd Gergő bevitt dolgozni és ő is ment útjára. Néha felhívott, hogy épp most tart hazafelé, és ha bent vagyok, akkor eljön értem, ne villamosozzak…
Aztán itt van másik barátnőm Virág. Minden nap többször is telefonált, (mondjuk ez nálunk nem meglepő) én meg, ha időm engedte csak panaszkodtam a főnökre, a fáradtságra… ő meg csak hallgatott, lelkesített… Jól esett nagyon. Autóját is kölcsön akarta adni, meg ő is azt kérte, hogy éjjel amikor végzem a könyvvel hívjam, értem jön a város túloldaláról. Ismerve őt, ha épp Debrecenben, Sopronban, vagy Szegeden lettem volna, oda is elindulna értem. Mikor az éjjeli villamoson ültem, rácsörögtem, ne várjon, már úton vagyok hazafelé. Mindig tudni akarta ettem e, hozzon valamit, elmenjen bevásárolni helyettem… versengett Kata barátnőmmel, (amiről ők nem is tudtak) aki szintén mindennel el akart látni.
Aztán egyik este csörög a telefonom, Zsolt. Ő az utcánkban lakó fiatal házaspár barátom férfi tagja. -„Csak azért hívtalak, mert ha most mennél haza, akkor jöhetnél velem.” Mosolyogtam, hiszen akkor még javában a könyv papírhalmazaival foglalkoztam. Majd a végén csak kibökte, valójában miért is hívott. -„Mikor gyalogolsz haza az utcában, kérlek csöngess fel, mert Kata (ő egy másik Kata, a feleség) úgy készített vacsorát, hogy neked is tettünk félre.” Mi vaaan? -„Úgy nem mehetsz haza, hogy nem viszed el csomagodat.” Mentegetőztem, hogy késő lesz, nem akarok zavarni… de hajthatatlan volt. Aztán mikor ballagtam felhívtam, nemsokára érkezem… Pakkom összekészítve, lent vártam a kapuban. Zsolt sziluettjét láttam meg először. A legfurább az volt, hogy valami érdekes tárgyat vettem észre a jobb kezében. Nem ismertem fel, hogy mi az. Aztán mindenre fényt derült. Tökipompos (ez a telefonos „beharangozóban” elhangzott) és egy fém termoszban forralt bor. Ez volt az idegennek látszó tárgy. Na ne! Még ez is? Igen! Egy gyors eszmecsere és máris siettem haza. Murattal persze minden éjjel beszéltem, és aznap ő még várt engem... Amint beléptem a lakásba, laptopomat bekapcsoltam, tálcára előkészítettem isteni vacsorámat, (Katám, bármikor megyek még ilyenért) aztán beszéltem és ettem… Mennyei volt minden.

Nem is tudom, hogyan háláljam meg Nektek az elmúlt napokat. Nélkületek ez nem ment volna. Tudom, most mindegyikőtök felcsattan, hogy de Kriszta, vagy Krisztuka, ezt nem kell meghálálni, ez teljesen természetes… a barátság azért barátság, mert...
De ismertek, én is szeretnék Nektek adni valamit. Egy idézetet.

Ez mindannyitoké, mert valóban igaz barátaim vagytok!

Van egy apró, elvarázsolt, külön kis világ. Ami csak a tiétek és csak az enyém; a miénk… közös. Csak ti értitek, és csak én értem, csak mi. Más senki ezen a földön. Saját Napunk – a szeretetünk – ragyogja be, saját csillagaink – a mosolyaink – díszítik az egét. A Hold, mely éjszaka világít a bizalom közöttünk. A levegő, mely nélkül meghalnánk – a tudat, hogy léteztek nekem és hogy létezem nektek. A víz, mely életben tart: a sok kedves szó, melyekkel egymáshoz szólunk. Mindezek együttesen táplálnak minket, és bennünk egy érzést: barátok vagyunk mindörökké!

Mindent köszönök Nektek!

2009. november 25., szerda

Maresi

Rég volt ilyen. Szerda délelőtt fekszem az ágyamban, iszom a reggeli, most elkészített maresivel édesített finom kávémat és itthon vagyok. Kint ragyogó az idő, jönnek-mennek az emberek, hallom a közeli építkezés zajait, de pillanatnyilag még ez sem érdekel.
Jó, jó nemsokára én is indulhatok dolgozni, amihez sok kedvem sajnos nincs viszont most jól esik picit tovább lustizni. Az elmúlt napok vezényszavai legnagyobb bánatomra ugyanazok voltak: munka, munka, munka. Kedves főnököm múlthét kedden előhozakodott váratlan ötletével.

-„Karácsony előtt még gyorsan ki kéne adni egy könyvet. Jön a nagy ajándékozás, a könyv mindig főnyeremény, tehát húzzunk bele…”
Mikor ezt kiejtette a száján, azt hittem leesek a székről. Már láttam magam előtt a hajnali munkák sokaságát, a nagy papírhalmazokat, a rengeteg írást. Akkor még csak gondolataimban villantak fel ezek a „rémképek”, azóta sajnos testközelből láttam mindezt. Néha azt éreztem már a szemem fáj a monitor használatától, a fejfájások végett gyógyszerhez kellett nyúlnom, de én csak írtam, írtam, írtam. Idegesített, hogy még mennyi van vissza, hogy nem fogok időben végezni vele. Borzasztó érzés. Egyszerűen nem tudok nyugodtan aludni, amíg végelláthatatlan stóc van előttem és tudom, nem végzek időben a rám kiszabott mennyiséggel. Szóval inkább bevállaltam a hajnalig tartó munkákat, sőt még hétvégén is jegyzeteltem, de nekem kész kell lennem. Majd egyszer talán levetem ezt a megfelelési kényszert, talán túl tudok lépni az –„én már készen vagyok” mondaton. Most még nem ment. Pedig betegségem volt minderre a legnagyobb jelzéssel érkező figyelmeztetés. Talán annyit fejlődtem, hogy mikor beláttam ez most sok, aludtam egy órát. Régen olyankor ittam egy kávét és hajtottam tovább. A koffein átsegített a fáradt perceken, és mehettem arccal előre. De most nem. Mindent összevetve azért volt egy kis fejlődésem.
Megmondom őszintén, a könyv nem a bestseller listát fogja gyarapítani, de hát nekünk ezzel nem kell törődni. Ez nem a mi dolgunk. Sajnos.
Van a tarsolyában még két mű tervezete, ami engem sokkal jobban érdekel, mint a mostani. Nem csak azért, mert annak a határideje nem lesz ennyire a nyakunkon, hanem, mert az egyik az életfogytiglanos, börtönviselt emberekről, a másik meg egy a poklok poklát (szó szerint érteni) megjárt fiatal drogos lány elképesztő története. Tegnap, ahogy hallgattam a hanganyagát, én voltam rosszul a hallottaktól. Mondhatni bele sem akartam képzelni magam, mert a fájdalmak az én testemen is elkezdtek jelentkezni. Hihetetlen emberi sorsok vannak. És olyan valakikkel történnek meg, akikről sosem gondolnánk.
Hát ennek a két könyvnek a tartalma valóban nem a karácsonyi, finom illatokkal átjáró lakás és feldíszített fa alá helyezhető meglepetése. Az embert körülveszik a szerettei ő meg olvas egy kegyetlenségből elkövetett brutális gyilkosságot vagy egy alvilágból megszökött heroinista lány életét. Remek ünnepi érzés volna.

De mindezek mellett egy napokig mosolygásra indokot adó történet is megesett velem. Minap a szokásos „találkozónkra” igyekeztünk Schmidt Máriához. (aki nem más, mint a XX. és XXI. Század Intézet, valamint a Terror Háza Múzeum, főigazgatója) Mivel komoly helyre mentünk, komolyságot próbáltunk magunkra eröltetni. A kocsiban, az úton jól kibeszéltük a csajokat, a pasikat, és minden olyan témát, amin valójában napokig tudnánk vitázni. De mi ezt is olyan megmosolyogtatóan tesszük. Szóval megérkezünk, a stáb (velem együtt hárman) cipeli a kamerát, a lámpákat, a szél az arcunkba fúj, sietnénk be a vaskapun fel a lépcsőn, én már magamon éreztem a jó meleget amint belépek a nagy épületbe. Erre nem tudom hogyan és mi volt a fő indok, de megütötte fülemet, az egyik fiú mondata.
–„Tegnap reggel olyan finom tejet ittam. Ilyen pici üveges és valami rövid szó volt ráírva. Talán Maresi?”
Mikor meghallottam ezt a mondatot, a másik fiúval megálltam az egyik lépcsőfokon, a nevetéstől nem bírtunk tovább haladni. Szegény ő percekig nem értette szétcsúszásunkat. Próbáltam könnyeim és gurgulászó nevetéseim között kivasalni egy mondatot.
-„Na, de azt kávéhoz isszuk!”
-„Dehogy, a főnök is ezt issza.”
-„Igen, de kávéhoz!”
-„Pedig milyen finom az magában.”
-„És mindet megittad?”
-„Igen. Sőt nem csak egy reggel ittam ilyet.”

Még gyorsan kiveséztük az édes sürített tej szervezetünkből való távozásának állagát és közben fergeteges vihogással ballagtunk fel a hosszú lépcsősoron. Próbáltuk visszafogni magunkat, de nem ment. Főleg mikor odabent feltették a következő kérdést: -„Kávét, vagy teát kértek?”
Szinte egyszerre vágtuk rá: -„Csak maresit, ha lehetne.”
Hát ennyit a komoly stábunkról, vagyis komolyságunkról.
De ahogy elnézem az órát, már nekem is indulnom kell, mert várnak az interjúk, (Szanyi Tibor, Tóth Szabolcs...) a drogos lány történetének folytatása és a kávém maresivel.

2009. november 16., hétfő

Fehérből színes festmény

Utoljára a válóperen találkoztam vele személyesen. Álltam a bíróság előtt, vártam az ügyvédemet, majd ő is megérkezett. Egy lánnyal jött. Rám nézett és bemutatta új barátnőjét. Remek, gondoltam magamban. A pofátlanságnak is van határa, de az ő szemében nem volt. Na mindegy, ők felmentek, később én is utánuk ballagtam, ügyvédem társaságában. Ahogy ültünk egymással szemben azon gondolkodtam miért is kerültem én erre a padra. Talán lényegtelen, talán sosem találok rá normális magyarázatot. Mire feleszméltem máris beszélnem kellett. Majd ő következett… nem is figyeltem oda, hogy mit mond. Az az ember, aki egyszer annyira szeretett, hogy feleségül vett, aztán a végén már a lakásból is kizárt, arra nem nekem kell koncentrálnom. Megteszi helyettem mindezt a mellettem helyet foglaló, megfelelő személy. Néztem a fehér falakat, sehol egy ablak. Milyen fura, minden zárt. Ahogy a házasságom is. Tisztának indult, aztán az összes ablaka bezárult, mondhatni már csak a csupasz fehér falak maradtak, és ez az az állapot, amiből menekülni, amiből kitörni kell. Gondolataimból hirtelen egy női hang húzott vissza a földre. -„Kérem álljanak fel”- szólt a bírónő. Elregélte az ilyenkor szokásos mondatokat, aláírtuk a papírokat, és az ajtón máris úgy sétáltam ki, mint egy elvált nő. Ezek után azt kell odaírnom minden hivatalos papíromra: elvált. Ahogy lépdeltem le a lépcsőn még egyszer ránéztem, most már csak a volt férjemre. Újdonsült barátnőjével, kettesével szedte lefelé a lépcsőfokokat és már valójában nem is voltam kíváncsi, a teremben még fejemben kavargó gondolatok válaszaira sem. Bezártam életem annak a részét, ami királylányos, meseszerű, álomszép történetének indult, de a végére már csak a csupasz, meztelen valóság maradt meg belőle. Ügyvéd, új barátnő, válóper, „elvált.” Mindez négy éve történt.
Munkából hazafelé jövet néha megszoktam várni szomszédomat, hogy együtt jöjjünk haza. Ilyenkor gyorsan megbeszéljük kivel mi történt, ki hol tart éppen boldogságának létráján, de ma ez kimaradt. Még dolgoznia kellett. Sétára, levegőre vágytam így a pár megállós trolizás helyett a 10 perces gyaloglást választottam. Közben feltárcsáztam barátnőm számát. Először én meséltem neki mindenfélét, aztán élvezettel hallgattam boldogságának történeteit, örültem csilingelő, érzelmekkel teli hangjának. Megérdemli ezt a lebegést, ezt a különös érzést, hiszen régóta csak a „csupasz falak” néznek otthon vele farkasszemet, ami ugyebár csak elveszi életének örömökkel teli pillanatait. Mert pontosan tudjuk a boldogság csak akkor valós, ha megosztjuk. Hát most ő ezt az utat járja. Próbálja megosztani azt. Én pedig annyira örültem szavainak, hogy észre sem vettem, máris a villamos végállomásához értem. Pont bent volt egy szerelvény. "Ezt bizony én elérem" - gondoltam magamban. Szeretnék gyorsan hazaérni, megpihenni. Az elmúlt hetek a túlpörgésekről szóltak. Volt, amikor reggel hatkor, máskor négykor feküdtem le aludni, és másnap az a fránya vekker vagy a telefon kíméletlenül ébresztett. Nem volt időm semmire és senkire. Szóval vágytam már a lakás finom illatára, melegségére, csendjére…

Még nem jelez, még nem látom a villamosvezetőt. Nem kell a szerelvény végére felszállnom. Mentem előre, de úgy, hogy bármikor felpattanhassak rá. Néztem az emberek arcait, lépkedtem előre. Majd megpillantottam! Muszáj volt barátnőm történetét azonnal félbeszakítanom:
-„Tudod ki van a villamoson? A volt férjem. 4 éve nem láttam.” Könyvet tartott a kezében, közben ő is figyelte az utasokat. Kinézetre semmit sem változott. Vajon belülről? Megértette, hogy a boldogság szekerét nem elég egy embernek húznia? Neki is akarnia kell… Erre a választ én már sosem fogom megtudni. Erre a választ én már sosem akarom megtudni. Fura, mert hirtelen nem a királylányos, meseszerű, álomszép történetek jutottak rögvest eszembe vele kapcsolatban, hanem a válóper a csupasz fehér falakkal, a meztelen valóság, vagyis az a négy évvel ezelőtti szeptemberi nap, amikor utoljára láttam. Felszálltam, bezárult a villamos ajtaja, elindultunk. Pár másodperc múlva bemondták az első megálló nevét, aminek hallatára gondolataim menetrendszerűen máris máshol jártak. Mosolyogtam. Szívemet melegség öntötte el, hiszen Murat jutott róla eszembe. Mikor itt élt Budapesten, éppen ennek a megállónak utcájában lakott, és én minden nap hallom ennek az utcának a nevét. Reggel és délután is itt járok, ezzel a sínen futó sárga járművel, aminek ablakából látom a teraszt ahol ültünk, ahol valójában megismerkedtünk, ahol megfogta a kezem, ahol elcsattant az első csók… Ilyenkor a királylányos, meseszerű, álomszép közös történetek jutnak eszembe. Róla, vele, általa.
Mivel ennek a boldogságnak szekerét nem egyedül én húzom, ezért remélem, bízok és hiszek abban, hogy a mi falaink sosem lesznek fehér színűek.

2009. november 3., kedd

Meglepetések sorozatai

Hétvégén volt az első alkalom, hogy nem láttuk egymást. Ő is és én is elutaztam. Sajnos nem egy városba mentünk, de uticélunk végállomásának színtere mindkettőnknek ugyanaz volt.
Előre megbeszéltük, nem kapcsolunk web camerát, nem beszélünk órákon át, mindenki teszi a maga dolgát és a nap végén mikor nyugovóra térünk, írunk egy rövid sms-t. Ja, majd elfelejtettem a pénteknek igazából előzménye is volt. Ő már hét közepén indulhatott volna családjához, de mivel én csak pénteken tudtam munkahelyemről elszabadulni, így gondolkodás nélkül ő is otthon maradt. Tette ezt mindazért, mert öt nap nélkülem számára a világ végét jelenti, de három nap már a világ vége előtt kettővel van, az pedig még sincs olyan messze.
Talán nem is mi lettünk volna, ha egymás elöli „eltűnésünket” valójában csak esti beszámolókkal éljük meg. Rádiókban is óránként mondják a fontos híreket, a tv-ben is elég gyakran lehet Híradó főcímet látni…
Bevallom őszintén kíváncsi voltam vele kapcsolatban valamire, ezért ha nem is szép dolog, de én bizony megléptem. Üzeneteimet kérdés nélkül írtam. :) Tettem ezt mindazért mert ha érdeklődöm felőle, és ha mindezt ráadásul kérdés formájában teszem, -tudom, mint a legtöbb ember- arra nyilvánvalóan válaszol. Ha csak tájékoztatom a történésekről és nem kíváncsiskodom az ő programjai után, már nem vagyok benne biztos, hogy érkezik üzenet. Tehát azt akartam, valójában ne azért írjon mert kérdeztem, hanem azért mert eszébe jutottam.
Ő ez utóbbit választotta… Azért nem óránként, de elég gyakran mondtunk mi is híreket. Szóval jöttek-mentek az sms-ek, bepötyögtük magunk kis sorait. Pontosan tudtuk ki, mikor, merre járt, és mit csinált. Nem kellett kérni sem kérdezni, magától írt. Fura. Más pasinál harapófogót vettem igénybe, ha meg akartam tudni mivel töltötte a napját. Nála nem. Mindenről tájékoztatott, mesélt, kérdezett, érdeklődött és féltett. -„Óvatosan vezess, kérlek. Az idő nem jó..." És valóban nem volt jó. De ő ezt honnan tudta? Megnézte a neten? Felhívta Magyarországon élő barátját? Nem tudom. A lényeg, hogy aggódását elküldte, lemerte írni, hogy fontos vagyok neki. De régen is volt ilyenben részem.
Kapom az apró varázsjeleket, a meglepetéseket pont úgy, mint mikor velem élt, mikor hazaindult… azóta is féltve őrzi azt az érzést, amit elcsomagolt magával és minden nap hálálkodik, amiért megváltozott vele a világ.
Minap szerenádot kaptam. Na nem az ablakom alatt zenélt én meg a függöny mögött először megbújva, majd pironkodva kilépve teraszomra hallgattam őt. Neeem.
Kamerám előtt izgett-mozgott a székén, gitárral a kezében először csak pengetett rajta párat, majd megköszörülte torkát és ennyit mondott: -„Ez ma a tiéd, kérlek, hallgasd meg. Tudom, nagyon szereted őket” Belekezdett… REM egyik számának dallama elevenedett meg akkordjai hallatára… szívemből játszott, szívemmel játszott. Hol vagyok? Ez tényleg az enyém? De milyen nap van ma? Névnap, szülinap…? Valamit elfelejtettem? Észrevétlenül, gyorsan fél szemmel naptáramra sandítok, a dátum üresen áll. Nem, ma semmi fontos nincsen. Egy átlagos szerda estét írunk. Aztán picit később elindított egy cd-t… Fülemet megütötte, itt is csak gitárjáték hallható. Na ne, ez most mi? Vártam a dobot, a basszust, a többi hangszert, de helyette egy mondatot kaptam: -„Készítettem neked egy felvételt, ezen is én játszom, ez is a tiéd.” Én meg csak kapkodom a fejem, és vele együtt a levegőt… Létezik még ilyen fiú? Nem halt ki az udvarlás? Hányadik században is élek? Hol vagyok? :)
Emlékszem volt pasijaim, ha elutaztak (gyakran tették) mindig megkérdezték:

-"Mit hozzak? Minek örülnél?" Én pedig sosem kértem, sosem mondtam ennek és ennek örülnék… Ha nem tudod kitalálni, ha még ezt is én gondoljam ki helyetted, már rég megette a fene…
Egyik nap nézem, csatolás érkezik. Hát ez meg micsoda? Ahogy kinyitom, elmosolyodom. Nem csak az üzeneten, amit ő fabrikált bele a képbe, hanem a képet ábrázoló hídon is. Igaz, ez nem a Lánchíd, hanem városának egyik legfontosabb átjáróját ábrázolja. Fontos állomás mindkettő. Az oroszlános hídon sétáltunk, szép emlékekkel gondolunk rá vissza, fényképek és egy álomban való visszatérés központi eleme is volt. A másik helyszín közös elménye még várat magára, de már az sincsen elérhetetlen távolságban.
Azt gondoltam, ezeket a nem pénzért megvásárolt apró, de inkább mégsem mondanám annak, mert valójában hatalmas szereppel bíró kedvességet, figyelmességet, szerelmet, Murat már nem tudja fokozni. Ám tévedtem.
Vasárnap éjjel telefonom jelez. Én már itthon, ő még úton.

-„Magyar idő szerint éjfélkor indul a buszom, van rajta internet. Ébren leszel még? Tudunk skype-olni?”
Micsoda? Komolyan? Ez a három nap nélkülem, mégis a világ végét jelentette, ha hazafelé máris látni akar. Nem bírja, nem bírta ki.

De nem is ellenkeztem, persze, hogy ébren voltam.

2009. november 2., hétfő

Ősz

Ősz. Egyszerű szó, többféle jelentéssel. Nekem hirtelen két dolog jutott eszembe. Az egyik az évszak, a másik a hajszál. Mindkettő az elmúlást, az átalakulást mutatja. Fura.
Először kivirulunk, boldogan, kisimultan tekintünk előre, csodaszép színekben látunk, majd hűvösebb szellők érkeznek, a fák lombkoronái is megkopnak… vagyis megjelennek az ősz hajszálak, mi is gondokkal leszünk tele, ráncokat szerzünk, „átrendeződünk” …
Sokan azt mondják az őszre: -"Szép, szép, de a hideg, az eső, a köd, a sötétség… brrrrr." És az ősz hajszál megjelenésekkor is arra gondolunk, már túl vagyunk életünk felén…
Pedig nincs még egy évszak, mely ennyi titkot, pompát, ennyi színt rejt magában.
A fa alatti avarszőnyegek, a mélázó napsütés, a fák-lombok különös és tarka színei, olyan mintha körülbelül száz más-más festékbe mártott ecsetvonás festett képeit néznénk. Piros, sárga, narancs, barna… Fiatalkorunk megannyi cselekedete juthatna eszünkbe… ugyanakkor mellette már megjelennek a kopár tájak, de mégis másképpen láthatjuk mindezt, mert előtte nem a mosoly nélküliséget éltük. Ma is emlékekkel telve csodálom a tájat.
Jöhet az elmúlás, jöhetnek az ősz hajszálak, talán mit sem törődünk vele, ha van mire, színesen boldogan emlékeznünk. Úgy ahogyan az ősz is teszi mindezt.
Ha megértjük ezt, talán másképpen nézzük a vadludak vonulását, a szajkó kárálását, és még gyönyörködni is tudunk az őszi ködben… Sokszor bosszankodunk e végett, pedig nem kéne, inkább fedezzük fel a rengeteg titkot, melyet elrejt ez a pár hónap és melyet rejtve hagyunk magunk előtt mi is fiatalságunkban. Aki ragaszkodik megszokott dolgaihoz, aki talán rugalmatlan, aki bátortalan, az elmegy minden mellett, de aki észreveszi min kéne változtatni, mit kínál neki az élet, már fél sikert aratott, az aki el is veszi mindezt, megérdemli méltó jutalmát, vagyis átéli mindazt, amire ősz hajszálakkal fején szívesen visszaemlékszik.
Forralt bor, sütőtök, ekkor érik a dió, bundázott alma sütve jaj de jó, na és a gesztenye, melynek illata lengi át a szobát. Hányszor készítettünk mi is, és vártuk türelmetlenül ízének zamatát…

Apró örömök, édes finom falatok és illatok. Nem nagy dolgok, parányi elemek, mégis megédesíti, szebbé teszi életünket.
Még nincsenek, de ha jönni akarnak, hát jöhetnek azok a hajszálak, a más színek, szerencsére van mire visszaemlékeznem...
Ősz, egyszerű szó, különös jelentésekkel, nekem máris több minden jutott róla eszembe.

2009. október 21., szerda

Mérleghinta

Nem titok, 33 éves vagyok, és azt kell mondanom, hogy 33 évesen kell először átélnem azt az érzést, hogy engem nem szeretnek, hanem egyenesen imádnak.
Bevallom őszintén eddigi kapcsolataim nem azt adták, amire mindig is vágytam. Valahogy a mérleg mindig el volt billenve. Az egyik oldalára mindig több figyelmet, kedvességet, törődést…pakoltam rá, míg a másik oldalon időnként fel-felbillent néha egy kis kedvesség, de amilyen gyorsan érkezett olyan gyorsan tova is szállt minden. Néhányan próbálták értékelni az általam tett dolgokat, néhányan önző módon elvárták tőlem a tetteket. Volt férjem anno abba mert belekötni, és mindezt hibának felróni nekem, hogy én mért főzök meg előre 1 hétre, mért fagyasztom le a kaját és mért figyelek oda, hogy ő mit eszik, ha nem vagyok otthon. Sosem mondtam ki neki azt, amit valójában gondoltam. -"Azért bazd meg, mert mikor hazaérek, már nincs kedvem főzni, de a meleg kaja jól esik, mert ekkor találkozunk, ekkor tudunk mindent megbeszélni és jobb egy gyertyafényes otthoni meleg vacsora mellett kibeszélni dolgainkat, és nem egy vajas kifli elmajszolása közben tenni mindezt." Szóval én ilyen vagyok. Szeretem megteremteni a hangulatot, a légkört. Teszem ezt mindazért, hogy a felgyorsult világot, picit megállítsuk, és arra a kis időre megszűnjön minden olyan dolog körülöttünk, ami zavaró lehet. Nem tudtam, hogy a gyertya fénye zavarta, vagy valójában a meleg vacsora… Aztán válásunk előtt kaptam tőle egy nagyon „kedves” mondatot: -"A főzted nagyon fog hiányozni".
Tehát maradjunk akkor a gyertyafénynél, mint hibaforrás. Volt egy másik pasim, aki bár szeretett, de együtt sosem mentünk semerre. Nem értette meg, én otthon a négy fal közt nem tudok új impulzusokat magamba szívni. Barátaimmal találkozgattam, de az nem ugyanaz, mint mikor az ember a szerelmével megy ide-oda. Neki valahogy mindig fontosabb volt az, amit ő csinált. Én háttérbe szorultam… bírtam egy ideig, aztán egyik este elalvás előtt mikor a tv-t kapcsolgatta megkérdezte:
-"Akarsz még nézni valamit?" És nem tudom honnan jött ez a hang elő belőlem, de határozottan ennyit mondtam: "-Én már semmit nem akarok." Másnap összecsomagolt, elköltözött… Most már csak mosolygok ezeken, és így utólag nem is tudom megmagyarázni mért mentem bele ezekbe a kapcsolatokba. Mért nem láttam akkor, hogy a mérleghintán én vagyok alul és a másik fél pedig fenn a magasban. Fura. Azt hiszem rájöttem, hogy eddig talán csak kapaszkodni akartam és pont olyan emberekbe, akik meg sem érdemelték mindezt. De most ez szempillantás alatt megszűnt. Nincs megfelelés, nincs kapaszkodás, szárnyalás van. Vele, általa, ő érte… és ez most jó. Szóval most 33 évesen van egy fiú, akinél nincsenek elvárások, nincsenek önző dolgok, akinek bár adok, de visszafelé olyan töménytelen mennyiségben érkezik a szerelem, a figyelem… hogy az összes pasim hiányosságát egyszerre bepótolja. De eddig hol volt? Mért nem találkoztunk? Mért most érkezett? Talán adottak a válaszok, talán: Mert mindkettőnknek tanulnia kellett sok mindent az életről az élettől, mert ha előbb találunk egymásra nem biztos, hogy észrevesszük a másikat, mert én még egy bezárt kaput néztem…Ez utóbbiról neki fogalma sem volt. Hónapokon át kitartóan keresett, próbált életjelet adni, közeledni… de visszafelé csak a közömbösség vagy még annyi sem érkezett tőlem. Csodálom, amiért nem adta fel, és minden elutasító pofon ellenére megrázta magát, majd pár hét kihagyás után talpra állt és újra a rajtkockáról indult. Talán ennek köszönhető minden. A hitének, a kitartásának, a küzdeni akarásának, az eltökéltségének, hogy találkoztunk. Ha ő az első „pofon” után feladja, ma nem biztos, hogy itt tartunk. Most már tudom mit veszítettem volna akkor.
Nem titok, 33 éves vagyok. És azt kell mondanom, hogy 33 évesen kell először átélnem azt az érzést, hogy engem nem szeretnek, hanem egyenesen imádnak.

2009. október 17., szombat

Szótárak

Elaludtam. Csak egy pillanatra tettem le fejemet a laptop mellé, máris álomba zuhantam. Nem is tudom hány óra volt mikor felriadtam. Valójában azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Égett a kislámpám, fénye hirtelen zavarta szemeimet, pizsamában vagyok, félig betakarva, elhasalva az ágyon. Már majdnem nyúltam a villanykapcsoló felé, hogy lekapcsoljam és aludjak tovább, mikor azt látom webkamerám még be van kapcsolva, és ő a túlsó oldalon néz valamit, (talán tanul, talán csak cikket olvas) nem tudom mit csinál. Megpillantom egy órával ezelőtt írt, még olvasatlan kedves sorait, szívemet melegség önti el, csak mosolygok. Aztán megérkezik egy csatolás, letöltöm, és meglepődök. Három nyelvezet egyazon szöveg. Először magyarul, aztán angolul és végül az ő nyelvén olvashatom blogom sorait. Az elmúlt időben, míg én aludtam semmi mást nem csinált, mint utolsó bejegyzésemet próbálta lefordítani, kiszótárazni. Eléggé megszenvedhetett vele, hiszen mindenki tudja nem könnyű nyelv a miénk. Olyannak meg pláne nem, aki sosem tanulta, aki nem beszéli. Minden egyes szó, minden egyes kifejezés, amit látott, amit „olvasott” új volt számára. Először azt hittem az álmom képei vetítődnek szemeim elé, és egy elvarázsolt világ szereplőjeként valójában nem is tudom, hogy hol vagyok. De mikor levertem telefonomat, ami hangos puffanással földet ért, feleszméltem. Rájöttem ez nem álom, ott vannak az idegen nyelvek sorai.
Azóta elkezdett magyarul tanulni. Azt mondta, ha itt akar élni, akkor valamilyen szinten muszáj lesz picit beszélnie nyelvemet. Első felismerése az volt, hogy a mi ábécénk az övékének majdnem a duplája, tehát túl sok betűből áll és ez őrület. Na a kezdeti lelkesedés alábbhagyott, gondoltam magamban. Biztos voltam benne, hogy tanulmányait olyannal fogja kezdeni, fiú, lány, jobb, bal, tegnap, holnap, jó reggelt… ezzel ellentétben ma hajnalban egy tökéletesen megszerkesztett magyar mondat érkezett.
„Szeretlek Krisztina. Te vagy a mindenem, boldog vagyok, hogy létezel”.
Szívemet ismét melegség öntötte el, csak mosolyogtam, a döbbenettől megszólalni nem bírtam. Valójában még most sem tudom, hogy hol vagyok…

2009. október 11., vasárnap

Az én mesém

Nincs itt és mégis itt van. Fura. Több ezer kilométer távolság választ el bennünket egymástól, de minket ez nem zavar. Illetve csak úgy teszünk, mintha nem zavarna. Tudatosan kezeljük mindezt, mert nem akarjuk egymás arcán látni a szomorúságot, a bánatot. Ha nem titkolnánk a valós érzéseket, akkor szemvillanás alatt megölnénk mindent. Megmérgeznénk a boldog perceket, pillanatokat… Az meg mire jó? Semmire. Inkább az örömperceknek élünk. Abból szerencsére bőven kijut.
Igaz, sokszor már azt sem tudom a nap mely szakában talál el kedves soraival, mosolyával… Mert bár a két ország között van egy kis időeltolódás, de az általunk kialakított kommunikácós idő végett sokkal többször kell az átállást „gyakorolnunk”. Nem tudom meddig fogjuk ezt bírni, nem tudom mikor fogja szervezetünk azt mondani, ez így nem jó. Még nem. Még kitartunk. Sőt.
Sokszor hajnali három, négy, öt, hat óráig beszélgetünk, skype-olunk… reggel munka, tanulás… estére szétesés. De ez utóbbi csak rövid ideig tart, hiszen máris hallom skype csöngésemet. Ilyenkor észrevétlenül, mondhatni szemtelenül gyorsan mennek a percek, az órák.
Mindent meg akarunk beszélni, mindent el akarunk mondani a másiknak… pedig napközben ott vannak az e-mailek, az sms-ek… de az nem elég. Este jó újra átbeszélni mindent.
Nem tudom mikor rajongott értem utoljára ennyire pasi, nem tudom mikor hozott ennyi áldozatot értem valaki… hihetetlen mesébe csöppentem, aminek minden napja varázslatos izgalmakkal van teli.
Minap a fényekkel kápráztatott el. Kitárta egyik szobájának ablakát, elfordította webcameráját és megmutatta éjjel városát.
Legnagyobb varázslata tegnapelőtt ért, mikor azt látom nem engem néz a skype-n. Pár percig hagytam, nem akartam megzavarni. Annyira elmélyült, hogy elsőre meg sem hallotta kérdésemet.

-Te mit csinálsz? - kérdeztem tőle már másodjára.
Ő pedig teljes nyugalommal, szinte magától értetődően ennyit felelt:
- Repülőjegyet nézek Budapestre, mert nem bírom kivárni decemberi érkezésedet.
- Jól hallok? Hahó…te mással is beszélsz?

Ő meg csak mosolygott és jegyzetelte a dátumokat.
Ilyen valóban csak a mesében létezik.

2009. október 4., vasárnap

Royal flöss

Tegnap elutazott, itt hagyott… elment. Mennie kellett, nem tehetett mást. Ezt a repülőjegyet már nem lehetett „elcsúsztatni”, már nem lehetett tovább húzni az időt. Pedig mind a ketten azt akartuk, hogy maradjon. De ha a világ a feje tetejére is állt volna, neki akkor is mennie kellett.
Reggel. Utolsó reggel. Nincs tovább. Nem akaródzott felkelnem. Nem akartam abból az állapotból kilépni, ami még ott akkor bennem volt. Tudtam, ha elkezdünk készülődni, minden egyes percével közelebb kerülünk a búcsúzáshoz. Ismét búcsúzni valakitől, már elegem van ebből.
Hallottam, amint megnyitja a tusoló csapját, biztos voltam benne, van egy kis időm. Míg a fürdőben ténykedett, gyorsan kis cetlikre leírtam utolsó gondolataimat és az egyiket elrejtettem kabátja zsebébe, a másikat pedig a bőröndjébe csempésztem be. Láttam szemeim előtt az örömöt, a boldogságot, amit ezzel a két kis irka-firkával okozok majd neki.
Nagy rohanás lett a készülődés, kapkodással és benne szomorúsággal. De tudom, csak akkor vagyunk szomorúak, ha valaki olyan valakit veszítünk el, aki fontos, akit akarunk, akit nem akarunk elengedni… És én ezt éreztem.
Ha leereszkedsz lelked mélységeibe, megtalálod a boldogsággal kevert szomorúságot. Vajon lehetnek-e boldogok a napok, ha nem ismerjük a szomorúságot? Ott van ő mindenben, a lombját hullató fa koronájában, a szirmát vesztő virágban, a medréből visszavonuló tenger hullámában és a felhők mögött lebukó nap búcsúzásában. A hegyek szívében is ott lapul a szomorúság. Bánkódnak, hogy nem nőttek az égig, s ha egykor az egek lábát is súrolták, az évek múlásával ormuk megkopott, színük elhalványult. Ezt teszi velünk az idő: a szépség is törékeny, mért volna kegyesebb az örömökkel? Hogy minden boldog pillanatba egy csepp szomorúság vegyül – sosem vagyunk maradéktalanul boldogok -, úgy a szomorúság felkészít a boldogabb időkre. Emberi ez is: alászállás és felemelkedés. Ahogy a nap és az évszakok búcsúznak, majd magukhoz ölelik újra a csillagokat, úgy változandóság honol mindenben: az emberi szívben, a hangulatokban, a körülményekben. Ezen a reggelen a szomorúság ismét meglátogatott.

Elindultunk. Utoljára sétáltunk együtt a megállóba, utoljára szálltunk együtt villamosra… Rögtön éreztem milyen közel is vannak ezek a várakozóhelyek egymáshoz. Máskor, ha gyaloglást választom az utazás helyett, oly távolinak tűnnek a táblák. Ezzel szemben most… Észrevétlen gyorsasággal jöttek szépen sorban… Nem tudtam még több megállót beiktatni, nem tudtam magam előtt tolni az időt… Pedig akartam, nagyon akartam. Lehetetlen küldetés! Megsimogatott, csodált, nézett… Nem hitte el, hogy ez idő alatt megadom neki azt az érzést, amit eddig blokkolt. Félt egy arcul csapástól, egy csalódástól… félt attól az érzettől, ami hatalmába kerítette. De rájött felesleges az ellenállás, átgázolt rajta, leterítette őt… érzi, kimondja, vállalja… nagyon szeret.
És én csak beszéltem, mert akartam, hogy tudja… minden jó volt, minden úgy volt jó, ahogyan megéltük, átéltük… Majd egy váratlan mondattal meglepett: -„a lakásban hagytam neked egy rövid levelet. Nem mondom meg hol van, majd megtalálod.” Elmosolyodtam, mert míg ő a fürdőben megírta sorait, én a hálóban tettem ugyanezt. :)
Beletörődtem, hogy már csak egy rövid séta, és megérkezünk ahhoz a lakáshoz, ahol addig élt, amíg nem ismert meg engem (utána átköltözött hozzám) Előző nap visszatért ide, hogy összepakolja másik bőröndjét, hiszen ezt is magával kell vinnie.
Az utcán jöttek mentek az emberek. Volt, aki kutyát sétáltatott, volt, aki kiabált a gyerekével, volt, aki rohant… de mi mit sem törődtünk velük. Egymás felé fordultunk, itt már mindketten tudtuk, ez a búcsú utolsó perce. Az órán található mutató szinte úgy rohant, ahogyan reggel a villamos velünk. Szélsebesen.

Szemeink megteltek könnyekkel, elérzékenyültünk. Egy lány jött ki a lépcsőházból, meglepődött a látványtól. Talán eszébe jutott neki is mit jelent valakitől elbúcsúzni, talán egy régi emlék neki is bevillant, talán látta saját magát amint a kedvese karjából kibontakozott és elindult. De mindezt már egyedül tette.
Ha nem hallom hangját, ha nem kér meg rá, hogy induljak, mert nem akarja, hogy lássam a szomorúságot a szemeiben, az arcán, talán még most is ott állnék és fognám, szorítanám, kapaszkodnék a pillanatba, az örömbe, a boldogságba…
Elindultam. Mindezt már egyedül tettem. Murat nélkül. Jól esett a gyaloglás, nem érdekelt a reggeli hűvös szél… nem vettem tudomást, hogy a zord hideg átjárja egész testem, nem érdekelt, hogy a fogaim összekoccannak, annyira fázom… semmi sem érdekelt. Szívem szerint visszafutottam volna a 20-as számú ház elé, és vártam volna, hogy még egyszer a szemébe nézhessek, még egyszer mosolyogni láthassam… De a lábaim előre vittek, nem fordulhattam meg. Csak este, miután végeztem munkahelyemen mindennel.
Napközben jött két sms tőle. Az elsőt nem hallottam, csak a másodiknál vettem észre, hogy írt! Elcsesztem. Akkor még várt egy választ tőlem, akkor még „beszélni” akart velem… már a reptéren volt, a gép indulása előtti perceket akarta „nekem adni”. Az utolsó pillanatban is üzent. De amint elküldte, máris ki kellett kapcsolnia a készüléket, hiszen már a repülőn ült. Mire felhívtam, hogy elmondjam neki szeretem őt, már csak egy gépi hang beszélt hozzám. Elkéstem. Dühös voltam magamra.

Miért halkítottam le telefonom, miért kellett arra figyelnem, hogy egy fontos beszélgetésbe ne pittyenjen bele készülékem hangja? Miért akartam megfelelni másnak? Miért nem azt tettem, amit én akartam? Most már mindegy. Megírtam válaszomat, és vártam. Lestem mobilomat, mikor látom az üzenet kézbesítve feliratot… akkor leszek nyugodt, mert tudom szerencsésen landolt.
Hazafelé jövet azon gondolkodtam, vajon mit írt? Vajon hol találom meg ezt a kis papírt? Még a cipőmet sem vettem le, mikor beléptem a lakásba, rögtön keresni, kutatni kezdtem. A kispárnámon a takaró alatt meg is találtam. Csupa-csupa szép szavak… Amit adtam, azt vissza is kaptam. Szó nélkül. Mert neki is fontos volt mindaz, hogy mosoly legyen arcomon, amikor észre veszem írását. Talán Ő is ugyanezt élte át, mikor soraimat olvasta. Nincs itt és mégis itt van. Mint ahogyan azóta is. Jönnek az üzenetek, e-mailek, skype… A szép szavak, a gondolatok, a vágyak, a jövő tervezése… Nehéz időszak következik, hiszen ő csak februárban tud jönni ismét. Ahhoz, hogy mindaz, amiről mesélt, amiről beszél, amiről ír, megvalósításra kerüljön, ahhoz erre az időszakra szüksége van. Én tervezem, decemberben bepakolok bőröndömbe, felülök a repülőre és meglátogatom. Akkor máris nem négy hónapot kell várni a viszontlátásig, csak kettőt. És abban is reménykedem, hogy mindaz, amit olvasok tőle, kitart mindaddig, amíg újra találkozunk. Mert most még szinte természetesnek mondható, hogy szép sorokkal örvendeztet meg. De mi lesz a távolabbi szürke hétköznapok alatt? Amikor egy esős esernyő nélküli, elázott nap után csak az üres lakás látványa fogad, amikor a reggeli kávénkat egyedül szürcsöljük… Akkor is segítenek a megélt, átélt napok, az az érzés, amitől Ő olyannyira félt, amit Ő blokkolt, és ami hirtelen, mint a vulkán feltört, a hiány, a vágy… szóval minden.
Mindenesetre megígértük, nem játszunk egymással. Épp ezért úgy kevertük kártyáinkat, hogy tiszta, őszinte lapokat ossztottunk ki.
Már csak rajtunk múlik bedobjuk e és új lapokat kérünk, vagy azzal amink van, okosan pókerezünk.
Aki igazán ismer az tudja, nem szeretek veszíteni, royal flössre játszom, mint ahogyan Murat is.

2009. szeptember 23., szerda

Csak egy biztos...

Már elég rég nem írtam, ezért picit lelkiismeret furdalásom van, de tudom nem kéne annak lennie. Hiszen semmi mást nem tettem az elmúlt napokban, mint éltem. Úgy éltem, hogy közben semmi más nem érdekelt. Tudom, nekem is jogom van a lét adta jó dolgokhoz, örömökhöz, időnként önzőséghez… Épp ezért picit kivontam magam a forgalomból és most csak a saját életem rezdüléseire figyeltem. Erre volt szükségem.
A "marionett báb" megpihent, hogy ha ismét szükséges, remek élményekkel telve újra „életre” keljen.
Szóval megismertem valakit. Ahogy nálam ez már lenni szokott, nem szokványos módon történik, és nem is egy szokványos emberhez kapcsolódik. Valamiért állandóan ez jut nekem. Egyszer majd rájövök miért… most még az élet nem akarja megmutatni a történések valós okát. De én türelmes vagyok, várok. Nincs értelme a magyarázat elé sietni, mert akkor valami biztosan másképpen értelmeződik. Szóval várok. Mint ahogyan az elkövetkező időszakban is ezt fogom tenni.

Nem mondom, hogy szerelmes vagyok, de valami van. Nem tudom mi.
Csak annyit tudok most ez egy jó állapot. És ez a kellemes állapot pár nap múlva véget ér. Akkor jönnek majd a szürke napok, a magány… és a várakozás.
Megismertem valakit, aki már furcsállanám, ha magyar volna, ha nem utazna, ha szimplán itt élne Budapesten. Ezek engem elkerülnek, de őrületesen nagy ívben. Szóval Ő sem magyar, sokat utazik és valójában nem itt él. Ez a valóság. Ismerkedésünk elején rögtön elutazott, aztán 2 nap múlva újra Ferihegyen landolt. Azóta rengeteg jó élménnyel gazdagodtunk, amire tudom mindketten örömittasan fogunk visszaemlékezni. Lábat lógatva ültünk az Alagút felett, éjszaka sétáltunk, kirándultunk gyönyörű vidéken, jöttünk-mentünk mindenfele.

De, hogy ne csak rózsaszín felhőkben éljünk, és a realitások talaján maradjunk, ezért a köztünk fellépő ”gondokról” sem feledkeztünk meg. Megvitattuk a kulturális különbségeket, a terveket… Sok átbeszélt este van mögöttünk. Mindent tisztázni szerettünk volna, hiszen távozásának dátuma elég közel esett a naptárban. Aztán egy váratlan dologgal állt elő. Nem utazott el! Már árkon-bokron túl kéne lennie, de nem akaródzott elindulnia. Áttette repülőjegyét 10 nappal későbbre. Nekem ez a 10 nap jelenti most a felhőtlen boldogságot. Mert van valaki, akinek végre fontos vagyok, aki csak arra figyel, mit szeretnék, aki a mai világban elveszett udvarlást tudja, érti és megmutatja. Azt hiszem nem ő lesz életem párja, de most azt mondom, hogy minden úgy jó, ahogy van. Ha ezen az úton haladok, amin jelen pillanatban vagyok, kősziklákat kell megmásznom ahhoz, hogy célba érjek. Mert bár most minden színesen fest, de a rideg hónapokkal együtt ezek a színek kifakulnak és átcsapnak majd zord, üres és kietlen realitásba.
Éltem már távkapcsolatban, amiben elég megszenvedve „harcoltunk” a boldogságért, de megérte. Rengeteg mindent tanultam akkor. Főleg bízni a másikban. Most is csak ennyit tudtunk megígérni.
Ő fél, hogy neki ez nem fog sikerülni, mert a féltékenység mindig megöli. Kemény lecke lesz mindez számára, én tudom. Több ezer kilométer távolságból fenntartani ugyanazt az érzést, ami eluralmasodott rajta, szinte lehetetlen.
Imént beszéltem vele. Megkért ébresszem fel telefonon, mert mikor én útra keltem, még korán volt, ő aludt.

Nincs jól, beteg lett. Talán már emészti magát, hogy ebből a boldognak érzett állapotból ki kell lépnie… És pontosan tudja, hiszen mondta is, novemberben már annyira ki fog borulni, hogy lakásának berendezési tárgyai fogják megsínyleni távolságomat. Ugyanis Budapestre, már csak tavasszal fog visszaérkezni, de még ez sem biztos. Szóval minden bizonytalan. Csak egyben biztos. Szeret engem, nagyon szeret. És ez megrettenti. De ez az az érzés az, aminek nem lehet megálljt parancsolni, nem lehet időzíteni, nem lehet késleltetni… Az, ha jönni akar jön, ha nem, nem. Rajta mint egy intercity járat, átgázolt.
Én még csak október elejéig látom a napokat. Hogy utána mi fog történni, még számomra is rejtély. De, ha ismernénk életünk minden történését, nem is lenne izgalmas, nem is lenne értelme a napi küzdelmeknek, terveknek…
Tervek. Abból bőven van neki. Most, hogy beléptem az életébe mindent felrúgtam. Az álmait, az elképzeléseit… nem tudja, mit tegyen. Mert ahhoz, hogy az elképzelt életét megvalósítsa, és végig menjen az általa kijelölt úton, én nem férek bele. Vívódik. Talán ma reggeli betegsége is erre mutat rá.

Megígértem neki, ha hónapokkal később szomorúságot olvasok soraiban, ha azt látom, hogy a mosoly az arcán nem a boldogságot formázza, akkor meglépem számára azt, ami az egyetlen jó megoldás: elengedem.
Mert mit ér a boldogság, ha nem az örömforrásból táplálkozik? Ha a szomorúság, a vágy megöli mindazt, amit az elmúlt hetekben felépítettünk? Ezt nem akarom.
Úgy szeretnék majd kisétálni az ő életéből, hogy ha eszébe jut egy lány, akit nagyon szeretett, az én legyek. De itt még nem tartunk. És addig, míg nem érünk el a probléma kapujáig, nincs is értelme ezen morfondírozni.
Most egyszerűen csak a jelent kell megélni, az örömteli napokat, órákat. Ez jutott. Hogy mért megint csak ennyi, nem tudom. De most még nem is akarom megérteni. Egyszerűen csak élni, megélni szeretném mindazt, amit erre az időre elém tett a sors.

2009. szeptember 13., vasárnap

Ákos-Muratok-Piaf... és Szent Terézia

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy még pár hete szólt barátnőm, menjünk Dobrády koncertre. Kinézte magának Szarvast… én meg beírtam telefonom noteszébe.
Egy valamivel egyikünk sem számolt. Azóta mindkettőnkkel „picit” fordult a világ. Én új munkahelyre mentem, (ez is megérne egy blogbejegyzést) Ő meg elkezdett új bútorokat vásárolni és festeni. Szóval, olyan megújulós napok vannak mögöttünk.
Mai nap előzményéhez még hozzátartozik egy igen fontos történet. Van egy nemzetközi barátkozós oldal, ahol még kb. 2 éve egy ismerősöm által felregisztráltam. Akkor irogatott valami amerikai srác nekem, de nem foglalkoztam írásával. Most pedig, hogy tudom minden út külföld felé vezet, illetve külfölddel van kapcsolatban, ismét felléptem erre az oldalra.

1 fiún kívül nem írtam vissza senkinek. Ezen a helyen nem lehet lapítani, nincs a másik háta mögött fotónézegetés... Itt nincs! Látom kik és mikor néztek meg, ki van fent a weboldalon...
Mikor "benyomom a zöld gombot", vagyis fellépek ide, általában csak elolvasom leveleimet, és ennyiben is hagyom a dolgot. Olyan jó önbizalom növelőnek, gondolom az egészet.
Szóval 1 ember és kész.
Aztán egyik hétfőn, kaptam egy számomra érdekes fiútól levelet. Megnéztem adatlapját, a fotóit… láttam, hogy rendőr és pilóta egyben. Na, ez ám a kihívás :) Nem tudom miért, neki visszaírtam. Azonnal jött is a válasz sor, na jó inkább sorok. Zúdultak a kérdések, a történetek… majd a végén csak kibökte. Szeretne velem beszélni. Hát itt megijedtem. Most mit tegyek? A fiú Isztambulban él, én meg Budapesten. Ebből úgysem lesz semmi gondoltam, rendben, nesze, megkapod. Azt azért tudni kell, amire nagyon háklis vagyok, az a telefonszámom. Nem csak az itthoni vonalam, de még a mobilom is le van titkosítva. Ha valaki helyettem kiadja, azt nem szeressem. Mivel több is veszett már Mohácsnál, átküldtem elérhetőségem Muratnak (így hívják) és rá 10 percre máris csörgött telefonom. Azt hittem, csak szórakozik és leteszi, vagy nem is ő az… De mikor felvettem, beleszólt. Áááááááá! Ebből egy röpke fél órás beszélgetés alakult ki. Fura, de én ilyet, ha hiszitek, ha nem, nem szoktam tenni. Majd jöttek-mentek az sms-ek, a levelek, és a skype. Minden nap hallottam, milyen szép vagyok, milyen csodásak a szemeim, milyen csinos vagyok… leszögezhetjük, udvarolt.
Közben kért is. De azt nagyon komolyan: "Honey, kérlek, higgy nekem. Kérlek, bízz bennem… Én téged akarlak szeretni… A legfontosabbat, ne felejtsd el, én nem olyan vagyok, mint a többiek, én bennem megbízhatsz…"
Most mi legyen? Tetszett a fiú kedvessége, figyelme, hihetetlen türelme… Elég sok mindent mesélt magáról… Aztán szerdán közölte, hogy ne vegyem tolakodásnak, de szeptember végén szeretne meglátogatni.
"Micsoda???" Csattantak fel barátnőim. Én meg mosolyogtam, és mindent elmeséltem nekik.
Muratka (mert néha így hívtam) minden nap, órákon keresztül életem részévé vállt, egészen péntek estig. Aznap is vártam, hogy jelentkezzen, de semmi. Már elég késő volt, írtam neki egy sms-t.
Válasz: "Sajnálom Honey, nem vagyok otthon. Beszéljünk holnap. Szép álmokat"…. (bla, bla, bla)
Hát ha holnap akkor holnap. Rendben. Igen ám, de holnap is ugyanez ismétlődött meg. Muratka ismét csak egy sms-t dobott. "Honey, a szüleim házában vagyok, ahol nincs internet. Beszélünk, ha hazamentem." Bla, bla, bla. Hát, ha ő azt mondja, hogy beszélünk, ha hazamentem, akkor nincs mese. Ki kell várnom.
Vasárnap: "Honey, még mindig a szüleimnél vagyok. Holnap beszélünk." Bla, bla, bla.
Na, hát azóta sem beszéltünk. :) Muratka eltűnt. Illetve nem tűnt el, hiszen látom, mikor van fent a nemzetközi oldalon, mikor lép fel a skype-ra… De velem elfelejtett valamit közölni. Lehet Amerikába utazott, mert ott laknak a szülei és még nem ért haza... :) Na ennyire azért még én sem vagyok naiv.
Magamban elmondtam, hogy én hülye, hittem, bíztam… pedig nem kellett volna. Elvégre már többször megtettem ezt, aztán mégis elváltam… 33 évesen a mesében már nem kéne hinnem...
Mindenesetre nagyon fura érzés van bennem, mert a fiúnak valójában csak megköszönni tudom ezeket a napokat. Olyan jó volt ismét látni, hogy fontos voltam, hogy figyelte a dolgaimat, hogy bátorított, hogy udvarias volt, hogy türelmes volt velem, hogy kiszámíthatatlan időpontokban meglepett…
De, hát mért is lepődök meg eltűnésén? Ha végig nézem volt pasijaim listáját (erről már írtam) akkor Ő simán belefér ebbe a remek társaságba. Külföldi is és el is utazott… Minden kritériumnak "megfelel" :) Olyan, mint régen az autóskártyában a mindent vivő. Mi így hívtuk bátyámmal a leggyorsabban száguldó autót. :) Csak ő nem autóval száguld, hanem kis repülőgépekkel. Le, majd felszálló pályája, meg az én életem volt.
Na ezek után jött a munkaváltás, a barátnő bútor vásárlása, a lakás festése és a mára tervezett koncert. Ráadásul a szép idő teljesen meghozta kedvemet a fotózáshoz. Kitaláltuk, hogy időben lemegyünk Szarvasra, sétálunk az Arborétumban, ott fotózok picit, majd vacsizunk valahol, és a nap végén irány a koncert.
Igen ám, de kiderítettük a koncert 21h-kor kezdődik, és csak 40 perces lesz, barátnőm a festés, pakolás, káosz végett elég fáradt... Döntöttünk, maradunk Budapesten, beülünk valahová egy kávéra és utána átmegyünk Kata barátnőmhöz dvd-t nézi. Szóval jó kis vidám csajos estét csapunk. Délelőtt kitakarítottam, mostam, beszéltem telefonon (ezek a szokásos körök) odaültem laptopomhoz… majd megírtam soraimat "fotós tanáromnak", hátha szerencsém van és már a hétvégén, elkezdjük a „tanfolyamot”…
Majd közben látom egy fiú írt a weboldalon. Megnézem nemzetiségét: Ő is török. Majd a nevét. Itt már hangosan felnevetek. Nem! Nem! Nem! Ilyen nincs! De van, hát látom. Hogy hívják? Murat K.A. Szóval, az én fordításomban Muratka. :) A titok című film és könyv mondja ezt: "Kérd és megadatik". Na, de én nem őt kértem :) Ezzel szemben elég gyorsan érkezett. Visszanéztem levelesládámat, látom ez a fiú sokszor próbált már kommunikálni velem. Szegény. Na jó, ha már ennyiszer mentél fejjel a falnak kedves „barátom”, és én mindannyiszor visszadobtalak, akkor most írok egy sort. Nem többet, csak egy sort. És csak azért, mert Muratka vagy :) Ebből lett egy pár órás levelezés, kiderült ő építész, 1 éve itt lakik Budapesten. Méghozzá ugyanabban a kerületben, ahol én. De ezt neki nem kell tudnia. :) Nem is akarok tőle semmit, csak megsajnáltam a sok próbálkozás végett. Búcsúzás mondatain törtem épp a fejem. Nekem készülődnöm kellett, hiszen megyek kávét inni, meg dvd-zni, a csajos estét nem hagyom ki.
Mielőtt ezt megírtam volna neki, már itt is volt a nem tudom hányadik üzenete.
-"Nekem most el kell mennem, mert 19h-kor indulok Prágába (mért is nem lepődök meg ezen, elvégre mindenki utazik, aki engem megismer) de hétfőn hazajövök, és mindenképpen jelentkezem. Kérlek, higgy nekem, kérlek, bízz bennem"… bla, bla, bla. Mintha, Muratot hallottam volna. De, hát ő is az. :) Mért gondolják a pasik, hogy ez csak úgy egy csettintésre megy nekünk nőknek. Na mindegy. Jó utat kívántam és elbúcsúztam. Vagy eltűnik vagy írni fog. :) Két választása van :)
De én mást fogok kérni. Hátha, ő is ugyanolyan gyorsan érkezik, mint Murat K.A. :) Ezután jobban odafigyelek, mit mondok... :)
Szélvészként elvezettem barátnőmhöz, aki bepattant autómba és a Szamos egyik kávézójának teraszán megittuk szokásos kávénkat. Közben jól kidumáltunk mindent, majd indulnunk kellett, mert Kata barátnőm már hívott.
-"10 perc és kész a lasagne. Az pedig, melegen jó." Azért elöljáróban annyit megjegyeztem KisVirágnak, hogy ahova, illetve akihez megyünk, nem a konyhatündér oldaláról híres. De ha összeszedi magát, meg tud főzni.
Belépünk a lakásba, azonnal megcsapott minket a finom illat. Megjegyzem, -"na éppen időben érkeztünk. Pont ki tudták előttünk hozni a rendelést" :) Mire Kata felcsattant! -"Dehogy, ezt én sütöttem nektek!" Aztán kiderült, szakácsművészetét nekünk most nem mutatta meg, ugyanis a lasagne bolti volt, csak sütni kellett, de így is elfogyott.
Figyelmeztetett minket, hogy sajtot még szórt a kajára, tehát nyugtáztuk, -"ennyit érdemeltünk főzőtudományából. Reszelt sajtot." Tévedtünk, azt is reszelve vette :) Először új munkámról csacsogtunk, majd természetesen a pasikról. Elmeséltem nekik, hogy ahol a cégnek az egyik központi irodája van, "ott lakik Nagy Ervin is". Mosolyogtunk, de ez sem tartott sokáig. Őszinte odamondó Kata barátnőm befejezte mondatomat:
-"A csajával". Igen. Még ezt az apró, fikarcnyi kis örömöt sem hagyta meg nekem. Rögtön lelombozott.
Mindegy, Ervinnel tehát bármikor összefuthatok :) … és köszönhetek neki. Max ennyi, meg majd jól elcsodálkozik, hogy én mit keresek ott… megkérdezzük kivel mi van, aztán mindenki megy majd a dolgára.
Elvégre mi ismerjük egymást, hiszen egyik filmünk főszereplője ő volt.
Csajok roset ittak, (én autóval voltam, tehát maradtam a víznél) Na és jött a film. Edith Piaf életéről szóló dráma mellett döntöttünk.
Az elején, vendéglátónk elkezdte tekerni a képkockákat. Igen, ám, de már a filmbe is belefutott. Mire közöltem vele:
-„Értem én, hogy nem akarsz minket sokáig vendégül látni, de ne tekerd, mert mi szeretnénk rendesen végig nézni. Viszont ígérem, utána nem beszélgetünk, sietünk haza."
Mi nevettünk, ő meg teljesen komolyan rávágta:
-„Ez jó ötlet”. Itt már mindannyian röhögtünk. Hát a filmről, ha azt írom elég érdekes volt, akkor nem túlzok. Számomra is fura vágásokkal van teli, picit túl is lőttek a célon, mert néhol követhetetlenné váltak a szálak.
Amit az a nő átélt, megélt. Hát mit ne mondjak. Ha valamit rossznak nevezünk, akkor az nála triplán jelentkezett. Ráadásul totális önpusztítások sorait láttuk. Kontraszt meghozta hatását. Megállapítottuk milyen csodás is az életünk… Semmi bajunk hozzá képest. Ráadásul gyönyörűen énekel, tehát megkaptuk a koncertet is, igaz picit másképpen. Nesze neked Dobrády, itt is, mármint a filmben is van Fekete gyémánt… :)
Piaf végig Szent Teréziától kérte a jobb dolgokat. /ezekben az esetekben mindig meg is történt a jó/ Ekkor rájöttünk, mi itt hibázunk. Mi sosem tőle kérünk. Hoppá, hoppá, máris megvolt az este tanulsága!
Aztán ahogyan ígértük, gyorsan távoztunk. Barátnőmet hazavittem autóval, felhangosítottam Dobrádyt a kocsiban, elvégre koncertre indultunk… végig jöttem a városon, gyönyörködtem a kivilágított Dunapartban amit imádok, egészen a mélygarázsig meg sem álltam. Ott rájöttem engem csak az üres lakás vár, meg talán néhány e-mail. Megjegyzem semmi fontos nem volt közte. Így elővettem a kibontott fehér bort a hűtőből és épp azt iszogatom.
Mai napom címszavakban:
Elutazó török fiú, bizalom, hit, ami már rég a múlté, „elmaradt koncert" és arborétum, fotózás elhalasztva, vidámnak tervezett csajos este… helyette érfelvágós film, bor, magány…
Hogyan is kezdjem mondatomat? Kedves Szent Terézia…

2009. szeptember 10., csütörtök

Távol Afrikától

"Picit" mérges vagyok. A történet ott ér végett, mikor ma a Magyarország-Portugália mérkőzés lefújása után szövetségi kapitányunk azt nyilatkozza:
-„Motiválatlan volt a csapatom.”
Micsoda??? Had tegyem fel azt a kérdést: -„De Uram, önnek mi a dolga?”

Az, hogy a játékosait csak úgy felküldje a pályára?
A történet ott kezdődik, kedves fiatal házaspár barátaim vártak minket (barátnőimmel) meccsnézésre hozzájuk.
Vittünk házi készítésű tiramisut, a fényképezőgép tortám maradékát, ők meg csülköt főztek, és behűtötték a söröket. Mi kell még? Minden tökéletes. Mérkőzés elején, szerte széjjel volt kis társaságunk. Akár a pályán a játékosok.
„Nálunk” valakik még a teraszon beszélgettek, valaki épp innivalót öntött… ketten pedig azt látjuk: Gól! Többiek talán jobban is jártak, hogy nem azt nézték, amint Pepe elnyomja Vadóczot, majd megelőzi szegény Babos Gábort. Valljuk be, Babos rosszul is jött ki a kapuból. Megjegyzem, ő legalább a mérkőzés után elismerte felelősségét. Ha határozottabban érkezik a labdára, elüthette volna, vagyis megelőzhette volna a portugál gólfejelőt. Mivel riporteri iskolában azt tanítják, tilos a "mi lett volna ha", kérdéssel kérdezni, ezért ez az eszmefuttatás máris felesleges. A lényeg az, ami az eredményjelzőn látható 0:1. Pepe gólt fejelt.
Nekünk, valljuk be őszintén nem nagyon voltak helyzeteink. Illetve voltak, de jelentős helyzetről én inkább nem beszélnék. Teljesen védekező állásban sikerült végig játszani az első félidőt.
Egyszer csak megüti fülemet a kommentátor következő mondata:
-"Erwin Koeman elég sokat magyaráz". Mi vaaaan? Jól hallok? Nem már nem csak hallom, látom is. Rendező bevágta, megmutatta… Folyamatosan mutogat, kiabál… Hát igen, aki nem az edzésen mondja el a taktikát, nem ott beszéli át a többiekkel kinek mi a dolga, milyen felállást játszanak… annak valamikor végre el kell árulnia mit is gondolt. Igaza van, jobb később, mint soha.
Mi is csak magyarázunk „idegenben”, konstatáljuk isteni a csülök, meg a sör. A tiramisut a második félidőre tartogatjuk. Ha mindent felfalnánk, semmi élvezet nem maradna a következő 45 percre. Időnként felszisszenünk, időnként jót mosolygunk… Valójában nem jó a meccs.
A közönség buzdít, lelkesít. Hallani a „harcoljatok, harcoljatok" rigmust. Szerintünk játszani kéne, nem harcolni. Lefújják az első félidőt. Na talán majd az öltözőben mindenki megtudja mi a dolga, talán jobb folytatás következik. Mi legalábbis bizakodunk.
Ez az érzés nem tartott sokáig, ugyanis a kimért futball folytatódott. Letámadni nem mertük a portugálokat, mert akkor nagyon kinyílunk. Abból könnyen jöhet a kontra és a 2. gól. Szóval inkább csak néztük a portugálokat, akik szépen kényelmesen, ráérősen hátul adogattak.
Csere. Mit csere, végre cserék. Nem hiszek a szememnek! Támadó középpályás, és egy csatár. Na végre, valami. Jó a nevekkel már nekem személy szerint gondom van, de talán valami történik. Talán felrázzák a csapatot. Igaz, hogyan mikor nincs meg a kondíció, a mérkőzésrutin…. De legalább a tiramisu isteni. Próbálkozások itt is, ott is. Babos bravúr… Majd jött Nani, aki majdnem az első labdaérintésből gólt szerez… De ahogy írtam már, a gól a lényeg. Elvégre ezt a sportot arra játszák. Úgyhogy köszönjük Nani, hogy mellé lőtted.
90. percben Torghelle nem indult el a labdára, mikor is a kommentátor megjegyzi: -„Végig futotta a 90 percet, elfáradt”. Ez teljesen természetes, ha valaki 90 percet fut, elfárad. Na de egy válogatott mérkőzésen??? Aki nem bírja a tempót, az iramot az mért is válogatott?
Taktikailag és technikailag is sokkal több kell ahhoz, hogy egy olyan masszív csapattal, mint a portugál fel tudjuk venni a versenyt” – mondta a szövetségi kapitány a mérkőzés lefújása után. Eddig mit tetszett itt Magyarországon csinálni? Nem értem.
Szombaton ott volt a svéd meccs. Első félidőben csatár nélkül játszunk. Igen! Mindenki láthatta. Aztán tudjuk a földön kéne őket megverni, mert a mi kis 160cm-es játékosaink nem tudnak akkorát ugrani, hogy az álló helyzetben lévő svéd játékosok feje búbjáig felugorjanak… Erre mit csinálunk? Ívelgetünk. Én meg nevetek.
Meghívja az Ipswich játékosát Priskin Tamást a keretbe, majd felküldi a lelátóra, még a kispadra sem ülteti le. Indoka: -"fizikális és mentális problémák". Akkor mért is kapott meghívót ez a fiú? Neki nem az volna a dolga, hogy előtte mindenkiről tájékozódjon, ki milyen állapotban van, mennyit játszott, mi van vele… Erwin Koeman hogyan térképezte fel a játékosokat?
De minek is tegye, hiszen a novemberben lejáró szerződését már augusztus 26-án két évre meghosszabbították. 2011 októberéig egészen biztosan a magyar labdarúgó-válogatott élén marad. Ember nem hallott még ilyet, hogy a sorsdöntő mérkőzések előtt már valakivel, kvázi produktum nélkül aláíratnak egy újabb szerződést. Ilyen is csak Magyarországon létezik…
A francia bíró lefújja a mérkőzést. Mi legalább jól teljesítettünk, elfogyott a sör, a csülök, na meg a desszert.

Játékosok mennek le a pályáról, közben adják a nyilatkozatokat… mindenki még a világbajnokságra való kijutás esélyéről beszél. Nem is értem, ez még hogyan is lehet téma… Se csatár, se kondíció, se taktika, se technika…
Mégis igazat adok. Esély még van rá. De a fenti dolgok hiányában lássuk be, mindez csak papíron létezik.
Sajnos azt kell mondanom: nem csak kilométerben, de távol vagyunk Afrikától.
Egy utolsó kérdés még kapitány Úr: -"Mindezek után mi lesz már a következő mérkőzéseken a motiváció?"

2009. szeptember 7., hétfő

Filmes napok

Ahogy öregszem, egyre jobban szeretem az elgondolkodtató filmeket. Az elmúlt napokban 3 ilyennel „vettem körbe magam”. Fura. Pedig nincs rossz kedvem, nincs miről agonizálnom…
Vagyok, élek és örülök. Mert örülni lehet, sőt kell is. Akár a szép időnek, egy mosolynak, egy örömkönnynek, egysoros levélnek, egy segítő kéznek, egy meglepi szülinapi bográcsozásnak… mindennek. Mert az élet szép, csak néha bárányfelhők takarják el egünket, amiket képesek vagyunk azonnal viharfelhőnek látni… ezáltal semmi mást nem teszünk, csak megteremtjük önmagunk baját.
Idővel rájövünk, hogy nincs az életnek olyan tragédiája, olyan negatív érzete, amin ne lehetne túl lépni.
Szomszédommal való egyik esti sétám beszélgetésének tárgya is valami hasonló volt.
-"Mért nem tudunk elengedni?"- tette fel a kérdést. Mért van az, hogy a legtöbb ember csak sajnáltatni tudja magát, csak a negatív mondatokat ismétlik… Arra jutottunk, -"azért, mert azon legalább uralkodhatunk, mert az a miénk, az a sajátunk."
Aki csak a tragédiában él, aki nem lép túl rajta, aki csak szorítani tudja a dolgok nem jó oldalát, az önmagától fosztja meg azokat a kellemes élményeket, amiket ezáltal, sikeresen kikerül.
Több mindent el lehet engedni. Belső feszültséget, rossz beidegződést, régi párkapcsolatot, emlékképet… múltat! Feszültségeinket, saját félelmeink irányítják. Be akarjuk biztosítani magunkat, ezáltal aggódva ragaszkodunk bizonyos külső formákhoz, amik nem engedik lényünket szabadon lélegezni. Ilyenkor csakis a bizalom és az elengedés segíthet. Ha meg akarunk szabadulni kínzó feszültségeinktől, de belső magatartásunkon semmit nem vagyunk hajlandóak változtatni, csupán felületi kezelést végzünk. Úgy is mondhatnám, összeszorított marokkal nem tudunk lazítani, csak akkor, ha kinyitjuk kezeinket és elengedjük, amit benne szorítunk. (A koldus sem becsukott tenyérrel kér) De ne úgy fordítsuk le ezt, hogy akkor most majd görcsösen elkezdünk erőlködni, hogy sikerüljön az elengedés…

A dolgok gyökerének felkutatása, rávilágítása az első lépcsőfok…és onnantól jöhet az öngyógyítás.
Elmúlt estéim három filmje volt az, ami mindezekre különböző szemszögekből is rávilágított.
Csütörtökön a Zsidó filmfesztiválon jártam. Nem volt megterhelő beülni a kényelmes „mozi” székbe, pedig a „Hagyd a köveket” című filmet már snittről snittre, kockáról kockára ismerem. Meg sem tudom számolni hányszor láttam már. Főleg azért, mert a film utolsó javítási fázisában, tervezésében már nekem is részem volt/van :)
Hogy egy kicsit közelebb hozzam a film tartalmát talán (kritikámat már egyszer megírtam. Klikk ide) a beharangozó „füzet” sorai segítenek nekem ebben a legjobban.
"Kétezer ölnél messzebbre nem szabad szombaton, ünnepkor menni. (Egy ölÍ=60cm)
A kétezer öl, a község, vagy város legvégső házától számítódik.
Ezt úgy mérjük, hogy a helység legutolsó házától mérünk először hetven ölet és ezen hetven öl után mehet még kétezer öl távolságra, de távolabb nem ehet. Friemann Izsák: A zsidó vallás törvényei.
Aznap szombat volt, amikor egy kis csapatnyi busz elindult Körösladányba és Mezőberénybe. Az utasok jórészt a déli féltekéről; Melbourne-ből érkeztek. Közöttük Julie Szegő is, aki Ausztráliában született, szüleinek késői gyerekeként. Felnőttként lefordította angolra édesapja magyarul megírt emlékiratait, kislányként azonban gyakran kifakadt az örökös téma hallatán: „Can’t we give Auschwitz a break tonight?” (Nem maradhatna ki a ma estéből Auschwitz?) Julie, aki ma a legnagyobb melbourne-i napilap publicistája úgy gondolta; már mindent tud a szülei múltjáról, sőt önmagáról is. Mindaddig hitte így, míg családjával meg nem látogatta őseinek szülőföldjét.
A kirándulás mindössze egy nap eseménye, de mint tudjuk, aznap szombat volt…"
A koncentrációs táborok, a gázkamrák, a marhavagonok, a sötétség, az imák…
Borzasztó képek, ijesztő szavak, hangok. Ugye nem kell taglalnom mik azok az élmények, amiket ezen korok „szereplői”, mind mind magukban hordoznak. Félelmetesen nehéz, átélt emlékképek, amiket megérteni sosem lehet, de túllépni rajta, -talán elengedni is- igen. (a mi generációnknak egészen biztosan)
Családi gyökerekhez vezető utat mindenkinek meg kell ismerni, és ennek tudatában ki kell mondani:
„Soha többé.”

„Amikor gyerekek vagyunk, másokra van szükségünk a túléléshez. Amikor haldoklunk, szintén másokra van szükségünk. De itt van a titok! A kettő között még inkább szükségünk van másokra.”
Ez a nagy igazság hallható, az igaz történeten alapuló „Leckék az életről” című filmben.
Szombat éjjel, miután megnéztem percekig, csak ültem nappalim kényelmes kanapéján és irányíthatatlanul, szinte azonnal cikázva érkeztek a gondolatok.
Ebben a mai rohanó világban észrevétlenül minden mellett elmegyünk, mindenen csak átgázolunk… jönnek a rosszul beidegződött szokásaink... nem kíméljük sem magunkat, sem másokat, csak törtetünk előre.
Mint mikor az akadályfutó elindul versenyén, átugorja a soron következő gátat, közben pedig tudja milyen részidőket kell futnia ahhoz, hogy első lehessen. Ráadásul mindezt a rajttól a célig magányosan teszi.
De mikor ezek az emberek elérnek halálos ágyukhoz, akkor vajon mi játszódik le a fejükben? Mire emlékeznek? Milyen emlékeket őriznek életük napjairól?
"Ha már tudod, hogyan kell meghalni, akkor tudod, hogyan kell élni." – mondja a főszereplő, vagyis Jack Lemmon, akinek ez volt az utolsó és egyik legjobb filmje.
Ő pontosan tudja itt a vége, mennie kell… hiszen gyógyíthatatlan betegségére nincs orvosság, nincsenek csodaszerek…
Mit mondhat, hogyan látja életének megélt napjait? Hogyan segíthet egy olyan tanítványon, aki örök körforgásban, örök taposómalomban él és aki a professzornak tett ígéretét is csak majdnem két évtized múlva tartja be?
A bölcs mester gyors leépülése ellenére sem felejti, az utolsó óra leckéjének tananyagát, tanítványának még nem adta le. Még nem! Még maradnia kell.
– Megijeszt Téged minden, amiről beszélgetünk, a halál, a sírás…

– Ezért nem szoktak az emberek ezekről a dolgokról beszélgetni. Spórolnak az érzelmeikkel.
– Látod, ezt soha nem tudtam megérteni. Hogyan tudsz spórolni valakinek az érzelmeivel azzal, ha visszautasítod...?
Életének még olyan napjai vannak hátra, amiben el kell magyaráznia, mit is jelent élni.
"Volt egyszer egy kis hullám, aki odakint hullámzott az óceánon fel és le az idők kezdete óta. Csak élvezte a napsütést és a szelet. Egyszer meglátta a többi hullámot, amint a parthoz csapódtak. Nagyon megijedt. Egy másik hullám azt kérdezte tőle:

– Miért vagy olyan szomorú?
A kis hullám így válaszolt: – Mert össze fogunk ütközni és mind semmivé válunk. Hát nem érted?!
– Te nem érted! Te nem csak hullám vagy, hanem az óceán egy része. És mindig az is maradsz. Örökké."

A harmadik szintén egy drámai film volt. Nem is tudom mióta, de már egy ideje szemezgetek vele. Címe: Sherry Baby. Ebből ítélve mindenki azt gondolja ez egy hülye kis szőke nős vígjáték, aminek se tartalma, se mondanivalója… Olyan érdektelen film lehet. Pedig éppen az ellenkezője. Az újrakezdés-drámák egyik legjobbika
Sherry Swanson (Maggie Gyllenhaal) gyerekkorát elvették a drogok, és a lopások. 23 évesen frissen szabadul több éves börtönbüntetéséből.
Rengeteg tervvel, optimista álmokkal érkezik meg szálláshelyére. Újrakezdésének fő indoka és húzó ereje a kislánya.

Már az első napokban a valóság hidegzuhanyként éri - se lakása, se munkája, lánya pedig elidegenedett tőle. De hogyan lehet beilleszkedni jobban mondva vissza illeszkedni a társadalomba? Mennyire számkivetettek ezek az emberek? Kik azok, akik valójában megértik problémájukat? És akik nem, azok hogyan használják őket…?
Egy tragikus női sors küzdelme, az életbe való visszatérésbe.
A film rendezője a forgatás megkezdése előtt, több mint fél évig ex-drogos és börtönviselt nőkkel beszélgetett arról, hogy milyen a szabad élet hideg valósága egy társadalom által megbélyegzett anyának. Az ott hallottak ellenére sem a tanító jelleg és az érzelgősség érződik a filmes képsorokon. Ráadásul a történet végén sem a jól kigondolt happy end található.
Ez, ebbe a drámai kulcsmomentumokkal fűszerezett tragikus női sorsba nem fér bele.
Mindezek után teszem fel ismét a kérdést? Tényleg nehéz nekünk elengedni? Most mondhatjátok: -"Ezek csak filmek." Igen, ebben igazatok van.

De mindhárom valós, megtörtént esemény feldolgozása. Tehát ezek nem mások, mint az élet filmjei.
Szóval tenyeret kinyitni, belső feszültséget, rossz beidegződést, régi párkapcsolatot, emlékképet… múltat elengedni!
Akinek nem sikerül, azoknak szívesen kölcsön adom a fenti filmeket gyűjteményemből.