Írni tanulok

Többen rám szóltak, hogy mért nem írok, mért nem olvashatnak… Ma is megkaptam: „Több mint 1 hete nincs új írásod!„ És én ezen mosolygok.
Ez az egész számomra úgy indult, hogy egy barátnőm blogbejegyzéséhez szerettem volna hozzászólni, de rögtön falba ütköztem. Csak úgy írhattam meg neki gondolataimat, ha felregisztrálom magamat. Gondoltam, gyorsan kitöltöm az adatlapot, kevés személyes adattal (így egyedül Ő ismer rám) én meg majd irogatom Neki megjegyzéseimeti. :-) Ez 3 napig így is történt. Aztán egyik lefekvés előtt a kíváncsiság befészkelte magát gondolataimba. Ekkor megnéztem mi is ez az egész. Rátaláltam a blogkészítésre, a sémákra, a formákra, a színekre… és elkezdtem tervezni. Majd azt vettem észre már hajnalodik és én még a laptop előtt pötyögök. Az induló kép, számomra nem volt kérdéses. Megmagyarázhatatlan érzéseim, vonzalmaim vannak a víztornyokkal kapcsolatban. Nem tudom miért, szeretem őket, engem megnyugtatnak. Pedig némelyik, talán félelmet áraszt magából, nekem mégis másról „beszél”. Nagyon sok időt el tudok időzni előttük. Nemrég egy képet akart nekem venni valaki ajándékba és megkérdezte milyet szeretnék. Azonnal rávágtam: „Víztornyosat”. Ma a nappalim falát díszíti.
Az idézet, a mottó is rögvest helyükre kerültek… mind mind már régóta életem kísérő mondatai. Aztán mikor az egésszel készen lettem, egy gyors e-mailt írtam barátnőmnek. „Meglepetés” tárggyal. Megkértem nézze meg és adjon ötleteket, de főleg kritikát… Persze, csak egy kedves szívet melengető mosoly és pár kedves biztató gondolat volt válaszának tartalma. Mondhatni útravaló a "fertőzéshez" :-)
A mosolyt időnként újra visszakapom (Tőle és másoktól is) a megjegyzés rovatban vagy egy azonnali telefonhívással, hogy: "ezen jót nevettem, ez elég szomorúra sikeredett, erről nem is tudtam…"
Legnagyobb problémám ezzel az egésszel az, hogy sosem tudtam szépen írni. Annak ellenére, hogy a média része életemnek, mégsem tanultam meg jól írni. Inkább beszélek /és szerkesztek/ az valahogy könnyebben megy nekem, mint az írás. Mert csacsogni mindenki tud, illetve a nők többsége szeret is. Én meg pláne :-) Ott nem kell azon morfondíroznom, hogy jaj hová is lyukadok ki egy-egy mondattal, hogyan is kell jól elmondanom… hiszen akikkel beszélek, azok értik a kör- vagy egyszerű mondataimat, gondolataimat... Na de az írásnál már egészen más a helyzet. Ráadásul, ha számomra ismeretlen emberek is olvassák írásaimat, akkor meg pláne másképpen kell szavaimat "csűrni, csavarni". Szóval tanuló fázisban vagyok.
Imént utána néztem, hogy a blogolás elterjedését mikorra és hová lehet tenni illetve kötni. Meglepődtem az olvasottakon: „A blogolás hajnala: A „weblog” kifejezést Jorn Barger alkotta meg 1997 decemberében. A weblogok gyakran frissített oldalak, melyek más cikkekre mutatnak a weben, gyakran megjegyzésekkel és azonos oldalon megtalálható cikkekre mutató linkekkel. Egy weblog egyfajta folytonos utazás egy emberi útikönyvvel, akit megismersz. Sok útikönyvből lehet választani, és mindegyiknek saját olvasótábora van…
„A blogolás elterjedése: A blogolás és a civil média nagy lendületet kapott a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után. Az eseményeket megíró civil tudósítók, a terrorizmus elleni háború témáját megbeszélő webnaplók, és a veszteségek feldolgozásában segítő blogok komoly figyelmet kaptak. A kezdetben az Instapundithoz hasonló jobboldali blogokat vonzó témában hamarosan megjelentek a baloldali álláspontot képviselő bejegyzések is, így 2003-ban a Forbes Magazin már a tág értelemben vett "háborús blogokról" közölhetett cikket."
Én csak magam szórakoztatására, saját gondolataim kiírása végett „írok”. Néha vidám, néha szomorú hangvételű soraimmal próbálom megfogalmazni időnként lelki bánatomat, vívódásomat vagy örömforrásomat. Ezáltal nem csinálok mást, mint: írni tanulok!

Hétvégi kirándulásaim

Szombati ébredés és a szokásos reggeli kávézás után autóba vágtam magam egyik barátnőmmel, és elindultunk. Útirányunk célállomása: Tihany. Minden bút, bánatot magunk mögött hagyva robogtunk végig az autópályán. A meleg napsugár jólesően simogatta arcunkat. Csak a fák mozgásaiból láttuk, ha kiszállunk, nem ugyanezt az érzést fogjuk odakint érezni. Autóban, az ilyenkor „szokásos és fontos” témák boncolgatása volt a fő téma. Hát persze, hogy a pasik és a hozzájuk tartozó problémaköröket vitattuk meg. Az út rövidnek bizonyult, hiszen már meg is érkeztünk, mi pedig még mindig e témakör körül jártunk. Azok a bonyolult férfiak, vagy a lassú felfogású nők? :-) Egy gyors parkolás és falu alsó részén való séta után, a keskeny, de nagyon romantikus Visszhang utcán felgyalogoltunk a Visszhang dombra. :-) Ma már csak emlékként meglévő adottsága volt a helynek a tihanyi visszhang vagy echo, amely az apátsági templom és a visszhang domb között keletkezett akkor, amikor még épületek a hang szabad oda-vissza terjedését nem gátolták. (Állítólag télen azonban még mindig megfigyelhető bizonyos mértékben) Ott jártunkkor is kiabálásokra voltunk figyelmesek, amik az éppen odalátogató turisták próbálkozásaik voltak. Megjegyzem a felelet elmaradt :-) Egy játszótéri hintában való megpihenés és gyermekkori feeling visszahozása után ismét neki kerekedtünk a sétának. Végiggyalogoltunk az Apátsághoz vezető sétányon miközben gyönyörködtünk a tájban. Hazafelé még megálltunk másik kedvenc városunknál Balatonfüreden is, ahol a csodás Tagore sétányon akartunk egyet sétálni. Megdöbbenve láttuk, hogy az egészet beborították murvával, kövek kupacai, munkások, munkagépek… látványa fogadott bennünket. Először elszomorodtunk, majd utána mégis másképpen láttuk a romos látványt. –„De hiszen ez jó, mivel így tavaszra csodaszéppé varázsolják az egész területet.” Bosszankodás helyett inkább ennek örültünk. A kikötői mólon még jól átfagytunk :-) de a táj, a Balaton illata, a kacsák látványa… mind mind széppé varázsolta napunkat. Mielőtt végleg Pest irányába vettük volna utunkat, egy utolsó kitérőt kellett tennünk, savanyú vizes palackjaink végett. :-) Hazánkban nem sokan tudnak valamit erről a pompás élettani hatású szénsavas, fürdő- és ivóvízről. Ma már alig élnek olyan emberek, akik tudnák, hogy mi az a csevice . Nos, a csevice a keringési rendszerre, a szív- és koszorúerekre, az emésztőszervekre, a magas vérnyomásra, a légzőszervekre, az érrendszeri megbetegedésekre igen jótékonyan ható, élettanilag rendkívül értékes savanyúvíznek, ill. a felbuzogó szénsavas forrásvíznek a népies elnevezése. A füredi szénsavas forrásokat 1708-ban már megemlítik Savanyóvíz néven. A XVIII. Században még javában hódított a népi gyógyászat hazánkban. Gondoljuk csak meg, 1747-ben Magyarországon mindössze 48 patika volt, ebből kettő Pesten, egy Budán. Ezek is azért jöttek létre, mert Mária Terézia elrendelte, hogy minden vármegyében fel kell állítani legalább egy patikát.A 600 milliós hindu nép nagy fiát, a világhírű, Nobel díjas, hindu költőt Rabindranath Tagorét is a csevice és balatonfüredi páratlan élettani értéket képviselő klíma gyógyította meg. A nagy hindu költő, amikor 1926 őszén a Santiniketáni egyetem létesítéséhez adománygyűjtő körúton volt Európában súlyosan megbetegedett. Az osztrák orvosok már lemondtak róla. Szerencsére egyiküknek eszébe jutott, hogy a magyaroknál, a Balatonfüredi savanyúvíz és az ottani klíma csodákra képes. És a várt csoda valóban megtörtént, Tagore meggyógyult. Hálája jeléül 1926. november 8-án egy hársfát ültetett Balatonfüreden. Gyógyulása emlékére angol és bengáli nyelven egy négysoros verset írt. A vers magyarul így hangzik:
"Ha nem vagyok többé a földön, ó fám,
Susogtasd tavasszal megújuló leveleidet
Az erre vándorlók fölött:
A költő szeretett, míg élt."
Nosztalgikus reményteljességgel szól lezajlott súlyos betegségéről és a nem is remélt Balatonfüredi gyógyulásáról. A hindu legenda szerint, akinek a fája megered, az megéri a fa kilombosodását. Innen ered az általunk kedvelt Tagore sétány elnevezése. És most már érthető, miért is töltöttük meg mi is vizes palackjainkat :-)
Vasárnapi útirányomat más társasággal más irányba vettem. Dunakanyar közepén, félúton Esztergom és Visegrád között van egy olyan zug, ahonnan már az Esztergomi Bazilikának csak a körvonalai sejlenek, és még nem látható a Visegrádi fellegvár, mégis valami különös érzése van az idelátogató turistának. A Dunakanyar északi bejáratánál, a folyó bal partján elterülő, festői fekvésű község neve nem más, mint Zebegény. A falu házai a Börzsönyhöz tartozó Szent Mihály-hegyre (485 m) épültek fel. A török időket követő betelepítések során szlovák favágók, majd dél-német telepesek vettek részt. Túrázni érkeztünk, bár nehezen indultunk neki a meredek lépcsősornak. A temetőből induló út mentén kilencstációs házacska állomásai után lehet eljutni a klasszicista stílusú Kálvária Kápolnához (1853). Nem messze a kis templomtól egy különös emlékű együttes húzódik egészen a magaslat széléig. Maróti Géza szobrászművész tervei alapján kezdték el építeni a harmincas évek közepén az első világháborúban elesettek emlékére, a Trianon tragédiáját is felidéző emlékművet, mely annak ellenére, hogy nem készült el teljesen, bonyolult szimbolikája miatt páratlan az országban. 1964-ben kilátóvá alakították. A kilátóról való meseszép látvány, rögtön feledtette a mögöttünk hagyott lépcsősorok lépéseit. Majd a sárga jelzésen elindulva, mint tette ezt Dorothy is az Óz a csodák csodájában, mi is elindultunk. Néhol meredek, néhol lankás szakaszok követték egymást. Mi meg csak mentünk, mentünk, mentünk… A kilátás mindenhonnan csodaszép volt. A lehullott faleveleket tapostuk, tavaszi virágokat csodáltunk amik a levelek közt bújtak meg… néhol halk madár hangot hallottunk, amit csak a mi éles nevetéseink zavartak meg. Csend, béke, nyugalom honolt mindenhol. Na jó, ez így nem teljesen igaz, hiszen gyomrunk hangja is „felkiáltott” időnként. :-) A szél, a korgó gyomor és a szemeink előtt látszó forró leves látványa viszonylag hamar legyőzött minket a nagy túrázásban. Miután visszatértünk a faluban hagyott autónkhoz fáradtan és átfagyva kerestünk egy út széli csárdát. Közvetlen a Dunaparton meghúzódó étteremben elfogyasztottuk cipós leveseinket … legvégén pedig egy finom kávéval zártuk a közös napot.
Az elmúlt két napban áthaladtam jó néhány városon, falun, láttam ezt, azt… és ismét beigazolódott számomra, hogy valóban minden évszaknak megvan a maga szépsége, békéje, nyugalma… Mindezt pedig jó társaságban megélni, igazán remek hétvégi kikapcsolódás is egyben.

Gyógyulásom útján

Megvan a legújabb kontrol vizsgálatom eredménye. Vérlemezkéim még mindig nem a legjobbak, bár már közelebb értem a referencia értékekhez. Májfunkciót most nem vizsgáltak, de ez valójában nem is aggaszt, hiszen a máj úgy működik, hogy magától regenerálódik. (nem tudom említettem e már, májam roncsolódott a legjobban a sugárkezelés végett) Igen, hivatalosan ki merem jelenteni, hiszen papírom van róla: rosszmájú vagyok. :-) Egyik barátom szerint egyszerűen csak nem kéne ennyit innom :-)
Előkerültek fehérvérsejtjeim is :-) Nem tudom hol bujkáltak, nem tudom hogy találtam meg őket, de a lényeg: Meg vannak! Ha nem is mind, de jelentem kellő számmal rendelkezem belőlük.
Ebből következik, hogy a jód felvételem is javulhatott... Ugyanis ez szoros összefüggésben van a fehérvérsejttel.
Most jön egy 3 hetes "pihenős" etap, utána újra vizsgálatok :-)
Mivel szemem állapota nem javult, ezért visszamentem a szemészetre is. Röpke két órás padon ücsörgéses várakozás után be is jutottam. Egy másik dokinő fogadott. Ő első ránézésre jobb fejnek tűnt kolleganőjénél. Gyorsan elhadartam tüneteimet és végre beinvitált abba a szobába, ami múltkor előttem zárva maradt. (akkor romlott el a gép, amikor beléptem. Lehet kiütöttem sugaraimmal) Odabent minden sötét, csendes, jól hangszigetelt. Nekem picit egy hangalámondó szobára hasonlított. Na nem olyanra, mint amilyen az MTV-ben vannak, mert azok siralmas állapotúak. Szóval letettem fejemet a megadott vastartóra és hirtelen egy szempillantás alatt egy pontban vakító, már már bántó fény tárult elém. Minden oldalról, minden lehetséges módon megnézett. pl. még felső szemhéjamat is „felhajtotta” és , kifordította. Ne rázzon ki Téged a hideg, én is túléltem! Közben, számomra értelmetlen rövidítéseket diktált asszisztensének… Felőlem lehettek volna felségjelzések is :-) vagyis nem, mert azokat legalább értettem volna. Aztán előkerült egy másik gép. Szemdülledést vizsgált vele. Egy egyenes pálcát vett elő, aminek két végén egy-egy mozgatható, vagyis csúsztatható mérőjelzés található. Ezt közvetlenül a szemem távolabbi széléhez illesztette, a mérőjelzést pedig eltolta az orrnyergem irányába. (Így bekerítette szemeimet) Bevallom őszintén picit aggódtam, mert mi van, ha véletlenül elmozdulok és elég pár milliméter, máris szememben a vas. Mit kiáltok? -"Jaj, a vasrúd beleállt a szemembe? :-) Már nem is szemüveg kell nekem, hanem egy új szem"… Szóval azért a zabszem a fenekemben volt. Szerencsére ez csak képzeletvilágom képe maradt. Egy 18-as számot diktált ennél a vizsgálatnál asszisztensének, ami állítólag teljesen normális. Majd mikor azt gondoltam végeztünk, még újabb vizsgálatot csinált rajtam. Átvilágított egy zseblámpának látszó tárggyal. A fekete levest, természetesen a végére hagyta. -"Magának mindkét alsó szemhéja meg van repedve(!), szemei valószínűleg valami allergia végett gyulladásban vannak. Nem csodálkozom, hogy folyamatosan könnyezik." Új szemcsepp, új szemkrém. Ezt, belülre már nem kell kennem… attól Ő megkímélt. Mondtam, hogy jobb fej volt! :-)
Hát itt tartok. Az új kezelésnek, a fenti eredmények alapján, azt hiszem jó alapokkal vághatok majd neki. Ismét jól haladok utamon. Nem aggódok, nincs bennem félelem. Tudom, egyszer majd célba is érek.

...közte pedig megannyi szép emlék!

Még fent vagyok, nem tudok aludni. Fáj a fejem, fáj a szemem… és fáj a szívem. Ez utóbbi egy nagy üresség végett sajog.
Legtöbb kisgyerek, szülővé válik, végül nagyszülőként távozik. Mindenkinek van egy első és egy utolsó képkockája, közte pedig megannyi szép emléke!
Édesapám olyan korán vesztette el szüleit, hogy még édesanyám sem ismerte Őket. Ebből adódik, hogy én sem. Anyai nagypapámról mindössze 1 emlékképem van. Ül a hosszú asztalnál, a fő helyen, és szürcsöli a húslevest. Ez a hang mai napig fülemben sokszor visszacseng, (főleg mikor kisgyerek csinálja) pedig csak 3 éves voltam, mikor Ő távozott.
Így maradt egyetlen egy, édes drága imádni való Nagyikám! Mennyi sok szép emlék, mennyi sok szép közös emlék. Nagyi, emlékszel? Mikor én születtem, Te vonatra ültél és jöttél, hogy míg Anyu kórházban van velem, Bátyámra vigyázzál. Te biztosan büszkén (Tesómban nem vagyok biztos, hogy ugyanígy) jöttetek meglátogatni minket, és miután először Rám néztél, csak ennyit mondtál: „Ugye milyen szép?” Jó, jó nem hiszem, hogy kitűntem szépségemmel a többiek közül, de Neked a legszebb voltam. Mindig óvtál, mindig védtél, és úgy szerettél, mintha a lányod volnék. Tudtam, sokszor még anyuval is szembe száltál értem, miattam. Te ezt sosem árultad el Nekem, mert ha kellett titkot tartottál, ha kellett cselt szőttél, ha kellett „feláldoztad” magad. A család volt a mindened. A 3 gyermeked az unokáid, a dédunokáid… Minden nyáron mentünk hozzád, mert Hozzád akartunk menni. Gyermekkorunk legszebb nyarainak helyszíne a vadregényes udvarod volt. Ott lehetett számháborúzni, homokban dagonyázni, rendetlenkedni, tyúkjaidat csúzlival kilőni... Városi gyerekeknek ezek az emlékek a legédesebbek. Közben nem volt olyan kérésünk, amit Te ne teljesítettél volna. Ha reggelire palacsintát kértünk, akkor a kakaónk mellé tettél finom frissen sült mennyei lekváros, túrós, csokis desszertet, vagy a felejthetetlen kalácsoddal kápráztattál el bennünket. Ha valamit nem szerettünk, nem erőltetted belénk. Mindig lested kívánságainkat. Hányszor megvicceltünk!? Döglött egeret farkánál fogva lógatva vittük Neked haza, kiugrottunk az ablakon, miközben Te úgy tudtad ebéd után, épp alszunk egy nagyot…
Ha tudtál, Te utaztál fel hozzánk. Mindig fontosnak tartottad, tartottuk, hogy megbeszéljük ügyes bajos gondjainkat. Bejöttél szobámba, a fotelba vagy az ágyra ültél és órákon át beszélgettünk. Pontosan tudtál az akkori fiú ügyeimről, a tanulásomról vagy a nem tanulásomról, a vitákról, az örömökről és a bánatokról…
Én nagyon büszke voltam kapcsolatunkra. Mindig csillogó szemekkel meséltem barátnőimnek, hogy jössz, vagy hogy én megyek hozzád. Vártam ezeket a napokat, mert ha nem is mindig, de a legtöbbször meghitté varázsoltuk a pillanatokat. Mint ahogyan tettük ezt a 80. születésnapodon is. Semmit nem sejtettél, semmit nem gyanítottál. Jöttél fel a lépcsőn, fenti étkező asztalodon a 3 emeletes torta, rajta 80 szál égő gyertya várt, szeretteid pedig körülöleltek. Csuda szép nap volt. Ma is emlékszem csodálkozó tekintetedre, a gyertya elfújásodra, a könnyeidre, amik örömödben hullottak... Fura dolgot mondok most Neked. Számomra ennél is szebb pillanat volt, amikor utoljára találkoztunk. Megfogtam Anyut, Aput, mert tudtam, mert éreztem, menni kell. Egyedül voltál otthon, mi pedig egyszer csak megjelentünk Nálad. Így lett még 3 csodás, 3 meseszép együtt töltött napunk. Te, -mint ahogyan mindig is tettük- meséltél. De most nem csak Nekem, hanem Mindenkinek. Lenti konyhaasztalnál, újra elmesélted gyerekkorodat, Nagypapával való megismerkedésedet, Anyuék csínytevéseit, na jó ez így nem igaz, Keresztapu rengeteg rosszaságát, az emlékeidet… Szóval újra élted, újra elmesélted az egész életedet!
Búcsúzásunk ugyanúgy zajlott, mint mindig. Majd rá 7 napra megcsörrent a mobilom, kijelzőjén Anyu neve. Gyomrom görcsbe rándult, rosszat sejtettem. Nem kellett beleszólnia, nem kellett semmit mondania. Hallottam zokogását, tudtam ez csak Miattad lehet. Az Mtv 3. emeleti folyosóján ért a hír. Remegett kezem, lábam. Nemhogy hazamenni, de mozdulni nem bírtam. Elvonszoltam magam az egyik szobába és földre rogyva patakokban folyt a könnyem. Ma sem tudom mennyi idő elteltével, és hogyan értem haza. Talán Te vezettél, talán Te óvtál… 1 napom/napunk volt itthon és utána indultunk. Kis autóm még sosem száguldott olyan gyorsan, mint aznap. Minél gyorsabban Nálad akartam lenni. De Te, valóban nem vártál már minket. Akkor hittem el, igaz volt minden! Elmentél! Nem szenvedtél, nem betegeskedtél. A 94 éves szíved, egyik pillanatról a másikra megállt. Megállt, hogy megpihenj, hogy végleg megpihenj. Csütörtök este mikor mindenki lent volt annál az asztalnál, ahol utoljára mi is beszélgettünk, most a család tette ugyanezt, de nélkülem. Én levelet írtam Neked. Egy utolsót. Ennek a párja Nálad van, magaddal vitted. Ez az, amivel péntek reggel elsétáltam hozzád, Bátyám kislányának csudaszép rajzával együtt, és oda adtam Neked.

Drága Egyetlen Imádott Nagymamám!
Sosem hittem, hogy eljön ez a nap is, amikor már nem ölelhetlek meg, amikor nem súghatom füledbe, hogy nagyon szeretlek. Egy toll és egy papír, ami most rendelkezésemre áll, hogy „beszéljek Veled”. Kevés, nagyon kevés. De beszélnek az emlékek, beszélnek a fényképek, a fotelod, a szobád… és a szívem nagy része. Mindig, minden Rólad fog beszélni.
Ha azt a szót hallom majd, hogy Nagymama, csakis a Te arcod, alakod jut majd eszembe. Mert Nagymamából sajnos Nekem csak egy volt. Egy, aki tökéletes volt. Megmutattad a család összefogást, a szeretetet, az aggódást, a törődést és minden olyat, amit egy jó unokának látnia kell, hogy Ő is ilyenné váljon. És Mama, én ilyenné válok!
Utolsó ígértemet is be fogom tartani Neked. Elmegyek oda, ahol Te születtél, ahol Téged neveltek, valamint elmegyek oda is, ahonnan a Nagypapa élete indult. Meg kell néznem azt a tájat is, mert ott is biztosan találok olyat, amiről meséltél Nekem.
Annak örülök, hogy én Téged kaptalak, hogy ilyen sokáig voltál Nekem és, hogy nem szenvedtél azon a napon, amelyiket Te választottad elmeneteledül. Az újhold napját 2007. 03. 19-ét. El sem tudod képzelni mekkora űrt hagytál itt. Hiányzol ám Mindenkinek.
Számomra Te sosem halsz meg, csak elmentél. Elmentél, hogy egy fényes Angyalba beköltözzél és vigyázz Ránk. Mama, kérlek, nagyon vigyázz Ránk!
Remélem füledben mindig visszacseng az a párbeszéd, amit minden búcsúzásnál suttogva elmondtunk egymásnak. Emlékszel? Mindig én kezdtem. –„Nagyon szeretlek ám Nagyi!”
Mire Te, erre azt felelted: -"Én is nagyon szeretlek!" Majd ölelő karjaidból kibontakoztam és elmentem Tőled.
Hát most Te mentél el, de most se felejtsd el a legfontosabbat:

-Nagyon szeretlek ám Nagyi!
Szerető unokád: Kriszta

Temetés másnapján előkerült kis kézi táskád, amit utazásaidhoz mindig magaddal vittél.
Tartalma néhány papír és pár fotó volt. Az egyikkel megleptél. Ahogy hirtelen oda kaptam tekintetem, megláttam gyerekkori önmagamat. Bár már „csak” ezzel a fotóval tudtál üzenni Nekem, de én pontosan tudtam mit jelentett ez. Nem felejtettél el válaszolni búcsú levelemre. Azt a mondatot súgtad ezzel oda, amit mindig is:

-„Én is nagyon szeretelek!” És így lett teljes a búcsúnk.
Mai napig nem tudtam igazán feldolgozni hiányod. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék Rád. 3 és ½ hete jártam Nálad utoljára. Vasárnap reggel volt, egyedül mentem ki a temetőbe, és újra beszélgettünk. Bár most csak én meséltem, Te pedig hallgattál, de tudom figyeltél rám. Ismét tudod mi van velem, mik az új ügyes bajos gondjaim, bánataim, örömeim…
Tudod Nagyi, Te számomra sosem leszel halott, örökké élni fogsz, ahogy a csillagok.

Anyu, kérlek most ne sírj! Inkább mosolyogj, és légy büszke, hogy Ő a Te Édesanyukád volt, hogy Ő nevelt fel, hogy Ő simogatta meg arcodat, hogy Veled lehetett az első képkockádtól az utolsóig, és közte pedig megannyi szép emléked van Vele! Kérlek, ezekre emlékezz Te is! Szeretlek!

Amikor valamit nagyon akarok...

Talán kiderültek eddigi soraimból, talán nem, de az én nagy szerelmem a filmezés. Legnagyobb áldozatot is képes voltam érte meghozni. Elváltam, vagyis felborítottam boldognak hitt, vagy csak hinni akart házasságomat! Tudom, most sokan elítélnek, sokan megvetnek érte. Hány, de hány száj nyílik ki ellenem, hogy itt egy munkamániás, egy megszállott, aki … Pedig ez nem így van. Illetve, csak részben van igazuk.
Férjemmel, 30nm2-en éltünk kettesben. A lakás galériás, sötét és számomra rideg volt. Eleinte örültünk a kis kuckónak, mivel legalább volt hová beköltöznünk. Ez az „otthonunk” apósomék üresen álló kis lakása, amit nagy szeretettel adtak nekünk kölcsön, használatra. Átmeneti szállásnak szántuk, több okból kifolyólag is. Kezdetben fel sem tűnt semmi. Mindent színesben láttunk. Kitakarítottuk, kifestettük, polcokat fúrtunk, bútorokat vásároltunk… Majd ahogy jöttek a szorgos hétköznapok, a tél, a ború, úgy jöttem rá, itt még a virágnak sincs elég fénye, egyre többet fáj a fejem, aminek mindig hányás a vége… Eljutottam odáig, hogy nem bírom. Innen tovább kell lépnünk. Igen ám, de ehhez a rendelkezésünkre álló pénz mennyiségnél többre lett volna szükségünk. Amink volt, azt hiába kuporgattuk, nem volt elég semmire. Majd a legjobbkor jövő „mentőövet” elkaptam és éltem az elém tárt lehetőséggel. Két éves, filmes munkába ugrottam azonnal fejest. Tv-s lány révén, pontosan tudtam mi mindennel jár ez. Ha éjjel van időm, éjjel dolgozom, ha nappal van időm, nappal dolgozom… az időmet be kell áldoznom érte. Csak egy valamivel nem számoltam: A férjem nem mellém állásával. Ő nem hitt sem a filmben, sem bennem, sem a rendezőben… senkiben. De tenni azért, hogy több legyen, hogy jobb legyen életünk, semmit nem tett. Én pedig vele ellentétben hinni akartam, és meg akartam mutatni, hogy sikerülni fog. Így magamra vettem minden problémát és egyedül „indultam” megoldani a lakáskérdést. Éjjeleken át pluszban dolgoztam (mert a filmezés mellett tv-ztem is) nem néztem sosem az órát, nem akartam elismerni, hogy én is fáradok… mindig csak a cél lebegett előttem. Nagyobb, tágasabb, világosabb, új lakás.
Majd jött egy szilveszter, amikor is az esti buli előtt még a magyar hokiválogatott kapusával találkoztam egy rövid baráti beszélgetésre. Neki már előzőleg is panaszkodtam és meséltem társas magányomról, így nem érte váratlanul monológom. Kiborultam, ő meg csak hallgatott, bólogatott. Végén ennyit mondott: -„Este igyál meg két whiskyt, szedd össze magad és tedd fel Neki a kérdést.” Aztán eljött az este. Az iménti mondatok befészkelték magukat füleimbe. Buli gyülekezésének helyszínén (egy baráti pár lakásán) megittam első whiskymet. Ettől még nem éreztem semmi bátorságot. Biztos nem ezt az állapotot kell elérnem, így ittam még egyet. Na, ez már a célnak megfelelőbb érzést eredményezett, de még mindig nem voltam elég bátor, ezért gyorsan a 3. pohár fenekére néztem. Azon kaptam magam, máris cipőt kell húzni, indulunk a buliba és én még nem tettem fel kérdésem. Nekem ez nem megy! Én egy gyáva nyúl vagyok! Majd látva férjem nem felhőtlen arcát mellettem, a Villányi úton közlekedő villamos két megállója közt, vettem egy nagy levegőt és nekiszegeztem kérdésemet: -"Te el akarsz válni?" A felelet egy rövid, határozott szó volt: -„Igen”. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, leszálltam. Villamos tovább ment a barátokkal, a férjemmel, én pedig magányosan elindultam „haza”. Aztán egyszer csak Ő jött velem szemben. Kb 1h-át gyalogoltunk, mire a Blahára leértünk, ott ért minket az éjfél. Megálltunk, meghallgattuk a himnuszt, boldog új évet kívántunk egymásnak, és folytattuk utunkat tovább. Otthon, reggelig beszélgettünk és úgy döntöttünk, megpróbáljuk a lehetetlent. Adunk időt a házasságunk megmentésére. Ezt utólag úgy érzem, már csak én akartam, már csak bennem domináltak ezek a vágyak. Ő nem értette meg, ha segítene, ha Ő is oda tenné magát, együtt könnyebb volna minden. Szóval azon kívül, hogy abban a hónapban elmentünk az REM koncertre, két baráti születésnapi buliba, semmi nem változott. Még a koncertet is elrontotta a kedvtelenségével. Pedig Ők nem jönnek ide minden évben, Ők az én kedvenceim, neki sem volt ellenvetése, Ő is jönni akart velem… Különben is megbeszéltük, hogy mindketten akarjuk a jobbat, együtt akarjuk megmenteni a menthetőt, akkor miért nem így áll hozzá? Mérges lettem rá.
Aztán jött a 30. születésnapja. Remek alkalom gondoltam magamban. Hogy mire? Mindjárt kiderül. Előző este megsütöttem tortáját, vártam haza, hogy felköszönthessem ajándékaimmal. Minden így is történt. Másnap elment dolgozni, én pedig összecsomagoltam néhány holmimat és elköltöztem… Pont az Ő 30. születésnapján. Úgy voltam vele, ez egy neves kerek szám, felejthetetlenné teszem Neki. Felesleges tovább húzni bármit is, töltse egyedül ezt az estét, menjen, találja meg azt a lányt, aki képes az ő életében teljes boldogságot élni. Nekem nem ment. Most elég legyen annyi, hogy elváltam, a film sikeres lett. Könyv, dvd, tv és mozi verzió is készült belőle, a pénzt megkaptam, lakásom nagyobb, tágasabb, világosabb, szebb, új…
Egyik este úgy alakult, hogy egyedül voltam otthon, épp aznap az MTV fő műsoridőben vetítette filmünket. Lekapcsoltam az összes lámpát, meggyújtottam néhány gyertyát, lehalkítottam a telefonokat és elnyúltam a kanapén. A remekmű az én hangommal indult, a hideg kirázott tőle. Pedig tudtam, mindjárt megszólalok. Hányszor hallottam a montírozóban ezeket a mondatokat szalagról…gombóc lett torkomban. Majd ahogy ment a film nekem is jöttek elő emlékeim. Szinte párhuzamosan láttam életem szakaszainak képeit a mozgó kockákkal összemosódva. Stáblistánál elsírtam magam. Nem tudtam könnyeimet megállítani. Nem látta senki, nem hallotta senki. Csak szobám falai tudnának mesélni erről. Szerintem a hozzám közel állok pontosan tudták mi játszódott le bennem, mit éreztem… Jöttek a gratuláló sms-ek, én pedig fátyolos tekintet mögött próbáltam mindegyiket megválaszolni.
Most mikor már szó szerint unatkozom, és talán feleslegesnek kezdem érezni magam, mert semmittevésre vagyok ítélve, újra megkaptam a lehetőséget. Lehetőséget a kiteljesedésre, az alkotásra, a … Már egy ideje szó van arról, hogy felkérnek két filmhez. Az én szerepem ilyenkor mindig ugyanaz. Keresek, kutatok, agyalok, ötletelek, scriptelek, szerkesztek, fejben vágok, majd az igazi vágásnál beleszólok… szóval élek, létezem, és fontosnak tartom magam. Még akkor is, ha mások ezt nem így látják :-)
Tegnap a Föld túloldaláról megkaptam az e-mailt. Az írás nem kettő, hanem 7db filmet tárt elém. Igen! 7-en vannak, mint a gonoszok, :-) szokták mondani. Ez olyan 2-3 éves folyamatos elfoglaltságot jelentő munkafolyamat lenne. Gondolkodás nélkül, azonnal igent mondtam. Szokásomhoz híven, fejest ugrottam mindbe. Tátott szájjal faltam a sorokat és ámultam az olvasottakon. Máris cikáztak fejemben a témával kapcsolatos emlékeim, új ötleteim, már-már láttam a mozgó képkockákat… Iziben megírt válaszomban lejegyeztem első gondolataimat. Abban mindig vannak értelmes "vezér fonalak". Remélem az értelmet a címzett is megtalálta benne :-) Először 3 filmet és egy már kész film (alkotói között sajnos nem szerepelek, de a blogban írtam róla) dvd változatának előállítását céloztuk meg. Utána jöhet a többi, szépen sorban. Nem tudom, eléggé felnőttem e ezen feladatokhoz? Nem tudom, hogy ezek a dolgok csak életem rövid megállói lesznek vagy a végállomáshoz értem, és végre megtalálom teljesen önmagam? Nem tudom, mi az élet tanítása ezekkel a feladatokkal? Talán a magánélet és a munka közti helyes egyensúly megtalálása és annak megtartása? Talán az, hogy észrevegyem, az az állóvíz a tv-nél amiben voltam, már valóban nem nekem való…? Még nem vagyok képes megválaszolni a fenti kérdéseket. Csak egyet tudok! Én ma azt mondom: -"nagyon akarom ezeket a filmeket."
És, ha valamiket nagyon akarok, akkor bármit képes vagyok megtenni értük.
Ebben, válásom óta még nem változtam meg.

Helyzetjelentés

Már csak pár nap és irány a fehérvérsejt kontrol. Mint egy jó diák úgy készülök erre a vizsgálatra. A „tanár” által előírt feladatokat betartottam. Hogy szem előtt legyenek azok a termékek, amiket nem ehetek, ezért jól látható helyre a hűtőm ajtajára tettem. Bár fejből fújom, de jobb megelőzni a bajt, mint megijedni tőle. Először a kávémhoz még ittam tejet, majd megszoktam a tej nélküli koffein adagot is. Leveseimet tejföl, habarás… nélkül készítem el. Nem mondom, hogy a legfinomabbak, de ehetőek. Mivel kerülöm a szénhidrátot, (tésztát sem eszem) maradnak a gyümölcsök, a párolt zöldségek, a párolt vagy sült húsok, amiket pácolnom sem szabad, mert tiltólistásak. Nehéz így étkezni, hogy se tejtermék, se szénhidrát. Jó ez utóbbi az én hülyeségem, de rájöttem ez az, ami fogyásomat elősegíti. Megéri a lemondás, mert már néha látom a -8. kilót is. Most azon vagyok, hogy ez a részeredmény stabilan beálljon. Menni, fog, hisz kitartó vagyok. Egyszer fogadásból lefogytam 1 hét alatt 10kg-ot. Napi 3 banánt ettem és bekrémezve, befóliázva, dunsztolva tornáztam. Ez még nem is lett volna baj, de rávettem 3 nadrágot, több pulcsit és a végén egy tollkabátot. Mint a reklámokban látható Michelin gumiemberke úgy néztem ki. Végére már annyira legyengültem, hogy sokszor szédültem, rosszulléteim voltak. De hát a fogadás az mégis csak fogadás. Akik nem ismernek és olvasnak, biztosan úgy képzelnek el, mint egy iszonyúan elhízott, idősödő, életúnt vénasszony, aki állandóan szenved. Szenved a rá rakódott feleslegével, betegsége mellékhatásaival… Pedig ez nem így van. Elárulom, még csak idén leszek 33 éves, mindig mosolygok, mindenben keresem a pozitív oldalt, az életet adta lehetőségeket pedig szeretem kiélvezni. A súlyomhoz legyen elég annyi, hogy ezzel a számmal, amit a mérleg mostanság mutat a nem molett lányok táborát erősítem. Most jól érzem magam a bőrömben. :-)
Egy dolog az, ami nem javul. Az pedig a szemem. Így vissza fogok menni a szemészetre is. Soha életemben nem jártam ennyit orvosnál, mint az elmúlt 1 évben. Körzeti dokimnál található kartonomon eddig csak a "szokásos" betegségek szerepeltek. Pl. bárányhimlő, torok - és mandula - gyulladás... Jelentem behoztam az elmúlt évek „lemaradásait”. Pedig minden este, remegő kézzel a szemembe is csöpögetek a krémből, (hiszen ez az előírás) ami után rögtön aludni kell, mert a nyitva tartása fura érzésekkel jár. Ebből is tudom, ment a szemembe krém :-)
Ma reggel is már folyik a „szemem”, állandóan könnyezek. Sminket már több mint 2hete nem tehetek fel arcomra, mert azonnal elmosódik. Mint egy rém, úgy nézek ki ilyenkor. Na, nem smink nélkül :-) hanem sminkkel. Utána néztem ennek a fehérvérsejtszámos dolognak is. A fehérvérsejtek igen jelentős szerepet töltenek be a betegségkeltő baktériumokkal szembeni ellenállásban, és nem csak a vérben, hanem a test szöveteiben is megtalálhatóak. A csontvelőben és a nyirokcsomóban keletkezik. A lép és a csecsemőmirigy készíti fel a későbbi feladatai ellátására. Többféle fehérvérsejt létezik. Ezen altípusok a differenciált vérképpel határozhatóak meg. Átlagérték 4000-9000 Mio / mikroliter. Megnéztem, nekem 3000 Mio / mikroliterem van jelen pillanatban.
Fokozott pusztulás észlelhető kemoterápia, illetve sugárterápia alkalmazása esetén. Csökkent fvs szám észlelhető vírusfertőzésekben, egyes gyógyszerek szedése mellett is. Esetleges csontvelő károsodást is jelezhet a fehérvérsejt csökkenése. (nagymértékű röntgenhatásnál, rák- vagy pajzsmirigy- gyógyítására használt gyógyszerek alkalmazásánál) És ez az! Én ugye kaptam már radiojód sugárkezelést, és nemrég elkezdtek velem gyógyszert is szedetni. Hát itt van a kutya elásva. Meg a jódnál! Megmondom őszintén, már várom a szerdát, amikor megszúrnak és kivizsgálják azt a 3-4 fiola vért, amit levesznek tőlem. Illetve a csütörtök a döntő, mert valószínűleg akkora lesz meg eredményem. A legrosszabb állapot a várakozás. Nincs bennem rossz érzés, tudom minden jó lesz. Azért is, mert egy számomra fontos fiútól a minap kaptam egy szívet, melengető e-mailt. Nem volt bő lére eresztve, nem volt benne olyan, ami garantálná a happy enddel végződő filmet. Még nem! Mert bár a repülőjáratok késhetnek, az e-mailek is, :-) de legalább már tudom, (vagy csak remélem?) ha jön, ha elém áll, nem kell azon morfondíroznom, vajon mi lehet a fejében? Ugyanis egy halovány reménysugárnál sokkal erősebb fényt tárt írásában elém, ami színesben pompázik. És ugye a színek, amik megadják a szépséget, a tartalmat, a jó érzést... Már csak várnom kell, a járat érkezéséig. Ami egyszer, (már nincs 1 hónap, juhéjjj) egy 23 órás repülés után landolni fog Ferihegyen. De ez mind-mind jövő idő. És mi a jelenben élünk, nem a jövőben!
Ui: Most repkedek, és kérlek kedves P. ne ránts vissza. Még ne! Most ez jó Nekem. A többit meg az élet úgy is "elrendezi".

Barátnőm útkeresései

Írtam már egy lányról, akivel közel 12 éve nem találkoztam. Személyes ölelése óta a támaszom, a pszichológusom, az őrangyalom, az ikertesóm a … Barátnőm.
Félelmetes rezgésekkel vagyunk egymásra hangolva. Ismerjük egymás gondolatait, talán szavak nélkül is tudnánk együtt élni…
Írt egy könyvet. Legnagyobb bánatomra nem lehet boltban kapni. Minden találkozó alkalmával reménykedtem, hátha ma kezembe adja, hátha ma megkapom, hátha … Minap ismét nálam járt és végre előhúzta táskájából azt, amire annyira vártam, vágytam. A szépen beköttetett, regényét! Igen, elhozta magával. Megkaptam! Talán úgy örültem neki, mint anno egy hőn áhított karácsonyi Barbie babának, akit féltve őriztem, szerettem. Megérkezése után írását az előszobai cipőszekrényemre csak úgy könnyedén rátette, szinte dobta. Mintha egy szokványos bulvár újság volna, amivel pontosan így szoktunk bánni. "Mit csinálsz? Ember! Egy gyémántot csak úgy dobálni, nem szabad!!!!!" Tört majdnem fel belőlem.
Én örömömben ujjongtam, és azt kérdeztem magamban: „-mért kellett rá ennyit várnom?” Bevallom, nem vagyok egy nagy könyvolvasó (inkább filmeket nézek) de ezzel a könyvvel hamar végeztem. Az engem foglalkoztató kérdésre is hamar választ kaptam, rögtön a bevezetőben:
„Te, aki oly szerencsés vagy, hogy kezedben tarthatod életem első s nem utolsó regényem, jól becsüld meg! Becsüld meg, mert olyan titkokról olvashatsz, melyeket Rád merek bízni… s Te tartozhatsz azon kedvenceim közé, aki egyáltalán kezébe veheti ezt a naplónak nem nevezhető énregényt…..s olvasd úgy is, hogy tudd, most már Te is életem részévé válsz.”
Hát igen, azért mert most felbukkantam az Ő életében, és azért mert január 22-i találkozónk óta napi szinten többször is beszélünk, vagy találkozunk vagy… az még nem jelenti azt, hogy rögtön „hozzám vágja”, hogy: "Tessék, olvasd el, meséljen írásom helyettem." Neeeem! Ez pont így volt jó. Nagyon gyorsan kivívtam szeretetét, bizalmát, és ezért fel merte mindazt a sok bolondságot vállalni előttem is, amit lehet, ma már nem tenne meg. (bár ezt nem így gondolom) Így vált Ő nyitott könyvvé előttem. :-) Mert bizony ez egy vidám életrajzi amolyan:
hogyan szedjünk fel pasikat, mennyi mindent képesek vagyunk a férfiakért megtenni, és hogyan csináljunk magunkból néha totál hülyét, de mindezt büszkén - könyv.
Ami a „legszebb”, a könyv minden sora valós. Hivatalos megfogalmazásban ez így hangzik: Megtörtént esemény.
Semmi másra nem volt szükségem, csak egy kényelmes kanapéra és egy kis csöndre. (373 oldalnyira) Az egész egy visszaemlékezés, ami néha múlt, néha jelen váltakozására épül. A sorok olvasása maguktól adták a képzelő erőt, ami megelevenítette a tartalmat. (Ehhez, az írónőnek gratulálok, az ő érdeme, hogy ennyire élesen láthattam mindent, eszméletlenül jól ír) Már-már olyan filmesen „tálal”. Minden előttem volt, csak őt kellett beleképzelni a helyszínekbe. A történeteken át sokszor nekem is eszembe jutottak régi pasizásaim, bugyuta emlékeim. Megjegyzem az ő ballépései sokkal meredekebbek és mulatságosabbak, mint az enyémek. :-)
Sokszor nevettem, volt hogy könnyeztem a szomorúságtól, és azon gondolkodtam, mért történtek ilyenek Vele? Nevettem, mert olyan abszurd estekről írt, amik kabarékba is beillenének. Aztán könnyeztem is, mert mikor azt gondoltam minden a legnagyobb rendben van vele, valami negatív történt. Ha belegondolunk ez mindig így van.
Hányan kerülnek kínos szituációkba, szerelmi háromszögekbe, és hányan képesek elnézni vagy nem meglátni a már-már sikító negatív jeleket csak, hogy tartózhassanak valakihez. Ugye, ugye? Hát ez utóbbi, ebből a könyvből kimaradt. Ami elmúlt, annak múlnia kellett, ami sérülté vált, abból tovább lépett. Jó, néha gyengeségből, néha szerelemnek hitt érzésből még vissza talált néhány fiúhoz, illetve a fiúk hozzá, de ezek már csak egy utolsó próbálkozás erőpróbái voltak. Sokan az elválás után jöttek rá, kit és vele együtt mit veszítettek el. Ez, szerintem a legtöbb ember életében pontosan így van.
Érdekes és értékes titkokat tárt elém, amit valóban csak köszönni tudok Neki. Az élményt, a virtuális utazást, a bizalmat... és azt, hogy az általa is féltve őrzött könyv titkaira méltónak talált.

Tudom, nemsokára jön az újabb könyve. Más hangvételben, más történetekkel, de ugyanebben a témában. Remélem az a könyv is kezembe kerül. És itt, most had ragadjam meg az alkalmat, üzennék Neki:
Drága Barátnőm, mihamarabb szeretném azt is olvasni már!

Kutyamenhely

Kutyák. Nekem kettő volt. Mindkettő 13-13 évesen ment el. Olyan messzire, hogy már nem tudnak visszajönni. Pedig én várom Őket. Hátha… hátha egyszer még megpillanthatom, ahogy versenyt futnak…
Nem csak a nemük különbözött, hanem a lelkük is. Dorkával mindent meg lehetett beszélni, nagyon engedte, hogy szeressem. Milyen sok titkot vitt magával. A Kutya Úr Istenit. :-)
Ha játék után elfáradtunk és pihenésre vágytunk mindig a terasz legfelső lépcsőfokára heveredtünk le, és akkor „beszélgettünk” Sokszor órákon át hallgatott, csak nézett, én pedig meséltem. Ha szomorú voltam, bánatomat hallotta, ha vidám voltam, örömömet mutattam meg neki. És Ő mindig érezte ezeket a hangulatkülönbségeket. Emlékszem, volt mikor könny folyt végig arcomon, Dorka magától közelebb bújt hozzám… tudta, ez most nekem nagyon "kell". Talán Őt azért szerettem talán ennyire, mert Ő volt az első.
Aztán megszületett Brúnó. Az igazi rakoncátlan, örökmozgó kis csibész. Olyan rugók voltak lábába beépítve, hogy néha átugrotta a kerítést. Ekkor kereszteltem át Bubkára, a rúdugró Szergej Bubka után. Mindketten válogatósak voltak. Vagy szép érzékük volt csak más, mint szüleimé? Emlékszem anyu muskátlikat ültetett egy talicskába és a virágok olyannyira nem illettek bele elképzeléseikbe, hogy kikaparták őket. Én reggel visszaültettem, bár már akkor tudtam, esélytelenek a túlélésre, de próba szerencse alapon megtettem. Ez napokig így ment. Éjjel kiásták a töveket a földdel együtt, én meg reggel ültettem. Anyu szerencsére nem látta a nyomokat, mert elutaztak. De muszáj volt megmondani neki, hiszen a változást ő is észre veszi, amint hazaérkezés után virágaira néz. Mondanom sem kell, nem fogadta kitörő örömmel. Illetve de, csak nem úgy, ahogyan érteni szoktuk ezt a kitörő örömöt. :-)
A virágok valahogy mindig piszkálták fantáziájukat. Egyszer anyu baromi drága rózsa töveket rendelt egy csodaszép katalógusból. A csomag megérkezése után, irány a pince a kerti szerszámokért. Rá 1/2h-val később már ott pompáztak elültetve a bejárathoz vezető szakaszon. Rá kb. 1h-val később meg az udvar másik részénél hevertek. Na de, hogy kerültek oda? Hát Brúnó úgy gondolta, azok nem oda illő darabok és kiásta őket, majd elszaladt velük. Így megkapta a „Drága” kutya nevet is, ugyanis a méregdrága tövek végül a kukában landoltak. A teraszon is csak azokra a kerti székekre mászott fel, amelyiken párna volt. Este kényelmesen elhelyezkedett rajtuk, de amint valamit észlelt máris ugrott és ment rendet teremtett. Igen ám, de ilyenkor a szék hátrább csúszott, lábai pedig fura hangos hangot hallatott. Nekem nem, de szüleimnek igen, mivel a terasz hálószobájuk ablakánál van. Így székpárnák esténként a nappaliba vándoroltak, asztal, székek a falhoz tolva. Tehát minden olyan dolog kizárva, ami Brúnót ott tartotta volna. A szék már nem érdekelte, na de az asztal! Hát onnan nagyobb rálátása volt mindenre. Így egyik nyári éjjel ott táborozott le. Talán az utcán levő csönd, talán a járókelők érdektelensége végett, gondolt egy nagyot és mivel az asztal az ablak alá a falhoz volt betolva, egyenesen benézett. Mit benézett? Két lábát be is tette szüleim belső ablakpárkányára. Ugye mondanom sem kell, itt elszúrt mindent. Megpecsételte éjszakai életüket, onnantól kezdve éjjel a hátsó kertbe el lettek zárva.

Minap két barátnőmmel elmentünk egy kutyamenhelyre. Egyik barátnőm felkarolta ezt a telepet, mi meg mentünk szeretetet szippantani, meg picit segíteni. Az első, ami szembe tűnő volt számunkra, hogy elsüllyedtünk a sárban. Már nyakig koszosak voltunk és a menhely ajtajáig még el sem értük. Ide nem vezet beton bekötőút. Itt a mezőn kell áthajtani, hogy elérd a célpontot. Mi, kocsinkat kint hagytuk az út mellett, ami visszafelé okos döntésnek bizonyult. Ugyanis mikor távoztunk egy autót, nekünk, csajoknak kellett kitolni a sárból. Ahogy kinyílt az ajtó rengeteg szempárral találtuk magunkat szembe. Kb 12-13 kutya ki volt engedve a kennelből, a többiek még bent várakoztak a saját csoportjuk "szabadulására". Azonnal „megtámadtak” bennünket. Jöttek, rohantak, lobogott a fülük, csóválták farkukat… Mondanom sem kell, egy dolgot nem volt szabad tenni. Leguggolni. Hiszen ekkor mind az öledben akartak kikötni, arcodon pedig máris nyelvüket érezhettük... Az egyensúlyt sem volt könnyű ilyenkor megtartani. De volt még egy veszélyforrás ennél a guggolós helyzetnél. Egy ilyen pár másodperces cselekedetemnél az egyik kutya édesen körbejárt, én pedig közben önfeledten kb.4 másik társát simogattam, Ő meg a hátam mögött szépen lepisilt. Igen, megjelölt, azóta még nagyobb barátok vagyunk. Mindenféle kutya van ezen a telepen. Pulitól a kuvaszig, a kövér tacskón át a játszótéri keverékig… Lilike, Mogyoró, Rómeó, Alma… Én kettőt néztem ki anyuéknak. Lakóparki lakásomban nem tartanám őket, mert az, nekik lenne a legnagyobb szenvedés. De sajnos a kert most lett „felújítva” a kerti fűszálak állítólag úgy állnak, ahogyan a nagy könyvekben meg vannak írva… Szóval „-ide kutya, most? Hát szó sem lehet róla.” Kapom ezt a választ, ahányszor csak próbálkozom.
Pedig a telepen közel 40 kutya közül lehetne választani. És sokkal jobb körülmény közé kerülnének, mint ami ott van. Egy nagyon lelkes, kitartó és fanatikus nő a telep vezetője. Minden pénzét és minden idejét a kutyákra költi… Itt senkit sem altatnak el, sőt volt, hogy már egy másik menhelyen elaltatásra ítélt kutyát hozott át magához. Mikor ott voltunk, épp a kajájuk főtt. Tészta és hús. Ezeket barátnőm szerzi be sokkal
olcsóbban, mint amennyiért a vezető eddig meg tudta vásárolni. Milyen nevetséges, hogy ehhez csak annyira van szükség, hogy barátnőmet ismerje a hentes, a tésztagyáros, a kekszes… és pikk pakk könnyebb a menhely élete. Protekció mindenhol jelen van. Desszertjüket időben és időrendi sorrendben is előre hoztuk, és míg várakoztak a főtt ételükre, közben rohangáltak saját területükön, kint a „kertben”, addig mi kekszeket osztogattunk. De gondoltunk azokra is, akik a másik csoportban voltak. Ott beadtuk a kennelbe a számukra oly finom és édes csemegét. Itt nem volt hangos szó, nem kellett kiabálni, hogy lejárt az idő, menj be a helyedre, mert a másik csoport következik. Ők értették, hogy mi a teendő. Elbúcsúzásnál megígértük jövünk még máskor is, mert ezeket a szempárokat nem lehet csak úgy elfelejteni. Na meg pisilős barátom feje búbját még meg szeretném vakargatni, meg Sziszi, Füles, Szonja, Rocky, Frici, Sárika, Bundi…. Tudom most már minket is várnak. Érdekes érzések kavarogtak bennem, míg ismét a sártengeren átevickélve eljutottunk autómig.

Régi pajtásaimat véltem felfedezni néhányuk vonásaiban, ezáltal úgy éreztem, hogy ha csak egy rövid időre is, de újra láthattam az én imádott és rettenetesen hiányzó két kutyámat. DORKA és BRÚNÓ velem volt ezen a napon is.

A járat késik

„…És ahogy közelednek a napok érzem, látom, tudom egyre közelebb kerülök a megoldáshoz. Tartok picit, bár nem tudom, mitől félek. Még nem tudom megfogalmazni a félelem, a megkönnyebbülés, a teher vagy mi az, ami félelmet generál bennem. Majd választ adok erre Neked, de csak akkor fogom tökéletesen, nyugodt fejjel megmondani mitől van ez, ha előttem áll. Akkor fogom lemérni önmagam érzéseit, belső dolgait. Addig csak egy képzelt félelem lehet bennem. Vagy nem? Nem tudom. Talán ezért sem akarok vetítgetni magamnak képeket, ezért sem akarok foglalkozni mélyen vele... Hiszen nem látok tisztán. A tisztátlan kép csak akkor tud kitisztulni, ha megkapom a zavaros, vagy csak zavarosnak vélt részeit is…”

Ki tudja megmondani, hányszor csalódunk az életben? Van ennek száma, esetleg egy megoldásra váró képlete… Matekból mindig hülye voltam, a számokhoz sosem értettem. Emlékszem ahányszor kihívtak egy feladat végett a táblához, én begörcsöltem, elfelejtettem mindent… ha a helyemen kellett megoldani ott sem ment, de az legalább nem volt megalázó. :-)
Szóval milyen életperiódusban érnek minket csalódások? Létezik rá recept? Ha valakinek van, kérem, azonnal írjon. Nekem szükségem volna rá. Csalódásunk sok mindenből fakadhat. Egy árulás végett, egy becsapás végett egy nem őszinte e-mail végett, idő végett… okozhatja férfi, nő, szülő, barát… Akárki. Az ember könnyen megjegyzi, ki bántotta meg. Sokkal nehezebb - és sokkal, szeretettelibb - azt felidézni, mit tanultunk abból, hogy túléltük ezt a bántást, és hogy továbbléptünk. De ehhez idő kell. És mért kapjuk? Hogy térjünk észhez? Hogy meglássuk a másik igaz arcát? Vagy, mert még nem voltunk igazán felkészülve a feladatra? Miért? Buborékfelhők suhannak fejem felett, amikben ezernyi megválaszolatlan kérdések villognak. Erősen pulzál, mert felidegesítettek. Olyan helyzetbe kerültem, amiről nem tehetek, amibe beleszólásom nincs, amin változtatni egyelőre nem tudok. A teendőm, nem más, mint az elfogadás. És mindezt feltétel nélkül kell tennem. Ilyenkor nem szeretem az élet társasjátékát, mert azt érzem, azt a számot dobtam, ami az „egyszer kimaradsz a dobásból” mezőre léptetett. Várni, várni, várni… na de mindig csak várni? A repülőgépek késhetnek, az e-mailek is… A be nem tervezett dolgok ezért tudnak a legédesebbek lenni, mert nem várjuk, mert nem készülünk rá. És most áldom az eszem, hogy betartottam önmagam szabályát: „a probléma csak akkor lép életbe, amikor már előttünk van.”
Megkíméltem magam rengeteg álmatlan éjszakán, sok reményt vesztett majd vissza talált érzéstől és még ki tudja mennyi mindentől.

„… Látod, tényleg nem volt itt az ideje ennek a problémának a megoldására. Ezért nem éreztem késztetést a gondolkodásra, az agyalásra... Ne aggódj, nem sírok, nincs könny. Csak szomorúság van. De egyébként meg büszke vagyok Rá, mert ott is elismerik munkáját, tehetségét, valahol meg fáj, mert az ölelése,- ha csak baráti is lesz,- de messzebb került. Hát ez van. Egy mély lélegzetvétel és kifújtam, elfújtam minden rossz érzést... volt, hirtelen jött, de tovaillant. Most Nekem valóban csak a betegségre illetve gyógyulásra kell koncentrálnom. Most ez a feladat, semmi más..."

Az élet úgy is csak visszafelé érthető meg, de előrefelé kell élni.

A folyosón túl

Barátaim. Érdekesek Ők is. Ha végig nézek rajtuk, azt tudom elmondani róluk nagyon különbözőek.
Egyik magas, másik alacsony, egyik vörös, másik szőke, de van barna is, egyik kommunikációs cégnél dolgozik, másik kommunikál, van gyógyszercégnél táborozó, banki szakmából való, marketinges, gyártó, ötvös, autós… szóval elég vegyesek fiúk, lányok egyaránt. Valami mégis közös bennük.
Az ember elképzeli az életét amiben, természetesnek kell vegyük azt, hogy különböző emberek különbözőféleképpen gondolkodnak. Aztán különböző emberek különböző kultúrájú háttérrel rendelkeznek, és mégis képesek kell, hogy legyenek, bizonyos találkozási pontokon egy párbeszédet folytatni.
Most, mikor tudják picit "más" vagyok, mint lenni szoktam jobban keresnek. De lehet nem is intenzívebben, mint tették eddig is, csak most sokkal szembetűnőbb a dolog számomra. Talán azért, mert jobban ráérek az Ő ügyes bajos dolgaikkal foglalkozni, talán mert nagyobb figyelemben akarnak részesíteni, talán mert aggódásuk, féltésük erősen dominál bennük... Nem tudom. Mikor lerakom a telefont és a vonal bontva van, agyamban gondolatmenetük még elevenen él bennem. Lehet ez baj, lehet nem, ezt sem tudom. Sokszor szoktam rajtuk elmélkedni, és sokat szoktam keresni, kutatni életük kérdéseire a válaszokat. Néha tudatosan fejtegetem a problémákat, néha csak úgy a semmiből érkeznek válaszok. Nevezhetjük ezt intuíciónak, vagy más néven megérzésnek, amik sosem hagynak el. Jó barátságban vagyunk :-)
Az adok kapok elv velük működik. Mert Ők örömet okoznak akár egy reggeli kávéval, egy vidám sms-el, egy őszinte mosollyal… És én is adni akarok Nekik. Mert adni, tudom jó dolog.
Aki örökösen csak kapni akar, akinek „minden jár”, mindig csak elfogad a viszonzás leghalványabb igénye nélkül, az valójában megrekedt a fejlődés gyermeki szintjén. (brrr de rossz lehet neki) Az adás, az éretté vált felnőtt viselkedés mintája. Én régen nem nagyon akartam adni. Mindenkitől elvettem mindent, és mindenben Nekem kellett elől állnom. Aztán beláttam, hogy nem lehetek irigy, nem lehet mindig csak Nekem jó… pedig de jó is volt akkor. :-) Már mosolygok mindezen. Csak az érzet az, ami elöntötte szívem, az eszem messze, láthatatlan síkban maradt akkor. Most már felmentem magam, gyerek voltam.
Tartós boldogságot a közvetlen környezetben, a közeli barátokban vagy rokonokban találhatjuk meg, akik megértenek és együtt éreznek velünk. Ehhez szükségünk van egy olyan látásmódra, amiben elfogulatlanul ítéljük meg önmagunkat és másokat. Soha nem jó az, ha egy embernek el kell rejtenie egy másik ember elől belső énjét. Ami az egyes emberben jó, az jó a többiben is; az aki kifejleszti magában a jót, közelebb kerül embertársaihoz.
Az álarc mindenkinél kéznél van, mindenki szabad akaratából dönti el mit is kezdjen vele. Vállalja az álarc nélküliséget vagy alkalmazza a megbújást illetve elbújást, aminek következménye önmagunk és környezetünk becsapása.
Mikor beszélek barátaimmal, különböző fázisok különböző érzetei kerítenek hatalmukba. Néha úgy érzem pszichológust játszom, néha a barátnőt, néha egy kisgyereket, néha valakinek a tesóját… de sosem érzem, hogy mindezt őszintétlenül tenném. És miért? Mert a mérleg egyik oldalán Ők is oda teszik a belőlük áradó őszinteséget, (vagyis önmagukat) amire ugyanezzel felelek.
A lelkemhez vezető út elég érdekesen van összetéve. Úgy kell elképzelni, hogy van egy hosszú folyosó, ami elvezet egy bizonyos rét ajtajáig. A rét és az ajtó közötti területen sokan „rohangálnak”, sokan vannak. Felszínes kommunikáció, felszínes érzelmekkel teli hely.
Az ajtón túlra nehéz átlátni. Ők azt hiszik, hogy látják ami mögötte van. Aki igazán ismer, tudja ezen emberek képzelete valótlan.
Csak azokat engedem igazán közel magamhoz (és az ajtót a hátuk mögött én csukom be, mikor már beléptek valós énemhez) akiket erre érdemesnek tartok.
Mit is adhatnak a barátok a másiknak? Nem mást, álarc nélkülsiéget, önmagát, önmaga legbecsesebbjét, valamit a saját életéből: örömét, érdeklődését, értelmét, tudását, jókedvét vagy éppen együtt érző bánatát. És ez az, ami velük örökös körforgást eredményez.
Mert lehetnek nagyon különbözőek, lehetnek mások, de a felém irányuló szeretetük, őszinteségük egyszóval a szívük közös. ŐK az én igaz BARÁTAIM!