Újra együtt

Milyen gyorsan elteltek az elmúlt napok. Szinte észre sem vettem. Nemrég még Murat jött elém a munkahelyemre, minap együtt söröztünk barátaimmal, olyan mintha pár perce szemléltük volna meg barátnőm új kuckóját… Szempillantás alatt eltelt ez a két hét. Se kín, se gyötrelem, se fájdalom… semmi. Minden elkerült, jó messze, nagyívben…
Nem volt szándékomban belevetni magam a munkába, mégis minap arra eszméltem, hogy gondolkodás nélkül vagy a tudatalattim mutatta ezt az utat, nem tudom, de megtettem. Na nem azért, mert menekültem volna valami elől, egyszerűen most mindez jól esett. Nem mérgelődtem a hosszú beszélgetések végett, nem idegesített a rengeteg aprólékos munka… még az sem, hogy a három napos szabadnapból nekem csak egy jutott. Semmi nem hozott ki a sodromból úgy igazán. Mért is idegesítettem volna magam? Hiszen két hét tökéletes kikapcsolódás, önfeledt boldogság következik. Nem fognak érdekelni az itthoni problémák halmazai, a folyamatos bosszankodások, a másikon való átgázolások… semmi. Hátat fogok fordítani mindannak, amik időnként körülölelnek, és amiknek én csak nyelvet nyújtva, vállat rántva, rámosolyogva ballagok el mellette.
Csak élni akarok. Pont úgy, ahogyan én szeretnék. Gondtalanul, boldogan és mindezt szerelemben.
Bőröndöm már a nappalim közepén, ruháim a vasalóm simítását várják, hogy a kellemes napsütötte helyen ránctalanul tündököljenek. Nincsenek gondok, tehát a gyűrődések is hamar kisimulnak majd.
Ma még volt egy rövid munka, majd elköszönés a szeretteimtől, egy „utolsó” igazi csajos este… aztán tudom, reggel vidáman, vagyis inkább izgalmakban telve fogok ébredni, ötvenkétszer átgondolom mi az, amit még vinnem kell… gyors viráglocsolás, hal etetés, közben várakozás egy kedves barátomra, aki bevállalta a „reptéri járatot”…
Majd végre elindulok oda, ahhoz az emberhez, akire oly régóta vártam, akivel arra vágyom, hogy együtt lehessek...

Sex és New York a kórházban

-„Rosszak az eredményeim és egy csomót találtak bennem. Holnap műtenek.”
Mi van? Miért? Hogyan? Barátnőm miket beszélsz? Mért veled történik meg mindez? Mért téged súlyt az élet már megint? … Millió kérdés, millió megválaszolás nélküli kérdés. Kapok rá valaha is elfogadható feleletet? Megelégednék egy fikarcnyi mondattal is, amit elfogadhatónak vélhetek. Csak valami legyen.
Este piszok rossz éjszakám volt. Folyton jártak a gondolataim. Aztán az jutott eszembe, amikor azt mondta:
- „Van az a könyv: „Lány kilenc parókával” majd kipróbálom én is ezt az érzést. Úgy sem tudom milyen szőkének lenni.” És még volt képe viccelődni. Ebben a helyzetben honnan szedte az erejét? De neki van igaza, ezt csak így lehet kibírni. Szemébe nevetni a betegségnek, eldobni a pánikot, a félelmet, és minden rosszat generáló érzést. Hát jó, ő akarta én is belemegyek a viccelődésébe.
-„Mindjárt itt a húsvéti böjt, te simán bírni fogod.” Nevetünk. Igen, ez jó. Jaj, csak lennénk már huszonnégy órával később. Szeretném előretekerni az órát. Ne figyeljen ide senki, ne haragudjon rám senki, de én bizony megtekerem. De nem megy. Még mindig ugyanazt a számot látom. Mást akarok látni. A műtét utáni arcát. Szemébe szeretnék nézni és kiolvasni belőle mindent. Mindent. Milyen nehéz nap lesz. Mondom ezt én! És neki? Hülye vagyok.
Lassan mennek a percek, piszok lassan. Cammognak a mutatók, mintha megállt volna minden. Próbálom elfoglalni magam, de állandóan a telefoncsengést lesem, fülelek és figyelek. Ma nem érdekel semmi más. Felhívom Erikát.
-„Beszéltél tegnap vele?”
„Igen.”
„Én ma bemegyek… bejössz velem vagy te holnap mész?”
„Pont ma vagyok ügyeletes gyártás, de a napi szerkesztővel beszélek… mindenképpen veled tartok. Fura a hangod. Nagyon ideges vagy?”
„Nagyon”
Most azon gondolkodom kikkel beszéltem utána, de már nem is emlékszem. Tényleg nem tudom. Abban biztos vagyok, hogy használtam a telefont, de foggalmam sincs kik voltak a vonal túl végén. Egyszerűen szétestem. Csak egy valamit vártam, az sms hangot. 11.09. Igen, végre. Remeg kezem, lábam, gyomrom. Na lássuk. Túl van rajta, se köpni, se nyelni nem tudott… de legalább üzent, és ha nem is minden, de rendben van. Szívem szerint azonnal indultam volna, de tudtam aludni fog. Most nem zavarhatom. Addig nekem is össze kell kapni magam, nem láthatja meg könnyeimet, szomorúságomat, aggódásomat… semmit. Titkolnom, takarnom kell, előtte meg mindenképpen.
Lehel tér. Erika itt szed össze. Nyugodtan látszik. De tudom belül ő sem az. Próbálunk minden másról beszélgetni, ámbár biztos vagyok benne, hogy csak toljuk magunk előtt a tényt. Alig találjuk meg a bejáratot és még a lift is lassú. Életemben nem utaztam még ilyen csigagyorsaságú felvonón. Menjünk máááár. Na végre. Fotocella kinyílik, már látom, ott van. Igen! Próbál feltápászkodni (bocs ezt nem tudom másképpen megfogalmazni) Uh, minden erejét megfeszíti, hogy lábra álljon. Emeli magát, az erei is kidudorodnak. Négy fájdalomcsillapító van benne. Négy. „Remek”
Néhány könnycsepp a szememben, amit már nem tudtam elnyelni. Már nem ment. A könnycsatornám tele volt… elvesztettem a kontrolt, elvesztettem mindent. Kifolyt... Ő meg csak beszélt, nevetett, kacarászott… Jó volt így látni. Fogtam a karját, simogattam… nem akartam elengedni. Aztán elindult a kórházi Sex és New York.
-"Kérsz kávét? Hozzak neked?" – kérdi Erika.
-"Megtennéd?"
Lift lemegy… pár perc múlva kávé felszolgálva.
-"Na milyen volt?
-Édes.
-A vége szar volt?
-Eléggé.
-Kidobjam a poharad?
-Ne, még tartogatom egy picit."
Mire felcsattanok: -„Te ez pont olyan, mint amilyenek a kapcsolataid.” Mindannyian hangosan kacarászunk… Ő meg csak fogja a vágás melletti részt, simogatja és látom, hogy fáj neki. De nem mondja, nem szól. Csak ül és élvezi, hogy röpködnek a poénok, hogy ugratjuk egymást… hogy ebbe a silány kórházba bevarázsoljuk neki a szokásos találkozásaink hangulatát. A vidám percek kellenek neki, amikor elfelejtheti búját, bánatát… és nem arra koncentrál mi lesz ezután, mit mond majd a szövettan…
Egy idő után látjuk fárad. Szeme, arca, tekintete és teste pihenésre vágyik. Erikával összenéztünk és ebből a tekintetből értjük, megyünk.
Egy fontos személyt még „otthagytunk” neki, legyenek csak kettesben.
Milyen fura, mikor idefelé jöttem bosszankodtam a lift lassúságán. Most örültem, ennek a tempónak, mert legalább tovább láttam arcát és megnyugodtam én is: Ahogy ő mondja: „Nincsen semmi baj van.” Liftajtó becsukódik, állunk tíz másodpercet, majd ajtó kinyílik. Mit látunk? Félig összebújva, szájuk összeérve… Mire Erika odakiált: „Na jól van már csőröznek. Sziasztok”
Liftajtó újra becsukódik, egy mondat még kikiabálódik: „Még egy picit, pár másodpercet várjatok ezzel, mert lehet, újra kinyílik az ajtó.”
Mivel is kezdtem? Kérdések sokasága… feleletek nélkül. Csak valami legyen...
A legjobb történt a legjobb volt: Mosoly és szeretet, de az nagyon sok.

Szomorúság, mint ismeretlen fogalom

Szomorúság. Tegnap megcsapott a szele, jött a lehelete, de amilyen gyorsan érkezett olyan gyorsan távozott is. Pár órája még nehéz volt utoljára belenézni a szemébe, utoljára megfogni kezét, átölelni… pontosan tudtam, mennie kell, még akkor is, ha elveszítette repülőjegyét. Mert ő bizony néha szétszórt, néha elfelejt dolgokat… de én így szeretem.
Nem volt gyors az elválás, hiszen nem akaródzott könnyen elengedni a másikat. Na de ki az, aki egy ilyen helyzetben szélsebesen cselekszik. Nekem nem megy csak úgy pikk-pakk, szia, vigyázz magadra… és máris szemeim a hátát látják. Ez nem én vagyok.
Milyen szívesen tekintek vissza az elmúlt hetekre is. Mennyi édes és szép pillanat vett minket körbe. Normafa, Visegrád, Szentendre, családom, barátok, lángos… :) Igen. Lángos. A nagy kedvence. De csak is fokhagymás tejfölös, sós, borsos, sajtos feltéttel. Ugye Honey?
Nemsokára ismét ehet ilyet, mivel már csak 14 nap és ott is vagyok. Hiszen most én repülök, én pakolok, én húzom magam után a bőröndöm és Ő fog rám ugyanolyan izgatottsággal várni, mint ahogyan azt én tettem ideérkezése napján.
Pár hónappal ezelőtt feltette nekem azt a kérdést, ha kimegyek hozzá, mit szeretnék megnézni, merre menjünk, melyik üdülőparadicsomban töltsünk el még kellemes napokat… Akkor azt a választ adtam, - „ráérünk erről beszélni és különben is én először azt a várost szeretném tüzetesen körbejárni, ahol Te laksz. Van ottan miket megcsodálni. Nem is biztos, hogy 12 nap elég lesz rá” Aztán ez a téma jegelve is volt egészen három nappal ezelőttig. Minap mikor hazaértem a munkából, közölte:
-„Jó volna az utazásodról beszélni.”
-„Jó, majd picit később. Most még főzni fogok…” Aztán megvolt a vacsora, és a barátjával való találkozás készülődése közben ismét megkaptam ugyanazt a mondatot: -„Jó volna beszélni az utazásodról.”
-„Hát ahogy elnézem, ez már nem ma lesz, de majd holnap bepótoljuk.”
-„Jó, de arra kérlek, hogy ha egy kevés időd még elalvás előtt marad, akkor nézzél szállásokat …-án, mert vettem két repülőjegyet és arra gondoltam elmegyünk oda is 5-6 napra. Neked semmire nincs gondod, csak a szállodaválasztásban segíts, kérlek.”
Micsoda? Jól hallok? Teljesen elképedtem.
-„ Ez az én ajándékom neked, de ha nem akarod, akkor lemondok mindent…”
Hogy nem akarom? Hát ennek a kósza gondolatfoszlánya sem merült fel bennem. Hogy a fenébe ne szeretnék március végén melegebb időjárásban, a tengerparton andalogni, miközben a szállodában kényeztető programokkal várnak ránk és a szerelmemmel lehetek.
Szomorúság? Hogyan is férkőzhetne mindezek után belém?