Mérleghinta

Nem titok, 33 éves vagyok, és azt kell mondanom, hogy 33 évesen kell először átélnem azt az érzést, hogy engem nem szeretnek, hanem egyenesen imádnak.
Bevallom őszintén eddigi kapcsolataim nem azt adták, amire mindig is vágytam. Valahogy a mérleg mindig el volt billenve. Az egyik oldalára mindig több figyelmet, kedvességet, törődést…pakoltam rá, míg a másik oldalon időnként fel-felbillent néha egy kis kedvesség, de amilyen gyorsan érkezett olyan gyorsan tova is szállt minden. Néhányan próbálták értékelni az általam tett dolgokat, néhányan önző módon elvárták tőlem a tetteket. Volt férjem anno abba mert belekötni, és mindezt hibának felróni nekem, hogy én mért főzök meg előre 1 hétre, mért fagyasztom le a kaját és mért figyelek oda, hogy ő mit eszik, ha nem vagyok otthon. Sosem mondtam ki neki azt, amit valójában gondoltam. -"Azért bazd meg, mert mikor hazaérek, már nincs kedvem főzni, de a meleg kaja jól esik, mert ekkor találkozunk, ekkor tudunk mindent megbeszélni és jobb egy gyertyafényes otthoni meleg vacsora mellett kibeszélni dolgainkat, és nem egy vajas kifli elmajszolása közben tenni mindezt." Szóval én ilyen vagyok. Szeretem megteremteni a hangulatot, a légkört. Teszem ezt mindazért, hogy a felgyorsult világot, picit megállítsuk, és arra a kis időre megszűnjön minden olyan dolog körülöttünk, ami zavaró lehet. Nem tudtam, hogy a gyertya fénye zavarta, vagy valójában a meleg vacsora… Aztán válásunk előtt kaptam tőle egy nagyon „kedves” mondatot: -"A főzted nagyon fog hiányozni". Tehát maradjunk akkor a gyertyafénynél, mint hibaforrás. Volt egy másik pasim, aki bár szeretett, de együtt sosem mentünk semerre. Nem értette meg, én otthon a négy fal közt nem tudok új impulzusokat magamba szívni. Barátaimmal találkozgattam, de az nem ugyanaz, mint mikor az ember a szerelmével megy ide-oda. Neki valahogy mindig fontosabb volt az, amit ő csinált. Én háttérbe szorultam… bírtam egy ideig, aztán egyik este elalvás előtt mikor a tv-t kapcsolgatta megkérdezte:
-"Akarsz még nézni valamit?" És nem tudom honnan jött ez a hang elő belőlem, de határozottan ennyit mondtam: "-Én már semmit nem akarok." Másnap összecsomagolt, elköltözött… Most már csak mosolygok ezeken, és így utólag nem is tudom megmagyarázni mért mentem bele ezekbe a kapcsolatokba. Mért nem láttam akkor, hogy a mérleghintán én vagyok alul és a másik fél pedig fenn a magasban. Fura. Azt hiszem rájöttem, hogy eddig talán csak kapaszkodni akartam és pont olyan emberekbe, akik meg sem érdemelték mindezt. De most ez szempillantás alatt megszűnt. Nincs megfelelés, nincs kapaszkodás, szárnyalás van. Vele, általa, ő érte… és ez most jó. Szóval most 33 évesen van egy fiú, akinél nincsenek elvárások, nincsenek önző dolgok, akinek bár adok, de visszafelé olyan töménytelen mennyiségben érkezik a szerelem, a figyelem… hogy az összes pasim hiányosságát egyszerre bepótolja. De eddig hol volt? Mért nem találkoztunk? Mért most érkezett? Talán adottak a válaszok, talán: Mert mindkettőnknek tanulnia kellett sok mindent az életről az élettől, mert ha előbb találunk egymásra nem biztos, hogy észrevesszük a másikat, mert én még egy bezárt kaput néztem…Ez utóbbiról neki fogalma sem volt. Hónapokon át kitartóan keresett, próbált életjelet adni, közeledni… de visszafelé csak a közömbösség vagy még annyi sem érkezett tőlem. Csodálom, amiért nem adta fel, és minden elutasító pofon ellenére megrázta magát, majd pár hét kihagyás után talpra állt és újra a rajtkockáról indult. Talán ennek köszönhető minden. A hitének, a kitartásának, a küzdeni akarásának, az eltökéltségének, hogy találkoztunk. Ha ő az első „pofon” után feladja, ma nem biztos, hogy itt tartunk. Most már tudom mit veszítettem volna akkor.
Nem titok, 33 éves vagyok. És azt kell mondanom, hogy 33 évesen kell először átélnem azt az érzést, hogy engem nem szeretnek, hanem egyenesen imádnak.

Szótárak

Elaludtam. Csak egy pillanatra tettem le fejemet a laptop mellé, máris álomba zuhantam. Nem is tudom hány óra volt mikor felriadtam. Valójában azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Égett a kislámpám, fénye hirtelen zavarta szemeimet, pizsamában vagyok, félig betakarva, elhasalva az ágyon. Már majdnem nyúltam a villanykapcsoló felé, hogy lekapcsoljam és aludjak tovább, mikor azt látom webkamerám még be van kapcsolva, és ő a túlsó oldalon néz valamit, (talán tanul, talán csak cikket olvas) nem tudom mit csinál. Megpillantom egy órával ezelőtt írt, még olvasatlan kedves sorait, szívemet melegség önti el, csak mosolygok. Aztán megérkezik egy csatolás, letöltöm, és meglepődök. Három nyelvezet egyazon szöveg. Először magyarul, aztán angolul és végül az ő nyelvén olvashatom blogom sorait. Az elmúlt időben, míg én aludtam semmi mást nem csinált, mint utolsó bejegyzésemet próbálta lefordítani, kiszótárazni. Eléggé megszenvedhetett vele, hiszen mindenki tudja nem könnyű nyelv a miénk. Olyannak meg pláne nem, aki sosem tanulta, aki nem beszéli. Minden egyes szó, minden egyes kifejezés, amit látott, amit „olvasott” új volt számára. Először azt hittem az álmom képei vetítődnek szemeim elé, és egy elvarázsolt világ szereplőjeként valójában nem is tudom, hogy hol vagyok. De mikor levertem telefonomat, ami hangos puffanással földet ért, feleszméltem. Rájöttem ez nem álom, ott vannak az idegen nyelvek sorai.
Azóta elkezdett magyarul tanulni. Azt mondta, ha itt akar élni, akkor valamilyen szinten muszáj lesz picit beszélnie nyelvemet. Első felismerése az volt, hogy a mi ábécénk az övékének majdnem a duplája, tehát túl sok betűből áll és ez őrület. Na a kezdeti lelkesedés alábbhagyott, gondoltam magamban. Biztos voltam benne, hogy tanulmányait olyannal fogja kezdeni, fiú, lány, jobb, bal, tegnap, holnap, jó reggelt… ezzel ellentétben ma hajnalban egy tökéletesen megszerkesztett magyar mondat érkezett.
„Szeretlek Krisztina. Te vagy a mindenem, boldog vagyok, hogy létezel”.
Szívemet ismét melegség öntötte el, csak mosolyogtam, a döbbenettől megszólalni nem bírtam. Valójában még most sem tudom, hogy hol vagyok…

Az én mesém

Nincs itt és mégis itt van. Fura. Több ezer kilométer távolság választ el bennünket egymástól, de minket ez nem zavar. Illetve csak úgy teszünk, mintha nem zavarna. Tudatosan kezeljük mindezt, mert nem akarjuk egymás arcán látni a szomorúságot, a bánatot. Ha nem titkolnánk a valós érzéseket, akkor szemvillanás alatt megölnénk mindent. Megmérgeznénk a boldog perceket, pillanatokat… Az meg mire jó? Semmire. Inkább az örömperceknek élünk. Abból szerencsére bőven kijut.
Igaz, sokszor már azt sem tudom a nap mely szakában talál el kedves soraival, mosolyával… Mert bár a két ország között van egy kis időeltolódás, de az általunk kialakított kommunikácós idő végett sokkal többször kell az átállást „gyakorolnunk”. Nem tudom meddig fogjuk ezt bírni, nem tudom mikor fogja szervezetünk azt mondani, ez így nem jó. Még nem. Még kitartunk. Sőt.
Sokszor hajnali három, négy, öt, hat óráig beszélgetünk, skype-olunk… reggel munka, tanulás… estére szétesés. De ez utóbbi csak rövid ideig tart, hiszen máris hallom skype csöngésemet. Ilyenkor észrevétlenül, mondhatni szemtelenül gyorsan mennek a percek, az órák.
Mindent meg akarunk beszélni, mindent el akarunk mondani a másiknak… pedig napközben ott vannak az e-mailek, az sms-ek… de az nem elég. Este jó újra átbeszélni mindent.
Nem tudom mikor rajongott értem utoljára ennyire pasi, nem tudom mikor hozott ennyi áldozatot értem valaki… hihetetlen mesébe csöppentem, aminek minden napja varázslatos izgalmakkal van teli. Minap a fényekkel kápráztatott el. Kitárta egyik szobájának ablakát, elfordította webcameráját és megmutatta éjjel városát.
Legnagyobb varázslata tegnapelőtt ért, mikor azt látom nem engem néz a skype-n. Pár percig hagytam, nem akartam megzavarni. Annyira elmélyült, hogy elsőre meg sem hallotta kérdésemet.
-Te mit csinálsz? - kérdeztem tőle már másodjára.
Ő pedig teljes nyugalommal, szinte magától értetődően ennyit felelt:
- Repülőjegyet nézek Budapestre, mert nem bírom kivárni decemberi érkezésedet.
- Jól hallok? Hahó…te mással is beszélsz?
Ő meg csak mosolygott és jegyzetelte a dátumokat.
Ilyen valóban csak a mesében létezik.

Royal flöss

Tegnap elutazott, itt hagyott… elment. Mennie kellett, nem tehetett mást. Ezt a repülőjegyet már nem lehetett „elcsúsztatni”, már nem lehetett tovább húzni az időt. Pedig mind a ketten azt akartuk, hogy maradjon. De ha a világ a feje tetejére is állt volna, neki akkor is mennie kellett.
Reggel. Utolsó reggel. Nincs tovább. Nem akaródzott felkelnem. Nem akartam abból az állapotból kilépni, ami még ott akkor bennem volt. Tudtam, ha elkezdünk készülődni, minden egyes percével közelebb kerülünk a búcsúzáshoz. Ismét búcsúzni valakitől, már elegem van ebből.
Hallottam, amint megnyitja a tusoló csapját, biztos voltam benne, van egy kis időm. Míg a fürdőben ténykedett, gyorsan kis cetlikre leírtam utolsó gondolataimat és az egyiket elrejtettem kabátja zsebébe, a másikat pedig a bőröndjébe csempésztem be. Láttam szemeim előtt az örömöt, a boldogságot, amit ezzel a két kis irka-firkával okozok majd neki.
Nagy rohanás lett a készülődés, kapkodással és benne szomorúsággal. De tudom, csak akkor vagyunk szomorúak, ha valaki olyan valakit veszítünk el, aki fontos, akit akarunk, akit nem akarunk elengedni… És én ezt éreztem.
Ha leereszkedsz lelked mélységeibe, megtalálod a boldogsággal kevert szomorúságot. Vajon lehetnek-e boldogok a napok, ha nem ismerjük a szomorúságot? Ott van ő mindenben, a lombját hullató fa koronájában, a szirmát vesztő virágban, a medréből visszavonuló tenger hullámában és a felhők mögött lebukó nap búcsúzásában. A hegyek szívében is ott lapul a szomorúság. Bánkódnak, hogy nem nőttek az égig, s ha egykor az egek lábát is súrolták, az évek múlásával ormuk megkopott, színük elhalványult. Ezt teszi velünk az idő: a szépség is törékeny, mért volna kegyesebb az örömökkel? Hogy minden boldog pillanatba egy csepp szomorúság vegyül – sosem vagyunk maradéktalanul boldogok -, úgy a szomorúság felkészít a boldogabb időkre. Emberi ez is: alászállás és felemelkedés. Ahogy a nap és az évszakok búcsúznak, majd magukhoz ölelik újra a csillagokat, úgy változandóság honol mindenben: az emberi szívben, a hangulatokban, a körülményekben. Ezen a reggelen a szomorúság ismét meglátogatott.
Elindultunk. Utoljára sétáltunk együtt a megállóba, utoljára szálltunk együtt villamosra… Rögtön éreztem milyen közel is vannak ezek a várakozóhelyek egymáshoz. Máskor, ha gyaloglást választom az utazás helyett, oly távolinak tűnnek a táblák. Ezzel szemben most… Észrevétlen gyorsasággal jöttek szépen sorban… Nem tudtam még több megállót beiktatni, nem tudtam magam előtt tolni az időt… Pedig akartam, nagyon akartam. Lehetetlen küldetés! Megsimogatott, csodált, nézett… Nem hitte el, hogy ez idő alatt megadom neki azt az érzést, amit eddig blokkolt. Félt egy arcul csapástól, egy csalódástól… félt attól az érzettől, ami hatalmába kerítette. De rájött felesleges az ellenállás, átgázolt rajta, leterítette őt… érzi, kimondja, vállalja… nagyon szeret.
És én csak beszéltem, mert akartam, hogy tudja… minden jó volt, minden úgy volt jó, ahogyan megéltük, átéltük… Majd egy váratlan mondattal meglepett: -„a lakásban hagytam neked egy rövid levelet. Nem mondom meg hol van, majd megtalálod.” Elmosolyodtam, mert míg ő a fürdőben megírta sorait, én a hálóban tettem ugyanezt. :)
Beletörődtem, hogy már csak egy rövid séta, és megérkezünk ahhoz a lakáshoz, ahol addig élt, amíg nem ismert meg engem (utána átköltözött hozzám) Előző nap visszatért ide, hogy összepakolja másik bőröndjét, hiszen ezt is magával kell vinnie.
Az utcán jöttek mentek az emberek. Volt, aki kutyát sétáltatott, volt, aki kiabált a gyerekével, volt, aki rohant… de mi mit sem törődtünk velük. Egymás felé fordultunk, itt már mindketten tudtuk, ez a búcsú utolsó perce. Az órán található mutató szinte úgy rohant, ahogyan reggel a villamos velünk. Szélsebesen.
Szemeink megteltek könnyekkel, elérzékenyültünk. Egy lány jött ki a lépcsőházból, meglepődött a látványtól. Talán eszébe jutott neki is mit jelent valakitől elbúcsúzni, talán egy régi emlék neki is bevillant, talán látta saját magát amint a kedvese karjából kibontakozott és elindult. De mindezt már egyedül tette.
Ha nem hallom hangját, ha nem kér meg rá, hogy induljak, mert nem akarja, hogy lássam a szomorúságot a szemeiben, az arcán, talán még most is ott állnék és fognám, szorítanám, kapaszkodnék a pillanatba, az örömbe, a boldogságba…
Elindultam. Mindezt már egyedül tettem. Murat nélkül. Jól esett a gyaloglás, nem érdekelt a reggeli hűvös szél… nem vettem tudomást, hogy a zord hideg átjárja egész testem, nem érdekelt, hogy a fogaim összekoccannak, annyira fázom… semmi sem érdekelt. Szívem szerint visszafutottam volna a 20-as számú ház elé, és vártam volna, hogy még egyszer a szemébe nézhessek, még egyszer mosolyogni láthassam… De a lábaim előre vittek, nem fordulhattam meg. Csak este, miután végeztem munkahelyemen mindennel.
Napközben jött két sms tőle. Az elsőt nem hallottam, csak a másodiknál vettem észre, hogy írt! Elcsesztem. Akkor még várt egy választ tőlem, akkor még „beszélni” akart velem… már a reptéren volt, a gép indulása előtti perceket akarta „nekem adni”. Az utolsó pillanatban is üzent. De amint elküldte, máris ki kellett kapcsolnia a készüléket, hiszen már a repülőn ült. Mire felhívtam, hogy elmondjam neki szeretem őt, már csak egy gépi hang beszélt hozzám. Elkéstem. Dühös voltam magamra.
Miért halkítottam le telefonom, miért kellett arra figyelnem, hogy egy fontos beszélgetésbe ne pittyenjen bele készülékem hangja? Miért akartam megfelelni másnak? Miért nem azt tettem, amit én akartam? Most már mindegy. Megírtam válaszomat, és vártam. Lestem mobilomat, mikor látom az üzenet kézbesítve feliratot… akkor leszek nyugodt, mert tudom szerencsésen landolt.
Hazafelé jövet azon gondolkodtam, vajon mit írt? Vajon hol találom meg ezt a kis papírt? Még a cipőmet sem vettem le, mikor beléptem a lakásba, rögtön keresni, kutatni kezdtem. A kispárnámon a takaró alatt meg is találtam. Csupa-csupa szép szavak… Amit adtam, azt vissza is kaptam. Szó nélkül. Mert neki is fontos volt mindaz, hogy mosoly legyen arcomon, amikor észre veszem írását. Talán Ő is ugyanezt élte át, mikor soraimat olvasta. Nincs itt és mégis itt van. Mint ahogyan azóta is. Jönnek az üzenetek, e-mailek, skype… A szép szavak, a gondolatok, a vágyak, a jövő tervezése… Nehéz időszak következik, hiszen ő csak februárban tud jönni ismét. Ahhoz, hogy mindaz, amiről mesélt, amiről beszél, amiről ír, megvalósításra kerüljön, ahhoz erre az időszakra szüksége van. Én tervezem, decemberben bepakolok bőröndömbe, felülök a repülőre és meglátogatom. Akkor máris nem négy hónapot kell várni a viszontlátásig, csak kettőt. És abban is reménykedem, hogy mindaz, amit olvasok tőle, kitart mindaddig, amíg újra találkozunk. Mert most még szinte természetesnek mondható, hogy szép sorokkal örvendeztet meg. De mi lesz a távolabbi szürke hétköznapok alatt? Amikor egy esős esernyő nélküli, elázott nap után csak az üres lakás látványa fogad, amikor a reggeli kávénkat egyedül szürcsöljük… Akkor is segítenek a megélt, átélt napok, az az érzés, amitől Ő olyannyira félt, amit Ő blokkolt, és ami hirtelen, mint a vulkán feltört, a hiány, a vágy… szóval minden.
Mindenesetre megígértük, nem játszunk egymással. Épp ezért úgy kevertük kártyáinkat, hogy tiszta, őszinte lapokat ossztottunk ki.
Már csak rajtunk múlik bedobjuk e és új lapokat kérünk, vagy azzal amink van, okosan pókerezünk.
Aki igazán ismer az tudja, nem szeretek veszíteni, royal flössre játszom, mint ahogyan Murat is.