Ez övön aluli volt!

Elfáradtam, főleg idegileg, de legalább élek! Forog minden körülöttem… és én csak némán nézem, lábaim letapadva, mozdulni nem bírok, csupán állok, látom az örvény kíméletlenül közeleg, jön, elsodor, felkap… majd talán el is nyel… Hiszek a spirituális dolgokban, tudom véletlenek nincsenek… ez a mostani sem ennek a számlájára írható. Amióta megtörtént, amióta átéltem, a magyarázatot megkaptam, és most már utólag azt írom, látom az összefüggéseket.
Tudatában vagyok, hogy a kéziféket nekem kell behúzni, különben megteszi más helyettem…
Mindenhol gondok, problémák, kérések, tanácstalanságok… és a szál örökkön egy helyre fut ki… hozzám.
Ez nem egy hét hozadéka, nem egy hónap hozadéka… de nem ám. Jóval régebbi a kiindulási pontja.
Látszólag élvező dolgokat tettem, hiszen segíteni mindig jó, aztán most meg kiderül, ott mélyen legbelül ez az egész másképpen lett belém égve. Ahol mindig csak az adni, segíteni, figyelni, hallgatni, beszélni, menni, tenni létezik, ott egy valami örökre elveszik: önmagam.
Jelen pillanatban elnézést mindenkitől, de nem kérek tanácsokat, nem kérek privát leveleket, most nem. Ez az én utam, rajta segítőkkel, és tudom, a harcot nekem kell megvívnom. Egyedül nekem.
Napok óta nem vagyok jól. Feszít a feszültség, ezáltal még jobban kattog az agyam, sírni volna jó, ami talán segítene a megkönnyebbülésben, de nem megy, most nem… akkor mi marad? Robbanni fogok, érzem. Na de mikor? Már három napja a fejem is szétmegy… valami történjen már!
Ebben az állapotban, általában a mellékhelység csészéje a végállomás. A fölött gyakorlom az „á” betű kimondását. Ezt a pontot várom, de nem jön, nem ez történik.
Az élet, jelen pillanatban nem így jelzett, nem így üzente, hogy állj meg, pihenj, légy ok, hagyd abba a sodródást, önmagad élete a legfontosabb… most a szeretteimen keresztül kaptam üzeneteket. Ráadásul mindez nem csak nekem, de nekik is fájt. Ez igazán övön aluli ütés volt!
Azóta ugye ahogy írtam is, külső segítség útján megkaptam a történések magyarázatát. Nehéz elfogadni, de mást nem tehetek! Rendben rá kell lépni erre.
-"Hahó, odafönt, értem én mit akartok, megértettem, most már legyen elég, ne bántsatok senkit! Miattam meg pláne ne! Tudom, óriási, üvöltő jelzésekre van szükségem, ugyanis makacs és önfejű vagyok önmagammal kapcsolatban… de hé, már látom, már értem… és megfogadom! Kérlek, legyen elég!"
Pénteken sebek tépődtek fel bennem, átsírtam az éjszakát. Murat először némán hallgatta mindazt a panaszáradatot, ami bennem felgyülemlett, majd részletesen kibeszéltük minden egyes pontját. A távolság végetti tehetetlen düh tudom, nála is rátett egy lapáttal, pedig napok óta ott is csak gondok kerülnek felszínre… Mindezek mellett segíteni szeretne, de nem tud, ebben a helyzetben ez most nem megy…
-"Honey, mire volna szükséged?"
-"Nem tudom..."
Nyugtalanul, zaklatottan alszom, szívem szúr, forgolódom… rossz éjszakát hagyok magam mögött, fájdalmasan rosszat.
Reggel a tükörben egy másik lány néz velem szemben. Bedagadt szemek, karikák körülötte, alig élek. Vonszolom magam, de mennem kell, így is késében vagyok. Ezt az arcot viszont el kell tüntetnem, muszáj sminket felvinni, hiszen a vak is látja, ha rám néz, itt nincs minden rendben, és egy valamire ma nem vágyom: a miért kérdőszóra.
Mindenem megvan, illetve a telefonom. Azért még visszalépek, töltőről leveszem… nem fogadott hívás, plusz üzenet. Semmit nem hallottam, ami nem csoda, hiszen lenémítva. Napok óta csönddel veszem körbe magam, csak a némaságban érzem a megnyugvást.
Barátnőm keresett és ő is üzent. Nekem most erre nincs időm, később, ha autómba beülök. Gyorsan átnézek mindent, hajvasaló kihúzva, halnál minden bekapcsolva, villanyok leoltva, kulcsok, iratok, telefon… irány a mélygarázs. Tárcsázok, kicsöng. Hallom Virág hangján itt valami nincs rendben. Sokadik noszogatásomra végre belekezd.
-„Éjjel veled álmodtam… a szíved vitt el, meghaltál. Láttam a helyeket, ahol együtt jártunk, beszéltem anyukáddal, ott voltunk a temetéseden és éreztem a fájdalmat, üvöltöttem, zokogtam… még akkor is ez volt bennem, amikor felébredtem. Gábor nyugtatgatott, ez csak egy álom, minden rendben van veled. De megnyugodni csak ebben a percben tudok.”
Hirtelen elszégyellem magam hiszen nem azonnal, hanem csak percekkel később adtam életjelet... de hát honnan tudtam volna, hogy ilyen nagy a baj.
Vonalat bontunk… haladok tovább, csöndben, némaságban. Zenét sem kapcsolok, érzem, most az sem segítene… Még egy fura jel. Ez ma már a második. Ugyanis vezetés közben én szeretek énekelni. De ezen a reggelen inkább az autókra és az útra koncentrálok.
Hirtelen látom oldalról közeledik egy folt. Mi van? Ez belém jön, ez kilök... Századmásodperc alatt előre tekintek, egy autó imént elhaladt, most nem jön semmi, áttérek a másik, vagyis a szembe sávba… Ha az az autó később megy el, ő pedig akkor jött volna át... de ebbe belegondolni sem merek. A hibás észleli mit tett, elnézést kér… én már csak egyet akarok, épségben megérkezni, ugyanis mindenem remeg...
Bátyáméknál gyerekeknek desszertet készítek. Sosem hibázok benne, most igen. Cukor helyett sót használok… kezdhetem az egészet elölről. Ideges vagyok... kés közvetlenül lábam mellett, a földön landol, kiesik kezemből, lábas forró, egyik ujjam megégetem… érzem, itt a totális káosz. Beszélgetni sincs kedvem… inkább mennék haza a csöndbe, a magányba.
Ahogy belépek lakásom ajtaján máris kezem a laptophoz nyúl… Murat online, jön is a kérdés:
-„Honey hogy vagy?”
-„Hogy lehetnék? Virág álmában meghalok, majdnem karambolozom, kés a lábam mellett, ujjam megégve, édes helyett a sóst használom…”
-„Mi van? Mi történt Virág álmában? És a kés...”
-„Meghaltam.”
-„Az nem lehet, hogyan?”
Elmesélem, ő ledöbben, hangja elakad… aztán lassan belekezd.
-„Honey, én is azt álmodtam, de nálam késsel történt. Éreztem a fájdalmat, üvöltöttem, zokogtam… még akkor is ez volt bennem, amikor felébredtem. Már reggel hívni akartalak, de megnyugtattam magam, ez nem történhetett meg veled, hiszen csak álmodtam.”
Ebben a pillanatban jelez a csöngöm, megjött Kata. Lassan indulunk, de még Murat arra kér, ne üljek volán mögé, ne menjek semerre… nem adok neki ilyen ígéretet, hiszen ma még célunk van.
-„Nem én vezetek, de amint hazaérek, jelentkezem, ezt viszont megígérhetem."
Dolgunk végeztével gyorsan beülünk a szokásos cukrászdánkba egy kávéra meg sütire, jól átbeszéljük a mi, miért, miért most és hogyan… meg a többi mondatokat.
Aztán sötétedik, hazafelé lépdelek. Levegőre vágyom és tudom még egy telefonhívás ma hátravan.
Anyuval az elmúlt napokban néha ingerülten beszéltem, nem akartam bántani, nem akartam sérteni… őt nem. Mély levegő, tárcsázom, elmondom neki nincsen semmi, csupán elfáradtam, feszült vagyok… ráadásul itt ez a két álom… rettenetesen nyugtalanít...
-„Micsoda? Én is rosszul aludtam és éreztem veled van baj…”
Hidegzuhany! Ilyen nincs. Három ember, három különböző helyen, egyazon éjszakán. Fájdalmak, érzések, könnyek… Padlót fogtam. Tudtam mindennek jelentősége van. Az autónak, az álmoknak, a számoknak, a mai „produktumaimnak”… Ha ez nem velem történik meg, el sem hiszem.
Este a fürdőszobai tükörben látom, egy meggyötört, szinte élettelen arc, rémülettel, mosoly nélkül, fakón… és...fél fülbevalóval tekint vissza. Igen, még ez is. Látom elhagytam a felét. A kő, ami oly szépen ragyogott benne, kiesett. Én is elvesztettem fényemet, kifakultam, megtörtem…
-"Hé odafönt... mi van még? Elég! Halljátok! Elég volt!"
Pontosan értem, ha az út végén csak a szokásos hányás lett volna, egy-két napot pihenek, aztán mindent folytatok ott, ahol abbahagytam… ezeket a vizsgákat folyamatosan elbuktam, megérkezett a drasztikusabb felszólítás, megtalálták a kulcsot hozzám... Megértettem, tudom mi a feladatom.
-„Szóval Honey, mire volna szükséged?
Hogy a legjobban mire?
-„Két hét szabadságra, egy repülőjegyre… mert elfáradtam, főleg idegileg, de legalább élek!"

Ui: na még ez is. Reggel felszállok a villamosra, beszélek telefonon és egyszer csak egy hangos felszólításra lettem figyelmes. „Áramkimaradás végett megállunk.” Oh, de jó, tehát ma is feszült vagyok… :)
Bent a munkahelyemen kinyitom a facebookot, első ami megüti szemem egy videó, címe: "Halál érintése".
Na most már tényleg elég! Mosolyt akarok, vidámságot… de legfőképpen az agyamat kikapcsolni és pihenni!

Igazi focimeccs San Marió ellen

Csörög a telefonom.
- Figyu, eljössz velem a pénteki válogatott meccsre?
Na most ilyenkor mit mond egy keresztanya a 8 éves keresztfiának?
- Igen.
- Szupeeer!
- És tudod hol lesz? A legnagyobb stadionban, ami Budapesten van.
- Nagyobb, mint amiben együtt voltunk a lovas show-n?
- Nagyobb.
- Nagyobb, mint amiben együtt voltunk a motoros show-n?
- Persze, hogy nagyobb, mert az ugyanabban, az Arénában volt. Ez szabadtéri lesz, kérlek, öltözz fel melegen. Ha lehet, még harisnyát is húzz magadra, úgysem látja majd senki, de neked meg jól fog jönni az esti hidegben egy kis plusz meleg.
Bevallom őszintén a lelkesedésem nem volt akkora, mint amekkorának hallatszott a telefonban, de mit tehet ilyenkor az ember? Megy és kész.
Hűvösek az esték, a meccs sem lesz fenomenális, telt ház sem lesz… jobb lenne itthon, a kanapén elnyúlva, meleg pokrócomba beburkolózva végig unatkozni ezt a 90 percet. Helyette hidegben, pár ember közt majd kiabálhatjuk a hajrá magyarokat.
Zsombor a meccs napjának reggelén már úgy ébredt, hogy ő ma igazi focimeccsre megy, mindenkinek ezt újságolta. De ekkor még várt rá az iskola, aztán egy foglalkozás, majd gyors öltözés… szerintem élete leglassúbb napján volt túl, mire azt mondhatta: irány Budapest.
Picit messzebb álltunk meg a bejárattól, de amíg lépdeltünk a kapu felé őt figyeltem. Izgatottság tükröződött arcán! Tátott szájjal nézte, ahogyan a sok szurkoló jön-megy keresztbe-kasul át az úttesten, nem érdekelték a szabályok, fittyet hánytak a rendőrökre… itt biza meccs lesz.
Bejáratnál kezét kezembe tette, picit szorította is, talán a félelem, hogy elveszíthetjük egymást, egy csöppet most dominált nála. Elindultunk befelé.
Aztán jött számára a következő meglepődés, a motozás. Ő ilyet még nem hogy nem élt át, de nem is látott. Kérdőn rám tekint, most mit kell csinálni… mindent rendben találtak a biztonsági őrök, átjutottunk a forgós beléptetőn. Rögvest felnézett a stadionra, melynek még az aréna vagyis a pálya részét nem láthatta, de már ekkor annyit mondott:
-„Uh, apám én ekkora stadionban még sosem voltam. Hu, de izgulok…”

Szinte hallottam, ahogyan a szíve hevesebb ütemet diktál, ő pedig egy gyorsabb menetelésre kapcsol lábaival. Ha tehette volna, azonnal felfut a hosszú lépcsőn, hogy minél előbb meglássa hol is van valójában. De a tömeg látványa visszatartotta, na meg a kezem sem engedte a szorításból. Közelítettünk a fények, vagyis a lépcső teteje felé, ő már bakkecskeugrásokkal gyorsította lépteit, végre megpillantotta a zöld gyepet. Leírhatatlan, ami akkor lejátszódott benne. Mint amikor valaki megnyeri a lottó ötöst és nem tudja, most mit is kezdjen hirtelen örömében. Fusson, megálljon, óriásit kiáltson, átöleljen mindenkit… talán mindent egyszerre.
Miután megtaláltuk szektorunkat, feltűntek a barátai is. Először mellém ült le, mozdulni sem akart, majd kábé másfél perc múlva már csak a hűlt helyét találtam. A focistársak közvetlen közelében mégis jobb a kilátás :)

Elindult a meccs, és felharsant a hajrá magyarok, meg a a ria, ria, Hungária… gyermekkorom emlékképei jelentek meg szemeim előtt. Édesapám volt az, aki vasárnaponként megfogta kezeinket bátyámmal és vitt minket rangadókra. Nem titok, Szentendrén nevelkedtem, gyerekkoromat itt töltöttem, majd mikor már kirepültem a családi fészekből beköltöztem Budapestre… szóval abban az időben ennek a városnak a csapata NB II- NBIII. -as bajnokságban játszott, és szinte kötelezőszerűen minden mérkőzésen mi ott ültünk a lelátón. Ez engem nem kötött le, de a mogyorós csoki, amit ilyenkor kaptam a bácsiktól, na az viszont igen. A labda egyébként is központi szerepet töltött be életünkbe. Ha kirándulni mentünk vittük magunkkal, ha nyaraltunk, sosem felejtettük otthon, ha csak gyereknapra mentünk, akkor is velünk volt…
Pénteken csak úgy potyogtak a gólok 1-0, 2-0, 3-0, 4-0; mindet mi lőttük az első félidőben. Volt sok kiabálás meg örömünnep. Zsombor és barátai percenként ugrottak fel a székükről és csaptak egymás tenyereibe… élveztek minden pillanatot!
Aztán a második félidőben is elkezdték „fiaink” a gólgyártást, és ismét négyet lőttek. Közben azért a gyerekek nem hagyták szó nélkül a támadások meneteit, „nagy” taktikai bekiabálásokkal irányították a csapatot. „Add ki a szélre, lőj már… na… ez szép volt.” Valóban az volt, de még szebb lett volna, ha válogatottunk egy erősebb ellenfél ellen tudja ezt a teljesítményt produkálni. Mérkőzés lefújása után Zsombor azonnal mellém szegődik, keze ismét kezemben… lépdelünk kifelé.
- Én nem is tudtam, hogy mi ennyire jobbak vagyunk San Mariónál.
- Kinél?
- San Mariónál!
- Valóban sokkal jobbak vagyunk, de nem San Mariónál, hanem San Marinonál.
- Jaaa. Ez olyan igazi foci volt, és én úgy izgultam, hogy mi lesz, kikapunk vagy nyerünk, vagy hogy egyáltalán milyen is élőben, de most már tudom, szuper volt. A szívem olyan gyorsan vert, hogy azt el sem tudod te képzelni. Nagyon éveztem az egész hangulatot. Ugye legközelebb is kijövünk?
Na, erre mit lehet a mai nap után felelni?

Kidobtam egy tízest az ablakon

„…Van saját mókusunk, akik minden reggel 8-kor megjelennek mogyoróért, mindig adok nekik :) tök cukik.”- írta egyik barátnőm külföldről. Persze képet is csatolt, hogy arcomra mosolyt csaljon.
„…Ez a mókus nagyon édes! Én is akarok egy ilyet ide az udvarba. De nem jön. Helyette időnként nyuszit látok amint ugrabugrál… igaz idén már nehezebben tette, mert elhízott. Még valamelyik húsvétről itt maradt...
Egy állat mégis befészkelte magát hozzám. Múlt héten a nagy rohanásban picit próbáltam megpihenni, ülök a kanapémon, természetesen közben beszélek telefonon, lenézek a parkettára, mi illetve ki néz velem farkasszemet, na? Egy kisgyík. Nem is értettem, hogy került a növényeim mellé le a földre. Egyáltalán hogy került be a nappalimba?
Tudod, nagy virág kaspóim vannak, na ott bújt meg, ráadásul kinézte magának a legjobban terebélyesedő, már a parkettát lassan csapdosó páfrányomat. Ott próbált észrevétlen maradni addig, amíg meg nem mozdultam. Ha jobbról észlelt veszélyt, visszalépett, ha látta lendül a kezem, azonnal odébb állt. Szinte körbe-körbe kergettük egymást. Néha elhúztam a leveleket, néha már a kaspót… mindig láttam merre szedi a tappancsait, de mire felemeltem a buja növényzet egy részét, továbbállt. Azért el tudom képzelni az ő szemszögéből mindez hogyan nézhetett ki. Egy nagy óriás a közelében, őt figyeli, majd egy árnyék, rögvest utána egy doboz hirtelen bombaként próbál ráesni…
Ez a kis apróság eszméletlen fürge volt, eléggé meggyűlt vele a bajom. Ne kérdezd hogyan, valamint hányadik alkalomra, de azt tudom az idegkimerültség vége felé csak sikerült a dobozt rádobnom.
-„Oké megvagy, első probléma megoldva, na de hogyan emellek fel?”
Basszus. Majd rájöttem, papírlap fog segíteni. Becsúsztattam a vékony lapot, és egy őrült gyors mozdulattal felfordítottam, végezetül századmásodperc alatt rácsaptam a doboz tetejét.
Ezt így leírva abszolút egyszerűnek és könnyűnek tűnik, de mire rávettem magam, hogy ezt a mozdulatot megcsináljam ismét eltelt vagy tíz perc. Tudtam, ha hibázom, jöhet a következő felvonás, ami nehezebb lesz… Na mindegy, a lényeg sikerült. Utána úgy voltam vele, amelyik ajtón bejött, ott is megy ki. Kiálltam a teraszra, és a második emeletről lepottyantottam a lenti nagy sövény tetejére. Lehettem volna gonosz és a betont is választhattam volna, de azt azért mégsem. Simán túlélte ezt a pár másodperces zuhanást, így megadtam az esélyét annak, hogy más is oldja meg a leckét.
Hogy hogyan kerülhetett a lakásba? Egész nap szellőztettem és ez a kis lökött gyík felmászott a falon, megérkezett a teraszra, aztán meg egyenesen kotródott be a nappaliba. Gondolhatod, hogy én ennek nem örültem úgy, mint te a mókusnak.”
Utána néztem a neten ennek a gyíkfajtának. Nem esküszöm meg, hogy ő volt, de lehet…
„Gyíkoktól szokatlan módon a fali gyík fajtársai közvetlen közelében, már-már kolóniákban él” – oh remek, tehát lehet a tesója fog őrült gyorsasággal keresgélni a szemem láttára egy eltűnt családtagot.
„bár ez csak a nagy egyedsűrűségre vonatkozik, kapcsolat nincs az egyes példányok közt. A faj elsősorban ízeltlábúakkal és kisebb férgekkel táplálkozik.” Jobb, mint a porszívó, ami néha elnyel egy-két pókot. Át kellett volna ezt az egészet jobban gondolnom. Hirtelen cselekedtem.
„A téli álmot meglepően későn, október végén kezdi, és április eleje-közepe táján bújik elő száraz, fagymentes rejtekhelyéről.” Jaj, ez jött előkészíteni az ágyikót? Vagy egy egész család már ágyban, ő meg még kifutott valamiért?
„Gyors mozgású, kitűnő falmászó.” Na ezt alátámasztom.
„Szaporodása: A május elejére eső párzási időszakban kisebbfajta harcok dúlnak a vetélytárs hímek között. A megtermékenyített nőstény július végén 2-8 tojást rak, melyeket a kövek közé, sziklák alá rejt. A tojások augusztus-szeptember fordulóján kelnek ki.” Remélem nem nálam történt meg mindez! Azt hiszem ez lehetetlen, hiszen lassan aludni kellene mennie… ennyire nem maradhatott el a többiektől.
„Kezdettől fogva önállóak. A felnőtteknél általában 1-2 héttel később vonulnak téli pihenőre.” Tehát apuka és anyuka még aktív lehet… ugye nem nálam?
„Védettsége: Ugyan nem gyakori, de széles körben elterjedt, és jó alkalmazkodóképességű faj… Magyarországon, mint minden hazai kétéltű és hüllő, a fali gyík is védett. Eszmei értékét 10 000 forintban szabták meg.”
Na, basszus, ha ő az volt, kidobtam egy tízest az ablakon.

Morzsaparti, avagy Virág születésnapja 3. rész

Vasárnap reggel az összes porcikám fájt… volt is miért, de nem bántam. A szürke hétköznapok után, melyek akadályokkal vannak végigkövezve ez a kis görbe este igazán mindnyájunkra ráfért.
Hajnalban azzal tértünk haza, hogy ma még morzsapartit rendezünk.
13.30-kor szűk kis csapatunk ismét összeszedte magát, az ünneplőst átcseréltük a játszós ruhára és újra találkoztunk. Amikor beléptem az első gondolatom Szinetár Dóra egyik régi slágerének pár sora volt: "... buli után most takarítás, mégszép, bárhova nézek kitör a frász!"
De hát mi csináltuk, mi is teszünk rendet... Helyére kerültek a székek, az asztalok, az üvegek, tányérok, poharak elmosva… ki frissen, ki másnapos fájó gyomorral tette a dolgát, szépen haladtunk a ránk váró feladatokkal. Míg a többiek ezzel foglalatoskodtak én még frissen kirántottam az előző napról megmaradt bepanírozott dolgokat, majd asztalhoz ültünk és ott folytattuk, ahol abbahagytuk.
Úgy csapott rá a sült malac zsírjára a társaság, mintha egy hete nem ettünk volna semmit… Hirtelen lett friss kenyér, előkerült az elmaradhatatlan lila hagyma… no meg persze a maradékok is. „Uh ez ma is isteni, ezt tegnap meg sem kóstoltam, adjál mááár… ebből szedjél nekem …”

Mikor úgy a vége felé járhattunk jött a sokk:

"- A tiramisuval még meg kell birkóznotok." – figyelmeztetett Virág.

"- Uh, basszus tényleg. Na jó, figyu csomagolsz is?"

És igen, kis elemózsiás dobozokba kerültek az isteni étkek, mert annyit főztünk, hogy egy egész hadsereget elláttunk volna egy heti élelemmel. Igaz a társaság is tud enni, de azért ez számunka is kihívás lett volna, a gyógyszercégeknek meg pláne. :)

Teli szájjal mi persze beszélünk, így evés közben felidéztük a sok nevetésre indokot adó hajnali történeteket, megnéztük a fényképeket és konstatáltuk annál is jobban sikeredett ez a születésnap, mint ahogyan Virág azt anno elgondolta.

A jól megérdemelt fáradtság ezen a napon nagyon kiült az arcokra... elfáradtunk. De minden egyes mozdulat, minden egyes perc amit a szervezéssel töltöttünk nem történt hiába, hiszen ennek a lánynak születésnapja volt! És mi szeretjük őt, de nagyon!
Mivel ismétlés a tudás anyja ezért a minap már arról beszélgettünk mi legyen a következő alkalom, mit ünnepeljünk meg hasonlóképpen.
Karácsony? Szilveszter? Á, mindkettő messze van! Ezek az indokok kiestek... Na nem aggódom, nem lesz baj a megoldással :) ez nem az a társaság, akin egy ilyen egyszerű feladvány ily könnyen kifogna. Virág szülinapját is jól megoldottuk, de még milyen jól!

Könny, szeretet, buli, avagy Virág születésnapja 2. rész

Jöttek a vendégek szépen sorban… én a konyhában még az utolsó simításokat végzem, hiszen a patiszon a cukkini csakis frissen rántva jó… ellenőrzöm malac, máj rendben, semmi sem égett oda, isteni illatok mindenhol. Ahogy kilépek a csapó ajtón, látom a szép számú vendégsereget, akik nagy kerek szemekkel csodálják az étterem díszítését, az étkeket, az asztalokon elhelyezett kis dobozkákat, mely Virág kedves ajándéka mindenkinek…
Alig teszek meg pár lépést, máris egy kedves ismerős állít meg:
- Krisztuka, hát te mikor jöttél, nem is láttalak?
- Ezen ne csodálkozz, mert Kis Virággal tegnap óta itt vagyok. – majd hangosan nevet egy nagyot.
Bármerre nézek mosolygós, vidám arcok, színes csomagok, kacagások, ölelések, mindenki az ünnepeltet köszönti. Széles és ötletes ajándékok terén a paletta.
Egy kis idő múlva Virág mindenkit invitál, a hidegtál, korgó gyomrokra vár.
Aztán mi öten indulunk, kezeimben vaskos könyvek, többiek egyöntetűen előre engem löknek. Beszédet várnak tőlem, de ez ma nem megy, ha most belekezdek valami szépbe, érzelgősbe, nem tudom visszafolytani könnyeim, én fogom elbőgni magam. Ezen oknál fogva nem is cizellálom túl, egyszerűre és rövidre zárom.
- Próbáltunk olyan ajándékot kitalálni számodra, aminek te nagyon örülsz. Ezek pedig nem más, mint a könyvek. Most könyvtárad általunk, kettővel gyarapodik.
Virág azonnal kibontja, kiemeli a vaskos irományokat… meglepődik, a címeknél azonnal megakad: Kis Virág-Világ 1. kötet, Kis Virág – Világ 2. kötet. Erre tényleg nem gondolt… látom, telibe találtunk. Rögvest fellapozza, teljesen meghatódik, szó bennszorul, könny kicsordul… majd magasba emeli: - „Ez a saját blogom, beköttetve.”

Többen el illetve rácsodálkoznak és kórusban azonnal a többi példányszámot követelik…
Aztán jön a mosoly meg az ékszeres doboz… teljes a siker. Pedig ha tudnád drága barátnőm itt még nem ért végett számodra a mai meglepetéssorozat... :)

Folytatódik a csevegés, falatozás, italozás, vidámság… Nézem Virág szeme csillog, látom boldog, nagyon boldog. Végre nem kell álarcot felvennie, nem kell olyan úton mennie, ahol a boldogság csak mellékutcában található… főúton halad, és a legfontosabb, hogy mindezt teszi boldogan.

Sürgök-forgok, jövök-megyek, beszélgetek… tudom így nem lesz feltűnő, ha pár percre köddé válok. Blogolók levelei még táskámban lapulnak, a megfelelő pillanatra várnak, hogy felfedjem ittlétüket. Az italos részen először Napocskát támadom le, újra segítségre kérem.
- Fölolvasnád Ágnes írását? Ő az egyik kedves blogger… folytatnám még magyarázatom, de befejezni már nem tudom mondatom, mert azonnal a választ megkapom.
- Perszeee, mikor nézhetem át a szöveget?
Nem sokkal később megérkezik Virág bátyja és kedves családja. Érzem, Márk sorai rá „várnak”. Olyan katarzis lenne, ha utolsó írásként az ő gondolatai csendülnének fel és mindez a báty szájából. Igen, ez jó ötlet. Természetesen rögvest a tettek mezejére lépek és azonnali sikert be is zsebelem.
Visszaszökkenek Virág látószögébe, mindent elintézni egyszerre nem lehet, mert akkor ez a lány rájön, itt még valami összeesküvés lehet.
Poharak megtöltve, mi elhalkulunk, ő pedig belekezd. „Tudom, most mindenki valami nagy beszédet vár tőlem, de meg sem bírok szólalni…” Szinte remeg a hangja, és a pohár a kezében. Ott áll teljesen meghatódva, nem is tudja, kire nézzen… Szívem szerint átölelném, de sajnos most nem tehetem, ez nem az a helyzet.
Jöhet a koccintás, majd irány az ételes pult, ahol érdekes hangfoszlányokba ütközöm: „Uh, ez tök finom, ezt kóstold meg, jézusom, itt lánykérés lesz vagy miért főztek ennyit, jaj ez a kedvencem, csak keveset szedek ebből, mert még mást is meg akarok kóstolni, ez mivel van töltve… azt hiszem ebből gyomorrontás lesz…”
Csörögnek a kanalak, kések, villák, halkul a társaság, hiszen teli szájjal mégsem beszélünk… igaz ennek a mondatnak a mi asztalunknál az a vége: annyit. :)
Hirtelen Virág kiált: - "Kriszta, most írt nekem Murat!" És a lelkem, szívem melegséggel megtelik, mert tudom ebben nekem is volt egy észrevétlen „üzenet”.
Szék mozdul, látom, újra mennek, ismét szednek, mindenkinek ízlik az étel. Teljes a siker. De jó!
Úgy érzem, most vagy soha, ez egy remek alkalom, a maradék írást a kezekbe varázsolom. Mindenki gyorsban átolvassa a papírokat... van, aki a mellékhelyiségig vonul el, van aki az italos pult mögé szökken…
Virág feláll, középre helyezkedik, aztán belekezdünk. Először az én e-mailem került terítékre, Jutka által. Ebből, drága barátnőm mindent megért, mi zajlik most éppen és hogyan is indult el a történet. Oh, oh, máris látom, csillog a szeme, itt aztán mindjárt egy sós könnycsepp az arcra csordul, az én lelkem pedig örömtáncra perdül. Csöndben hallgat, figyel, némelyik írásnál felnevet, elmosolyodik, aztán ismét szemeit törölgeti… Közben látom, néhány vendég szintén a könnyeivel küszködik…mindenki némán mered a felolvasóra, elgondolkodnak és pontosan tudom a „feladók” mondatai nem csak az ünnepelt szívében érnek célba. Megható, nagyon megható a látvány!
Az utolsó levél után azon kapom magam, nyakamba zuhan, szorosan átölel és zokog. Nem kellenek a szavak, nem kellenek a kedves mondatok, ebből pontosan tudom, és értek mindent. Én sem bírom már tartani magam, együtt sírunk, együtt nevetünk, majd együtt lapozzuk át ismét, a kedves ismeretlen ismerősök sorait.
A sokkból gyorsan a torta ment ki. Irány a hűtő, tűzijátékok a helyükön, villany leolt, mindenki énekel… jöhet a kívánság :) majd a buli.
Erre a táncos mulatságra már csak a szűk kör marad… de a hangulat így is kifogásolhatatlan. Volt itt minden, pálinka tánc, fejrázás, tombolás, pörgetés, forgatás… majd hajnalban táncparkettbontás, hogy pár órával később ismét visszatérjünk...