Minden így kezdődött el, avagy Virág születésnapja 1.rész

Nagy buli volt, de még milyen nagy...
Pár hete összegyűltünk abban a sörözőben, ahol néhanapján találkozunk egy vacsorára, „minimális” sörre, egy kellemes estére… Most is, mint mindig dőltünk a nevetéstől, viccelődtünk és közben folyamatosan ontottuk a szót… Valójában egy dologra kellett a legjobban odafigyelni: levegőt ne végy, mert akkor máris más folytatja mondatodat. Miután hazaértem megcsörrent a telefonom:

- Figyu, Virágnak mit veszel szülinapjára?
- Könyvet, de nem akármilyet. Szándékomban áll blogját megszerkeszteni könyv formájában.
- Szuper, és akkor már tehetnénk a lapokra is valami motívumot.
- Mi a kedvenc virága?
- A margaréta, mint nekem :)
- Pont van is ilyen a gépemen… akkor ha kész vagy vele, küld át e-mailen és minden oldalra ráteszem piciben a lap tetejére…
- Oké, akkor ezt meg is beszéltük, tehát ti is benne vagytok ebben.
Tárcsázom Erikát.
- Jó volt az este.
- Nagyon jó volt! Jön a Virág szülinapja…
- Igen, most beszéltem Zsoltékkal és az volt az ötletem, hogy legyen Virágnak blogkönyve. Meg kinézett egy ékszeres ládikát múltkor mikor még Muratnak vásároltunk.
- Oké, akkor melyik nap megyünk oda?
Hát minden így kezdődött.
- Elnézést kivehetem a ládát a polcról?
- Nem! – mordult rám az eladó.
Még jó, hogy vásárolni szeretnénk, és nem nézhetjük meg, nem nyithatjuk ki, nem tapinthatjuk meg… Most hagyjuk itt az üzletet és a ládikát… Mi legyen? Erikával tanakodunk, majd döntünk az ajándék a legfontosabb, maradunk. Előttünk lévő fiatal pár fizet, végre az eladó kedves arca is előkerül.
- Akkor kiválasztották a dobozt, mert megmutatnám?
Természetesen melyikre sikerült ráböknünk? Tíz perc keresgélés után kiderült, arra, amelyikből még a raktárban sem létezett több. Nem szeretem az utolsót sehol sem megvásárolni, de most nincs más választás, ezt visszük. A doboz tökéletes, de tudom, mi sietünk és gravírozást szeretnénk rá, ami plusz egy óra, ezért gyorsan találok némi hibát rajta. :) Magyarázni azt nagyon tudok, a semmiről is. Mikor már lyukat beszéltem az eladó hasába, még egy lapáttal ráteszek, felveszem a legpofátlanabb arcomat:
- Nem lehetne előre venni minket a gravírozásban?
Az eladó teljes megrökönyödéssel néz rám, erre már ő sem tud mit felelni. - A fiúktól függ, akik ezt a munkafázist végzik.
Óóó… sima ügy. Hogy miért?
- Hello, ugye emlékszel?
- A tappancsos?
- Igen! Igen! Igen!
Muratnak pont ő gravírozta a tappancsos ajándékot és már az akkori kérésemnél picit fennakadtak a szemei. De teljesen meglepődve akkor volt igazán, amikor Virággal átvettük az irányítást, vagyis beléptünk a pult mögé és a számítógépén megterveztük a formát, a feliratot… mindent. Pedig az üzlet azon részén csak ők mozoghatnak. Nu mindegy, minket elfelejteni nem nagyon lehet.
- Ismét gondom volna. Baromi gyorsan ezt a nevet a doboz tetejére kéne rágravírozni. Nem tudok egy órát várni… ugye megteszed… légysziiiiii.
És megtette. Sőt, még kártyát is kaptam, most már olcsóbban vásárolok náluk. Mindezek után érthető, hogy Erikának az álla esett le az üzletben, de nálam az elégedettség dominált.
Majd eljött Joe Black. Na jó neeeem, eljött vasárnap, második kötetet szerkesztem Virág blogjának. Ahogyan tologom a sorokat, a kommenteket, megpillantok néhány blogger személyes e-mail elérhetőségét… és egyszer csak bevillant. Mi lenne, ha felkutatnám azokat a bloggereket, akiket Virág kedvel, illetve akik őt kedvelik… és, és, és…
Nyomozás indul, keresőprogram gyors átfuttatása a szerkesztett könyvön, kiket találok meg… nem sok. Klikkelek a blogra, azon keresztül pedig az írásokra, profilképekre…. Nincs meg mindenki. De én beszélni szeretnék velük! Oké, jöhet egy csel és öt miatyánk :) Régi bejegyzéshez beillesztem levelem, mint komment, kérem, amint elolvasta, töröljön.
Jöhet a levél:
"Sziasztok,
Először is elnézést a többes számért, de ez a pár sor több bloggernek íródik.
Kis Virágnak, http://kisviragvilag.blogspot.com/ akit ti is olvastok az interneten, szeptember 25-én lesz az X. születésnapja.
Mivel kedvel benneteket, ezért szándékomban állt egy meglepi bulit összehozni neki, ahol számítottam volna rátok is, de megkért, had szervezze meg saját születésnapját... így ebből következik, meglepetésem mellőzve.
De! És itt jön a de. Arra gondoltam, ha péntek délig (szeptember 24-ig) a krisztuka76@gmail.com címre küldenétek egy kedves gondolatot, egy bejegyzést, egy szerkesztett oldalt, egy személyes levelet, vagy bármit, ami Kis Virágnak kedves ajándéka lehetne tőletek, akkor én azt kinyomtatnám és a szombati bulin a kezébe adnám, így mégis sikerülne az általa szervezett összejövetelre becsempésznem benneteket. Egyébként is vele lesztek, ha akarjátok, ha nem, mivel az egyik ajándéka saját blogja, könyv formában. Ebbe nem csak az ő írása került bele, hanem az összes komment is :)
És még egy, ha lehet, szombatig erről senki ne tegyen közzé írást :)
Előre is köszönöm mindenki idejét, türelmét és megértését.
Várom az e-maileket.
Ismeretlenül is üdvözlök mindenkit
Varga Kriszta / Krisztuka
Ui: Ha tudjátok Virág olvasóinak e-mail elérhetőségét kérlek küldjétek el azt is nekem, mert lehet valakire nem fogok rábukkanni... Inkább kétszer legyen meg a cím, mint egyszer sem.
Már majdnem pirkad, amikor elkészülök a könyv szerkesztéssel, átküldöm e-mailen Katámnak, feladata kiosztva... teljes megelégedéssel zárom gépem, kapcsolom a villanyt és mosolygok. Látom, ahogy Virág örül, könnyezik, szipog, egyszerre mindenkit magához szeretne húzni, át akarna ölelni.

Hétfőn hajnalban az első ünnepélyes gondolatsor máris levelesládámban, Ágnestől. Szuper! Aztán alig múlik el 8 óra és jön a következő e-mail: "Kommentedet töröltem, amit kértél hét végéig megpróbálom teljesíteni…". És én mosolygok, örömködök, mert tudom össze fog jönni a meglepetés, a bloggerek segítenek nekem. De jó, de jó, de jó. Levélváltások az iwiw-en is, ígéretek bezsebelve…

Kata hétfőn máris készen, hozza nyomtatva az általam megszerkesztett kéziratot. Ezt este Zsolt kezébe nyomom, ő intézi a köttetést. Azt hiszem jól haladunk :)

Kedden tárcsázom Gábort, aki nem más, mint Virág kedvese:

- Mit tudsz a tortáról?

- Tortáról?

- Igen, nem hoz senki? Valójában nekünk kellene...

- Nekem Virág azt mondta, hogy valaki biztosan rendel a társaságból.

- Jó, akkor ez most ránk vonatkozik... milyet rendeljek?

Aztán szerdán nagy bevásárlás Virággal…. Majdnem három órán keresztül válogatunk, pakolgatunk a kosarakba, minden kell a szombati bulira… Aki ismeri Virágot, az tudja róla, hogy valamit vagy jól, vagy sehogy. :) Végül aztán aznap csak félig teljesítjük küldetésünk, mivel mégsem kaptunk meg mindent… és a zöldségek, húsok majd csak szombat reggel kerülnek tulajdonunkba, mert azt csakis frissen!
Csütörtökön aggódom… megakadtak a levelek, nincs mit nyomtassak…Most mit tegyek? Írjak nekik, vagy bizakodjak… Mi van, ha valaki elfelejtette, majd később a homlokára csap, és sajnálkozva mondja: kifutottam az időből. Jó, írok.
"Sziasztok,
Remélem nem okoztam nagy fejtörést levelemmel és nem felejtettétek el holnap (péntek)délig a krisztuka76@gmail.com (azaz arra, amiről érkezik levelem) elküldeni Kis Virágnak kért pár soros születésnapi soraitokat. Ne neki írjatok, mert ez egy plusz meglepetés volna számára, hogy személyesen kézbesítem soraitokat, így Ti is vele lennétek ezen a jeles napon.
Mivel nem kaptam visszajelzést, hogy küldöm, vagy nem áll szándékomban írni, vagy menj a fenébe… ezért bátorkodtam egy emlékeztető üzenetet küldeni azoknak, akiknek köszöntői még nem értek célba.
Még egyszer köszönöm, hogy támogatjátok soraitokkal Kis Virágnak szánt egyik meglepetésem.
Krisztuka /Virág egyik barátnője"
Aztán Krisztukából úgy éreztem átmentem varázslóba, aki elmondta a varázsigét és máris sikerül neki a trükk. Szépen sorban érkeznek a levelek, a csatolások, a gyönyörű írások, a versek… Csütörtökön mégsem mondtak csütörtököt :)
Éjjel gondolkodom, vajon mindenki tudja a dolgát barátok közt is? Iziben egy kör e-mailt elengedek:

"Sziasztok,
Egy gyors kérdés: Hogy áll a könyvnyomtatás?
Emlékeztető: két bölcs mondat :) Egyik kútfőből, másik pedig egy idézet... ugye ezek sem merültek feledésbe és készültök :)
Kriszta"
Hogy miért két idézet? Mert a blogkönyv két kötetes és könyvet nem adunk át úgy, hogy nem írunk bele saját kezűleg semmi okosságot. Így elosztottuk egyiknél segítségül hívjuk az okos és bölcs embereket, a másik kötetnél pedig megpróbálunk mi magunk is azzá válni.
Péntek reggel első dolgom az e-mailek átnézése. Látom Zsolt írt, gyomrom picit görcsben. Mi van, ha azt olvasom, nem sikerült elintézni, nincs kész… Krisztaaa, hol az optimizmus? Elő vele de gyorsan. Holnap buli. Nagy levegő klikkelek.
"Hahhóóóó!
Pont ma akartam írni Neked, hogy tegnap elkészült a könyv, és tök jó lett.
Az idézeten törjük fejünk, majd beírjuk. Ma átvigyem Neked, vagy elég holnap?
Mikorra kell menni holnap?
Pusza: Zsóóóóóóó és Kata"
Uh, akkor ez az ajándék is kipipálva. Szuper!
Erika egy sorosa is beesik: „Jajajajajajajjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjde….meglesz….”
Na azért, csak el ne csússzak valamin. Azt szeretném, minden jól sikerüljön. Közben jönnek a bloggerek levelei is… Kezdem ismét a szerkesztést, szép képeket csatolok rá, vagy mellé, írok, keretezek, nyomtatok… bosszankodok, kidobom… de mindennel elkészülök.

Péntek kora délután, telefonom csörög, anyukám rossz hírt közöl, sír, zokog... A buli részemről lefújva, a család az első és ha menni kell, hát megyek, nincs mese, max. valaki beugrik "szerepembe", Virág megértené döntésemet. Közben másik telefonom is csörög, Gábor az, de ebben a drámai helyzetben csak visszahívást ígéhetek. Anyukám még vonalban, befejezzük a tanakodást, megbeszéljük a problémát, végül nem megyünk sehová. Gábort tárcsázom, aki nem győzött kivárni, így a problémát egyedül, de megoldotta. :) Huh, ez is kipipálva.

Utolsóként jövök el bentről, bloggerek leveleit leszámolom, e-maileket megnézem nehogy valakit kifelejtsek... irány haza, mindjárt találkozunk.
Már a finishben érzem magam, aztán ahogy az lenni szokott, menetrendszerűen beüt egy kis gikszer. Még egy e-mail beesik… én már itthon, nyomtató sehol, pedig most lenne a legnagyobb szükségem rá. Na mi legyen? Autóba bevágódni, legnagyobb dugóba visszamenni... ha ezt teszem, elkések. Áááá telefonos segítség kell:
- Zsolt, ha ebben a pillanatban átküldök egy levelet kihúzod nekem színesben?
- De nekem otthon csak fekete fehér patronjaim vannak, itt bent meg nem tudok nyomtatni színeset most.

- Oké, semmi baj megoldom, este átugrom az ékszeres dobozzal és a könyvet is megnézem, aztán írom majd az idézeteket is.
- Rendben, éjfélig fent vagyunk, bármikor jöhetsz.
Tudom pofátlanság, de tárcsázom Virágot. Ő fog megmenteni, hát ehhez tényleg pofa kell :) Iszonyú a háttérzaj, mindenki mulat… na nem őt ünneplik, csupán céges bulit tartanak.
- Most nem veled akarok beszélni, add légyszi Napocskát.
Felnevet, hiszen számított rá, hogy összeesküvést szervezek, de tudom a tartalmat tekintve igencsak messze jár az igazságtól.

- Napocs nyomtatni kellene, de színesben, és a kész lapot, holnap a bulira hozd már magaddal, de ne hajtsd össze!
- Ez nem fog menni, biciklivel vagyok…
- Semmi baj, akkor tedd bele egy nagy borítékba és add oda Virágnak, én úgyis mindjárt találkozom vele… megyünk termet díszíteni, lufit fújni… a holnapi főzésre előkészülni…"
Hát így történt, hogy az utolsó írás is kézbesítve lett nekem. Hogy Virág fejében mi lehetett ekkor? Talán az, hogy, régi fényképek montázsolt képsorozatai holnapra... bloggerekre egy másodpercet nem gyanakszik :)

17.30 nagyüzemben elkezdjük a főzést… Hogy hány félét és mennyit? Csak egy kis ízelítő: hidegtálon sonka és sajttekercs, kosárka tésztában juhsajt, benne zöldségek, sörös malacsült, parajos, gorgonzolás lasagne, olasz tészták, baconbe tekert csirkecomb, baconos máj, oldalas, cukkini, patiszon... különféle köretek, saláták... vegáknak is külön főzve, a tej érzékenyeknek is „saját” alapanyagokból összeállított étlapsor…na, had ne folytassam tovább. Egy tisztességes lakodalomra való menüsort és mennyiséget állított össze drága barátnőm!
Gáborral még elugrom lufikat fújni benzinkútra, közben megmutogatjuk egymásnak az ajándékokat, nagyokat röhögünk, pár dolgot begyűjtünk, és vissza az étterembe… Kiskukta szerepét újra magamra öltöm, főszakács Virág… sürgünk-forgunk, teszünk-veszünk, egészen 23.30-ig.

Oké, egyszer megállunk, mert megéhezünk, palacsintát csúsztattunk le, amit az étterem egyetlen férfitagja gyorsban összedobott nekünk, aztán ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Haladunk, haladunk... nem sok mindent akarunk másnapra hagyni.
23.40 - büdösen, csapzottan beülök autómba, ám az irányt nem haza, hanem Zsolték felé veszem, hiszen ott a könyv.

23.50 - én még úton, mobilom csörög, már Murat keres… aggódik a drága. Éjjel hosszas beszélgetés, alvásra marad pár óra.

10.40 - ismét az étteremben főzök Virággal kettesben. Látom ő feszült, ideges, én nyugtatom, bár nem is értem honnan szállt meg engem ez a teljes magabiztosság. Pontosan tudom, nem fogunk elkészülni, de ezzel a ténnyel nem akarom elszomorítani. "Picit" túlvállalta magát, de hát ő ilyen. Adni, adni, adni és mindig csak adni. A lényeg a vendégeknek jó legyen! Röpködnek a poénok, a fényképek, készül a terem dekorálása, az ételek, a sütik, meghozzák a jeget az italokhoz… jókedv határtalan, fáradtság már a lábakban, derekakban, de csináljuk, mert ennek a lánynak szülinapi bulija lesz itten!
16.30 - hazafelé vesszük az irányt, már csak a köreteket kell elkészíteni, a patiszont, cukkinit kell rántani…ha visszaérünk, aztán a kész ételeket sütőben átforrósítani, helyükre pakolni, ételmelegedőre velük :)

Amint hazaérek, leroskadok. Murattal telefon, fürdés, hajmosás, smink, öltözés… pihenés nélkül másfél óra múlva irány vissza. Iziben köretek készülnek… már látjuk az alagút végét, meg az óra gyors járását is... de kezünk gyorsabban jár...már majdnem elkészülünk, mikor érkeznek a vendégek…
-„Virág menjél, itt most már nincs helyed, átveszem a szereped” :)
Még azért néhány figyelmeztetést megkapok: -"a malacra figyelj egy picit, jaj a máj meg ne égjen"
Hát minden így kezdődött el…

Önmagam

Évek. Hogy repülnek. Szinte észre sem veszem és máris megint itt a karácsony. Nemrég még azon gondolkodtam, hogy nyáron hová kellene utazni, most meg már a minap megvettem karácsonyra az első ajándékokat. Igen, karácsonyra. :) Sosem hagyom az utolsó pillanatra a bevásárlást, jobb időben elkezdeni. :)
Szóval évek, évfordulók, fontos napok. Nekem ma van egy ilyen jeles dátumom.
Igen, ma volt az a nap, amikor életemben először szemtől szemben álltunk egymással. Emlékszem a készülődés nagy izgalmára, és egy ici pici félelmére is. Nem tudtam hova megyek, kivel találkozom, mi fog történni… idegenbe, és vele együtt az ismeretlenbe vágtam bele.
Az indulás előtti fel, feltörő negatív érzés végett minden barátnőmnek elmondtam a címet, hogy hol leszek, ha bármi történne velem, tudják merre keressenek. Felhatalmazást adtam nekik, amennyiben hajnalig nem adok életjelet, akkor kezdjenek el pánik nélkül intézkedni. Édesek voltak nagyon, mert egyik sem ment el aludni mindaddig, amíg nem tudták, Kriszta rendben van, jól érzi magát, aggódásra semmi ok. Bevallom őszintén egy csöppet meg is feledkeztem a kör sms-ről, mivel belemélyedtünk a beszélgetésbe. Mindent tudni szerettünk volna a másikról, minden érdekelt bennünket, ami a másikkal történt az életben…
Bár első körben Ő azt a kérdést szegezte nekem, ami a legjobban foglalkoztatta:
-„Miért kellett majdnem fél éven át ostromolnom téged, mire végre rászántad magad a találkozóra?”
Hát igen, eléggé rögössé tettem az utat, ami hozzám elvezette. De nem adta fel. Egy „falnak csapódás” és újra próbálkozás, még egy "falnak csapódás", újra próbálkozás… Azt hiszem a harmadik kikosarazás után rájött, nem adom egy könnyen magam. Mindennek ellenére nekiment a következő falnak, majd a következőnek...
Nekem fontos, hogy valaki megmutassa, tud értem küzdeni, vagyis azt akartam derüljön ki számára is, hogy valóban engem akar, és azt is akartam, hogy érezze, én nem csak egy lány vagyok azok közül, akiknek a neve mellé egy strigulát húzhat.
Szóval fél év alatt kiderült a legfontosabb, a hite valódi! És ha van hite, akkor van érzése, van lelke… vagyis minden olyan meg van benne, ami ahhoz kell, hogy szeressen. Az ember lelke egy dologtól tud igazán meghalni, ha nem kap szeretetet. Mert a szeretet maga az élet.
Én pedig élni, lélegezni, érezni, megélni akarom mindezt nap, mint nap… Így is nehéz, hiszen minden huszonnégy órába egy kicsit belehalok a távolság végett, a nélküle töltött napok végett, ugyanakkor mégis érzem őszinte és tiszta szerelmét, hiszen folyamatosan tettekkel bizonyítja mindezt.
Valójában nem csak azért szeretem, amiért ő ilyen, hanem azért is, amivé akkor válok, amikor vele lehetek.
Nem kell elveszítenem önmagam, nem kell más arcomat mutatnom, nem kell megfelelnem… valódi maradhatok. És ami valódi az életben, abban én is az lehetek… önmagam!
Ez pedig egy olyan jó érzés, hogy az is akarok maradni, nem csak a fontos dátumokon, hanem mindörökre.

Van az a szó

Murattal skype-olok a neten, hajnali 3 óra, magyarul ír egy rövid sort.
-„Honey, kívánok.”
Nézem a mondatot, nem értem. Mit kíván? Három kívánságról akar nekem írni vagy jó reggeltet akar kívánni, elvégre lassan hajnalodik… vagy mi van?
-„Figyelj azt akartad írni, hogy jó reggelt kívánok?”
-„Nem, nem, tudod van az a szó nálatok, kívánok.”
-„Persze, hogy van, de nem értem mit szeretnél, inkább mondd angolul.”
És ekkor bevillant valami.
-„Murat, nem azt akartad írni, hogy kívánlak.” :)
-„Deee! Mondom, hogy van az a szó nálatok.”

Mindenki maradjon otthon, vagy mégse?

Már éjfélkor elindultak az üzenetek, a telefonhívások, a virtuális képeslapok… Idén megkértem mindenkit, a nagy és hangos felhajtást felejtsük el, koncentráljunk egy későbbi bulira, majd ott mindent egy kalap alatt megünneplünk. Most csütörtök este senki ne mozduljon ki, valamennyien maradjanak otthon és tegyék a dolgukat… fogjuk úgy fel, és fogadják el kérésemet, ez egy átlagos nap, nem több, nem kevesebb, ennyi.
Napközben minden fórumon kedves sorokat olvastam, hol régi ismerősöktől, hol a hozzám közelállóktól, hol a családomtól…
Majd délután telefonhívás Virágtól:
-„Figyelj, mikor érsz ma haza, mert egy fiú elvinné neked a kocsi kulcsot, amire nekem majd szükségem volna, de én ma nem érek rá, mert rengeteg dolgom van…"
-„Semmi gond, fél hétre otthon vagyok, de ha nem, akkor a postaládába dobja be, én meg onnan kihalászom, és holnap összefutok veled. Ha nem érek haza, majd rájön, hogy hiába csönget, add meg neki a számom, rám csörög, akkor elmondom neki, hogyan jut be a célig.”
Már háromnegyed hat, én meg még bent az irodában… ebből baj lesz gondoltam, inkább felhívom. Meg különben is minek menjen el hozzám ez a fiú ha a városban van, itt is össze tudok futni vele.
Kicsöng, -„Halló”
-„Figyu, mikorra érnél hozzám, mert én még nem vagyok otthon és Virág mondta, hogy a kulcsot oda adod nekem”…
-„Mi van?”
-„Hát a kocsi kulcs.”
-„Nem értem miről beszélsz Kriszta, én ma nem is beszéltem Virággal.”
-„Oh, akkor itt valami szerveződik. Tudod, nekem ma van a szülinapom”… majd hirtelen egy hangos dobhártya kiszakító kiáltás
-„Boldog szülinapoooooooooot”
-„Ezek szerint csak azt akarták megtudni mikorra érek haza.
-„Amatőőőőőr, felhívhatott volna, hogy hazudjak :) Pont engem felejtett el értesíteni :)"
Majd gyors búcsú a fiútól, spuri haza. Már lepergett szemeim előtt, mindenki nálam, pont úgy, mint négy évvel ezelőtt... Akkor nem sejtettem semmit, gyanútlanul kinyitottam lakásajtómat, tébláboltam a hálószobában, a fürdőszobában, majd végre bementem a nappaliba, ott hirtelen megláttam a sok-sok barátot, tortámon már égett a tűzijáték…. Na, ez most megint meg fog ismétlődni gondoltam.
Tárcsázom anyámat, azonnal kérdőre vonom:
-„Anyu, te mit tudsz?”
-„Miről?”
-„Virág mit szervezett?”
-„Semmit!” Majd hallom, nevet. –„De figyelj mindjárt le fog merülni a telefonom, itt vagy még?”
-„Igen, de anyu most komolyan mit tudsz?”
Anyám az, aki mindig mindenről tud. Ő olyan, aki a barátaimnak is a barátja, és ha kell segít, ha kell szövetkezik, ha kell kulcsot ad hozzám… Nem hiszek ma neki.
-„Anyuuuuu.”
-„Lemerülök. Most mész haza? Mikor vagy otthon?”
-„Kábé fél óra múlva. De anyu, megmondtam mindenkinek, hogy ma ne csináljanak semmit, nem akarok meglepi bulit, pihenni szeretnék, mindenki maradjon otthon, elegem van! Anyu itt vagy, hallasz?”
-„Igen, én a fiúkkal vagyok edzésen (tesóm gyerekeivel) ha hazaértem hívlak. Szia.”
És bontja a vonalat. Fura, akkor most mi van. Itt valaki hazudik. Na de ki? Ennek gyorsan utána kell járni!
Villamosról leszállok, döntöttem, fölhívom Virágot, beszélek vele hazáig…
-„Hallom már mindent tudsz?”
-„Ééééénnn?” -próbálom eljátszani a hülyét.
-„Igen, mert most hívtam föl az alibit és elmondta, hogy beszéltetek.”
-„Te figyu, reggel a szemetet elfelejtettem levinni, legalább levitted?”
-„De én nem vagyok a lakásodban.”
-„Persze. Én meg hülye vagyok!”
-„De tényleg!” Próbált győzködni. –„Én utoljára akkor voltam ott, amikor megkértél, hogy locsoljam meg a virágokat és a halaknak adjak enni.”
-„Meg most.”
-„Neeeeem, itthon vagyok nálam, értsd már meg.”
Én meg mindjárt otthon, de ő ezt nem látja, milyen poén úgy belépni lakásomba, hogy közben hallom majd Virág hangját… de nem így történt. A kutya sincs nálam, senki nem várt otthon, csak a halaim. Ilyet?
-„Mondtam neked, hogy én itthon vagyok és nem nálad. De most már ne mozdulj ki sehova, hanem csak várjál, és majd úgy egy óra múlva hívjál fel.
-„Én hívjalak, mikor te szervezel valamit? Hívjál te.”
Laptopot gyorsan bekapcsolom, Muratot megnézem online –e vagy sem. Elérhető.
-„Hello Honey, gyorsan írok neked pár sort, itthon vagyok, de nem tudom meddig fogunk tudni most „beszélni” mert Virág titokzatos, valami szerveződik. Te hol vagy?
-„Az utcádban a barátaiddal.”
-„Az nem lehet, mert én itthon vagyok és nincs itt senki”
-„Jó, nem… szomorú vagyok, mert nem tudtam Budapestre repülni….”
Csöngetnek, illetve hallom, kódommal valaki érkezik, ezért gyors búcsú tőle, ajtót nyitom és, és, és… megérkezik a családom! Anyám, apám, tesóm, sógornőm és a gyerekek. Mindenki eljött. Ilyen is régen volt, hogy a család létszáma hiánytalan legyen! Ez az igazi ajándék!
Ahogy lépdeltek fölfelé összefutottak kedves szomszédommal, aki egy gyors puszi erejéig belép a lakásba…
-„Gyere csak be, ezek szerint majd a többiek is érkeznek.”
-„Nem Kriszta, én nem tudok róla, most nincs szervezve a barátok által neked semmi.”
Ránézek anyura, kiderült ezt az egészet ő találta ki! Virágtól most ő kért segítséget, hogy tudja meg mi a mai programom, mikorra érek haza…
Picit elszégyelltem magam, mert pont anyámnak hadartam el mennyire nem akarok ma senkivel ünnepelni, nem akarok senkit vendégül látni… ők meg ajándékkal, tortával jöttek… szervezkedtek, egyeztettek. Nem kis dolog ennyi embert egyszerre összetrombitálni. Lillának szülői értekezlete volt, sógornőm onnan rohant, a fiúk fociedzésen, anyám onnan rohant, bátyám a munkahelyéről… és miért? Hogy ezen a napon ne legyek egyedül! Imádom őket!
A három gyerkőctől kaptam egy nagy dobozt, benne kis papír, meg még egy kis papír, meg még egy kis papír, meg még egy kispapír… meg még egy… természetesen üresek… a legvégén pedig kibontok egy telefonkészüléket, valamint hozzá egy kártyát. Ezen most már mindannyian ingyen beszélünk egymással. Külön lesz vonaluk nekik is, amin mindig el fognak majd érni. Zsombort, a keresztfiamat leszúrom picit, miért nem figyelmeztettet, hogy ma találkozunk.
-„Akkor még nem tudtalak ingyen hívni!” Édes nem?
Apropó, telefonhívás. Gyorsan kitaláltam jó anyám hívja föl Virágot, azzal a szöveggel, bent vannak nálam a lakásban, de én sehol csak a saját mobilom van itthon amiről telefonál… A sztorit persze profin adta elő, Virág hangjában pánik, most mi lesz, pedig ő a lelkemre kötötte, ne mozduljak el otthonról. A drámát még egy kicsit fokoztuk is.
-„Hát mindegy, egy keveset várunk, aztán ha nem jön, akkor itt hagyjuk neki a tortát meg az ajándékot és hazamegyünk.”
Virág agytekervényének kattogását én hallottam, aki kábé három méterre álltam a beszélgetéstől…
-„A céges számát hívta már Éva néni?”
Na itt megkönyörültünk neki, felfedtük a leplet, itthon voltam, meglepődtem…
Következett egy gyors vacsora már akinek :) azt követően tortaevés… később, sajnálatos módon kis családom időben távozott, gyerekeknek holnap suli, meg ovi…
Még öt perce sem tették ki lábukat az ajtón, de új számom máris csörög, Lilla az:
-„Szia, úton vagyunk, már nem fordulunk vissza hozzád…” Ajándék kipróbálva, megnyugodtam, minden működik… most, hogy a gyerekek „elintézték” az ingyen beszélgetéseket, azt hiszem iziben fogok értesülni a legfrissebb dolgokról is. Megjegyzem eddig a történetekre olyan három-négy órákat vártam :)
Szóval itt voltak, eljöttek, megleptek...bevallom őszintén, most már azt mondom mégiscsak jó volt, hogy nem hallgattak rám és senki nem maradt otthon! Köszönöm nektek, szeretlek benneteket!

Péter, nem tudom...

Péter telefonbeszélgetése után gondolkodóba estem. Ez nem szokatlan, mert ha leülök vele beszélni mindig ez van. Érvek, ellenérvek, magyarázatok, magyarázkodás… segítségnyújtás, hallgatás, na jó inkább meghallgatás, majd napokig rágódás. Péter szavainak súlya illetve, hangsúlya folyamatosan belevésődik fülembe.

Most is megvitattunk mindent, jobban mondva azokat, amik a szekszárdi túrán kimaradtak és persze kitértünk az azóta történt fejleményekre is. Mikor elsoroltam neki Murat lépéseit, amik tudom nem nagyok, de mindenkit önmagához kell mérni és nem máshoz, akkor azt kell írjam, igenis nagy lépések történtek hazajövetelem óta. Én ennek határtalanul örülök, de ő csak sóhajtott egy nagyot: -„Hát Krisztuka kíváncsi vagyok hova vezet az utad...”
Eddig mindig úgy voltam vele, az utam majd vezet valahova és tudom a legjobb helyre. Efelől nincs bennem se kétely, se kétség. Ha nem a végállomáshoz érkezem, akkor azt jelzésnek vélem, és beismerem, van még mit tanulnom ahhoz, hogy mikor végleg célba érek, akkor már nevetve meg kell tudnom majd oldani mindazt, ami a hiányosság oldalamra volt eddig írva. Szóval folyamatosan csiszolódok, és teszem ezt mindazért, hogy elérjem azt az „állapotot”, ahol majd egyszer tökéletes fényben ragyogom be azt a férfit, akivel a boldogság éveit megélem. Erre már volt egy gyönge próbálkozás, hiszen azt gondoltam egy valakire rábízhatom életem… fel is vettem frankón a Frank nevét, aztán szerencsére elég ideje korán kiderült, hogy házasságunkban nem hogy ragyogás nincs, de még a szerelem fényének halvány pislákolása is alig található.
Este klikkelgettem a facebookon, az iwiw-en… néztem a fotókat, az adatlapokat és elgondolkodtam. Picit eljátszadoztam a gondolattal és kivezettem életem történetét más és más iránya, vagyis mi lett volna, ha … ezeken az utakon megyek végig…
Emlékszem anno általános iskolás koromban, az alsósoknak tartott suli bulin egy fiú elém állt, kezembe nyomott egy papírt. A papír szétnyitható, közepén egy nagy szívvel. „Olvasd el, a választ megvárom”, közölte a fiú.
Kinyitom a küldeményt, szöveg a következő: „Tetszel nekem. Akarsz a barátnőm lenni? Húzd alá: igen vagy nem. Kérlek, küld vissza a hírvivőmmel.” Persze aláírás sehol, de rögtön ráismertem a „feladóra”, hiszen az, aki előttem toporgott a legjobb barátja volt. Ma ez a fiú két gyermeket nevel, boldog családapa… de vajon mi lett volna, ha akkor az igent húzom alá :)
Aztán volt olyan, akivel azért nem preferáltam a kommunikációt, mert zenélt, amivel valójában semmi bajom nem volt, csak ez a műfaj hozzám nem állt közel, és úgy véltem elég sok mindenben másként gondolkodunk. Jó, akkor még nem tudtam, hogy az ellentétek mágnesként vonzzák egymást, bááár ezzel a mondással azért el lehetne vitatkozni egy cseppet… Pedig a fiúnak szőke haja van, gyönyörű szemei… de mégsem tudtam elképzelni vele a kapcsolatot. Ezzel szemben ő tényleg sokat próbálkozott, nem üzent hírvivővel, nem bújt el más háta mögé, hanem izgatottan várta, hogy a tanóra végét jelző csengő megszólaljon és belevesse magát a folyosói életbe, ahol kedves mosollyal kifejezte udvarias szándékát… sőt, amikor ideje engedte kilátogatott a meccseimre, drukkolt, tapsolt, nézett… meglestem fotóit az imént említett közösségi portálokon, és egy nagyon jóképű édesapa somolyog vissza. Az élet díjazta kitartó szorgalmát, tehetségét, hiszen elismert zenésszé vált, külföldön neveli három csemetéjét. Vajon mi lett volna, ha akkor nem cselezem, hanem csellózom én is, de komolyan :)
Életemben egyszer jártam három hétig párhuzamosan két fiúval. Ez elég veszélyes játéknak tűnt számomra, ugyanis az egyik fiúval utaztam be Budapestre suliba, majd együtt mentünk még a metrón és a villamoson is… szerencsére erről a járműről nem egy helyen szálltunk le, én még két megállót ráhúztam, ahol várt a másik fiú. Minden reggel gyomorgörcsöm volt, na most mi lesz, ha az „eredeti” fiú elkísér és meglátja, engem várnak két megállóval odébb. Mielőtt megtörtént volna mindez, és éreztem volna, hogy talpam alatt szétnyílik a föld, ami elnyel, majd betemet… inkább véget vetettem ennek az állapotnak. (Utána már csak a matek, fizika, statisztika, könyvvitel… okozott gyomorgörcsöt számomra. Nem is tudom melyik érzés a jobb.)
Erről a második számú fiúról mindig eszembe jut egy vicces történet. Ültünk egymással szemben a héven és tipródtam mit tegyek. Bevalljam neki, hogy most nem lát majdnem két hétig, vagy csak kérjek egy kis szünetet… elmondjam neki hova is utazom, vagy hazudjak egy másik város nevet? Kapcsolatunk nem állt olyan stabil lábakon és egyébként is friss volt az ismeretség, ezért úgy döntöttem csak a felét vallom be a dolognak. Jobbnak véltem eltitkolni az úti célt, ugyanis nem szerettem volna, ha téves képet alakít ki rólam. Nem akartam, hogy azt vélje, én egy gazdag családból származó kis fruska vagyok, ezért közöltem vele, ne haragudj, de nem töltjük együtt az év végét és az újév elejét sem, mert elutazom, de ígérem, ha hazajöttem keresni foglak. Egyáltalán nem lepte meg a dolog, sőt mondta, semmi gáz, őt is várják otthon, Kaposváron. Én búcsút intettem mindkét pasinak, elrepültem keresztszülőstől, unokatesóstól és Virágostól Gran Canariára. (Na ennek az útnak a története is megérne jó pár bejegyzést :))
Természetesen csokibarnán landoltunk januárban Ferihegyen, a fiút felhívtam, találkozhatunk, itthon vagyok… Letagadni sem tudtam volna, hogy merre jártam, így hát bevallottam mindent, sőt még ajándékot is hoztam neki… aztán rákérdeztem:
-„Neked milyen volt otthon Kaposváron?”
-„Tessék? Hol? Kaposváron?”
-„Igen, igen.”
-„De hát én nem Kaposvárra mentem, hanem Kolozsvárra.”
Ó-ó-ó, egy aprócska elhallás becsúszott. Na nem ezért mentünk szét, hanem gyorsan rájöttünk, nem a másik személye az, akit keresünk… de vajon mi lett volna ha mégis türelmesebbek vagyunk és több időt adtunk volna magunknak?
Számtalan ilyen történet kavarog még fejemben, ráadásul jókat mulatok mindegyiken, de ha most feltenné valaki nekem a kérdést, melyiket pörgetnéd vissza és hol változtatnál meg dolgokat, azt hiszem, azt felelném, sehol. Mindennek így kellett történnie.
Drága Péter, hogy mostani életem hova fog kifutni és mi lesz ebből a kapcsolatból mely egyre csak mélyül és mélyül… (csak el ne süllyedjen) nem tudom. Mint ahogyan nem tudom befolyásolni a döntéseket, nem tudok hétmérföldes csizmát a lábára adni, nem tudom egy tollvonással átírni a sorsot…
Mindenki látja, most nem nekem kell harcolnom bizonyos dolgok végett, nem nekem kell szembe szállnom valakiért, nem az én kezemben vannak a döntések sorai… és ez a helyzet, még számomra fura.

Jelen pillanatban én csak állok, topogok, várok, hiszen mást nem tehetek.

Bizakodom. Bizakodom, ugyanis látom a lépéseket, amik igaz nekem csak apró araszolásoknak tűnnek, de neki nem azok. Valamint töretlenül hiszek benne, mert szavai mögött tettek is rejlenek és bár nem az első szerelem vagyok életében, de az első olyan szerelme, akiért sok mindent meg is tesz.

Vajon mi lesz ebből, hogy egymás mellett maradunk? Péter, nem tudom...