Gyors döntés

Reggel 8 óra. Kinyitom szemem és rögtön a telefonhoz nyúlok, ami mindig az ágyam mellett van. Tudom rossz szokásom ez, de nem bírom ki, hogy ha baj van, ne érjenek utol. Talán ezért is jó, hogy van egy olyan mobilom, melynek számát csak a családom tudja, és az éjjel-nappal bekapcsolva. De most a vonalast tárcsázom. - "Ma tudok veled montírozni?"
- "Nem lehetne inkább holnap?"
- "Nem vagyok elkésve, csak péntekre kell a bejátszó, akkor megbeszéltük, holnap."
Kidugom a lábam a takaró alól, fázom. A sötétítő függönyön keresztül is látom, a nap ma nem mosolyog, nem próbálja meg felmelegíteni az emberek lelkét. Olyan egykedvű, borús és később látom, még az eső is szitál.
Nincs forgatásom, tegnap megcsináltam az adminisztrációkat is a műsorokkal kapcsolatban, gyorsan döntök: Itthon maradok, pizsama nap lesz!
Mivel is szokás ilyenkor foglalatoskodni? Ööööö, semmivel. Pár telefonhívás néha-néha félbeszakítja a lakás csendjét, intézem a munkával kapcsolatos még erre a hétre vonatkozó teendőket. Aztán vissza a nagy semmibe! Fekszem az ágyban, szürcsölöm a meleg tejeskávét, olvasgatom elmaradásaim… de jó végre megint egy ilyen nap.
A múlt hét csöppet fárasztó volt. Elég keményen megnyomtam a munkát, hogy ez a hetem laza legyen. Ráadásul hétvégén el is utazom, de a műsoroknak menniük kell, még akkor is, ha éppen nem azon a fedélzeten ülök :) Így a 8.00-22.00-át nem egy nap kellett bevállalnom, hogy előre meglegyek mindennel, de most cserében itthon lógathatom a lábam :)

Reggeli az asztalnál! Fura tőlem ezt így leírni, másnak viszont ez a természetes. Én sokszor csak a kávé lehörpintése után máris fél lábbal az autómban ülök, ám amióta kibontattam konyhám átadó pultját, minden reggel szakítok időt egy gyors reggelire. Ma nem kell néznem az órát, nincs rohanás, hajszárítás, smink…
Könyvek. Sorban állnak az elolvasásra váró írások. Nem is tudom melyikkel kezdjem.
Vasalni való is kupacban vár… de nem, ez ma nem az a nap, hogy én tologassam a vasalót és hajtogassam, pakolgassam ruháimat. Inkább a lakás arra a pontjára ma nem tekintek.
Jobb itt a kanapén, a fűtött lakásban, a meleg paplan alatt, finom illat lengi be a szobát… nem érdekel, hogy odakint szitál, a napot sem látni, hogy egykedvű az utca léte, hiszen idebent minden az ellentéte és én pedig még mindig pizsamában. De rég is volt már ilyen!

30 másodperc hírnév

-"Kérlek, mondd el!"

-"Majd holnap kiderül." -és máris lépek be a hálóba. Ők meg csak halkan suttognak… néha felnevetnek, pajkosan kuncognak.

Rápillantok az órára, mely szinte rohanó gyorsasággal pereg. Fél tizenegy, hogy fogom reggel időben felkelteni őket?

-„Ha még egy szót hallok, azonnal viszlek titeket haza, nem érdekel, hogy éjszaka van.”

És láss csodát, egy perc múlva mindhárman mély álomba szenderülnek.

Reggel szerintem ilyen gyorsan még sosem készültek el, mindenki tudja a dolgát, húzzák a zoknijukat, az ingüket…

-„A játszóruhát becsomagoltátok? Tudjátok arra is szükségünk van ma.”

És elindulunk…

- „Mi van ha, elrontjuk?” – kérdik szinte egyszerre.

-„Semmi!”

-„Nem lesz baj?”

-„Á dehogy, én is szoktam hibázni!”

Fények, kamerák, filmes csapó, smink… Nekem ismerős munka, nekik az ismeretlen kíváncsiság. Nekem a sokadik, nekik az első…

Reklámfilmet készítünk, melyben kis protekcióval bátyám három csemetéje is szerepel. Nincs nagy szövegük, nincs nagy szerepük, de annál nagyobb az izgatottságuk.

Először összerendezzük a terepet, majd egyenként a gyerekeket. Ruha, smink, lepróbáljuk, magyarázzuk… Felnőtteket meghazudtoló módon teszik a dolgukat, figyelnek mikor,mit, hogyan.

Néha rám pillantanak, kérdőjel ott a szemükben, talán egy kis erőt, bátorírást szeretnének… a biztos pont ott mégis csak én vagyok nekik.

 Amikor végez az egyik, mi tapsban törünk ki, hogy érezze meg vagyunk elégedve, de ez egy daráló, máris állunk át másik helyszínre másik gyerkőccel. És ez így folytatódik, amíg le nem forgatódik minden.

-„Neked olyan jó a munkád. Egész nap csak beszélned kell, meg ilyeneket csinálni.”

És én csak somolygok… mivel már látom magam előtt a következő napokat, mikor éjjel fáradtan ülök az autóba, és reggel a napfelkelte után picivel máris csörög az óra, indulok be újra. Kemény a hét, de nem panaszkodom, mert azt csinálom, amit szeretek.

Vasárnap jön a főpróba, mivel találkozom a gyerekekkel és levetítem nekik azt a fél percet, melyben ők a főszereplők, és amit a Minimax csatornán mindenki láthat, és amely a családi archívum egyik féltve őrzött kincse lesz. Mi pedig majd évek múlva a "30 másodperc hírnév" szpotján nagyokat kacagunk, miközben felidézzük a fényeket, a kamerákat a filmes csapót, a sminket és a nyúlfarknyi szöveget.

Hullámok

Mostanában egy-két személy azt mondja, megváltoztam. A külvilág így ítéli meg. Érzéseim szerint én ugyanaz az ember maradtam, aki eddig is voltam. Bár ha jobban belegondolok, talán egy picit igazuk van! Az elmúlt hónapokban nem mondtam ki őszintén, amit gondolok, mivel tudtam a másiknak ez fájna és önmagamból sem adtam annyit mint régen… így történt meg az, hogy egyéniségem, személyiségem hullott a porba…
Ez az apró, talán mindent feje tetejére állító tulajdonságom felszínre kerülése hozott magával sok mindent, és ha ez változásnak tudható be, ám legyen.
De miért bűn az, ha újra kimutatom a belül érzett nyomást? Miért bűn az, ha sérelem esetén odaszólok valakinek? Miért bűn az, ha eszembe jut a kórházi kezelés, mely azt orvosolta, hogy az évek óta lerakódott dolgok felszabaduljanak torkomból és cselekszem úgy, hogy soha ne kelljen meglátnom a táblát: sugár osztály!
Melyik a jobb? Ha kimondom, vagy ha hallgatok? Fura és megosztó a kérdés!
Kínosan ügyelek arra, hogy életünk legnagyobb döntéseinek kérdéskörénél sosem adjak hangot, már sokkal pitiánerebb dolgokkal kapcsolatban alkotok csak véleményt. Hogy a hangsúly nem mindig odaillő? Ebben rögvest igazat adok, de talán azon is el lehetne mélázni, miért így van kiejtve! Eme cselekedet tudatos :)
A suliban úgy tanultunk, megmondták mi a lecke, ha nem jól feleltünk kijavították… párkapcsolatban is kimondjuk a számunkra gondot okozó dolgot, hiszen ha csak befelé rakjuk a tüskét, önmagunkat emésszük és először saját szervezetünket, majd a kapcsolatunkat mérgezzük. Én úgy vélem a lecsillapodás után jobb beszélni, megmutatni, elmagyarázni, vagyis felvállalni.
Minap azt mondta nekem valaki, hogy mindenkit úgy kell elfogadni, amilyen. Erre én visszakérdeztem: „akkor hol van a fejlődési folyamat?”
Az élet nem hiába sodor utunkba személyeket, akik viselkedésükkel, stílusukkal, gondolataikkal, mondataikkal tanítanak. Ha folyamatosan csak elfogadás volna, megrekedne minden egy mederben. Na engem ez a meder öl meg, mert a meder lehet mély, a meder lehet száraz, a meder lehet fojtó…
Én olyan tengerben szeretek létezni, aminek bár van medre, de nem azt, hanem a hullámait akarom érezni… A hullámra fel nem ülő, mederben megrekedő dolgokból sosem lehet semmit levonni, nem lehet belőle mit látni, elgondolkodni…

Ahhoz, hogy a hullám elinduljon, nem az elfogadást kell gyakorolni…
A másik felvállalt, belső, őszinte véleménye mely elindítja, a tanulási folyamatot, vagyis képezi a hullámot…
A mederben ezzel szemben csak ülni lehet, és elfojtani magunkat, a hullámokban viszont átélni mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy fejlődjünk, hogy megértsünk. Néha a hullám lenyomásával, néha pedig a hullám szárnyain… de felvállalva önmagunkat!
Hogy változtam?
Igen, ebben én is biztos vagyok, hiszen a porban már nem az egyéniségem van, csupán a múltam.

Téves kép

Mennyi előítélet lehet azon emberek iránt, akik feneküket esetleg a címlapra teszik, mennyi érzés kavaroghat azokban, akik nem adják ki őszinte valójukat, miközben odabent megfeszülnek, mennyi gondolat lehet az utcán járókban egy esős, hideg nap a villamos megállóban, mialatt szemeik előtt elbillen egy számukra nem arról a bolygóról érkező lény, …mennyire másképpen tudjuk megítélni a valóságot, a képzeletünkkel, és mennyi mindent nem tudunk a másikról, miközben nap, mint nap halljuk, esetleg látjuk is.
-„Mondani akarok neked valamit…
Szemem tágra meredt.
- „verseket írok.”
Első hallásra nem hittem a fülemnek. Sok mindent gondoltam volna róla, de ezt valamiért mégsem. Ismerjük egymást jó pár éve, és abban a percben beláttam, valójában távol voltunk egymástól, mégsem ismerjük egymást jó pár éve.
Megannyi borozós este van mögöttünk, tele érdekes elmélkedéssel mialatt ő csak hallgatott erről a nagyszerű dologról, mert nem merte, vagy tán nem tartott méltónak rá, hogy felfedje valós arcát. Ami igazán odabent van, ott legbelül, hosszú ideje féltve őrzött kincsként most kitört belőle, felszínre hozta, leporolta előttem és megmutatta.
Ha valaki ránézne, az első ötven gondolatban biztosan nem lenne benne az, hogy költő is. Pedig az! Vasárnap délután csak csajok nyakunkba vettük a várost, meghívóval a kezünkben és széles mosollyal, na meg nagyon büszkén léptünk be abba a terembe, ahol üres széket is alig lehetett már találni. Ott, ahol bemutattak egy új könyvet, ami még a nyomdából érkezvén meleg volt és ropogós, és amelyben néhány verse neki is megtalálható.
Miközben színészek elszavalták az előre megjelölt alkotásokat, végig pásztáztam szememmel, hogy kiknek a tollából is valóak mindezek.
Ami engem is ledöbbentett egy fiatal srác, olyan 23 év körüli… szemtelenül siheder. Farmer, ing, rövid haj. Az utcán biztosan elmegyek mellette, és azt gondolom róla: talán egyetemista, aki a diákévek közepén élvezi a lét adta örömöket. Aztán később megtudom, valójában dalszövegíró és naponta halljuk munkáit… verseket is írogat. Egy idős bácsin is megakad szemem. Én azt vélem hozzátartozója egy ünnepeltnek, aki elkísérte az unokát, hogy büszkén feszítsen a széksorban, miközben felolvassák legújabb költeményét… ezzel szemben a verscímnél felállt, szerényen meghajolt… igen. A költészetben nincsen se kor, se kinézet, se külsőség… csupán érzések. A legtisztábbak és a legőszintébbek!
Ilyenkor (is) derül ki az ember számára mennyire nem szabad elfogultsággal élni, mennyire nem lehet vagdalkozni és mennyire egyszerűen kell átlépni minden előítéletet vagy tévesen megítélt helyzetet. Mert az álarc mögött ott rejlik a valóság, ami lehet néha poros, és egy ideig nem letisztult, ám ha felszínre hozza, megismerjük azt, aki eddig bár nem szándékosan, de álarcot viselt. És akire ha ránézek, már más érzéseket, gondolatokat is vélek felfedezni körülötte, és tudom, hogy ebben a gyönyörű fényben ragyogva képes mosolyt csalni az arcokra úgy, hogy közben mindenki úgy halad el mellette az utcán, hogy az a gondolat járja át őket, csupán a szépségével képes hódítani, mintsem a verseivel! Micsoda téves kép!

"Te hazahoztál engem" ...

Ötvenöt év. Nagyon sok idő. El sem tudom mondani mennyi az, hiszen életkorom száma még nem érte el ezt a kort. Ötvenöt év, nem kevés. Ma pedig megláttam valójában milyen hosszú is az.

Csörög a telefonom.

-„Figyelj van egy nagy sztorim. Először csak hallgass végig, utána mondd, amit szoktál. Az érzést, gondolatot…”

Hallgattam… és ahogy ezt tettem libabőrözött a kezem, a lábam… ráadásul rögvest kattogott az agytekervényem. Szükségem volt elő interjúztatásra, ugyanis szinte a semmiből kellett építkezni.

Na, ezen a szombati napon kávémat még nem a főszereplővel ittam, de megtudtam minden olyan történetet melyre szükségem volt azon a napon, ahol már élesben forogtam. Nehéz volt, már akkor is. Könnyeimet nyeltem.

Minap sikerült reggel hatkor álomra hajtani fejem, ugyanis Miamiban él egy általános iskolából való barátnőm. Már több mint tíz éve nem láttuk egymást, nem öleltük meg a másikat, mégis mindenről pontosan úgy beszélgetünk, mintha ott volnánk egymás mellett, mintha pontosan tudnánk, mi veszi a másikat körül… de ez csak tizenhárom és nem ötvenöt év. Irgalmatlanul sok.

A múlt heti forgatáskor megismertem megannyi történetet, különböző életutat, hogy ma kameránk előtt újra találkozzanak. Az egyik a világ ezen féltekéjén, a másik az óceánon túl élt. Egymástól távol, azonban közel. Nem volt információjuk, nem tudtak semmit… mégis mindennapos vendégek voltak egymásnál… mert a szív, az emlék, az érzés kitörölhetetlenül nagyúr.

Ma, ahogy reggel elindultam a film egyik főszereplőjéhez, (aki az óta már a lányává is fogadott) hevesen dobogott a szívem… el sem tudtam képzelni ő mit érezhet, mit gondolhat… 55 év után.

Remegett…. Ideges volt… gyorsan pálinkával nyugtattuk magunkat. Jó, én inkább csak statisztáltam, hogy átsegítsem őt ezen a nehéz napon. A cél érdekében bármit. :)

„A szívem már nem csak bal, jobb oldalon is dobog.” – mondta, mi pedig egyre közeledtünk, -ahogy ő fogalmazott- a második otthonához, a Dunához. „Te hazahoztál engem!”

Elsőnek érkeztünk, vártunk. Ő a barátját én pedig egy telefoncsörgést. Megbeszéltem a másik stábbal, ha 2 percre vannak tőlem, rám csörögnek, jelezve nekem, hogy az utolsó szívszorító mondatok is hangozzanak el, mielőtt én felkiáltok: .„Nézd ott az Iván”.

És igen, ötvenöt év után úgy ölelkeztek, mint akik már sosem akarják elengedi a másikat, mint akik az életüket akarják egymásnak adni…. Könnyek, ölelések, újra ölelések, és megannyi könnyek ismét. És itt volt az a pont, ahol a riporteri szerep megszűnt, ahol a jelent felülírta a múlt, ahol előkerült az érem, a levelek, az akkori fotók… na meg persze a pálinka. És hát hogy hol? Persze, hogy a Dunán ringatózva a stégen, hiszen minden nap ott szálltak vízre, pontosan úgy, mint ma és húzták a vizet úgy, ahogy ötvenöt évvel ezelőtt is tették. És ebből egy zseniálisan jó film lesz, mert film, igen, újra film!