2012. február 24., péntek

Csúsztunk!

Annyira szépen esett a hó a minap, hogy kedvet kaptunk a nagy szánkózáshoz mi is. Oly sok kedves emlékem van gyermekkoromból, mikor ilyen időben szinte alig jártunk haza, ugyanis egész álló hétvégén csak csúsztunk, meg húztuk a szánkóinkat fel meg le. Csupán az átvizesedett anorák tudott bennünket hazazavarni, amikor már csontig hatolt a hideg és vágytunk a radiátor melegére. :)
Csatakosan, csurom vizesen és átfagyva beléptünk a lakásba, pár másodperces sokkhatás után csak ezt hallottuk, szinte visszhang szerűen: „atya úristen, csak ennyi eszetek van… most kell hazajönni…”
Hát mikor jöttünk volna? Nem is értettük… a leszidást minden alkalommal megkaptuk, ám mi fittyet hánytunk az egészre, hiszen a sok kacagás, a megannyi jó érzés ott tartott bennünket a szánkó pályán. Még ma is érzem az akkori hideget arcomon, a sok kék-zöld foltot testemen és mintha tegnap történt volna úgy él bennem minden emlék.
Mi biza ma csúszni fogunk! Autóba pattantunk és először kiszáguldoztunk szüleimhez, hiszen készülve a nagy hóra, fel kellett fegyverkeznem hótaposómmal, ami utoljára, nem is olyan régen vidéki disznóvágáskor melegítette tappancsaim, és hazatértem után kint hagytam szüleimnél. Egy gyors reggeli valamint kávé elfogyasztása után máris folytattuk utunkat.
-„Pomázon tudok egy jó kis helyet, ugorjunk át oda.” - vetem fel ötletem.
Már láttuk magunkat, ahogyan sikítva csúszunk a spéci bobjainkkal és visszamegyünk gyerekkorunkba.
Ahogy közeledtünk a domb felé, hevesebben dobogott szívem, csúszni akartam nagyon. Kanyar, meg még egy kanyar… és a hónak hűlt helye. Na, remek. Nem adjuk fel!
-„Oké, Csobánka közel, ott tuti lesz elég hó”.
Újabb kanyar és még egy… hó sehol.
-„Legalább annyi havat találjunk, hogy húzzuk egymást, csak 5 métert”. - jön a mentő felvetés.
-„Hééé, te nem ismersz? Miből gondolod, hogy kétszeri „csalódás” eltérít? Dehogy. Irány Pilisvörösvár.”
Újabb kanyarok… a nap finoman égeti arcunkat, rengeteg autó az úton, ezek szerint senki nem a meleg szobát választotta mai programnak! Hát mi sem!
Vörösvár!
-„Ha látunk az erdőnél gyerekeket, nyomok egy satu féket és már pattanunk is a bobra” – tervezem. Igen ám, de egy teremtett lélek sincs, ráadásul minden lekotorva…
Már Piliscsaba tábla áll előttünk. Index balra, hegyi útra akarok felkanyarodni. Az ötlet kitűnő! Illetve csak annak tűnik! Ez csupán Aldi parkolóba vitt bennünket. Már hangosan kacag mindenki a kocsiban!
Sebaj, mellettünk erdő, gyorsan döntünk! Ide mi most bemegyünk.
Kiránduló ösvény útján ropog a szűz hó lábaink alatt. Senki nem járt erre! Kitartó gyaloglásunk, mely kábé lehetett vagy 100 méter meghozza eredményét. Domb előttünk, remek lankával!
Szinte felfutottunk, és mint a kisgyerekek pattantunk fel járgányunkra, csúszuuuuuunk!
Aztán megint és megint… miközben sikítunk, nevetünk… Erre vágytunk egész nap!
A finom hó csak úgy csapódott arcunkba, mikor borultunk, de ez sem számított. Élveztük, hogy átfagyunk, hogy vizesekké válunk, hogy csapzottak leszünk. Semmi sem volt probléma. Pont úgy, ahogyan 20 évvel ezelőtt. Órákon át csak csúsztunk meg húztuk „járművünket” fel meg le…
Egy hirtelen ötlettől vezérelve megalkottuk bob csapatunkat és még konvojba is összeálltunk! A pálya ördögei így is megmutatták tudományukat. Ha valaki látott volna bennünket, biztosan nem értette volna, hogyan tudunk ennyire felszabadultan örülni mindennek.
Hát még a frissen sütött fánknak. Anyu ugyanis ezzel várt hazafelé bennünket, így tudtuk ott ismét megtömjük bendőnket. Miközben házi eperlekvárral csurig megpakoltuk az isteni sütinket levetítettük csúszós videó felvételeinket, óriási kacajok közepette. Remek sorozattal bővült archív táram, és lesz min kuncogjon a társaság mikor egyik összejövetelünkön filmszerűen megvágva levetítem mindazon perceket, melyeket együtt éltünk át! Fényképek és mozgó képkockák! Remek kombináció! –„Ezt nézd, ez az, amikor a hátsó lesz az első, itt előz… ez meg tudod, amikor jól utolértelek, meglöktelek...”  Közben kapkodjuk tányérunkra a forró fánkokat, fogy a lekvár, na meg az idő... Estére, annyira elfáradtunk, és éreztük kék-zöld foltjaink fájdalmait, hogy a borkóstolós meghívásunkat inkább mozira cseréltük. Levezetésképpen jó volt belesüppedni a kényelmes székbe, átadni magunkat a film történetének és utána máris tervezni a következő programot.
Mert a gyerekkor, lehet már fényévnyire került tőlünk, de az ilyen programokkal mégsem akkora ez a távolság!

2012. február 19., vasárnap

Öt

Változás! Őrült gyorsasággal söpört végig életem minden részletén. Szépen sorban ki nem hagyva semmit és talán senkit. Legyen az család, munka, magánélet, barátok… formált, átértékelt, tanított, mutatott… Így tudnám összefoglalni az elmúlt időszakot, amiben szinte felocsúdni sem hagyott időt, úgy sodort magával. Ha a leglényegesebbeket kellene kiemelnem, akkor, mondjuk, öt dolog lenne az, amit megemlítenék. Teszem ezt azért, mert mindig is kedveltem eme számot, mondhatni folyamatosan követ, nem hagy el és állandóan megmutatja kerek pocakját. Legyen az csengő, szoba szám, pin kód… a kis görbületével bekebelez, vagyis elválaszthatatlanoká tesz bennünket.

 1, Ölelés
Mennyi mindent tud felszakítani egy ilyen kézmozdulat, miközben érzed a másik szívdobbanását. Elmondhatatlan! Napok óta tudtam, hiszen ismerem magam, abban a pillanatban elveszítem mindenemet, mély fájdalom lesz bennem, de ott kell lennem! Nem kötelességből, hanem érzelemből! A szívem diktált, én pedig csak követtem szavát.
Ha fél méteres hó esett volna, vagy zivatar, netán tornádó rombolt volna végig az autópályán, akkor sem téríthetett volna le utamról. Erő! Nekem nem volt, nekik annál több. Pedig a fájdalom az ő testüket járta át igazán. Szavakat most sem találok a történtekre, csak érzéseket, amik talán lelakatolva szunnyadtak bennem, de ott abban a pillanatban az összes láncszem elpattant… és kitört. Elsöpört mindent a könnyekkel, az ölelésekkel, a félig elmondott szavakkal, a simogatásokkal…

2, Desszert
Egy rég nem látott ismerős, aki oly hosszú évek után végre börtönéből szabadulva megpillanthatta az égen ragyogó csillagokat találkozóra hívott. Szerda! Hajnal volt, mikor kinyílt az ajtó és ő kisétált rajta. Szabadság! Neki abban a pillanatban fura érzés, de végre átélhette! És most már minden pillanatban érezheti azt, ami nekünk annyira természetes, de neki az elmúlt évek ridegségében ez még csak látótávolságban sem volt.
3:00 hajnalodik, nyílik a kapu… vakuk… kamerák… ajtó!
3:09 telefonhívás. Menekülés a média elől, ám útban Budapest felé… minden rendben!
Délután! Metró. Azzal jött, én pedig a föld felszínén vártam. Nevetés! Örömmel üdvözölt, majd azonnal kocsimba pattantunk, hogy kedvenc kis sörözőmben elfogyasszuk a desszertet. 
-„Köszönöm, hogy időt szakítottál rám”- mondja.
-„Majd a végén köszönd, mert sok mindent át kell beszélnünk” – feleltem.
És így is tettünk. Őszintén! Álarcok nélkül! Vélemények, tanácsok, érvek, ellenérvek. Látom fáradt. Hát persze, hogy az, hiszen még csupán fél napja volt arra, hogy „visszailleszkedjen”. Hogy mi történt az asztalnál, és azóta, az megígértem titok marad. Az embernek pedig kell, hogy legyenek féltve őrzött titkai. Hát ez pont ilyen!

3, Súlyok
Amiket testünk zsírpárnái jeleznek, felfoghatunk terheknek is. Rajtam nem kevés van :) Ám az elmúlt hónapokban elkezdtem tudatosan élni, és ezzel valami megmozdult. Pontosan tudom melyik lépés után, mit szeretnék, miért oda, és legfőképpen hogyan. Teszem mindezt, hitemet nem vesztve és nem fejvesztve, a reménnyel társulva. Lépkedem óvatosan, hiszen csakis ez után épülhet rá a cselekvés, hogy legvégén a siker koronázza meg piramisomat. Igen! Ez lettem én! Átcsoportosultak dolgaim, és vele együtt mindennapjaim. Ezáltal nincsenek súlyok, csupán édes terhek, amik viszont hittel és reménnyel mennek, a súlyok pedig lefelé igyekeznek.

4, Reklám
Életemben eddig egy reklámban segédkeztem, melyhez valójában sok közöm nem volt, csupán a forgatáson adtam néhány instrukciót… a mostani viszont teljesen más.
Felkérés! Elfogadtam, és nem is egyet, hanem azonnal ötöt. Oh, itt is ez a szám. Mondom, hogy követ! Bár a suliban is ezt tette volna :) Megadva a szereplők nevei, néhány mondat… a többi rám vár.
Ötletelés, szervezés, forgatás, scriptelés, vágás, határidő, leadás… Adás! Már látom a kész kampányt a tévé csatornákon és néhány weboldalon. Jó érzés! Nagyon!

És akkor legyen, íme az öt!
5, Sms
Interjú! Aznap csak arra vágytam, délután végre festék kerüljön fejemre, fedjük a barnát egy másik barnával, adjunk neki színt, felfrissülést, csillogást…
Csak a nagy szemeit láttam és éreztem, hiba a gépezetben. A fodrászt kora reggelre kellett volna diszponálni :) Beszélgetés! Én szétcsúsztam, ő nem kevésbé… Ha a Háború és Béke lett volna a téma, talán most az egyszer örömmel töltött volna el, mert akkor tudom, nem csak kiszaladok az interjúra időintervallumot számolok, hanem talán még most is ott ülnénk. Sms! … Borítékon a neve. Válaszolok, újra ír… Annyira mégsem lehettem kialvatlan, gyűrött, színtelen… Hív… Találkozó! … Titok :)

Hát ez volna az az öt, ami talán a legfontosabb volt az elmúlt időszakban, és amely formált, átértékelt, tanított, mutatott… és átalakított!