2013. március 15., péntek

Fények

Az ember vajon hányszor kezdi újra az életét? Mikor mondjuk azt, hogy újrakezdés? És valójában milyen érzés is az? Hát ezeken, és az én újbóli startvonalhoz állásaimon gondolkodtam a minap. Mert igen, már álltam ott. Méghozzá a válásom évében. Hiszen akkor egyszerre ment ki minden a lábam alól. Egyik nap még voltak terveink, vágyaink, közös céljaink… másnap már csupán egy „idegen” ágy, egy belső üresség és egy végeláthatatlan céltalanság bolyongott körülöttem. Minden összedőlt. Nem csak bennem, hanem körülöttem is. Egy idő után muszáj volt rálelnem valami fényre, ami kivezet, és ami által egy új életet kezdhetek. Azon merengtem imént, hogy amikor beteg voltam, akkor hova is álltam? Szerintem sehova. Hiszen az élet ugyanúgy ment tovább, csupán egy pici kényszerpihenő bónusszal. De minden változatlan maradt. Illetve ez így nem igaz, hiszen a szemléletváltásom csöppet megváltozott. Ugyanis azon a sugárosztályon megannyi minden történt. Egy olyan zárt világba kerültünk, ahova a fény nem tudott betörni, hiszen még az orvosok is ólom mellényben közlekedtek. Ám a kiutat mégis megtaláltuk. Hiszen, ha a fény nem jön be, hát mi megyünk ki. És igen, állítom, hogy az októberi napocska, az erdő, a kórházból való meglógás és a beteg társaim mind-mind egy olyan húzó erő voltak, ami által csupán csak egy felé tudtunk menni. Felfelé.
Mi van akkor, amikor a barátok közül veszítünk el valakit. Elveszítjük? Van az élettől olyan jel utána, hogy fájdalom? Volt. De a megannyi élmény, és új impulzus, ami mások által őszintén irányítódott felém mindenért kárpótolt. Lekerült rólam egyfajta merevség, és rátaláltam önmagamra. És talán ez az, ami elhozta a fényt, és megvilágított minden fogalmat másképpen. Hiszen egy elfogultság nélküli állapotban az ember sok mindenre ráébred és a barát fogalma átértékelődik.
A munkámban is volt újrakezdés. A televíziózás után egy másik szélirányba fújt el az élet, ahonnan két év után vitorlám kibontva, jött egy felkérés, amiben őszintén megvallva, nem teljesen hittem, hogy fejlődhetek. Ám az élet felülírta. Talán elég éretté váltam, talán az út, amin haladtam végre jutalmat is adhatott. Valahogy így lehetett, hiszen különféle műsorok felelős szerkesztői székei, riporterekért felelősség, megannyi érdekes interjú… majd egy új műsor, más műfaj… Minden olyan egyszerű kívülről és napi kreativitás belülről. Ráadásul ismét egy új film, új dimenzió. Végül is a start mégiscsak megvolt… látatlanul.
Ám meddig kezdhetünk mindig új életet? 
Sosincs késő az újrakezdéshez. Mindegy hol vagyunk, mindegy, merre jártunk, hány zsákutcába szaladtunk. Az élet az újrakezdésekről szól. Az utazásról. Az út szépségéről.
Ha labirintusba tévedtünk, lesz egy apró fény, mely kivezet belőle. És ahogy haladunk a fény felé, azt vesszük észre, már ki is jutottunk. Ha rossz vonatra szálltunk, a következő állomáson leszállunk róla. Miért ne tehetnénk ezt az életünkkel is.

Nincsenek megjegyzések: