Süt ide, süt oda, valamint a Parancs osztag és az Őrszem

Elaludtak. Mind a hárman. Lassan akcióba léphet a Jézuska. A szépen becsomagolt ajándékok beépített szekrényem legfelső polcán hevernek, név szerint csoportosítva. Nemsokára, gyorsan és halkan kell ténykednem. Lebukni nem szeretnék, bár a veszélye azért fenn áll. Hamarosan oda kell csempésznem az ajándékokat a fa alá.
Már csak ez hiányzik, minden mással készen vagyok.
Ráhangolódásképpen, hétfőn esti borozás a barátokkal, kedden nagytakarítás és fadíszítés. Igen, nálam már ekkor bekopoghatott volna a jótevő Jézuska… de nem jött.
Nekem csak ezen a napon volt időm a díszeket előszedni, fát beállítani, mindent a helyére tenni… majd nagytakarítás, mosás… és lélekben készülés a szerdára, mivel az igen csak megterhelő napnak ígérkezett. Nem lőttem mellé.
Minden karácsonykor receptes könyvem felcsapva, hiszen a sütiket én készítem el családomnak. Eme ténykedésemről, barátnőm pontosan tud, ezért nagylelkűen ő is minden évben felajánlja süteményeit otthonában. Csak hát van egy kis bökkenő…
Kata barátnőm dél tájban betoppant, de tán a kérdése előbb ért ide, mint ő maga:
-„Na akkor mit eszünk előtte?”
Éppen arra volt még időm, hogy az első adag tésztát betoljam sütőmbe, de azzal a lendülettel máris vettem ki
hűtőmből az általam készített körözöttet, paprikát, sajtot, pirítóst…
-„Te ez jobb, mint amit a nagymamám készít.” - mondta Kata.
Azt nem kellene hozzátennem, de nem titok, nagymama már nem igazán beszámítható, szóval maga az istenítő mondat máris nem a legpompásabb fényében ragyog. Na mindegy, gyorsan a fenekére csaptunk a kajának, tényleg ízlett neki.
Majd jöhetett a következő adag süti, aztán a következő… közben barátnőmet „megterhelő” ebédünk elnyomta, azonnal elfekszik babzsákomon, viccelődünk, trécselünk, no persze, hogy haladjunk, nekem azért a kezem is jár.
-„Te, nem azt mondtad, hogy már kész a fád? Hol van?”
-„Basztikuli, ott fekszel előtte, vagyis már mindjárt alatta, nem látod?”
Hátratekint, és akkor tűnik csak fel neki a több mint két méter magas karácsonyfám. Hát szép! Hogy mit nézett ez eddig? Szerintem a kaját és a sütőt. Elvégre felügyelni is kell a munkafázisokat. :)
Majd jött egy számomra nem várt, óvatlan pillanat. Elaludt! Mármint nem a sütőm, hanem a barátnőm. Előttem aszalt gyümölcsök, kakaó, tojások, tej, vaj, méz, búzadara… és minden, ami még a gyümölcskenyérbe és a mézes krémesbe kell. Na mindegy, nem fog ő itt nekem sokáig szundizni, mindjárt a legerősebb fokozatra kapcsolom robotgépem. Lesz itt berregés. Három, kettő, egy… móka indul. Igen! Ő hirtelen összerezzen, én mosolygok, szemét kinyitja, bocsi…. Majd fejét elfordítja, alszik tovább. Basszus, lehet jeget kellene aprítanom, az hangosabb volna. Na mindegy, sülnek a lapok, kavarom a vajat a cukrot, néha egy-két kavarintás a tejnél… még jó, hogy nem túl nagy a konyhám, mondhatni szinte minden kéznél van.
Na, felébred, iziben munkára fogom, vagyis felver egy csomó tojásfehérjét, összeaprítja az aszalt gyümölcsöket és…
-„Jaj, Krisztuka, mennem kell, tudod hozzák a karácsonyi ajándékomat, de vacsira visszajövök, addigra ugye készen leszel?”
És én csak mosolygok, hiszen ő ilyen. Nagy szájú, gyilkos humorú, de a miénk :) mi így szeretjük.
Most már nyugiban, na nem mintha előtte bármi illetve bárki is megzavart volna :) szépen haladok mindennel… Virág hív:
-„Te a mézes krémeseddel mennyi idő alatt végeztél? Csak azért, mert én még csak most kezdek hozzá…”
Remek gondoltam, ha én elrontom a végét, átküldöm oda Katát… no para…
Mire barátnőm visszatér, már a csoki bevonatok is a helyükön, sütemények a szerint elosztva, hogy melyik család mit kért… jöhet a vacsi.
Csütörtök reggel épp kávémat kortyolom, hozzá egy sütit majszolok, telefonom csörög, Kata az.
-„Te, ez a kókuszos süti nagyon finom lett, épp azt eszem a kávémhoz.”- mondtam.
-„Ugye milyen jó, hogy abból hagytam neked ott egy keveset?”
Hát nem édes :) mármint a barátnőm?
Gyors pakolászás, Virág névnapjára készülődés… érkeznek a gyerekek. Igen, bátyám gyerekei ilyenkor nálam alszanak, hiszen én már mindennel készen, ők meg még sehol sem tartanak… szerintem ezekben a percekben fájukat díszítik… és teszik mindezt nyugodtan, ugyanis a gyerkőcök itt szuszognak, édesen.
Délután még ajándékainkkal na meg egy gyors puszira még felugrottunk Virághoz, aki a meseszép takaró utolsó fázisán ténykedett éppen… Csodaszépek lettek azok a „költemények”. Már látom a két kis lurkót amint azon hemperegnek, magukra tekerik, meseország királyaként játszadoznak. Nagy az izgatottság ott is, nálunk is.
Este megy az osztozkodás a helyekért, ki mikor és hol aludjon… Idén sincs kivétel, a Jézuskát meg kell lesni.
Lefekvésnél Lilla „parancsot oszt”.
-„Bálint, ha te hallasz valamit, keltsél fel… „
-„Jó, de ugye nem baj, ha nem ébredek fel?”
Oh, ha tudnád, hogy ez nekem mennyire nem baj. A két nagy, vagyis Lilla és Zsombor fent alszanak az ágyon, a kicsi, azaz a Bálint, -hát ki más is lenne az őrszem-, ő pedig közvetlen a karácsonyfa mellett. (remélem, még mellette van és nem alatta)
De már nincs susmus, nincs hangzavar, elaludtak. Mind a hárman. Lassan akcióba léphet a Jézuska...

A "Parancs osztag" és az "Őrszem"

Érdemes megfigyelni az elhelyezkedést, a testhelyzetet, az ébrenlétet... és mindenki láthatja, tökéletesen a fára koncentrálnak :)

Bekopogott a karácsony

-„Honey, jövő héten elküldöm az önéletrajzomat Budapestre. Nem tudom mi fog történni, nem tudom, hogy a cég behív-e állásinterjúra…
ne mondj semmit, csak ezt szerettem volna elmondani Neked.”
Én pedig némán figyeltem, levegő is bent szorult, mozdulni nem bírtam, azt gondoltam ez egy álom, egy édes álom gyönyörű képe, vagy tán az oly sokszor elképzelt gondolat szüleménye…
-„Honey, itt vagy?”
Az álmomban lépdelek, nem akarok felébredni, mert ez az, amit látni szeretnék, amit ha csak ábrándomban is, de megérezni, megélni kívánok… ne szóljon most senki, hagyjanak békén! A jól eső érzést eszem ágában sincs elengedni, kapaszkodom belé és …
-„Honeeeyyy”
Éles kiáltása hirtelen kizökkent iménti állapotomból, mondhatni egy szempillantás alatt visszazuhanok a gyönyörűen elképzelt világból. Fáj a megérkezés, kérdezni nem merek, mert félek. Igen félek, hogy ez az egész, csak a fejembe férkőzött gondolatok megjelenített képkockái, és rettegek, hogy amit valójában most fogok hallani tiszta fejjel, az egy teljesen más szavakból összetevődő mondat lesz…
-„Ne éld bele még magad, mert nem tudom mi lesz ennek az állásinterjúnak a vége… de mindent meg akarok tenni, kettőnkért.”
Jól hallom? Ezt tényleg ő mondja? Nem alszom, nem álmodom? Már nem csak éjjeli szunyókálásom képei ezek, hanem a valóság filmkockái is? Igen! A gondolat, a képzelet és a valóság eggyé vált!
Hihetetlen hosszú, girbe-gurba, akadályokkal teli út volt ez idáig is, minden mélységét beleszámítva, és tisztában vagyok vele, ez még csak az út egynegyede... Rengeteg nem várt, illetve kiszámíthatatlan, sötét árny fog még ránkvetülni, de az elmúlt időszak megannyi bántásai, magányos órákkal megmutatta azt a világot, amitől minden zsigerünkben irtózunk, amit ellökni, taszítani akarunk messze magunktól.
Bevallom őszintén, valahol nem igazán foglalkoztat, hogy mi lesz az állásinterjú végeredménye, hogy hívják vagy sem… hogy elnyeri e, vagy más lesz a befutó. Ennél sokkal fontosabb ajándékot kaptam Tőle. Elhatározásra jutott!
Önmaga útját akarja járni és nem másét. Átgondolt mindent, döntését meghozta, ráadásul most lép egyet. Nem kettőt, nem hármat, csupán egyet. Pontosan tudja a rohanásban fejek vesznének, fájó sérülések kísérnék utunkat, a gyógyulás folyamata talán végleg felemésztene bennünket, erre pedig egyikünknek sincs szüksége.
Látom, szavai mögött tettek vannak, méghozzá olyan tettek, amik felém hozzák őt, közelebb, egyre csak közelebb…
Végső lépésként számolunk a másik ösvénnyel is, ahol nekem kellene összecsomagolni, búcsút inteni mindenkinek, s mindennek. Ám ez a teher mázsás súlyként nehezedne vállamra, lelki zuhanásom kezdetét venné… és ő ezt sejti, talán érzi is. Azt látom jelen pillanatban az összes terhet magára pakolja, próbál megbirkózni vele, mert ő a férfi, elsőre ő akar értem tenni, és ha ez nem sikerül, áttérhetünk a másik csapásra.
Ami a kereszteződésekben pedig megegyező: az az, hogy közösen, egymás mellett, kézenfogva haladunk, mindvégig. Ráadásul már nem csak szavak övezik lépteinket, hanem tettek is!
A karácsony igazán még csak most érkezik el hozzánk, de nálam már bekopogott az ablakon!