Téves kép

Mennyi előítélet lehet azon emberek iránt, akik feneküket esetleg a címlapra teszik, mennyi érzés kavaroghat azokban, akik nem adják ki őszinte valójukat, miközben odabent megfeszülnek, mennyi gondolat lehet az utcán járókban egy esős, hideg nap a villamos megállóban, mialatt szemeik előtt elbillen egy számukra nem arról a bolygóról érkező lény, …mennyire másképpen tudjuk megítélni a valóságot, a képzeletünkkel, és mennyi mindent nem tudunk a másikról, miközben nap, mint nap halljuk, esetleg látjuk is.
-„Mondani akarok neked valamit…
Szemem tágra meredt.
- „verseket írok.”
Első hallásra nem hittem a fülemnek. Sok mindent gondoltam volna róla, de ezt valamiért mégsem. Ismerjük egymást jó pár éve, és abban a percben beláttam, valójában távol voltunk egymástól, mégsem ismerjük egymást jó pár éve.
Megannyi borozós este van mögöttünk, tele érdekes elmélkedéssel mialatt ő csak hallgatott erről a nagyszerű dologról, mert nem merte, vagy tán nem tartott méltónak rá, hogy felfedje valós arcát. Ami igazán odabent van, ott legbelül, hosszú ideje féltve őrzött kincsként most kitört belőle, felszínre hozta, leporolta előttem és megmutatta.
Ha valaki ránézne, az első ötven gondolatban biztosan nem lenne benne az, hogy költő is. Pedig az! Vasárnap délután csak csajok nyakunkba vettük a várost, meghívóval a kezünkben és széles mosollyal, na meg nagyon büszkén léptünk be abba a terembe, ahol üres széket is alig lehetett már találni. Ott, ahol bemutattak egy új könyvet, ami még a nyomdából érkezvén meleg volt és ropogós, és amelyben néhány verse neki is megtalálható.
Miközben színészek elszavalták az előre megjelölt alkotásokat, végig pásztáztam szememmel, hogy kiknek a tollából is valóak mindezek.
Ami engem is ledöbbentett egy fiatal srác, olyan 23 év körüli… szemtelenül siheder. Farmer, ing, rövid haj. Az utcán biztosan elmegyek mellette, és azt gondolom róla: talán egyetemista, aki a diákévek közepén élvezi a lét adta örömöket. Aztán később megtudom, valójában dalszövegíró és naponta halljuk munkáit… verseket is írogat. Egy idős bácsin is megakad szemem. Én azt vélem hozzátartozója egy ünnepeltnek, aki elkísérte az unokát, hogy büszkén feszítsen a széksorban, miközben felolvassák legújabb költeményét… ezzel szemben a verscímnél felállt, szerényen meghajolt… igen. A költészetben nincsen se kor, se kinézet, se külsőség… csupán érzések. A legtisztábbak és a legőszintébbek!
Ilyenkor (is) derül ki az ember számára mennyire nem szabad elfogultsággal élni, mennyire nem lehet vagdalkozni és mennyire egyszerűen kell átlépni minden előítéletet vagy tévesen megítélt helyzetet. Mert az álarc mögött ott rejlik a valóság, ami lehet néha poros, és egy ideig nem letisztult, ám ha felszínre hozza, megismerjük azt, aki eddig bár nem szándékosan, de álarcot viselt. És akire ha ránézek, már más érzéseket, gondolatokat is vélek felfedezni körülötte, és tudom, hogy ebben a gyönyörű fényben ragyogva képes mosolyt csalni az arcokra úgy, hogy közben mindenki úgy halad el mellette az utcán, hogy az a gondolat járja át őket, csupán a szépségével képes hódítani, mintsem a verseivel! Micsoda téves kép!

"Te hazahoztál engem" ...

Ötvenöt év. Nagyon sok idő. El sem tudom mondani mennyi az, hiszen életkorom száma még nem érte el ezt a kort. Ötvenöt év, nem kevés. Ma pedig megláttam valójában milyen hosszú is az.

Csörög a telefonom.

-„Figyelj van egy nagy sztorim. Először csak hallgass végig, utána mondd, amit szoktál. Az érzést, gondolatot…”

Hallgattam… és ahogy ezt tettem libabőrözött a kezem, a lábam… ráadásul rögvest kattogott az agytekervényem. Szükségem volt elő interjúztatásra, ugyanis szinte a semmiből kellett építkezni.

Na, ezen a szombati napon kávémat még nem a főszereplővel ittam, de megtudtam minden olyan történetet melyre szükségem volt azon a napon, ahol már élesben forogtam. Nehéz volt, már akkor is. Könnyeimet nyeltem.

Minap sikerült reggel hatkor álomra hajtani fejem, ugyanis Miamiban él egy általános iskolából való barátnőm. Már több mint tíz éve nem láttuk egymást, nem öleltük meg a másikat, mégis mindenről pontosan úgy beszélgetünk, mintha ott volnánk egymás mellett, mintha pontosan tudnánk, mi veszi a másikat körül… de ez csak tizenhárom és nem ötvenöt év. Irgalmatlanul sok.

A múlt heti forgatáskor megismertem megannyi történetet, különböző életutat, hogy ma kameránk előtt újra találkozzanak. Az egyik a világ ezen féltekéjén, a másik az óceánon túl élt. Egymástól távol, azonban közel. Nem volt információjuk, nem tudtak semmit… mégis mindennapos vendégek voltak egymásnál… mert a szív, az emlék, az érzés kitörölhetetlenül nagyúr.

Ma, ahogy reggel elindultam a film egyik főszereplőjéhez, (aki az óta már a lányává is fogadott) hevesen dobogott a szívem… el sem tudtam képzelni ő mit érezhet, mit gondolhat… 55 év után.

Remegett…. Ideges volt… gyorsan pálinkával nyugtattuk magunkat. Jó, én inkább csak statisztáltam, hogy átsegítsem őt ezen a nehéz napon. A cél érdekében bármit. :)

„A szívem már nem csak bal, jobb oldalon is dobog.” – mondta, mi pedig egyre közeledtünk, -ahogy ő fogalmazott- a második otthonához, a Dunához. „Te hazahoztál engem!”

Elsőnek érkeztünk, vártunk. Ő a barátját én pedig egy telefoncsörgést. Megbeszéltem a másik stábbal, ha 2 percre vannak tőlem, rám csörögnek, jelezve nekem, hogy az utolsó szívszorító mondatok is hangozzanak el, mielőtt én felkiáltok: .„Nézd ott az Iván”.

És igen, ötvenöt év után úgy ölelkeztek, mint akik már sosem akarják elengedi a másikat, mint akik az életüket akarják egymásnak adni…. Könnyek, ölelések, újra ölelések, és megannyi könnyek ismét. És itt volt az a pont, ahol a riporteri szerep megszűnt, ahol a jelent felülírta a múlt, ahol előkerült az érem, a levelek, az akkori fotók… na meg persze a pálinka. És hát hogy hol? Persze, hogy a Dunán ringatózva a stégen, hiszen minden nap ott szálltak vízre, pontosan úgy, mint ma és húzták a vizet úgy, ahogy ötvenöt évvel ezelőtt is tették. És ebből egy zseniálisan jó film lesz, mert film, igen, újra film!