Alice csodaországában

Megírtam az adástükröt. És akkor mi van? Semmi :)
Ám bevallom egy kicsit magam felé hajlott a kezem. Pedig nem szoktam ilyet sosem csinálni, most mégis. Kertész Alice interjú nekem már régi vágyam. Kettesben szemtől szemben beszélgetni vele, igen már régen szerettem volna ilyet. Az idő pedig most megadta mindezt, hiszen a jövő hét vasárnapi műsor előtt éppen születésnapját ünnepli, tehát a téma adott: szülinapi köszöntés egy kis múltidézéssel.

-"Mit szeretne?" – kérdi telefonban.
-"Csak egy interjút." – a csattanót nem szeretném neki elárulni. 
-"Áááá, nálam sokkal szebbeket kell mutogatni, nem vagyok én kameraképes."
- "De a példaképeket nem háttérbe, hanem előtérbe kell helyezni." – vágom ki magam a szorult helyzetből.
A hosszas, szinte baráti, kacarászó beszélgetés után egészen a tegeződésig jutunk.
-"Kérlek, nagyon erős szűrőt hozzál magaddal, hogy kameraképes legyen a kinézetem." – mondja búcsúzóul.
Minden forgatásra időben indulunk, számolva a dugóval, káosszal… ám a megbeszélt napon, 10 percet csúsztunk. Szentendrére igyekeztünk, Alice házához, mivel együtt mentünk át a forgatás helyszínére.
-"Ti jobbak vagytok a halálnál. Késtetek!" – mondja két puszi közt.
Meglepődöm, mert hirtelen eltűnik az a jókedv melyet telefonban folytattunk.
-"Hova viszel? Akkor cukrászda?"
Na, most hogy mondjam meg neki, hogy egy angol kocsma váltja fel a habos kávét kis sütikével. Válasz helyett terelem a szót.
-"Szereted Szentendrét?"
-"Nem! Minden barátom Pesten lakik, minden nap visszajárok Óbudára. Egy jó helyet sem tudok itt" …
Én pedig egyre jobban süllyedek az autó ülésébe. Mi lesz itt?
-"Na hova megyünk?"
Hallom ugyanazt a kérdést.
-"Ö ö ö ö ö egy jó kis étterembe."
-"Van itt ilyen?" – csodálkozik. "Még jót nem ettem ebben a városban."
-"Barátaimé a hely, csak nekünk nyitnak ki korábban. Majd meglátod, csuda jó helyet mutatok ma neked."
Belépünk, Alice az ámulattól szólni nem bír, tátott szájjal néz körbe. Míg megmutogatom neki az összes kis zugot, addig bevilágítás, kamera beállítás… mindenki teszi a dolgát, vagyis én lefoglalom az interjúalanyt, ne tűnjön föl neki, hogy most számára felesleges idővel rabolom a napját, kollegáim pedig beállnak a kezdéshez.
És végre eljön az a pillanat, amire oly régóta vágyom. Alice ül velem szemben. 
A „tessék” vagyis „kamera forog” előtt, pár másodperccel, nehogy már nyugodtan trécseljünk, kedves interjúalanyom a legnagyobb nyugalommal, csak ennyit mond:
-"Ugye nem lerágott csontokról fogsz most kérdezgetni engem, mert azokat már nagyon unom."
Oh remek! Most mit tegyek. Nem szeretem előre leegyeztetni a beszélgetés fonalát, ám most lehet, mégiscsak változtatni kell, nehogy meglepetés érjen és interjú közben föláll, otthagy. Sosem volt még ilyen…
-"Nézd Alice, egy lerágott csont biztos lesz benne, az pedig az 56-os olimpiai aranyérem. De engem nem a tény és az itthoni körülmények érdkelnek, hanem ahogyan megszerezted azt az érmet. A szétnyílt könyök, az ebből kifolyó súlyfelesleg, de szeretnék beszélni veled a tévé tornáról…."
-"Te ezeket honnan tudod?" – folytja belém a szót.
-"Készültem! Meglepő?" - mosolygok
-"Ezekről nem szoktam beszélni. Általában csak a forradalom hangulatáról kérdeznek és a győzelemről. Mi van neked még?"
-"Egyik napról a másikra szálltál ki a tornából, 60-as olimpia előtt te csak úgy kivonulsz, miközben éremért utazhattál volna. Valami lehet a háttérben."
-"Megsértődtem, dacból nem utaztam." – látom, szemei talán még a tekintete is picit megváltozik. "Tetszik amiket mondasz, kezdhetjük."
Na ilyen sem volt még velem. Így elkezdeni egy interjút. Ezen is túl vagyok :)
Belekezdünk. Az első indító kérdés után én is feloldódom. Néha meglepődöm, tabuk nélkül, őszintén beszél.
-„Ezt lemered adni? Sosem mondtam el, rád bízom, mit kezdesz vele.” - mondta egy olyan blokk után, ahol még én is lemerevedtem.

Na feladta a leckét. Az előző interjúmat szintén átvették az újságok, sokan írtak arról is. Az szenzáció volt, ezzel most port lehetne kavarni. Kell nekem ez a por? Fel kell keverni a múltat? Lehet neki ebből baja? Vasárnapig alszom még rá, akkor vágom az anyagot, addig eldöntöm mi legyen.
Találkozásunk végén előkerül egy doboz, benne az ajándékom. Arcán meghatódás, már-már a könnyeivel küszködik. Ölelés, puszik… nevetés.
Pár nappal később csörög a mobilom, látom Alice hív!
-"Te Kriszta, a torta isteni! Honnan tudtad, hogy ez a kedvencem?"
-"Erre mondják drága Alice, hülyének van szerencséje?"
-"Nem, erre inkább azt, ez a telepátia!"
Még megvitatunk néhány dolgot, miközben nagyokat kacagunk, és annak is örömködünk, hogy az élet megadta azt a lehetőséget, hogy megismerjük egymást.
Az viszont már az én titkom marad, kedves Alice, hogy ebben azért az én kezem igen erőteljesen benne van!

Gyors döntés

Reggel 8 óra. Kinyitom szemem és rögtön a telefonhoz nyúlok, ami mindig az ágyam mellett van. Tudom rossz szokásom ez, de nem bírom ki, hogy ha baj van, ne érjenek utol. Talán ezért is jó, hogy van egy olyan mobilom, melynek számát csak a családom tudja, és az éjjel-nappal bekapcsolva. De most a vonalast tárcsázom. - "Ma tudok veled montírozni?"
- "Nem lehetne inkább holnap?"
- "Nem vagyok elkésve, csak péntekre kell a bejátszó, akkor megbeszéltük, holnap."
Kidugom a lábam a takaró alól, fázom. A sötétítő függönyön keresztül is látom, a nap ma nem mosolyog, nem próbálja meg felmelegíteni az emberek lelkét. Olyan egykedvű, borús és később látom, még az eső is szitál.
Nincs forgatásom, tegnap megcsináltam az adminisztrációkat is a műsorokkal kapcsolatban, gyorsan döntök: Itthon maradok, pizsama nap lesz!
Mivel is szokás ilyenkor foglalatoskodni? Ööööö, semmivel. Pár telefonhívás néha-néha félbeszakítja a lakás csendjét, intézem a munkával kapcsolatos még erre a hétre vonatkozó teendőket. Aztán vissza a nagy semmibe! Fekszem az ágyban, szürcsölöm a meleg tejeskávét, olvasgatom elmaradásaim… de jó végre megint egy ilyen nap.
A múlt hét csöppet fárasztó volt. Elég keményen megnyomtam a munkát, hogy ez a hetem laza legyen. Ráadásul hétvégén el is utazom, de a műsoroknak menniük kell, még akkor is, ha éppen nem azon a fedélzeten ülök :) Így a 8.00-22.00-át nem egy nap kellett bevállalnom, hogy előre meglegyek mindennel, de most cserében itthon lógathatom a lábam :)

Reggeli az asztalnál! Fura tőlem ezt így leírni, másnak viszont ez a természetes. Én sokszor csak a kávé lehörpintése után máris fél lábbal az autómban ülök, ám amióta kibontattam konyhám átadó pultját, minden reggel szakítok időt egy gyors reggelire. Ma nem kell néznem az órát, nincs rohanás, hajszárítás, smink…
Könyvek. Sorban állnak az elolvasásra váró írások. Nem is tudom melyikkel kezdjem.
Vasalni való is kupacban vár… de nem, ez ma nem az a nap, hogy én tologassam a vasalót és hajtogassam, pakolgassam ruháimat. Inkább a lakás arra a pontjára ma nem tekintek.
Jobb itt a kanapén, a fűtött lakásban, a meleg paplan alatt, finom illat lengi be a szobát… nem érdekel, hogy odakint szitál, a napot sem látni, hogy egykedvű az utca léte, hiszen idebent minden az ellentéte és én pedig még mindig pizsamában. De rég is volt már ilyen!