Újra együtt

Milyen gyorsan elteltek az elmúlt napok. Szinte észre sem vettem. Nemrég még Murat jött elém a munkahelyemre, minap együtt söröztünk barátaimmal, olyan mintha pár perce szemléltük volna meg barátnőm új kuckóját… Szempillantás alatt eltelt ez a két hét. Se kín, se gyötrelem, se fájdalom… semmi. Minden elkerült, jó messze, nagyívben…
Nem volt szándékomban belevetni magam a munkába, mégis minap arra eszméltem, hogy gondolkodás nélkül vagy a tudatalattim mutatta ezt az utat, nem tudom, de megtettem. Na nem azért, mert menekültem volna valami elől, egyszerűen most mindez jól esett. Nem mérgelődtem a hosszú beszélgetések végett, nem idegesített a rengeteg aprólékos munka… még az sem, hogy a három napos szabadnapból nekem csak egy jutott. Semmi nem hozott ki a sodromból úgy igazán. Mért is idegesítettem volna magam? Hiszen két hét tökéletes kikapcsolódás, önfeledt boldogság következik. Nem fognak érdekelni az itthoni problémák halmazai, a folyamatos bosszankodások, a másikon való átgázolások… semmi. Hátat fogok fordítani mindannak, amik időnként körülölelnek, és amiknek én csak nyelvet nyújtva, vállat rántva, rámosolyogva ballagok el mellette.
Csak élni akarok. Pont úgy, ahogyan én szeretnék. Gondtalanul, boldogan és mindezt szerelemben.
Bőröndöm már a nappalim közepén, ruháim a vasalóm simítását várják, hogy a kellemes napsütötte helyen ránctalanul tündököljenek. Nincsenek gondok, tehát a gyűrődések is hamar kisimulnak majd.
Ma még volt egy rövid munka, majd elköszönés a szeretteimtől, egy „utolsó” igazi csajos este… aztán tudom, reggel vidáman, vagyis inkább izgalmakban telve fogok ébredni, ötvenkétszer átgondolom mi az, amit még vinnem kell… gyors viráglocsolás, hal etetés, közben várakozás egy kedves barátomra, aki bevállalta a „reptéri járatot”…
Majd végre elindulok oda, ahhoz az emberhez, akire oly régóta vártam, akivel arra vágyom, hogy együtt lehessek...