Függőség. Hétköznapi szóhasználatban a függőség szót a ragaszkodás, hozzászokás, szükséglet értelemben használjuk.
Ha a függőségről hallunk, általában előszeretettel zárkózunk el előle. Pedig attól, hogy nem alkoholizálunk, nem drogozunk, vagy nem dohányzunk, lehet, hogy mi is egy szokás rabjai vagyunk.
Nézzünk csak körbe: Csoki függőség, játékszenvedély, vásárlási láz… De mik is ezek? Pótcselekvések. Észrevétlenül innen merítjük az örömforrásokat, melyek valójában egy idő után már-már megszokott, kóros szenvedélyünkké válnak.
Megemlíthettem volna a munkamániát is, ahol az üres lakás látványa, vagy a magány taszít erre az útra, vagy talán az otthoni nem jó légkörtől való menekülés végett túlórázunk annyit.
Mindenre van magyarázat, mindent meg lehet indokolni miért éppen azt a függőséget választjuk magunknak.
Csöngetnek, egy nagyon szép lányt pillantok meg. Előbb érkezett a találkozóra, így a kanapén foglal helyet, elkezdünk beszélgetni. A többiek már ismerték őt, én még csak a hírét hallottam, de a vele kapcsolatos dolgok nagyon érdekeltek. Aztán jó párszor megismétlődik ez a jelenet, néha teázunk, néha csak úgy csacsogunk mindenféléről… kiderül az ő szerelme is abban a városban lakik ahol Murat és ő is utazgat ide-oda…
Múltak. Hihetetlen titkok, talán szégyellt és fel nem vállalt cselekedetek is lapulnak emberek megélt napjaiban. Lehet egy erőszak, egy lopás, egy bosszú… megannyi negatív tett. Tán sosem derülnek ki ezek, de lehet önmagunk megkönnyebbülése végett eljön az a pillanat, amikor kiborítjuk lelkünket, hogy megszabaduljunk a mázsás teherként éveken át hordozott ténytől.
Ez a lány nem ezért beszél, nem ezért vállal fel mindent. Hangsúlyozom mindent! A jót, a rosszat, a törvénytelent… az egész múltját. Segíteni szeretne. Példája legyen elrettentő minden fiatal számára, és ha csak egy ember is képes visszafordulni a pokolból, már megérte lerántani a leplet.
Nézem a nagy szemeit, amik néha óriásira kitágulva képesek az egész világra rácsodálkozni, és oly hatalmas naivság jelenik meg időnként arcán, amit csak egy kisgyermek képes produkálni.
Néha abszolút hihetetlen, hogy ez a lány megjárta az alvilág legmélyebb bugyrát, hogy éveken át úgy élt, mint ami számomra elképzelhetetlen. Egy gyönyörű lány egy mocsoktól, bűntől szennyezett, elkábított világban.
Függő volt. Először az alkohol kerítette hatalmába, aztán szorosan leláncolta önmagát a kábítószerhez. Rabbá vált. Oly erős vasláncokra fűzte fel magát, hogy senki sem volt képes letépni, lepattintani róla. Nem volt szabadulása.
Jöttek-mentek a külföldi alvilági emberek, mindegyikkel lepaktált, ők pedig ahogyan csak tudták húzták lefelé. Adták neki a fehér porokat, mellyel minden nap még szorosabbá tették „gyeplőjét”, és tán abban bíztak ebből a szorításból sosem lesz képes szabadulni. Hogy mindez szándékos ténykedés volt, avagy sem, azt nekem, mint kívülállónak nem lehet megítélni, hiszen ők is függők voltak. De nem csak a kábítószer, hanem a társfüggőség fogva tartottai is.
Ahogy hallgattam őt személyesen, meg, ahogy itthon fülhallgatón keresztül kúsztak bele szavai füleimbe, nem is tudom mit gondoltam, mit éreztem. Ha azt írom, a megvetés még egy fikarcnyi jele sem merült fel bennem tudom, fura. Pedig tényleg így van.
Mindennek van oka, minden cselekedetre kapunk magyarázatot és mindent vissza lehet vezetni valamilyen kiinduló pontra. Ezt is.
Sosem cserélném el vele gyerekkoromat, egyetlen pillanatot sem tudnék megélni helyette… Ennek a lánynak mindenhol meg kellett felelnie, valós, tiszta érzésekből táplálkozó igaz szeretetet a nagyszülein kívül, senkitől sem kapott. Csak sodródott, az elvárások tengerében élt, melynek hullámai állandóan elnyelték és onnan nem látott kiutat.
Hihetetlen milyen észrevétlenül el lehet indulni lefelé azon a bizonyos lejtőn. Észre sem venni és máris elveszted önmagad, ami sosem tudod milyen is volt valójában, amikor nincsenek igaz barátok, nincs, ki megállítson, nincs, ki kifelé húzza kezed, nem látsz célt, utat meg pláne nem, valójában egymagad vagy.
Rémtörténetek a pszichiátriáról, az alvilági életről, az abortuszokról, a drogozás szokásairól, a sztondult állapotokról, az ilyenkor fellépő szexuális életről, az öngyilkossági kísérletekről, a zárt osztályról…erről a kábult állapotban lévő életről. Az elmúlt időszakban egy számomra teljesen új világba pillantottam bele.
Sajnáltam. Igen, talán a legjobb szó, sajnáltam. Mert egy tökéletesnek hitt család végzetes tragédiájának egyik főszereplője ez a lány, aki bár saját döntése alapján tért át az alvilág legmélyebb bugyrába, de nem történt volna meg mindez, ha…
És ugye az előzményeknek okozója nem ő. Ez a lány csupán a történet szereplője. Egy gyermek nem tehet arról, hogy szülei elválnak, hogy új családjában egy idegen személy is próbál uralkodni, hogy a szigor, a kiszámíthatatlanság mindennapos vendég, hogy a megfelelés erős dominancia, hogy a két család két különálló lányt akart belőle „faragni”…
ellentétek és zavart kötelezettségek.
Mégis azt gondolom segítségek, kapaszkodók voltak számára a múltból hozott és átélt dolgok is. Talán a folyamatos küzdelem, a sok keménység, amit gyerekkorában magába szippantott, amit belé neveltek, lehetséges ezek is kellett ahhoz, hogy a felépüléshez vezető hihetetlen hosszú úton, minden erejét összeszedve végig tudott menni.
Hány meg hány ember hal bele ebbe a függőségi állapotba, akik mindenüket eladják, odaadják csakhogy a pillanatnyi bódult érzés feledtesse velük a fájdalmakat, az emlékeket, az életútjukat.
Drága Gabka, becsüllek! Igen, becsüllek, amiért volt annyi erőd, hogy kirántsd saját magad a fényektől elzárt, koromfeketére tompított világból, amiért mostanság segíteni próbálsz a többieken, amiket teszel a számodra idegen, felépülésért küzdőkért… és amiért vállalod önmagad!
Mindig azt mondtad, hogy abban az időben még a kurvákra is felnéztél, mert ők legalább csinálnak valamit, veled ellentétben. Az akkori állapotodban, tökéletesen igazad volt, de vizsgáld meg a jelent, te hol vagy, és ők hol vannak? Ha valakinek, hát neked valóban meg kellett küzdened, hogy egy tiszta rét, pillangókkal teli füves területén önfeledten, és most már boldogan tudj nem csak létezni, de végre felszabadultan, súlyos vasláncaidat ledobva élni is.
Ha az utcán sétálsz el mellettem, úgy hogy nem ismerlek, biztosan nem ezt az életutat társítottam volna hozzád. Valami egyszerűt, valami szépet, letisztult, fényekkel telit, olyat, amilyet a te külsőd, a te lényed sugároz.
Reménykedem, ha öreg korodra polcodról leemeled és leporolod könyvedet, majd fellapozod lapjait, csöppet elmerengsz, aztán a kolofonnál átsiklik tekinteted, és eszedbe jutok én is, mert én biza megkedveltelek.
Igen drága Gabka, olyannak kedvellek amilyen vagy.
Az „együtt töltött” idők, elmeséléseid, hihetetlen sok mindent adtak nekem.
Megértést, erőt, kitartást, elfogadást… meglátni a dolgok valós értelmét. Ezek nem mások, mint a sok negatív krónikáid pozitív megvilágításai. Bízom benne, mindenki ugyanígy lesz ezzel, és nem az előítélet
elvakító szemüvegét kapják azonnal magukra, hogy abban olvassanak rólad. Mert ha így tesznek, egy téves képet alkotnak egy olyan lányról, akinek életútja nem ezt sugallja, és aki bejárta már az egész sorskereket.Életutak és múltak. Hihetetlenül fura, megrázó, drámai történetek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése