Ez övön aluli volt!

Elfáradtam, főleg idegileg, de legalább élek! Forog minden körülöttem… és én csak némán nézem, lábaim letapadva, mozdulni nem bírok, csupán állok, látom az örvény kíméletlenül közeleg, jön, elsodor, felkap… majd talán el is nyel… Hiszek a spirituális dolgokban, tudom véletlenek nincsenek… ez a mostani sem ennek a számlájára írható. Amióta megtörtént, amióta átéltem, a magyarázatot megkaptam, és most már utólag azt írom, látom az összefüggéseket.
Tudatában vagyok, hogy a kéziféket nekem kell behúzni, különben megteszi más helyettem…
Mindenhol gondok, problémák, kérések, tanácstalanságok… és a szál örökkön egy helyre fut ki… hozzám.
Ez nem egy hét hozadéka, nem egy hónap hozadéka… de nem ám. Jóval régebbi a kiindulási pontja.
Látszólag élvező dolgokat tettem, hiszen segíteni mindig jó, aztán most meg kiderül, ott mélyen legbelül ez az egész másképpen lett belém égve. Ahol mindig csak az adni, segíteni, figyelni, hallgatni, beszélni, menni, tenni létezik, ott egy valami örökre elveszik: önmagam.
Jelen pillanatban elnézést mindenkitől, de nem kérek tanácsokat, nem kérek privát leveleket, most nem. Ez az én utam, rajta segítőkkel, és tudom, a harcot nekem kell megvívnom. Egyedül nekem.
Napok óta nem vagyok jól. Feszít a feszültség, ezáltal még jobban kattog az agyam, sírni volna jó, ami talán segítene a megkönnyebbülésben, de nem megy, most nem… akkor mi marad? Robbanni fogok, érzem. Na de mikor? Már három napja a fejem is szétmegy… valami történjen már!
Ebben az állapotban, általában a mellékhelység csészéje a végállomás. A fölött gyakorlom az „á” betű kimondását. Ezt a pontot várom, de nem jön, nem ez történik.
Az élet, jelen pillanatban nem így jelzett, nem így üzente, hogy állj meg, pihenj, légy ok, hagyd abba a sodródást, önmagad élete a legfontosabb… most a szeretteimen keresztül kaptam üzeneteket. Ráadásul mindez nem csak nekem, de nekik is fájt. Ez igazán övön aluli ütés volt!
Azóta ugye ahogy írtam is, külső segítség útján megkaptam a történések magyarázatát. Nehéz elfogadni, de mást nem tehetek! Rendben rá kell lépni erre.
-"Hahó, odafönt, értem én mit akartok, megértettem, most már legyen elég, ne bántsatok senkit! Miattam meg pláne ne! Tudom, óriási, üvöltő jelzésekre van szükségem, ugyanis makacs és önfejű vagyok önmagammal kapcsolatban… de hé, már látom, már értem… és megfogadom! Kérlek, legyen elég!"
Pénteken sebek tépődtek fel bennem, átsírtam az éjszakát. Murat először némán hallgatta mindazt a panaszáradatot, ami bennem felgyülemlett, majd részletesen kibeszéltük minden egyes pontját. A távolság végetti tehetetlen düh tudom, nála is rátett egy lapáttal, pedig napok óta ott is csak gondok kerülnek felszínre… Mindezek mellett segíteni szeretne, de nem tud, ebben a helyzetben ez most nem megy…
-"Honey, mire volna szükséged?"
-"Nem tudom..."
Nyugtalanul, zaklatottan alszom, szívem szúr, forgolódom… rossz éjszakát hagyok magam mögött, fájdalmasan rosszat.
Reggel a tükörben egy másik lány néz velem szemben. Bedagadt szemek, karikák körülötte, alig élek. Vonszolom magam, de mennem kell, így is késében vagyok. Ezt az arcot viszont el kell tüntetnem, muszáj sminket felvinni, hiszen a vak is látja, ha rám néz, itt nincs minden rendben, és egy valamire ma nem vágyom: a miért kérdőszóra.
Mindenem megvan, illetve a telefonom. Azért még visszalépek, töltőről leveszem… nem fogadott hívás, plusz üzenet. Semmit nem hallottam, ami nem csoda, hiszen lenémítva. Napok óta csönddel veszem körbe magam, csak a némaságban érzem a megnyugvást.
Barátnőm keresett és ő is üzent. Nekem most erre nincs időm, később, ha autómba beülök. Gyorsan átnézek mindent, hajvasaló kihúzva, halnál minden bekapcsolva, villanyok leoltva, kulcsok, iratok, telefon… irány a mélygarázs. Tárcsázok, kicsöng. Hallom Virág hangján itt valami nincs rendben. Sokadik noszogatásomra végre belekezd.
-„Éjjel veled álmodtam… a szíved vitt el, meghaltál. Láttam a helyeket, ahol együtt jártunk, beszéltem anyukáddal, ott voltunk a temetéseden és éreztem a fájdalmat, üvöltöttem, zokogtam… még akkor is ez volt bennem, amikor felébredtem. Gábor nyugtatgatott, ez csak egy álom, minden rendben van veled. De megnyugodni csak ebben a percben tudok.”
Hirtelen elszégyellem magam hiszen nem azonnal, hanem csak percekkel később adtam életjelet... de hát honnan tudtam volna, hogy ilyen nagy a baj.
Vonalat bontunk… haladok tovább, csöndben, némaságban. Zenét sem kapcsolok, érzem, most az sem segítene… Még egy fura jel. Ez ma már a második. Ugyanis vezetés közben én szeretek énekelni. De ezen a reggelen inkább az autókra és az útra koncentrálok.
Hirtelen látom oldalról közeledik egy folt. Mi van? Ez belém jön, ez kilök... Századmásodperc alatt előre tekintek, egy autó imént elhaladt, most nem jön semmi, áttérek a másik, vagyis a szembe sávba… Ha az az autó később megy el, ő pedig akkor jött volna át... de ebbe belegondolni sem merek. A hibás észleli mit tett, elnézést kér… én már csak egyet akarok, épségben megérkezni, ugyanis mindenem remeg...
Bátyáméknál gyerekeknek desszertet készítek. Sosem hibázok benne, most igen. Cukor helyett sót használok… kezdhetem az egészet elölről. Ideges vagyok... kés közvetlenül lábam mellett, a földön landol, kiesik kezemből, lábas forró, egyik ujjam megégetem… érzem, itt a totális káosz. Beszélgetni sincs kedvem… inkább mennék haza a csöndbe, a magányba.
Ahogy belépek lakásom ajtaján máris kezem a laptophoz nyúl… Murat online, jön is a kérdés:
-„Honey hogy vagy?”
-„Hogy lehetnék? Virág álmában meghalok, majdnem karambolozom, kés a lábam mellett, ujjam megégve, édes helyett a sóst használom…”
-„Mi van? Mi történt Virág álmában? És a kés...”
-„Meghaltam.”
-„Az nem lehet, hogyan?”
Elmesélem, ő ledöbben, hangja elakad… aztán lassan belekezd.
-„Honey, én is azt álmodtam, de nálam késsel történt. Éreztem a fájdalmat, üvöltöttem, zokogtam… még akkor is ez volt bennem, amikor felébredtem. Már reggel hívni akartalak, de megnyugtattam magam, ez nem történhetett meg veled, hiszen csak álmodtam.”
Ebben a pillanatban jelez a csöngöm, megjött Kata. Lassan indulunk, de még Murat arra kér, ne üljek volán mögé, ne menjek semerre… nem adok neki ilyen ígéretet, hiszen ma még célunk van.
-„Nem én vezetek, de amint hazaérek, jelentkezem, ezt viszont megígérhetem."
Dolgunk végeztével gyorsan beülünk a szokásos cukrászdánkba egy kávéra meg sütire, jól átbeszéljük a mi, miért, miért most és hogyan… meg a többi mondatokat.
Aztán sötétedik, hazafelé lépdelek. Levegőre vágyom és tudom még egy telefonhívás ma hátravan.
Anyuval az elmúlt napokban néha ingerülten beszéltem, nem akartam bántani, nem akartam sérteni… őt nem. Mély levegő, tárcsázom, elmondom neki nincsen semmi, csupán elfáradtam, feszült vagyok… ráadásul itt ez a két álom… rettenetesen nyugtalanít...
-„Micsoda? Én is rosszul aludtam és éreztem veled van baj…”
Hidegzuhany! Ilyen nincs. Három ember, három különböző helyen, egyazon éjszakán. Fájdalmak, érzések, könnyek… Padlót fogtam. Tudtam mindennek jelentősége van. Az autónak, az álmoknak, a számoknak, a mai „produktumaimnak”… Ha ez nem velem történik meg, el sem hiszem.
Este a fürdőszobai tükörben látom, egy meggyötört, szinte élettelen arc, rémülettel, mosoly nélkül, fakón… és...fél fülbevalóval tekint vissza. Igen, még ez is. Látom elhagytam a felét. A kő, ami oly szépen ragyogott benne, kiesett. Én is elvesztettem fényemet, kifakultam, megtörtem…
-"Hé odafönt... mi van még? Elég! Halljátok! Elég volt!"
Pontosan értem, ha az út végén csak a szokásos hányás lett volna, egy-két napot pihenek, aztán mindent folytatok ott, ahol abbahagytam… ezeket a vizsgákat folyamatosan elbuktam, megérkezett a drasztikusabb felszólítás, megtalálták a kulcsot hozzám... Megértettem, tudom mi a feladatom.
-„Szóval Honey, mire volna szükséged?
Hogy a legjobban mire?
-„Két hét szabadságra, egy repülőjegyre… mert elfáradtam, főleg idegileg, de legalább élek!"

Ui: na még ez is. Reggel felszállok a villamosra, beszélek telefonon és egyszer csak egy hangos felszólításra lettem figyelmes. „Áramkimaradás végett megállunk.” Oh, de jó, tehát ma is feszült vagyok… :)
Bent a munkahelyemen kinyitom a facebookot, első ami megüti szemem egy videó, címe: "Halál érintése".
Na most már tényleg elég! Mosolyt akarok, vidámságot… de legfőképpen az agyamat kikapcsolni és pihenni!