2011.

Tavaly ilyenkor egy igen fontos telefonhívást már a hátam mögött tudtam. Éppen december 23-én csörrent meg a mobilom, mikor a mézes krémes lapjait emeltem ki sütőmből.
-„Januárban üljünk le beszélni, indulnak műsoraink és szeretnénk, ha nekünk dolgoznál”.
Szóval egy éve még sejtésem sem volt, hogy mekkora lépcsőfokra is fogok majd fellépni. Csupán annyit tudtam, akarom. Igen akarom náluk a tévés munkát, akarom a vele járó feszültséget, megannyi átdolgozott éjszakát és természetesen a hozzá járó elismerő szavakat. Mindent. A jót, a rosszat egyaránt.

Aztán ahogy teltek a hónapok és indultak a műsorok, belevágtam én is. Eleinte csak, mint a produkció egyik „eleme” vagyis szerkesztő-riporteri státuszban, majd kineveztek felelős szerkesztőnek. És nem egy, hanem azonnal három műsornál. Ez így szépen hangzik, meg ki ne akarna azzá válni, de megannyi gond, probléma és időhiány társult is mellém. Bevallom eleinte nem igazán aludtam nyugodtan végette, hiszen kishitűségem igen erős dominanciát diktált. Megannyi kérdést képes voltam feltenni magamnak, a sikeres végkifejlet végett. Néha arra riadtam, hogy a megírt felkonf szöveg mennyi időt is vesz el a műsorból és mi van, ha valamelyik riporterem túllépi a megengedett, általam előírt időt. És igen, az álom nem volt hiábavaló. Mindaddig, amíg oda nem „csaptam”, amíg meg nem születtek bennem a szabályokkal kapcsolatos mondanivalók, heti szinten szembesültem az általuk kreált problémákkal. Eddig minden munkahelyemen hibáztam. Hagytam, had javítgassak én mindenki után, hagytam, had „működjön mindenki” a saját szabálya szerint és inkább sajnálatból nem szóltam oda!

Azt gondolom jogosan tettem fel a kérdést magamnak most is: Akkor mi az én szerepem? Hogyan fogjam össze a csapatot, amikor saját fejük után mennek, és engem figyelembe sem vesznek. Engem ki lát? Csakis én! Hát éppen ezért mondtam el nekik, mit jelent a kollegiális viszony, mit jelent csapatban működni, hogyan is segíthetjük egymást…
„...Kérlek titeket, hogy segítsük egymást, ha kell elérhetőségekkel, ha kell anyagok ötleteivel, ha kell vágásidővel.... bármivel.
Én kiállok mellettetek, és próbálok minél többet segíteni nektek, de ehhez kérem a partnerségeteket. Ha valamit kérek, ne azt gondoljátok nincs időm, és jó veletek levelezni ezért írom :) Ne kelljen utána járnom, hívnom, üzennem... Januártól jobban egymásra leszünk utalva!
Eddigi munkátokat köszönöm! Ugyanezen csapattal vágok neki a 2012-es adásoknak, senkinek nincs félni valója! Rám eddig is számíthattatok, ezután is így lesz!”
Amióta mindenki megértette a lényegét, a súlyát, és szemtől-szemben beleláttunk a másik világába, mindenki egy hajóban evez. Muszáj így tenni, hiszen egy csapat csakis attól sikeres, ha egy felé húznak. És csak akkor nem sínyli meg a kapcsolat, mindegy, hogy baráti vagy családi, vagy kollegiális, ha mindenki őszintén elmondja a másiknak szemtől szemben a saját gondolatait. Mert lehet, a másik azt hiszi, ő pontosan tudja… de honnan tudja, hogy ha én a sárga színre gondolok ez milyen sárga? Citrom, narancs, világos, sötét…

Valójában nem is tud a másik semmit. Éppen ezért szakítottam időt a beszélgetésre és rájöttem ki miben erős, kinek mennyi szerepet adhatok, kitől mit várhatok el… stb. Amióta mindenki egymás felé fordult, azóta összekapaszkodva visszük a műsort, közösen. Szóval megtanultam az elmúlt évek folyamán, hogy mindaddig, amíg nem állok ki magamért, nem is tudok rendet tartani és örökké átlépik határaimat. Azt gondolom életemben először végre ezt jól csináltam! Volt film is, melyre örömmel mondtam igent! Minden percét élveztem és melynek utómunkálatai még a mai napig zajlanak. Szépen lassan, de készül a mű. :) Több történet megtalált az utolsó ilyen jellegű munkám után, de egyikben sem láttam akkora sikert, mint ebben. Erre nem sajnáltam sem időt, sem ötletet, sem energiát belefektetni. A végtermék pedig nagyon felemelő lesz.

Murat megkért vele kapcsolatban ne ide írjak. Legyen az egy titkos napló, melybe nem láthat bele senki! Éppen ezért írásaim már egy ideje életem nem arra a szakaszára koncentrálódtak, hanem sokkal inkább a munkára. Hálával (is) tartozom neki. Igen. Megannyi dologra megtanított. Legyen akár szó türelemről, megértésről, elfogadásról, féltékenység lerakásáról… és sorolhatnám még nyugodtan ide mindazokat, amik erős hiányosságok voltak életemben. Bárhogyan is sodorjon bennünket az élet, tudom, a nap bármely percében kereshetem, és bármikor hívhat ő is. És ezek nem üres szavak, feleslegesen tett ígéretek. Nem! Ismerem a múltat a jelent, ismerem őt és magamat egyaránt… egy nagyon jó barátot is kaptam, ki nem fél tanácsot adni, ki képes lenyugtatni és képes nem részrehajlóan véleményt formálni. Ha hibázok, megmondja, ha büszke
rám, megsimogat. Őszintén rakja oda magát, álarcok nélkül. Végig nézte, hallgatta az elmúlt napok történéseit is. Neki köszönhetően rájöttem sok mindenre, és ahogy mondta az valójában be is következett.
-„Te most ne beszélj, csak dőlj hátra és figyelj! A víz, ha utat akar találni magának, ki fog törni. Meglásd, egy hónapot sem kell várni, és be fog következni a végleges lépés, melyre reakciót sem fognak várni, mert tudod ők…!”
Idén jó pár barát megmutatta mire is képes. Legyen az távolodás, vagy közeledés. Legyen az üresség vagy őszinteség. Legyen az beszélgetés, vagy tényszerű elhatárolódás… szóval sok minden. Hogy az élet így alakított néhány történetet, annak oka van. Mint mindennek. Ne haragudjatok, erről sem ide írok, hiszen megígértem valakinek, nem mutatom meg a bennem lejátszódó gondolatokat, lépéseim okait, mivel nem kíváncsi rá, és én tiszteletben tartom. Kérd és megadatik elv!
Volt, aki elhagyta országunkat, és nagyon messzire költözött és volt, aki igen hosszú évek után hazatért… Voltak jó programok és kevésbé jók, voltak élmények és felejthető cselekedetek… voltak bulik, túrák, tortúrák, Sopronizás, Kunyhózás, csajos iszogatások, megannyi hely, milliónyi impulzusok.
Család. Ha végig nézek rajtuk, azt kell mondjam, nem sikerült az, amit elterveztem. Egy falat akartam lebontatni, de visszatartott valami. Talán jövőre… mindenképpen megpróbálom.
A gyerekek sokkal közelebb vannak hozzám, mint eddig bármikor voltak. Titkokat mesélnek el, fontos történeteket bíznak rám… szövetséget kötöttünk.
Az unokatesók megvannak, kivel lazább, kivel semmilyen, kivel szorosabb, kivel még szorosabb a viszonyom! Igen. Nem titok, Péterék azok, akik folyamatosan hívnak, keresnek, vendégül látnak,
érdeklődnek, üzennek… majdnem 200km-er a távolság közöttünk, de ez mégsem tapintható, hiszen a folyamatos kommunikációnk minden kilométert ledönt. Tegnap éjjel is igen fontos eszmecserét folytattunk a

baráti normák fogalmáról, melyben mindketten egyetértettünk, a családi problémákról, a laptopok fejlődésének folyamatáról… Jó, hogy vannak, hiszen ha bajom van, elmondhatom nekik, meghallgatnak, tanácsot és bort adnak mellé :)
Szóval felemás évet zárok. Valahol sikereset, és valahol igen csak tanulságosat! Tudom én is vétettem hibákat, de ki az, aki nem? Tudom, van még miben fejlődnöm, de kinek nincs? Senki sem tökéletes, csupán arra törekszünk, hogy azzá válljunk!
Nem fogadok meg semmit jövőre. Ha valamit meg akarok tenni, úgyis megpróbálom, ha valamit el kell rendeznem az élet úgyis, utat mutat hozzá… hogy változás jön életemben, pontosan tudom és azt is, jövőre ezen a napon olyan dolgokról is be fogok tudni számolni, amiről ma nem írtam! Mivel még ide nem írhattam le! :)
Kívánok mindenkinek nagyon boldog, sikeres, és egészséges 2012-es évet!

Ui: Legfontosabbat kifelejtettem: Idén volt az első, amikor dokim egy év el távot adott :) gyógyszer nélkülit… de január-február kontrol! Van mit addig „kijavítanom”… már előre hallom leteremtő szavait… ááááá

A fa!

Karácsony, a szeretet ünnepe! Szívhez szóló, megható és meseszép. Ám nekem ez mégsem így indult, Inkább azt tudtam mondani: Zsúfolásig megtelt. Igen az elmúlt napokban még egy szöget sem tudtam volna leejteni a napok betáblázott programjaiba, mivel elég nagyot kellett finishelni. Pedig az ajándékok beszerzésével már kábé másfél hónapja készen voltam, ám mégis mindig közbejött valami. Munkában mi nem állunk le az ünnepek alatt sem, nem írhatjuk ki: „bocs, de nekünk is van családunk”. Heti műsorokat is viszek, ezért most a mindent bele tempót kellett diktálni. Lényeg elkészültünk mindennel.

Sőt még egy utolsó forgatást is beiktattam az utolsó nap utolsó órájában, mivel akivel találkoztam aznap ért csak rá, ugyanis utazott is vissza Eindhovenbe. Az előzményről annyit kell tudni, hogy mi valójában már 11 éve ismerjük egymást :) Látom életének fent és lent oldalait… ez utóbbihoz sajnos én is hozzájárultam már… úgy ahogyan most is! A világbajnokság, valamint a szabadságom előtt szóltam neki, amikor hazalátogat gyorsban forgassunk már egyet. Majd pár nappal később telefon: „Figyelj, olyan jó fej voltam, hogy már nem akartam, dolgozz szabid előtt, ezért inkább lesérültem. Ugrott a vébé, ma délután adjuk ki erről a sajtóhírt, de neked legalább nem kell még velem is interjút készíteni.”

Tudtam megint jön haza, és a kvalifikációs versenye előtti utolsó lehetőségem most lesz. Szóval üzentem, ha itthon vagy majd... válasz: „persze Krisztám, bármit.” Aztán minap kora reggel sms: „beszélnünk kellene.” Azonnal hívom, kiderül dokinál… lesérült.

Az interjút azért igen jó hangulatban elkészítem, de azért búcsúzásnál viccesen utánam kiáltja:

- „Figyi, ha lehet, egész februárban ne keress… mert ez a verseny nekem nagyon fontos!” És mi csak szakadunk a röhögéstől.

Nálam már kedden minden ajándék becsomagolva, szerdán éjjel állt a fa, közben egy süti elkészítése, meg még egy… majd munka. Nem is értem hogyan lehet az utolsó pillanatra hagyni még az ajándék beszerzését is.

Péntek délután hangos lépések hallatszottak a lépcsőn felfelé. Igen, megjöttek. Szokásos program. Bátyám gyerekei ezt a napot, éjszakát nálam töltik, hogy mindenki lebukásmentesen készülhessen saját otthonában. Megérkezett a mikulás, az angyal és az ördög.

Mikor, ki, melyik… nálunk a szerepek gyorsan cserélődnek! Tavaly a várban és a Halászbástya környékén csavarogtunk, idén is valami hasonlót terveztem velük. Mondjuk Bazilika, Vörösmarty tér…

Indulás előtt a legkisebb, (aki Bálint névre hallgat) lelkesedése nem a

program végett szökött az egekbe, hanem mert meghallotta Dóri hazaért. Ő nem más, mint a szomszéd kislány. Khm, khm… Na egyik gyereket leadtam, mondhatni elment csajozni, míg a nagyokkal nyakunkba vettük a várost. Igaz, időben meg voltam kötve, hiszen mégsem aludhat Bálint a szerelménél. Szóval Bazilika. Ahogy kikanyarodtam a mélygarázsból, a hó elkezdett szállingózni. Csuda klassz! Így már a téli hangulat összes „kelléke elő lett véve”. Hiszen karácsonyi forgatag, finom forralt bor illat, kürtöskalács garmada, milliónyi csetresz… koripálya, minusz fok és az imént említett hópelyhek! Szerencsénk is volt, ugyanis megérkezésünk után pár perccel fényjátékot vetítettek a Bazilikára és mindenki tátott szájjal figyelte a meseszép jeleneteket! Lilla és Zsombor minden másodpercet élveztek a szabadban. Nevettünk, fotóztunk… majd kitaláltam nem főzök vacsit, hanem ott megvendégelem őket. Amikor leültünk enni persze a karácsonyra terelődött a szó.

-„A Jézuskát akarjátok este látni vagy inkább az ajándékokat?” – kérdem.

-„Az ajándékokat, hiszen a Jézuskát elég sokszor látjuk, a pesti Jézuska az te vagy.”

Ennyit arról, hogy a gyerekek nem tájékozottak! Igenis azok, csak előttünk nem beszélnek nyíltan róla.

-„Na mit tudtok még?” – kezdett érdekelni a sztori

...ez az, amit nem írhatok le ide, mivel szövetséget kötöttünk! Megígértem a titok, titok marad. Cserébe éjjel segítettek nekem az egyetlen Jézuskában hívőnek átverésében.
-„Aludjál nyugodtan majd mi kilessük és felkeltünk téged.” – adták ki Bálintnak a parancsot.
És így is történt. Na jó, ez csak félig igaz, ugyanis ő azonnal valóban el is aludt, de a felébresztést kihagytuk.
Kelt ő magától. Reggel 6.15-kor zörgést hallok. Valamelyik gyerek rázza a becsomagolt ajándékdobozt. Nem látom melyik az, mivel ők a nappaliban aludtak, természetesen a karácsonyfa közelében!
-„Tedd le, még korán van.” – préselem ki magamból ezen a korai hajnali időpontban a szavakat.
-„De már nem tudok aludniiiiiii.” – persze, hogy Bálint hangja hallatszódott
visszafelé.
Összeszedtem minden erőmet, kisétáltam a hálóból hozzájuk és nem kínoztam tovább őket.
Amint megláttak azonnal rárepültek a dobozokra, de a végén kiegyeztünk abban, sorban nyitják, egyesével... szóval volt nagy türelem és tolerancia tanulás :)
Hát így történt meg, hogy hozzánk már ilyen korán reggel megérkezett a Jézuska…
Következett az örömködés, játék, móka, kacagás… na meg a reggeli, majd gyorsan főzés. Ebéd már a családdal, ugyanis életemben most történt meg először, hogy december 24-én nálam (is) ettek. Senki nem ment sehova, senkinek nem volt más dolga… végre hiánytalan létszámmal jelent meg nálam családom. Nem tudom, hogy ez annak tudható e be, hogy a konyhai pultomat kibontattam, és helyette asztalt vettem székekkel, vagyis a főztöm csábította őket. :) vagy most kivételesen átírták a forgatókönyvet! Mindenesetre engem a család fogalma hiperérzékenyen tud érinteni, éppen ezért voltam nagyon boldog, hogy nálam is összejöttünk mindannyian! A fa alatt található „maradék” ajándékok természetesen kiosztásra kerültek és hogy ne szakítsuk meg a folytatólagosságot a változatosság kedvért ugyanez szüleimnél is megismétlődött. Igaz, ott Bálint produkcióval készült!

Elővette olvasókönyvét és felolvasott nekünk egy bibliai jelenetet… Mindenki a bajsza alatt somolygott, hiszen a három hónapos olvasó tudománya végett nem tudtuk meddig fogunk félkörben állni. Persze taps a végén, meghajlás elmaradt. Ennek végtelen egyszerű az oka, mivel a mögötte lévő becsomagolt ajándékok sokkal fontosabbak voltak a siker learatásánál. Szóval újra ajándékok bontása, papírkupacok mindenhol… És hangfoszlányok: „nézd, húúú, de jó, kösziii, ezt kértem…„
Mindenki tudja ismétlés a tudás anyja, éppen ezért a szomszédban bátyáméknál is mindez megismétlődött… de itt gyors közös éneklésbe kezdtünk. Talán azért, mert tudtuk az nem lesz hosszú :) Nem, nem, nem azért… náluk ez a szokás! Gyerekek osszák a csomagokat és a nem tudom hányadik dobozom után egyszer csak Lilla odalép hozzám:
-„Ezt neked csináltuk, ez a tiéd!”

Háta mögül elővarázsol egy bekeretezett valamit… Ahogy ránéztem, tudtam ebben anyu keze van benne igen erőteljesen! Lilla kitalálta, anyu megvalósította! Ám ehhez az egész rokonságom kellett! Szó szerint. Sokan miattam mentek postára, adták fel, ami kérés volt, hiszen nem mindenki ért a számítógéphez. Aztán anyu bescannelte, visszapostázta, megtervezte, beillesztette, megírta... és elkészült a fényképes családfám! Ez lehet, egyszerűnek tűnik nektek, mivel nem tudjátok azt, amit én :) Apámék 13an tesók, mindnek van gyereke, sokuknál már a gyerekeknek is vannak gyerekeik... és ott a másik, anyu általi rokonságom is, szóval talán így már elképzelhetitek összesen hányan fogtak össze értem :) és mi munka van ebben!

Ahogy végig néztem a „fámon”, olyan arcon is megakadt a szemem, akit még sosem láttam. Pl nagypapám! Igen, ő már akkor meghalt, amikor anyukám még be sem került abba a családba. Valakinél csak előkerült a fekete-fehér képkocka, leporolta és pár napra nélkülözte.

Szóval kincset kaptam, mely a legfényesebben ragyogta be tegnap estémet. De ezt nem ilyen könnyen „viseltem” ám, kitörtek könnyeim… és ha egyszer azok elindulnak… akkor annak nincs könnyen megállása.
Kaphatok bármilyen drága, szép, különleges ajándékot… nem hatja meg szívemet egyik sem olyannyira, mint amit tegnap kaptam családom által! És ahogy utólag anyu elmesélte mindenki örömmel küldte, hívta, üzente, vagy személyesen hozta…én értem! Nem sűrűn fog nálunk össze ennyire a nagy család, de most 
mindenki nekem akart adni és örömet szerezni! Pécsről, Keszthelyről, Nagykanizsáról, Pestről… mindenhonnan! Én ezt nagyon köszönöm nektek/nekik. Ez mindenki ajándéka!

Hát így történt, hogy családom által az idei karácsony szentestéje valóban szívhez szóló, megható és különlegesen meseszép volt!

Barangolás

Bepattantuk kis autómba és úgy nyomtuk a gázpedált, hogy csak na. Végre kiszakadtunk az állandó egyhangúságból, mely valójában az elmúlt hetekben nem is volt az, hiszen program volt program hátán. Igyekeztünk minél több impulzust magunkba szívni, hogy a karácsonyi hajtást mosolyogva és a szép napokra emlékezve, de fél lábbal kibírjuk!

Szóval bőröndök a csomagtartóban, mi pedig az autópályán… Tudtuk csak pár napunk lesz, ami nem elég sok mindenre, de valójában mégis elég lesz nekünk mindenre! Már a bejelentkezésnél éreztük, egy felejthetetlen mókás történet kezdetét írjuk.

-„Ezt kellene kitölteni, fáradjanak be az éttermünkbe és ott az egyik asztalnál kényelmesen megírhatják”

Ránézünk a papír hosszára, kábé 8 kérdés, melyek válaszai maximum 3 szavasak… nem értjük.

-"Nem tölthetnénk ki itt a pultnál?” – kérdezzük értetlenkedve.
-„Bent üdvözlő cappuccinot adunk, nyújtózzanak ki kicsit, utána pedig a londiner segít felvinni a bőröndöket.”
Oh, micsoda jó dolgunk lesz! Friss, meleg habos kávé, londiner… mi van itt?
Amint felkísértek minket szobánkba, még ki sem pakoltunk azonnal szedtük lábainkat lefelé, irány először körbenézni. Nem, nem a szállodában, hanem a környéken. Már éreztem a forralt bor illatát, torkomban az ízét… kezemben pedig a meleg poharat. Levegőre, sétálni, karácsonyi forgatagban lófrálni vágytunk.

Mindent megtaláltunk. Vidék révén a jóval olcsóbb és sokkal finomabb nedűt, ami azonnal beindította nyáltermelésünket, majd az üvegfúvós néni helyben készített tárgyait szájtátva csodáltuk, hogy tovább sétálva a kézzel megmunkált kerámiák és egyéb mesés dolgok kápráztassanak el bennünket. Közben orrunkat igen erőteljesen meg-megcsapta a sült gesztenye valamint a házi sajtok illatai is. Kánaán!
A kirakodó vásár végén aztán népes embersereg. Előadásra várnak, hatkor kezdenek betlehemes játékokkal. Szűz Mária, József és mindenki a Szent családból beöltözve, jászol előtt szalma bálán helyet foglalva néznek farkas szemet a velük szemben várakozó népes tömeggel.

Városi emberek lévén azonnal az állatok ragadtak magukkal bennünket és örömmel simogattuk meg a csacsit, akinek kicsinye még alig tudott lábra állni, a kecskét, a borjút… és még sorolhatnám mennyi mindent.
Epekedve vártuk közben persze a hat órát. Mindjárt kezdenek. Aztán ahogy újra ránéztünk a mutatóra láttuk, ez biza már régen elmúlt hat. A „művészek”, csak nem mozdulnak. Ugyanúgy ülnek, ahogyan eddig. Mi nem bírjuk tovább, odalépünk.
-„Ne haragudjatok, ti csak itt ültök, vagy előadás is lesz?” – kérdezzük Szűz Máriától?
-„Mi csak itt ülünk hétig. Ez az előadás, más nem lesz.”

Talán az átlagnál hangosabban felkacagunk, de azzal a lendülettel mi is lehuppanunk melléjük a szalmabálákra. Így fogadott be örömmel bennünket a Szent család egy közös ádventolásra. Csak ők és mi, a kíváncsiskodó emberek pedig így már velünk szemben is. Akik valójában sosem jöttek rá, mit is keresünk mi ott a sor szélén :)
Hamar kiderül ujdonsült családunkról, hogy kicsodák, micsodák, miért is ülnek itt… a szervezővel azonnal megbeszéljük, mi a gázsinkat felajánljuk új "rokonainknak" ezzel is hozzásegítve őket a következő kirándulásaik kevesebb kiadásaikhoz. Igaz csak fél órás adventolást vállaltunk, de annak a pénze is több mint a semmi!
Miközben velük együtt ülünk és csacsogunk a szalmabálákon megtudjuk többek között azt is, hogy hova érdemes este menni, kirúgni a hámból. A helyiek az ilyet már csak tudják! És tudták!
Bár hoztunk útikönyvet, de már ekkor gyanítottuk, erre itt nem lesz szükségünk. Mindenkivel megtaláljuk a közös hangot és minden napszakra adott tanácsot megfogadunk!
Másnap a reggelinél megkülönböztetett kedves kiszolgálásban volt részünk. Persze a segítőkész pincérrel igen gyorsan összebarátkozunk. Ez nagyon megy nekünk. Tőle is begyűjtjük az összes olyan információt, melyben biztosak voltunk az útikönyv nem tér ki ennyire részletesen és talán éppen ezért átsiklottunk volna felette. Majd autóba be és irány a bivalyok!
-„Ha szerencséjük van, a bivalyok lent lesznek”. Szólt az utolsó mondat a szép napot előtt!

Ezt nem tudtuk valójában mit jelent, de azt igen, szerencsénk lesz! A nap kellemesen süt be a kocsiba, pocakunk tele mindenféle finomsággal, pontosan tudjuk merre és mit kell megnézni… milyen szerencsétlenség jöhet?
A bivalyok, valóban lent voltak! Három területre összerendezve. Annyian legeltek és levegőztek, hogy a Hortobágyon nincsenek ennyien. Az egész rezervátumban pedig csak mi és egy kedves fekete puli, akit kísérőnek kapunk. Ő megy elől, mi pedig utána!
„Csak akkor nyissa ki a kaput és menjen át a túloldalra, ha meg van arról győződve nincs a közelben bivaly”

Oh kalandparkba jöttünk és nem rezervátumba? A puli gyorsan szedi lábait, mi pedig farkas szemet nézünk a gyönyörű jószágokkal, míg végül sikeresen csukjuk be a túlparton magunk mögött a reteszes kiskaput. Utunkat folytattuk egészen addig, míg az egyik bivaly meg nem támadta kedves "idegenvezetőnket". Bevallom őszintén megtorpantunk és az volt bennünk, hogy szégyen a futás de hasznos elvet követjük… Aztán mégsem tettük. Megérkezett egy másik pár is, bennünk lakozó nagyobb bátorsággal, lendülettel… és ők tovább sétáltak. A bivaly pedig arrébb lépdelt, jó, jó csak a karám mögött, de akkor is félelmetes jelenet szereplői voltunk. Legalábbis így véltük. Mi nevetésben törtünk ki, de lábunkat kapkodtuk utánuk, mondván velük mégis csak biztonságosabban érezzük magunkat. Az itt „előírt” 45 perc helyett, melyet ajánlottak, hogy ennyi idő alatt körbe sétálhatunk és megnézhetünk mindent, nekünk a másfél óra volt csak elég, hiszen mindent felfedeztünk. Még az előttünk átfutó kisegér odu házát is. Tovább indulásunk előtt a házi néni térképet készít, személyre szabva nekünk lerajzolva  mindent. :) Rajta aznapi „állomásaink” fontos támpontjai feltüntetve, így hát biztosak voltunk benne, el nem tévedünk. Felfedeztünk egy csoda szigetet, ahova mindenképpen

visszatérünk! Kilátó, bográcsozó hely, vízpart, madarak, erdő… a természet érintetlen szépségei keveredve minden olyannal, ami a kirándulókat vonzza. Azonnal láttuk magunkat itt, miközben megy a számháború, rotyog a pörkölt, frizbi, tollas, foci… És ha már ez a kép előttünk megjelent biztosak vagyunk benne, nem csak álom marad, hanem valóság lesz. Következő "állomás" egy tavon való keresztbe haladás. Jobbra vízpart, balra vízpart, mi pedig középen az úton… ez az út mondhatni akkor, mint egy ösvény, hiszen karnyújtásnyira mindenhol pecások, beljebb vadkacsák,

hattyúk… nádasok. Álomszép! Ez a kis szakasz annyira rabul ejt, hogy az utat azonnal visszafelé is megtesszük még egyszer! Gondolom a pecások nagy bánatára :) 
Még a "bivalyos" néni mesélte, volt olyan, hogy meg kellett állnia ezen a szakaszon autóval, ugyanis egy kacsa család éppen akkor sétált át egyik vízből a másikba. És itt az állatoké az elsőbbség :) De megesett az is, hogy a víz megemelkedése végett, szemmel nem lehetett látni az utat, hiszen azt beborította. Most minden rendben volt :)

Aztán húsz kilómétert lemegyünk az utolsó célként kitűzött helyhez, amit ki nem hagyhattunk, hiszen itt szerzett kedves segítőink oly tiszta és jó szívvel ajánlottak, hogy muszáj volt megnézni. Nem bántuk meg azt sem. Nem sokkal később előkerül a házi diópálinka, a saját fehér bor, illetve a nemrég elkészült idei kolbász, szalámi, csalamádé… Mennyei csemege! És mindez hol máshol, mint vendégségben. :) Gyomornak nehéz megálljt parancsolni, pedig muszáj, hiszen vár a szállodai terülj-terülj asztalkám.

Azt sem hagyhattuk ki, ugyanis barátaink várnak bennünket, csak úgy mint a reggelinél, amikor is élménybeszámolót ígértünk, hogy beigazoljuk, végig mentünk minden olyan úton, melyet ajánlottak. A

szálloda római, gőz, pezsgő és egyéb fürdője ennyi élményt nem adott, mint a fenti túrák! Egy biztos, folytatás az ünnepek után, de akkor a Bakonyban!


Ui: azt nagy valószínűséggel más néven, más helyen, és már egy másik blogban!

Karácsonyi kérés... meglesz :)

Ebéd a családdal. Általában vasárnaponként ez a program. Jó, nem minden hétvégén, de amikor a többség otthon van, én is hazaugrom egy kis hazai elemózsiáért és a szülői ház illatáért.
Ma, amikor kanalaztuk a levest megbeszéltük a gyerekek nálam lévő ünnepek előtti napjait, és persze a lurkókat kikérdeztem ajándékok terén. Mondjuk bármit is mondtak volna, már lekéstek, hiszen felőlem akár ma este jöhet a jézuska. Pár hete már mindenkinek mindent megvettem :) Nincs egymás lábára lépés, nincs ötletelés… csupán elnyúlás a kanapén, mikor mások még rohangálnak a ki nem talált meglepetésük után :)
De vissza az ebédhez!
-„Lilla, te mit szeretnél?” – kérdeztem póker arccal, érdeklődve.
-„Korcsolyát, könyvet, és Ipod touch-ot!” – felelte levegővétel nélkül.
Ez utóbbin „picit” fennakadtak a szemeim, arcberendezésem is megváltozott a döbbenettől, de azonnal kitört belőlem az, amire senki nem számított.
-„Meglesz Lillus, meglesz. Ismersz, nem?"
Na erre az asztal körül ülőknél állt meg szinte egyszerre a kanál a kezekben. Lilla szeme kitágult és ragyogott az örömtől...igaz nem sokáig.
-"Ha futsz, akkor majd kiabálok: Állj pad… táccs :)” - nevetek.
Ugye mondanom sem kell, sikert nem mindenki körében okoztam ezzel, de nálunk egy ebéd már csak ilyen mókás a családdal!

Alice csodaországában

Megírtam az adástükröt. És akkor mi van? Semmi :)
Ám bevallom egy kicsit magam felé hajlott a kezem. Pedig nem szoktam ilyet sosem csinálni, most mégis. Kertész Alice interjú nekem már régi vágyam. Kettesben szemtől szemben beszélgetni vele, igen már régen szerettem volna ilyet. Az idő pedig most megadta mindezt, hiszen a jövő hét vasárnapi műsor előtt éppen születésnapját ünnepli, tehát a téma adott: szülinapi köszöntés egy kis múltidézéssel.

-"Mit szeretne?" – kérdi telefonban.
-"Csak egy interjút." – a csattanót nem szeretném neki elárulni. 
-"Áááá, nálam sokkal szebbeket kell mutogatni, nem vagyok én kameraképes."
- "De a példaképeket nem háttérbe, hanem előtérbe kell helyezni." – vágom ki magam a szorult helyzetből.
A hosszas, szinte baráti, kacarászó beszélgetés után egészen a tegeződésig jutunk.
-"Kérlek, nagyon erős szűrőt hozzál magaddal, hogy kameraképes legyen a kinézetem." – mondja búcsúzóul.
Minden forgatásra időben indulunk, számolva a dugóval, káosszal… ám a megbeszélt napon, 10 percet csúsztunk. Szentendrére igyekeztünk, Alice házához, mivel együtt mentünk át a forgatás helyszínére.
-"Ti jobbak vagytok a halálnál. Késtetek!" – mondja két puszi közt.
Meglepődöm, mert hirtelen eltűnik az a jókedv melyet telefonban folytattunk.
-"Hova viszel? Akkor cukrászda?"
Na, most hogy mondjam meg neki, hogy egy angol kocsma váltja fel a habos kávét kis sütikével. Válasz helyett terelem a szót.
-"Szereted Szentendrét?"
-"Nem! Minden barátom Pesten lakik, minden nap visszajárok Óbudára. Egy jó helyet sem tudok itt" …
Én pedig egyre jobban süllyedek az autó ülésébe. Mi lesz itt?
-"Na hova megyünk?"
Hallom ugyanazt a kérdést.
-"Ö ö ö ö ö egy jó kis étterembe."
-"Van itt ilyen?" – csodálkozik. "Még jót nem ettem ebben a városban."
-"Barátaimé a hely, csak nekünk nyitnak ki korábban. Majd meglátod, csuda jó helyet mutatok ma neked."
Belépünk, Alice az ámulattól szólni nem bír, tátott szájjal néz körbe. Míg megmutogatom neki az összes kis zugot, addig bevilágítás, kamera beállítás… mindenki teszi a dolgát, vagyis én lefoglalom az interjúalanyt, ne tűnjön föl neki, hogy most számára felesleges idővel rabolom a napját, kollegáim pedig beállnak a kezdéshez.
És végre eljön az a pillanat, amire oly régóta vágyom. Alice ül velem szemben. 
A „tessék” vagyis „kamera forog” előtt, pár másodperccel, nehogy már nyugodtan trécseljünk, kedves interjúalanyom a legnagyobb nyugalommal, csak ennyit mond:
-"Ugye nem lerágott csontokról fogsz most kérdezgetni engem, mert azokat már nagyon unom."
Oh remek! Most mit tegyek. Nem szeretem előre leegyeztetni a beszélgetés fonalát, ám most lehet, mégiscsak változtatni kell, nehogy meglepetés érjen és interjú közben föláll, otthagy. Sosem volt még ilyen…
-"Nézd Alice, egy lerágott csont biztos lesz benne, az pedig az 56-os olimpiai aranyérem. De engem nem a tény és az itthoni körülmények érdkelnek, hanem ahogyan megszerezted azt az érmet. A szétnyílt könyök, az ebből kifolyó súlyfelesleg, de szeretnék beszélni veled a tévé tornáról…."
-"Te ezeket honnan tudod?" – folytja belém a szót.
-"Készültem! Meglepő?" - mosolygok
-"Ezekről nem szoktam beszélni. Általában csak a forradalom hangulatáról kérdeznek és a győzelemről. Mi van neked még?"
-"Egyik napról a másikra szálltál ki a tornából, 60-as olimpia előtt te csak úgy kivonulsz, miközben éremért utazhattál volna. Valami lehet a háttérben."
-"Megsértődtem, dacból nem utaztam." – látom, szemei talán még a tekintete is picit megváltozik. "Tetszik amiket mondasz, kezdhetjük."
Na ilyen sem volt még velem. Így elkezdeni egy interjút. Ezen is túl vagyok :)
Belekezdünk. Az első indító kérdés után én is feloldódom. Néha meglepődöm, tabuk nélkül, őszintén beszél.
-„Ezt lemered adni? Sosem mondtam el, rád bízom, mit kezdesz vele.” - mondta egy olyan blokk után, ahol még én is lemerevedtem.

Na feladta a leckét. Az előző interjúmat szintén átvették az újságok, sokan írtak arról is. Az szenzáció volt, ezzel most port lehetne kavarni. Kell nekem ez a por? Fel kell keverni a múltat? Lehet neki ebből baja? Vasárnapig alszom még rá, akkor vágom az anyagot, addig eldöntöm mi legyen.
Találkozásunk végén előkerül egy doboz, benne az ajándékom. Arcán meghatódás, már-már a könnyeivel küszködik. Ölelés, puszik… nevetés.
Pár nappal később csörög a mobilom, látom Alice hív!
-"Te Kriszta, a torta isteni! Honnan tudtad, hogy ez a kedvencem?"
-"Erre mondják drága Alice, hülyének van szerencséje?"
-"Nem, erre inkább azt, ez a telepátia!"
Még megvitatunk néhány dolgot, miközben nagyokat kacagunk, és annak is örömködünk, hogy az élet megadta azt a lehetőséget, hogy megismerjük egymást.
Az viszont már az én titkom marad, kedves Alice, hogy ebben azért az én kezem igen erőteljesen benne van!

Gyors döntés

Reggel 8 óra. Kinyitom szemem és rögtön a telefonhoz nyúlok, ami mindig az ágyam mellett van. Tudom rossz szokásom ez, de nem bírom ki, hogy ha baj van, ne érjenek utol. Talán ezért is jó, hogy van egy olyan mobilom, melynek számát csak a családom tudja, és az éjjel-nappal bekapcsolva. De most a vonalast tárcsázom. - "Ma tudok veled montírozni?"
- "Nem lehetne inkább holnap?"
- "Nem vagyok elkésve, csak péntekre kell a bejátszó, akkor megbeszéltük, holnap."
Kidugom a lábam a takaró alól, fázom. A sötétítő függönyön keresztül is látom, a nap ma nem mosolyog, nem próbálja meg felmelegíteni az emberek lelkét. Olyan egykedvű, borús és később látom, még az eső is szitál.
Nincs forgatásom, tegnap megcsináltam az adminisztrációkat is a műsorokkal kapcsolatban, gyorsan döntök: Itthon maradok, pizsama nap lesz!
Mivel is szokás ilyenkor foglalatoskodni? Ööööö, semmivel. Pár telefonhívás néha-néha félbeszakítja a lakás csendjét, intézem a munkával kapcsolatos még erre a hétre vonatkozó teendőket. Aztán vissza a nagy semmibe! Fekszem az ágyban, szürcsölöm a meleg tejeskávét, olvasgatom elmaradásaim… de jó végre megint egy ilyen nap.
A múlt hét csöppet fárasztó volt. Elég keményen megnyomtam a munkát, hogy ez a hetem laza legyen. Ráadásul hétvégén el is utazom, de a műsoroknak menniük kell, még akkor is, ha éppen nem azon a fedélzeten ülök :) Így a 8.00-22.00-át nem egy nap kellett bevállalnom, hogy előre meglegyek mindennel, de most cserében itthon lógathatom a lábam :)

Reggeli az asztalnál! Fura tőlem ezt így leírni, másnak viszont ez a természetes. Én sokszor csak a kávé lehörpintése után máris fél lábbal az autómban ülök, ám amióta kibontattam konyhám átadó pultját, minden reggel szakítok időt egy gyors reggelire. Ma nem kell néznem az órát, nincs rohanás, hajszárítás, smink…
Könyvek. Sorban állnak az elolvasásra váró írások. Nem is tudom melyikkel kezdjem.
Vasalni való is kupacban vár… de nem, ez ma nem az a nap, hogy én tologassam a vasalót és hajtogassam, pakolgassam ruháimat. Inkább a lakás arra a pontjára ma nem tekintek.
Jobb itt a kanapén, a fűtött lakásban, a meleg paplan alatt, finom illat lengi be a szobát… nem érdekel, hogy odakint szitál, a napot sem látni, hogy egykedvű az utca léte, hiszen idebent minden az ellentéte és én pedig még mindig pizsamában. De rég is volt már ilyen!

30 másodperc hírnév

-"Kérlek, mondd el!"

-"Majd holnap kiderül." -és máris lépek be a hálóba. Ők meg csak halkan suttognak… néha felnevetnek, pajkosan kuncognak.

Rápillantok az órára, mely szinte rohanó gyorsasággal pereg. Fél tizenegy, hogy fogom reggel időben felkelteni őket?

-„Ha még egy szót hallok, azonnal viszlek titeket haza, nem érdekel, hogy éjszaka van.”

És láss csodát, egy perc múlva mindhárman mély álomba szenderülnek.

Reggel szerintem ilyen gyorsan még sosem készültek el, mindenki tudja a dolgát, húzzák a zoknijukat, az ingüket…

-„A játszóruhát becsomagoltátok? Tudjátok arra is szükségünk van ma.”

És elindulunk…

- „Mi van ha, elrontjuk?” – kérdik szinte egyszerre.

-„Semmi!”

-„Nem lesz baj?”

-„Á dehogy, én is szoktam hibázni!”

Fények, kamerák, filmes csapó, smink… Nekem ismerős munka, nekik az ismeretlen kíváncsiság. Nekem a sokadik, nekik az első…

Reklámfilmet készítünk, melyben kis protekcióval bátyám három csemetéje is szerepel. Nincs nagy szövegük, nincs nagy szerepük, de annál nagyobb az izgatottságuk.

Először összerendezzük a terepet, majd egyenként a gyerekeket. Ruha, smink, lepróbáljuk, magyarázzuk… Felnőtteket meghazudtoló módon teszik a dolgukat, figyelnek mikor,mit, hogyan.

Néha rám pillantanak, kérdőjel ott a szemükben, talán egy kis erőt, bátorírást szeretnének… a biztos pont ott mégis csak én vagyok nekik.

 Amikor végez az egyik, mi tapsban törünk ki, hogy érezze meg vagyunk elégedve, de ez egy daráló, máris állunk át másik helyszínre másik gyerkőccel. És ez így folytatódik, amíg le nem forgatódik minden.

-„Neked olyan jó a munkád. Egész nap csak beszélned kell, meg ilyeneket csinálni.”

És én csak somolygok… mivel már látom magam előtt a következő napokat, mikor éjjel fáradtan ülök az autóba, és reggel a napfelkelte után picivel máris csörög az óra, indulok be újra. Kemény a hét, de nem panaszkodom, mert azt csinálom, amit szeretek.

Vasárnap jön a főpróba, mivel találkozom a gyerekekkel és levetítem nekik azt a fél percet, melyben ők a főszereplők, és amit a Minimax csatornán mindenki láthat, és amely a családi archívum egyik féltve őrzött kincse lesz. Mi pedig majd évek múlva a "30 másodperc hírnév" szpotján nagyokat kacagunk, miközben felidézzük a fényeket, a kamerákat a filmes csapót, a sminket és a nyúlfarknyi szöveget.

Hullámok

Mostanában egy-két személy azt mondja, megváltoztam. A külvilág így ítéli meg. Érzéseim szerint én ugyanaz az ember maradtam, aki eddig is voltam. Bár ha jobban belegondolok, talán egy picit igazuk van! Az elmúlt hónapokban nem mondtam ki őszintén, amit gondolok, mivel tudtam a másiknak ez fájna és önmagamból sem adtam annyit mint régen… így történt meg az, hogy egyéniségem, személyiségem hullott a porba…
Ez az apró, talán mindent feje tetejére állító tulajdonságom felszínre kerülése hozott magával sok mindent, és ha ez változásnak tudható be, ám legyen.
De miért bűn az, ha újra kimutatom a belül érzett nyomást? Miért bűn az, ha sérelem esetén odaszólok valakinek? Miért bűn az, ha eszembe jut a kórházi kezelés, mely azt orvosolta, hogy az évek óta lerakódott dolgok felszabaduljanak torkomból és cselekszem úgy, hogy soha ne kelljen meglátnom a táblát: sugár osztály!
Melyik a jobb? Ha kimondom, vagy ha hallgatok? Fura és megosztó a kérdés!
Kínosan ügyelek arra, hogy életünk legnagyobb döntéseinek kérdéskörénél sosem adjak hangot, már sokkal pitiánerebb dolgokkal kapcsolatban alkotok csak véleményt. Hogy a hangsúly nem mindig odaillő? Ebben rögvest igazat adok, de talán azon is el lehetne mélázni, miért így van kiejtve! Eme cselekedet tudatos :)
A suliban úgy tanultunk, megmondták mi a lecke, ha nem jól feleltünk kijavították… párkapcsolatban is kimondjuk a számunkra gondot okozó dolgot, hiszen ha csak befelé rakjuk a tüskét, önmagunkat emésszük és először saját szervezetünket, majd a kapcsolatunkat mérgezzük. Én úgy vélem a lecsillapodás után jobb beszélni, megmutatni, elmagyarázni, vagyis felvállalni.
Minap azt mondta nekem valaki, hogy mindenkit úgy kell elfogadni, amilyen. Erre én visszakérdeztem: „akkor hol van a fejlődési folyamat?”
Az élet nem hiába sodor utunkba személyeket, akik viselkedésükkel, stílusukkal, gondolataikkal, mondataikkal tanítanak. Ha folyamatosan csak elfogadás volna, megrekedne minden egy mederben. Na engem ez a meder öl meg, mert a meder lehet mély, a meder lehet száraz, a meder lehet fojtó…
Én olyan tengerben szeretek létezni, aminek bár van medre, de nem azt, hanem a hullámait akarom érezni… A hullámra fel nem ülő, mederben megrekedő dolgokból sosem lehet semmit levonni, nem lehet belőle mit látni, elgondolkodni…

Ahhoz, hogy a hullám elinduljon, nem az elfogadást kell gyakorolni…
A másik felvállalt, belső, őszinte véleménye mely elindítja, a tanulási folyamatot, vagyis képezi a hullámot…
A mederben ezzel szemben csak ülni lehet, és elfojtani magunkat, a hullámokban viszont átélni mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy fejlődjünk, hogy megértsünk. Néha a hullám lenyomásával, néha pedig a hullám szárnyain… de felvállalva önmagunkat!
Hogy változtam?
Igen, ebben én is biztos vagyok, hiszen a porban már nem az egyéniségem van, csupán a múltam.

Téves kép

Mennyi előítélet lehet azon emberek iránt, akik feneküket esetleg a címlapra teszik, mennyi érzés kavaroghat azokban, akik nem adják ki őszinte valójukat, miközben odabent megfeszülnek, mennyi gondolat lehet az utcán járókban egy esős, hideg nap a villamos megállóban, mialatt szemeik előtt elbillen egy számukra nem arról a bolygóról érkező lény, …mennyire másképpen tudjuk megítélni a valóságot, a képzeletünkkel, és mennyi mindent nem tudunk a másikról, miközben nap, mint nap halljuk, esetleg látjuk is.
-„Mondani akarok neked valamit…
Szemem tágra meredt.
- „verseket írok.”
Első hallásra nem hittem a fülemnek. Sok mindent gondoltam volna róla, de ezt valamiért mégsem. Ismerjük egymást jó pár éve, és abban a percben beláttam, valójában távol voltunk egymástól, mégsem ismerjük egymást jó pár éve.
Megannyi borozós este van mögöttünk, tele érdekes elmélkedéssel mialatt ő csak hallgatott erről a nagyszerű dologról, mert nem merte, vagy tán nem tartott méltónak rá, hogy felfedje valós arcát. Ami igazán odabent van, ott legbelül, hosszú ideje féltve őrzött kincsként most kitört belőle, felszínre hozta, leporolta előttem és megmutatta.
Ha valaki ránézne, az első ötven gondolatban biztosan nem lenne benne az, hogy költő is. Pedig az! Vasárnap délután csak csajok nyakunkba vettük a várost, meghívóval a kezünkben és széles mosollyal, na meg nagyon büszkén léptünk be abba a terembe, ahol üres széket is alig lehetett már találni. Ott, ahol bemutattak egy új könyvet, ami még a nyomdából érkezvén meleg volt és ropogós, és amelyben néhány verse neki is megtalálható.
Miközben színészek elszavalták az előre megjelölt alkotásokat, végig pásztáztam szememmel, hogy kiknek a tollából is valóak mindezek.
Ami engem is ledöbbentett egy fiatal srác, olyan 23 év körüli… szemtelenül siheder. Farmer, ing, rövid haj. Az utcán biztosan elmegyek mellette, és azt gondolom róla: talán egyetemista, aki a diákévek közepén élvezi a lét adta örömöket. Aztán később megtudom, valójában dalszövegíró és naponta halljuk munkáit… verseket is írogat. Egy idős bácsin is megakad szemem. Én azt vélem hozzátartozója egy ünnepeltnek, aki elkísérte az unokát, hogy büszkén feszítsen a széksorban, miközben felolvassák legújabb költeményét… ezzel szemben a verscímnél felállt, szerényen meghajolt… igen. A költészetben nincsen se kor, se kinézet, se külsőség… csupán érzések. A legtisztábbak és a legőszintébbek!
Ilyenkor (is) derül ki az ember számára mennyire nem szabad elfogultsággal élni, mennyire nem lehet vagdalkozni és mennyire egyszerűen kell átlépni minden előítéletet vagy tévesen megítélt helyzetet. Mert az álarc mögött ott rejlik a valóság, ami lehet néha poros, és egy ideig nem letisztult, ám ha felszínre hozza, megismerjük azt, aki eddig bár nem szándékosan, de álarcot viselt. És akire ha ránézek, már más érzéseket, gondolatokat is vélek felfedezni körülötte, és tudom, hogy ebben a gyönyörű fényben ragyogva képes mosolyt csalni az arcokra úgy, hogy közben mindenki úgy halad el mellette az utcán, hogy az a gondolat járja át őket, csupán a szépségével képes hódítani, mintsem a verseivel! Micsoda téves kép!

"Te hazahoztál engem" ...

Ötvenöt év. Nagyon sok idő. El sem tudom mondani mennyi az, hiszen életkorom száma még nem érte el ezt a kort. Ötvenöt év, nem kevés. Ma pedig megláttam valójában milyen hosszú is az.

Csörög a telefonom.

-„Figyelj van egy nagy sztorim. Először csak hallgass végig, utána mondd, amit szoktál. Az érzést, gondolatot…”

Hallgattam… és ahogy ezt tettem libabőrözött a kezem, a lábam… ráadásul rögvest kattogott az agytekervényem. Szükségem volt elő interjúztatásra, ugyanis szinte a semmiből kellett építkezni.

Na, ezen a szombati napon kávémat még nem a főszereplővel ittam, de megtudtam minden olyan történetet melyre szükségem volt azon a napon, ahol már élesben forogtam. Nehéz volt, már akkor is. Könnyeimet nyeltem.

Minap sikerült reggel hatkor álomra hajtani fejem, ugyanis Miamiban él egy általános iskolából való barátnőm. Már több mint tíz éve nem láttuk egymást, nem öleltük meg a másikat, mégis mindenről pontosan úgy beszélgetünk, mintha ott volnánk egymás mellett, mintha pontosan tudnánk, mi veszi a másikat körül… de ez csak tizenhárom és nem ötvenöt év. Irgalmatlanul sok.

A múlt heti forgatáskor megismertem megannyi történetet, különböző életutat, hogy ma kameránk előtt újra találkozzanak. Az egyik a világ ezen féltekéjén, a másik az óceánon túl élt. Egymástól távol, azonban közel. Nem volt információjuk, nem tudtak semmit… mégis mindennapos vendégek voltak egymásnál… mert a szív, az emlék, az érzés kitörölhetetlenül nagyúr.

Ma, ahogy reggel elindultam a film egyik főszereplőjéhez, (aki az óta már a lányává is fogadott) hevesen dobogott a szívem… el sem tudtam képzelni ő mit érezhet, mit gondolhat… 55 év után.

Remegett…. Ideges volt… gyorsan pálinkával nyugtattuk magunkat. Jó, én inkább csak statisztáltam, hogy átsegítsem őt ezen a nehéz napon. A cél érdekében bármit. :)

„A szívem már nem csak bal, jobb oldalon is dobog.” – mondta, mi pedig egyre közeledtünk, -ahogy ő fogalmazott- a második otthonához, a Dunához. „Te hazahoztál engem!”

Elsőnek érkeztünk, vártunk. Ő a barátját én pedig egy telefoncsörgést. Megbeszéltem a másik stábbal, ha 2 percre vannak tőlem, rám csörögnek, jelezve nekem, hogy az utolsó szívszorító mondatok is hangozzanak el, mielőtt én felkiáltok: .„Nézd ott az Iván”.

És igen, ötvenöt év után úgy ölelkeztek, mint akik már sosem akarják elengedi a másikat, mint akik az életüket akarják egymásnak adni…. Könnyek, ölelések, újra ölelések, és megannyi könnyek ismét. És itt volt az a pont, ahol a riporteri szerep megszűnt, ahol a jelent felülírta a múlt, ahol előkerült az érem, a levelek, az akkori fotók… na meg persze a pálinka. És hát hogy hol? Persze, hogy a Dunán ringatózva a stégen, hiszen minden nap ott szálltak vízre, pontosan úgy, mint ma és húzták a vizet úgy, ahogy ötvenöt évvel ezelőtt is tették. És ebből egy zseniálisan jó film lesz, mert film, igen, újra film!

Izgalom

Nem is tudom mikor izgultam utoljára ennyire! Talán sokkal nagyobb a várakozás bennem, mint amikor gyerekként az előszobánkban ültem a hideg kövön, fekete hosszú szárú csizmám mellett és vártam a télapót. Picit beszélgetni szerettem volna vele, megköszönni az elmúlt években kapott remek ajándékokat és azt, hogy idén sem felejt ki a jó gyerekek listájáról. Néha bevallom őszintén a virgácsos sorba írtam volna fel nevem, ugyanis megannyi rendetlenkedés tudható be az én hihetetlen kreatív ötleteimnek. Még jó, hogy van egy bátyám, akit folyamatosan belesodorhattam mindezekbe… ha már baj van, ne egyedül vigyem el a balhét! Erre mondják, női leleményesség, ugye?
Szóval izgulok! De nagyon. Pedig nem az állásom dől el holnap, nem a lottószámaimat húzzák ki (szelvényt már nem is tudom mikor töltöttem ki utoljára) csupán egy interjú végett nagy bennem a várakozás.
Hétvégén picit belevetettem magam „okos könyveimbe”, érdekes témák után kutattam. Műfaj a sport, az örök szerelem. Szóval felcsaptam a megannyi lexikonom közül egyet és kerestem. Magam sem tudtam, hogy mit, de abban biztos voltam, meglesz.
Úgy fél órás kutatás után valóban megakadt a szemem egy dátumon. 1988. szeptember 25-e!
Megtaláltam! Ez kellett nekem! Ezért voltam annyira nyugtalan! Tudtam, hogy nem fogok átsiklani rajta! Emlékeztek mit kiáltott bele az éterbe Vitray Tamás?
„Gyere kicsi lány, ússzál, egy testhossz az előnye, 25 métere van hátra, … Egér előnye egy testhossz, nem hiszem, hogy elvesztheti, …10 métere van hátra, Egerszegi Krisztina olimpiai bajnok 200 méteres hátúszásban.”
Engem mindig különös érzés kerít hatalmába, ha erre a futamra gondolok. Az alig 14éves kislány legyőzte az egész világot és fellépett abba a magasságba, ahol oly sokáig lehetett hihetetlen tehetségének, kitartásának és szorgalmának köszönhetően egyeduralkodó!
Nem sok sportolónak írtam tinédzser korban levelet, de az egyik ő volt! A másik Jürgen Klinsmann :) Fura párosítás, de én nem lepődök meg, mert logikát nálam nem nagyon lehet találni. Éppen ezért keresni sem érdemes. Egér válaszolt, Klinsmann sosem. Ez a levél, mely csupán pár sort tartalmaz a mai napig az egyik féltve őrzött kincsem. Van még néhány ilyen darab, pl. Szávay Ági Wimbeldon teniszlabdája, Szuper Levente amerikai hokiütője, Igaly Dia olimpiai tölténye… és Puskás Öcsi labdája! Ez utóbbihoz érdekes történet párosul! Azon szerencsés emberek közé tartozom, aki Öcsi bácsival még készíthetett interjút, kétszer is, és akinek dedikált labdát is ajándékozott. Ez a labda otthon a szentendrei gyerekszobám vitrinjének egyik polcán pihent békességben, nyugalomban. Mindaddig, míg bátyám két gyermeke egy délután, unaloműzés ellen ki nem lopták... és az aszfalton (!) el nem kezdték rúgni a bőrt. Hát hogy is mondjam, a labda mára elég viseletes… de az aláírás még olvashatóan rajta! Ha valaki megkérdi ezen miért vannak ilyen nyomok most már azt is mondhatom: mert Öcsiék szétrúgták :) Még jó, hogy papíron is van szignóm tőle és az már a pesti lakásomban pihen békességben, nyugalomban!
De visszatérve a holnapra és szeptember 25-ére.
Az olimpiai magazinunk következő adásának dátuma: szeptember 25! Igen, pont akkor, amikor Egér megszerezte élete első olimpiai bajnoki címét. Az idő rövid, baromira sürget, nosza, gyorsan egy jó finist!
Ma felhívtuk Ádámot, a férjet, aki megígérte beszél Egérrel, illetve pluszban e-mailen mindent leírtam, és elküldtem neki, mit kell tudni, az általam kitalált forgatásról!
Aztán este jó tanácsként valaki szólt, induljak el Kiss Laci irányából is, így tárcsáztam az ő elérhetőségét, de sajnos hiába… a vonal csak csöngött, csöngött, csöngött.
Aztán pár órával később, mikor hazafelé vezettem autómat az én mobilom csöngött.
- Kiss László vagyok!
Azonnal igent mondott ötletemre, és máris mondta mely napok alkalmasak számára az interjúkészítésre. Igen ám, de valójában a másik főszereplő nélkül ez az anyag nem jöhet létre!
- „Jó, én most felhívom Egeret és beszélek vele!”
- „Akkor én majd holnap visszahívom Lacibát és megbeszéljük mi lett a végeredmény és ha minden jól alakul, akkor a helyszínt és az időpontot is.”
Kriszta elég elutasító a médiában való szereplésekkel kapcsolatban. Ha ad is egy-két interjút, azt is hónapokkal előtte egyeztetni kell vele! Nekünk annyi időnk nincsen, hiszen adásösszerakás jövő hét közepe… talán ha előbb jön egy érzés, hogy kutatnom kell valami érdekeset, akkor most nagyobb bizodalmam lenne! Ugyanakkor reménykedem, talán kivételt tesz. Talán…
Az én kérdésem válasza még csak most fordul rá az utolsó 50m-re… és nemsokára kiderül, én is célba érek e… általa! Hogyan kiáltotta ugyanezt a szöuli futamot Török Laci a rádiós éterbe?
"Ilyen nincs, ilyen nincs és mégis van! Hát ez fantasztikus" 
Holnap valami hasonlót szeretnék én is átélni, és éppen ezért izgulok, de nagyon!

Ui: Ha van időtök éljétek át újra ezt a szöuli napot, nézzétek meg a linket. A kép később indul, de jön majd! A kommentátor Török Laci pedig zseniális, az egyik kedvencem! :)

Ui2: Alvás után Kiss Lacibával beszéltem és neki sem sikerült Egeret meggyőznie... Pedig én titkon nagyon bíztam benne...