2011. április 29., péntek

Versenyfutás az idegrendszeremmel

Mostanában rengeteget dolgozom. Valójában el sem kezdem sorolni, mert abba is belefáradok, hogy összeszedjem és leírjam miken.
Ráadásul egy hete két műsor felelősszerkesztőjévé neveztek ki, ami szintén sok odafigyeléssel, szervezéssel, és miegymással jár együtt. Az egyik heti, a másik havi rendszerességgel jelentkezik a közszolgálati televíziókon. Mellette még van másik két műsor, ahova forgatok, interjúkat készítek… de ezekről most nem említenék több szót.
Mindenki tudja, hogy nekem nehéz meglepetést szervezni, és átejteni (bár a szemfülesek néha azért kivitelezik) ezért is nevettem még akkor is, amikor valójában már 8 agyvérzést és 25 szívinfarktust kellett volna kapnom.
Készültem a húsvétra, de nagyon. Úgy voltam vele, végre pihenhetek, lábat lógathatok, áttehetem székhelyem Petiékhez, borozhatom, megbeszélhetjük az élet nagy dolgait… mindent elképzeltem. Aztán…
Múlt hét csütörtökön éjjel úgy álltam fel a montírozóban, hogy a havi fél órás „műsorom” 99,5%-ban adásra készen. Fáradtság végett bevállaltam egy másnapi gyors headline vágóképezést és a stáblista feliratozást… egyébként sem lettem volna nyugodt, ha a saját műsoromat más fejezi be, illetve ha nem nézhetem meg, mielőtt leadjuk sugárzásra.
Vágóidőm amúgy is be volt foglalva péntekre, hiszen még egy anyaggal lógtam a heti műsoromba, és elterveztem, amint végzek, onnan egyenesen irány a célállomás, meg sem állok Szekszárdig.
Reggel, ami a kezembe tévedt behajtogattam bőröndömbe, mindent elrendeztem. Autómban már azon járt az eszem, hogy az előre leszervezett programokon mi is fog történni, mikor hova és kihez látogatunk…
Sietni akartam a vágással, mielőbb az autópályán akartam lenni, ezért még a lépcsőfokokat is kettesével szedtem a montírozók irányába. Ahogy felértem megcsapott a frissen lefőzött kávé isteni illata, és a kollegák totálisan levert arcának látványa.
- Elszállt minden.
- Mi van?
- Az egész műsorod, melyet tegnap összeraktatok… újra kell vágni, még a bejátszókat is…
Kamu, ez volt az első, ami eszembe jutott, és nevettem. Pontosan tudják, ennek a havi műsornak ez az első adása, tehát szívatnak! Talán így avatnak fel.
- Na jó, úgysem hiszem, lepakolok és megyek vágni a másik műsor végett.
- Nem érted? – húznak vissza. Minden bejátszót újra kell vágni… mindenkinek.
Akkor vettem észre a programozók, a technikusok, a számítógépesek jelenlétüket. … ez basztikuli mégsem vicc. Ennyire nem szervezhettek meg ellenem mindent.
- Így hogyan a fenébe fogok elutazni?
- Sehogy… örüljünk neki, ha elfogadják hétfőn a kazettát, ma helyett… Két nap múlva adás késznek kell lennie újra, ha a fene, fenét eszik, akkor is.
- És a másik műsorom? Annak a bejátszói is elszálltak?
- Minden. Nem értetted az előbb?
A magyarázat, hogy hogyan is történhetett ez az egész, abban a pillanatban vált érdektelenné. Adás az első, az mindenkor prioritást élvez, tehát indulhatott a versenyfutás az idővel és az idegrendszeremmel.
Éreztem gyomrom görcsben, ordítani tudtam volna… Helyette szó nélkül tettünk, vettünk, újra scripteltünk, vágtunk… hogy vasárnap este úgy álljak fel a montírozóban: az adás 100%-osan készen van. Hozzáteszem, addigra már én is, vagyis túl 8 agyvérzésen és 25 szívinfarktuson.

2011. április 25., hétfő

Kapuőr

Az elmúlt hetekben "kísértettel" találkoztam, kommunikáltam vele.
Elém állt, vaskos csizmájában mikor elmerengtem és megpihentem volna saját medremben, ő dobbantott egyet, jelt adott, így el nem felejtve, hogy választásom, döntésem megnehezítése végett őrködik ott.
A vágy, az álom, mely mögötte van nem az én gondolatom szüleménye. Valós dolgok, de tudom ahhoz, hogy elérjem, és magamévá tudhassam, nekem nem csak a kísértettel kell megbirkóznom, hanem megannyi más dologgal is.
Mindig azt vallottam, hogy nem kell beletörődni a néha lehetetlennek tűnő feladatba, nem elég azzal nyugtatgatni magunkat ez a sorsom, ez így volt megírva forgatókönyvünkben. Valójában mindenki főszereplő akar lenni saját életének történetében, és nem széljegyzete más létezésében.
Ezért is teszünk úgy, hogy saját kezünkkel kapaszkodunk kormányunkba, felhúzott ablaknál önállóan vezetjük életünk autóját, és amerre haladni akarunk, arra tekerjük négykerekünket. A nehézségeknél, melyekkel egyedül képtelenek vagyunk megbirkózni, kibillenünk egyensúlyunkból, felborulunk, ekkor elengedjük és távolabb kerülünk a kormánytól, szilánkok vesznek körbe minket, hirtelen meghallunk minden szófoszlányt is és a súlyos fájdalommal járó ütések végett, már hagyjuk, hogy segítő kezek védelmezzenek. Befogadóvá válunk... de egy idő után, ismét elérjük a megerősödött állapotot, újra visszamerészkedünk egyedül az ülésre és azzal a hittel adunk gázt, hogy kétszer ugyanazt a hibát nem követjük el. Amikor találkozunk a nagy szerelemmel, talán belemagyarázzuk a sorsszerűséget és hinni akarunk, bízni, hogy odafentről valamiért így alakították életünket, nekünk találkozni kellett…
Valójában, ha koccintani akarnánk eme boldog pillanatra, nem a sorsszerű szerelemre kellene, hogy összecsendüljön a két pohár, hanem a sorsunkat megváltoztató szerelemre. A változás hozhat csak változást. Ha találkozunk és szeretünk, lehet egy jó állapot, lehet boldog pillanat, de ha sorsunk ugyanabban a mederben folyik tovább, egy idő után a mederből kezd kiszáradni a kapcsolatot éltető víz, talán be is sározódik... Szépen lassan elpárolog minden, a végén aztán a föld kirepedezettsége fog dominálni, ekkor pedig arra vágyunk, hogy ismét jöjjön a víz, de olyan, melyben örömmel fürdőzünk, hiszen van benne valami újszerű.
Az életben nem lehet mindenkinek megfelelni, mindenkivel jóban lenni, ám az sem jó, ha mindig csak az álmainkban próbáljuk megközelíteni azokat, akik fontosak nekünk. Az álomban lehetnek élmények, lehetnek gondolatok, lehetnek pillanatképek, de olyan érintések, melyekből nap, mint nap táplálkozhatunk, sosem.
Aki őszintén szeret valakit, tisztában van azzal, hogy akár egy érintéssel, akár egy mondattal is új életet adhat a másiknak, visszaránthatja a közös mederbe, és ez az a pillanat, amikor fel kell idézni, szembe kell nézni az elmúlt hetek cselekedeteivel, tetteivel, sorsával, a vágyaival, a vízzel, és eszünkbe kell, hogy jusson, minden álom kapujában valójában egy kísértet áll!

2011. április 5., kedd

Megúsztam

Nézem az adástükröt: Biros Péter portré, mellette ott a nevem. Ennek örülök, hiszen annyi mindenről lehet vele beszélni… Háromszoros olimpiai bajnok, mindent megnyert, amit lehetett, csapatkapitány, megválasztották a világ legjobbjának is, nagy pecás, érdekes előélettel… Óh, már meg is van az anyag. Értekezlet. „Biros nehéz dió! Figyelj oda, kényes a lelke, nagyon nehezen nyitható, de menni fog neked”
Jó kis lökést kapok…máris elment a kedvem. Mindez csak akkor fokozódik, mikor elutasítja azt az interjút, melyet különféle helyszínekre terveztem vele. Ragaszkodik az uszodához illetve a medencéhez. Hát ebből hogyan lesz pörgős, képi világban gazdag anyag? Na mindegy még van egy hetem, hogy valami kis szikra meggyulladjon fejemben. A lényeg beszélni fog! Péntek reggel sms Birostól: „Jösztök ma Egerbe?” Ha ez most lemondja, átvariálja, én nem is tudom mi fog történni. Néhány sms váltás után inkább tárcsázom és egyeztetem vele a papíromon előre felvázolt forgatókönyvemet. Gyomrom görcsben, egyszer már miatta átvariáltam mindent, utána igent mondott… most nehogy újra megborítson! Egy halk okéval is a mennyben lennék… mond már… -„Jó, akkor 18óra, uszoda!” -„Nekem az volna a legjobb, ha a megbeszélt idő előtt egy picivel előbb érkeznél, én már időben ott leszek” – próba szerencse, hátha… gondoltam. Mi valóban hamarabb ott téblábolunk, éppen csak lepakolunk, látom sziluettjét, ő is jön. Mily kedves ez tőle, nem lesz itt semmi gond. – szólalt meg optimista felem. Valóság: Napszemüveg, álmos, mufurc arc… hát ez mégsem lesz egyszerű menet. Néhány ismételt egyeztetés, majd belevágunk. Instruáljuk, ő teszi a dolgát, arcán egy mosoly sincs, robotként, monoton jön megy, leül, fellép… A beszélgetés helyszínét a bejárat és a medence part között több helyen elosztva vesszük fel. Első helyszín: uszoda bejárat, rövid visszaemlékezéssel. Még egy gyors egyeztetés: „én úsztam is”… „ -"Tudom, serdülő országos bajnokság 3. hely 400 méter gyorson.” Erre szeme felcsillan, „készültem belőled” – húzom ki magam. Látom, furán tekint rám, talán azt gondolja, ez a lány mégsem olyan lüke. A blokk végén váratlanul elgondolkodóba teszem: -„Oh, ezt még sosem kérdezték, na most valóban megfogtál” És ez volt az a pont, mikor Péter már mosolyog, kezd egy kis rést engedni magán. Sosem beszéltetem túl, pontosan tudom neki az idő a legfontosabb, és megígértem, minden helyszín csupán pár perc. Ezt pedig be kell tartani, tapasztalatból látom ilyenkor ők is partnerekké válnak. Emlékszem Cseh Laci edzője egyedül engem engedett be maga mellé egy elszeparált szobába a rövidpályás EB-n és ott is foroghattam végig kamerailag, mert tudta, amit ígérek, betartom. Megbeszéltük célba csapás után azonnal 3 kérdés 3 válasz és ott sem vagyok. Sosem volt negyedik! Ha feltettem volna, többet nem kerülhetnék ilyen előnyös pozícióba. Szóval itt sem léptem át, a megígérteket. Folyosó, öltöző, medencéhez érkezés, medence… mindenhol rövid blokk és Péter egyre jobban nyílik. Mosolyok, hangsúlyos mondatok… élvezem. Biztonsági játékos lévén egy hete azért előre lefixáltam a válogatott játékosok közül is néhánnyal, hogy mikrofonom előtt ők is beszélnek Petiről. Gondoltam, valaminek muszáj megmentenie. Szécsi Zoli, Kis Gábor, Gerendás György… nyelvük pörög, én meg csak pislogok milyen jó sztorikat hallok. Biros az ego, Biros az ügynök... Edzés közben kamerával is merülünk, a víz alatti világ is érdekes. Sőt, Péter még a súlylabda feladat közben segítséget is nyújt. Kameránkkal önmagát filmezi :) Na, hát erre jó pár napja valóban nem számítottam. Meglepett! Mint ahogyan én is őt az edzés végén. Tortát vittem, ugyanis kedden 35 éves lesz. Mire adásba kerül az anyag, már azt kell mondanom, 35 éves volt. Bűntársam Szecska, ő adja át az ünnepeltnek edzés végén az édességet, melyet úgy falnak a fiúk, mint akik egy hete semmit nem ettek :) Már csak egy kérdésre nem tudom a választ: Hogy fogom így tartani az előre megbeszélt időt, ami adásba kerül?