2011.

Tavaly ilyenkor egy igen fontos telefonhívást már a hátam mögött tudtam. Éppen december 23-én csörrent meg a mobilom, mikor a mézes krémes lapjait emeltem ki sütőmből.
-„Januárban üljünk le beszélni, indulnak műsoraink és szeretnénk, ha nekünk dolgoznál”.
Szóval egy éve még sejtésem sem volt, hogy mekkora lépcsőfokra is fogok majd fellépni. Csupán annyit tudtam, akarom. Igen akarom náluk a tévés munkát, akarom a vele járó feszültséget, megannyi átdolgozott éjszakát és természetesen a hozzá járó elismerő szavakat. Mindent. A jót, a rosszat egyaránt.

Aztán ahogy teltek a hónapok és indultak a műsorok, belevágtam én is. Eleinte csak, mint a produkció egyik „eleme” vagyis szerkesztő-riporteri státuszban, majd kineveztek felelős szerkesztőnek. És nem egy, hanem azonnal három műsornál. Ez így szépen hangzik, meg ki ne akarna azzá válni, de megannyi gond, probléma és időhiány társult is mellém. Bevallom eleinte nem igazán aludtam nyugodtan végette, hiszen kishitűségem igen erős dominanciát diktált. Megannyi kérdést képes voltam feltenni magamnak, a sikeres végkifejlet végett. Néha arra riadtam, hogy a megírt felkonf szöveg mennyi időt is vesz el a műsorból és mi van, ha valamelyik riporterem túllépi a megengedett, általam előírt időt. És igen, az álom nem volt hiábavaló. Mindaddig, amíg oda nem „csaptam”, amíg meg nem születtek bennem a szabályokkal kapcsolatos mondanivalók, heti szinten szembesültem az általuk kreált problémákkal. Eddig minden munkahelyemen hibáztam. Hagytam, had javítgassak én mindenki után, hagytam, had „működjön mindenki” a saját szabálya szerint és inkább sajnálatból nem szóltam oda!

Azt gondolom jogosan tettem fel a kérdést magamnak most is: Akkor mi az én szerepem? Hogyan fogjam össze a csapatot, amikor saját fejük után mennek, és engem figyelembe sem vesznek. Engem ki lát? Csakis én! Hát éppen ezért mondtam el nekik, mit jelent a kollegiális viszony, mit jelent csapatban működni, hogyan is segíthetjük egymást…
„...Kérlek titeket, hogy segítsük egymást, ha kell elérhetőségekkel, ha kell anyagok ötleteivel, ha kell vágásidővel.... bármivel.
Én kiállok mellettetek, és próbálok minél többet segíteni nektek, de ehhez kérem a partnerségeteket. Ha valamit kérek, ne azt gondoljátok nincs időm, és jó veletek levelezni ezért írom :) Ne kelljen utána járnom, hívnom, üzennem... Januártól jobban egymásra leszünk utalva!
Eddigi munkátokat köszönöm! Ugyanezen csapattal vágok neki a 2012-es adásoknak, senkinek nincs félni valója! Rám eddig is számíthattatok, ezután is így lesz!”
Amióta mindenki megértette a lényegét, a súlyát, és szemtől-szemben beleláttunk a másik világába, mindenki egy hajóban evez. Muszáj így tenni, hiszen egy csapat csakis attól sikeres, ha egy felé húznak. És csak akkor nem sínyli meg a kapcsolat, mindegy, hogy baráti vagy családi, vagy kollegiális, ha mindenki őszintén elmondja a másiknak szemtől szemben a saját gondolatait. Mert lehet, a másik azt hiszi, ő pontosan tudja… de honnan tudja, hogy ha én a sárga színre gondolok ez milyen sárga? Citrom, narancs, világos, sötét…

Valójában nem is tud a másik semmit. Éppen ezért szakítottam időt a beszélgetésre és rájöttem ki miben erős, kinek mennyi szerepet adhatok, kitől mit várhatok el… stb. Amióta mindenki egymás felé fordult, azóta összekapaszkodva visszük a műsort, közösen. Szóval megtanultam az elmúlt évek folyamán, hogy mindaddig, amíg nem állok ki magamért, nem is tudok rendet tartani és örökké átlépik határaimat. Azt gondolom életemben először végre ezt jól csináltam! Volt film is, melyre örömmel mondtam igent! Minden percét élveztem és melynek utómunkálatai még a mai napig zajlanak. Szépen lassan, de készül a mű. :) Több történet megtalált az utolsó ilyen jellegű munkám után, de egyikben sem láttam akkora sikert, mint ebben. Erre nem sajnáltam sem időt, sem ötletet, sem energiát belefektetni. A végtermék pedig nagyon felemelő lesz.

Murat megkért vele kapcsolatban ne ide írjak. Legyen az egy titkos napló, melybe nem láthat bele senki! Éppen ezért írásaim már egy ideje életem nem arra a szakaszára koncentrálódtak, hanem sokkal inkább a munkára. Hálával (is) tartozom neki. Igen. Megannyi dologra megtanított. Legyen akár szó türelemről, megértésről, elfogadásról, féltékenység lerakásáról… és sorolhatnám még nyugodtan ide mindazokat, amik erős hiányosságok voltak életemben. Bárhogyan is sodorjon bennünket az élet, tudom, a nap bármely percében kereshetem, és bármikor hívhat ő is. És ezek nem üres szavak, feleslegesen tett ígéretek. Nem! Ismerem a múltat a jelent, ismerem őt és magamat egyaránt… egy nagyon jó barátot is kaptam, ki nem fél tanácsot adni, ki képes lenyugtatni és képes nem részrehajlóan véleményt formálni. Ha hibázok, megmondja, ha büszke
rám, megsimogat. Őszintén rakja oda magát, álarcok nélkül. Végig nézte, hallgatta az elmúlt napok történéseit is. Neki köszönhetően rájöttem sok mindenre, és ahogy mondta az valójában be is következett.
-„Te most ne beszélj, csak dőlj hátra és figyelj! A víz, ha utat akar találni magának, ki fog törni. Meglásd, egy hónapot sem kell várni, és be fog következni a végleges lépés, melyre reakciót sem fognak várni, mert tudod ők…!”
Idén jó pár barát megmutatta mire is képes. Legyen az távolodás, vagy közeledés. Legyen az üresség vagy őszinteség. Legyen az beszélgetés, vagy tényszerű elhatárolódás… szóval sok minden. Hogy az élet így alakított néhány történetet, annak oka van. Mint mindennek. Ne haragudjatok, erről sem ide írok, hiszen megígértem valakinek, nem mutatom meg a bennem lejátszódó gondolatokat, lépéseim okait, mivel nem kíváncsi rá, és én tiszteletben tartom. Kérd és megadatik elv!
Volt, aki elhagyta országunkat, és nagyon messzire költözött és volt, aki igen hosszú évek után hazatért… Voltak jó programok és kevésbé jók, voltak élmények és felejthető cselekedetek… voltak bulik, túrák, tortúrák, Sopronizás, Kunyhózás, csajos iszogatások, megannyi hely, milliónyi impulzusok.
Család. Ha végig nézek rajtuk, azt kell mondjam, nem sikerült az, amit elterveztem. Egy falat akartam lebontatni, de visszatartott valami. Talán jövőre… mindenképpen megpróbálom.
A gyerekek sokkal közelebb vannak hozzám, mint eddig bármikor voltak. Titkokat mesélnek el, fontos történeteket bíznak rám… szövetséget kötöttünk.
Az unokatesók megvannak, kivel lazább, kivel semmilyen, kivel szorosabb, kivel még szorosabb a viszonyom! Igen. Nem titok, Péterék azok, akik folyamatosan hívnak, keresnek, vendégül látnak,
érdeklődnek, üzennek… majdnem 200km-er a távolság közöttünk, de ez mégsem tapintható, hiszen a folyamatos kommunikációnk minden kilométert ledönt. Tegnap éjjel is igen fontos eszmecserét folytattunk a

baráti normák fogalmáról, melyben mindketten egyetértettünk, a családi problémákról, a laptopok fejlődésének folyamatáról… Jó, hogy vannak, hiszen ha bajom van, elmondhatom nekik, meghallgatnak, tanácsot és bort adnak mellé :)
Szóval felemás évet zárok. Valahol sikereset, és valahol igen csak tanulságosat! Tudom én is vétettem hibákat, de ki az, aki nem? Tudom, van még miben fejlődnöm, de kinek nincs? Senki sem tökéletes, csupán arra törekszünk, hogy azzá válljunk!
Nem fogadok meg semmit jövőre. Ha valamit meg akarok tenni, úgyis megpróbálom, ha valamit el kell rendeznem az élet úgyis, utat mutat hozzá… hogy változás jön életemben, pontosan tudom és azt is, jövőre ezen a napon olyan dolgokról is be fogok tudni számolni, amiről ma nem írtam! Mivel még ide nem írhattam le! :)
Kívánok mindenkinek nagyon boldog, sikeres, és egészséges 2012-es évet!

Ui: Legfontosabbat kifelejtettem: Idén volt az első, amikor dokim egy év el távot adott :) gyógyszer nélkülit… de január-február kontrol! Van mit addig „kijavítanom”… már előre hallom leteremtő szavait… ááááá

A fa!

Karácsony, a szeretet ünnepe! Szívhez szóló, megható és meseszép. Ám nekem ez mégsem így indult, Inkább azt tudtam mondani: Zsúfolásig megtelt. Igen az elmúlt napokban még egy szöget sem tudtam volna leejteni a napok betáblázott programjaiba, mivel elég nagyot kellett finishelni. Pedig az ajándékok beszerzésével már kábé másfél hónapja készen voltam, ám mégis mindig közbejött valami. Munkában mi nem állunk le az ünnepek alatt sem, nem írhatjuk ki: „bocs, de nekünk is van családunk”. Heti műsorokat is viszek, ezért most a mindent bele tempót kellett diktálni. Lényeg elkészültünk mindennel.

Sőt még egy utolsó forgatást is beiktattam az utolsó nap utolsó órájában, mivel akivel találkoztam aznap ért csak rá, ugyanis utazott is vissza Eindhovenbe. Az előzményről annyit kell tudni, hogy mi valójában már 11 éve ismerjük egymást :) Látom életének fent és lent oldalait… ez utóbbihoz sajnos én is hozzájárultam már… úgy ahogyan most is! A világbajnokság, valamint a szabadságom előtt szóltam neki, amikor hazalátogat gyorsban forgassunk már egyet. Majd pár nappal később telefon: „Figyelj, olyan jó fej voltam, hogy már nem akartam, dolgozz szabid előtt, ezért inkább lesérültem. Ugrott a vébé, ma délután adjuk ki erről a sajtóhírt, de neked legalább nem kell még velem is interjút készíteni.”

Tudtam megint jön haza, és a kvalifikációs versenye előtti utolsó lehetőségem most lesz. Szóval üzentem, ha itthon vagy majd... válasz: „persze Krisztám, bármit.” Aztán minap kora reggel sms: „beszélnünk kellene.” Azonnal hívom, kiderül dokinál… lesérült.

Az interjút azért igen jó hangulatban elkészítem, de azért búcsúzásnál viccesen utánam kiáltja:

- „Figyi, ha lehet, egész februárban ne keress… mert ez a verseny nekem nagyon fontos!” És mi csak szakadunk a röhögéstől.

Nálam már kedden minden ajándék becsomagolva, szerdán éjjel állt a fa, közben egy süti elkészítése, meg még egy… majd munka. Nem is értem hogyan lehet az utolsó pillanatra hagyni még az ajándék beszerzését is.

Péntek délután hangos lépések hallatszottak a lépcsőn felfelé. Igen, megjöttek. Szokásos program. Bátyám gyerekei ezt a napot, éjszakát nálam töltik, hogy mindenki lebukásmentesen készülhessen saját otthonában. Megérkezett a mikulás, az angyal és az ördög.

Mikor, ki, melyik… nálunk a szerepek gyorsan cserélődnek! Tavaly a várban és a Halászbástya környékén csavarogtunk, idén is valami hasonlót terveztem velük. Mondjuk Bazilika, Vörösmarty tér…

Indulás előtt a legkisebb, (aki Bálint névre hallgat) lelkesedése nem a

program végett szökött az egekbe, hanem mert meghallotta Dóri hazaért. Ő nem más, mint a szomszéd kislány. Khm, khm… Na egyik gyereket leadtam, mondhatni elment csajozni, míg a nagyokkal nyakunkba vettük a várost. Igaz, időben meg voltam kötve, hiszen mégsem aludhat Bálint a szerelménél. Szóval Bazilika. Ahogy kikanyarodtam a mélygarázsból, a hó elkezdett szállingózni. Csuda klassz! Így már a téli hangulat összes „kelléke elő lett véve”. Hiszen karácsonyi forgatag, finom forralt bor illat, kürtöskalács garmada, milliónyi csetresz… koripálya, minusz fok és az imént említett hópelyhek! Szerencsénk is volt, ugyanis megérkezésünk után pár perccel fényjátékot vetítettek a Bazilikára és mindenki tátott szájjal figyelte a meseszép jeleneteket! Lilla és Zsombor minden másodpercet élveztek a szabadban. Nevettünk, fotóztunk… majd kitaláltam nem főzök vacsit, hanem ott megvendégelem őket. Amikor leültünk enni persze a karácsonyra terelődött a szó.

-„A Jézuskát akarjátok este látni vagy inkább az ajándékokat?” – kérdem.

-„Az ajándékokat, hiszen a Jézuskát elég sokszor látjuk, a pesti Jézuska az te vagy.”

Ennyit arról, hogy a gyerekek nem tájékozottak! Igenis azok, csak előttünk nem beszélnek nyíltan róla.

-„Na mit tudtok még?” – kezdett érdekelni a sztori

...ez az, amit nem írhatok le ide, mivel szövetséget kötöttünk! Megígértem a titok, titok marad. Cserébe éjjel segítettek nekem az egyetlen Jézuskában hívőnek átverésében.
-„Aludjál nyugodtan majd mi kilessük és felkeltünk téged.” – adták ki Bálintnak a parancsot.
És így is történt. Na jó, ez csak félig igaz, ugyanis ő azonnal valóban el is aludt, de a felébresztést kihagytuk.
Kelt ő magától. Reggel 6.15-kor zörgést hallok. Valamelyik gyerek rázza a becsomagolt ajándékdobozt. Nem látom melyik az, mivel ők a nappaliban aludtak, természetesen a karácsonyfa közelében!
-„Tedd le, még korán van.” – préselem ki magamból ezen a korai hajnali időpontban a szavakat.
-„De már nem tudok aludniiiiiii.” – persze, hogy Bálint hangja hallatszódott
visszafelé.
Összeszedtem minden erőmet, kisétáltam a hálóból hozzájuk és nem kínoztam tovább őket.
Amint megláttak azonnal rárepültek a dobozokra, de a végén kiegyeztünk abban, sorban nyitják, egyesével... szóval volt nagy türelem és tolerancia tanulás :)
Hát így történt meg, hogy hozzánk már ilyen korán reggel megérkezett a Jézuska…
Következett az örömködés, játék, móka, kacagás… na meg a reggeli, majd gyorsan főzés. Ebéd már a családdal, ugyanis életemben most történt meg először, hogy december 24-én nálam (is) ettek. Senki nem ment sehova, senkinek nem volt más dolga… végre hiánytalan létszámmal jelent meg nálam családom. Nem tudom, hogy ez annak tudható e be, hogy a konyhai pultomat kibontattam, és helyette asztalt vettem székekkel, vagyis a főztöm csábította őket. :) vagy most kivételesen átírták a forgatókönyvet! Mindenesetre engem a család fogalma hiperérzékenyen tud érinteni, éppen ezért voltam nagyon boldog, hogy nálam is összejöttünk mindannyian! A fa alatt található „maradék” ajándékok természetesen kiosztásra kerültek és hogy ne szakítsuk meg a folytatólagosságot a változatosság kedvért ugyanez szüleimnél is megismétlődött. Igaz, ott Bálint produkcióval készült!

Elővette olvasókönyvét és felolvasott nekünk egy bibliai jelenetet… Mindenki a bajsza alatt somolygott, hiszen a három hónapos olvasó tudománya végett nem tudtuk meddig fogunk félkörben állni. Persze taps a végén, meghajlás elmaradt. Ennek végtelen egyszerű az oka, mivel a mögötte lévő becsomagolt ajándékok sokkal fontosabbak voltak a siker learatásánál. Szóval újra ajándékok bontása, papírkupacok mindenhol… És hangfoszlányok: „nézd, húúú, de jó, kösziii, ezt kértem…„
Mindenki tudja ismétlés a tudás anyja, éppen ezért a szomszédban bátyáméknál is mindez megismétlődött… de itt gyors közös éneklésbe kezdtünk. Talán azért, mert tudtuk az nem lesz hosszú :) Nem, nem, nem azért… náluk ez a szokás! Gyerekek osszák a csomagokat és a nem tudom hányadik dobozom után egyszer csak Lilla odalép hozzám:
-„Ezt neked csináltuk, ez a tiéd!”

Háta mögül elővarázsol egy bekeretezett valamit… Ahogy ránéztem, tudtam ebben anyu keze van benne igen erőteljesen! Lilla kitalálta, anyu megvalósította! Ám ehhez az egész rokonságom kellett! Szó szerint. Sokan miattam mentek postára, adták fel, ami kérés volt, hiszen nem mindenki ért a számítógéphez. Aztán anyu bescannelte, visszapostázta, megtervezte, beillesztette, megírta... és elkészült a fényképes családfám! Ez lehet, egyszerűnek tűnik nektek, mivel nem tudjátok azt, amit én :) Apámék 13an tesók, mindnek van gyereke, sokuknál már a gyerekeknek is vannak gyerekeik... és ott a másik, anyu általi rokonságom is, szóval talán így már elképzelhetitek összesen hányan fogtak össze értem :) és mi munka van ebben!

Ahogy végig néztem a „fámon”, olyan arcon is megakadt a szemem, akit még sosem láttam. Pl nagypapám! Igen, ő már akkor meghalt, amikor anyukám még be sem került abba a családba. Valakinél csak előkerült a fekete-fehér képkocka, leporolta és pár napra nélkülözte.

Szóval kincset kaptam, mely a legfényesebben ragyogta be tegnap estémet. De ezt nem ilyen könnyen „viseltem” ám, kitörtek könnyeim… és ha egyszer azok elindulnak… akkor annak nincs könnyen megállása.
Kaphatok bármilyen drága, szép, különleges ajándékot… nem hatja meg szívemet egyik sem olyannyira, mint amit tegnap kaptam családom által! És ahogy utólag anyu elmesélte mindenki örömmel küldte, hívta, üzente, vagy személyesen hozta…én értem! Nem sűrűn fog nálunk össze ennyire a nagy család, de most 
mindenki nekem akart adni és örömet szerezni! Pécsről, Keszthelyről, Nagykanizsáról, Pestről… mindenhonnan! Én ezt nagyon köszönöm nektek/nekik. Ez mindenki ajándéka!

Hát így történt, hogy családom által az idei karácsony szentestéje valóban szívhez szóló, megható és különlegesen meseszép volt!

Barangolás

Bepattantuk kis autómba és úgy nyomtuk a gázpedált, hogy csak na. Végre kiszakadtunk az állandó egyhangúságból, mely valójában az elmúlt hetekben nem is volt az, hiszen program volt program hátán. Igyekeztünk minél több impulzust magunkba szívni, hogy a karácsonyi hajtást mosolyogva és a szép napokra emlékezve, de fél lábbal kibírjuk!

Szóval bőröndök a csomagtartóban, mi pedig az autópályán… Tudtuk csak pár napunk lesz, ami nem elég sok mindenre, de valójában mégis elég lesz nekünk mindenre! Már a bejelentkezésnél éreztük, egy felejthetetlen mókás történet kezdetét írjuk.

-„Ezt kellene kitölteni, fáradjanak be az éttermünkbe és ott az egyik asztalnál kényelmesen megírhatják”

Ránézünk a papír hosszára, kábé 8 kérdés, melyek válaszai maximum 3 szavasak… nem értjük.

-"Nem tölthetnénk ki itt a pultnál?” – kérdezzük értetlenkedve.
-„Bent üdvözlő cappuccinot adunk, nyújtózzanak ki kicsit, utána pedig a londiner segít felvinni a bőröndöket.”
Oh, micsoda jó dolgunk lesz! Friss, meleg habos kávé, londiner… mi van itt?
Amint felkísértek minket szobánkba, még ki sem pakoltunk azonnal szedtük lábainkat lefelé, irány először körbenézni. Nem, nem a szállodában, hanem a környéken. Már éreztem a forralt bor illatát, torkomban az ízét… kezemben pedig a meleg poharat. Levegőre, sétálni, karácsonyi forgatagban lófrálni vágytunk.

Mindent megtaláltunk. Vidék révén a jóval olcsóbb és sokkal finomabb nedűt, ami azonnal beindította nyáltermelésünket, majd az üvegfúvós néni helyben készített tárgyait szájtátva csodáltuk, hogy tovább sétálva a kézzel megmunkált kerámiák és egyéb mesés dolgok kápráztassanak el bennünket. Közben orrunkat igen erőteljesen meg-megcsapta a sült gesztenye valamint a házi sajtok illatai is. Kánaán!
A kirakodó vásár végén aztán népes embersereg. Előadásra várnak, hatkor kezdenek betlehemes játékokkal. Szűz Mária, József és mindenki a Szent családból beöltözve, jászol előtt szalma bálán helyet foglalva néznek farkas szemet a velük szemben várakozó népes tömeggel.

Városi emberek lévén azonnal az állatok ragadtak magukkal bennünket és örömmel simogattuk meg a csacsit, akinek kicsinye még alig tudott lábra állni, a kecskét, a borjút… és még sorolhatnám mennyi mindent.
Epekedve vártuk közben persze a hat órát. Mindjárt kezdenek. Aztán ahogy újra ránéztünk a mutatóra láttuk, ez biza már régen elmúlt hat. A „művészek”, csak nem mozdulnak. Ugyanúgy ülnek, ahogyan eddig. Mi nem bírjuk tovább, odalépünk.
-„Ne haragudjatok, ti csak itt ültök, vagy előadás is lesz?” – kérdezzük Szűz Máriától?
-„Mi csak itt ülünk hétig. Ez az előadás, más nem lesz.”

Talán az átlagnál hangosabban felkacagunk, de azzal a lendülettel mi is lehuppanunk melléjük a szalmabálákra. Így fogadott be örömmel bennünket a Szent család egy közös ádventolásra. Csak ők és mi, a kíváncsiskodó emberek pedig így már velünk szemben is. Akik valójában sosem jöttek rá, mit is keresünk mi ott a sor szélén :)
Hamar kiderül ujdonsült családunkról, hogy kicsodák, micsodák, miért is ülnek itt… a szervezővel azonnal megbeszéljük, mi a gázsinkat felajánljuk új "rokonainknak" ezzel is hozzásegítve őket a következő kirándulásaik kevesebb kiadásaikhoz. Igaz csak fél órás adventolást vállaltunk, de annak a pénze is több mint a semmi!
Miközben velük együtt ülünk és csacsogunk a szalmabálákon megtudjuk többek között azt is, hogy hova érdemes este menni, kirúgni a hámból. A helyiek az ilyet már csak tudják! És tudták!
Bár hoztunk útikönyvet, de már ekkor gyanítottuk, erre itt nem lesz szükségünk. Mindenkivel megtaláljuk a közös hangot és minden napszakra adott tanácsot megfogadunk!
Másnap a reggelinél megkülönböztetett kedves kiszolgálásban volt részünk. Persze a segítőkész pincérrel igen gyorsan összebarátkozunk. Ez nagyon megy nekünk. Tőle is begyűjtjük az összes olyan információt, melyben biztosak voltunk az útikönyv nem tér ki ennyire részletesen és talán éppen ezért átsiklottunk volna felette. Majd autóba be és irány a bivalyok!
-„Ha szerencséjük van, a bivalyok lent lesznek”. Szólt az utolsó mondat a szép napot előtt!

Ezt nem tudtuk valójában mit jelent, de azt igen, szerencsénk lesz! A nap kellemesen süt be a kocsiba, pocakunk tele mindenféle finomsággal, pontosan tudjuk merre és mit kell megnézni… milyen szerencsétlenség jöhet?
A bivalyok, valóban lent voltak! Három területre összerendezve. Annyian legeltek és levegőztek, hogy a Hortobágyon nincsenek ennyien. Az egész rezervátumban pedig csak mi és egy kedves fekete puli, akit kísérőnek kapunk. Ő megy elől, mi pedig utána!
„Csak akkor nyissa ki a kaput és menjen át a túloldalra, ha meg van arról győződve nincs a közelben bivaly”

Oh kalandparkba jöttünk és nem rezervátumba? A puli gyorsan szedi lábait, mi pedig farkas szemet nézünk a gyönyörű jószágokkal, míg végül sikeresen csukjuk be a túlparton magunk mögött a reteszes kiskaput. Utunkat folytattuk egészen addig, míg az egyik bivaly meg nem támadta kedves "idegenvezetőnket". Bevallom őszintén megtorpantunk és az volt bennünk, hogy szégyen a futás de hasznos elvet követjük… Aztán mégsem tettük. Megérkezett egy másik pár is, bennünk lakozó nagyobb bátorsággal, lendülettel… és ők tovább sétáltak. A bivaly pedig arrébb lépdelt, jó, jó csak a karám mögött, de akkor is félelmetes jelenet szereplői voltunk. Legalábbis így véltük. Mi nevetésben törtünk ki, de lábunkat kapkodtuk utánuk, mondván velük mégis csak biztonságosabban érezzük magunkat. Az itt „előírt” 45 perc helyett, melyet ajánlottak, hogy ennyi idő alatt körbe sétálhatunk és megnézhetünk mindent, nekünk a másfél óra volt csak elég, hiszen mindent felfedeztünk. Még az előttünk átfutó kisegér odu házát is. Tovább indulásunk előtt a házi néni térképet készít, személyre szabva nekünk lerajzolva  mindent. :) Rajta aznapi „állomásaink” fontos támpontjai feltüntetve, így hát biztosak voltunk benne, el nem tévedünk. Felfedeztünk egy csoda szigetet, ahova mindenképpen

visszatérünk! Kilátó, bográcsozó hely, vízpart, madarak, erdő… a természet érintetlen szépségei keveredve minden olyannal, ami a kirándulókat vonzza. Azonnal láttuk magunkat itt, miközben megy a számháború, rotyog a pörkölt, frizbi, tollas, foci… És ha már ez a kép előttünk megjelent biztosak vagyunk benne, nem csak álom marad, hanem valóság lesz. Következő "állomás" egy tavon való keresztbe haladás. Jobbra vízpart, balra vízpart, mi pedig középen az úton… ez az út mondhatni akkor, mint egy ösvény, hiszen karnyújtásnyira mindenhol pecások, beljebb vadkacsák,

hattyúk… nádasok. Álomszép! Ez a kis szakasz annyira rabul ejt, hogy az utat azonnal visszafelé is megtesszük még egyszer! Gondolom a pecások nagy bánatára :) 
Még a "bivalyos" néni mesélte, volt olyan, hogy meg kellett állnia ezen a szakaszon autóval, ugyanis egy kacsa család éppen akkor sétált át egyik vízből a másikba. És itt az állatoké az elsőbbség :) De megesett az is, hogy a víz megemelkedése végett, szemmel nem lehetett látni az utat, hiszen azt beborította. Most minden rendben volt :)

Aztán húsz kilómétert lemegyünk az utolsó célként kitűzött helyhez, amit ki nem hagyhattunk, hiszen itt szerzett kedves segítőink oly tiszta és jó szívvel ajánlottak, hogy muszáj volt megnézni. Nem bántuk meg azt sem. Nem sokkal később előkerül a házi diópálinka, a saját fehér bor, illetve a nemrég elkészült idei kolbász, szalámi, csalamádé… Mennyei csemege! És mindez hol máshol, mint vendégségben. :) Gyomornak nehéz megálljt parancsolni, pedig muszáj, hiszen vár a szállodai terülj-terülj asztalkám.

Azt sem hagyhattuk ki, ugyanis barátaink várnak bennünket, csak úgy mint a reggelinél, amikor is élménybeszámolót ígértünk, hogy beigazoljuk, végig mentünk minden olyan úton, melyet ajánlottak. A

szálloda római, gőz, pezsgő és egyéb fürdője ennyi élményt nem adott, mint a fenti túrák! Egy biztos, folytatás az ünnepek után, de akkor a Bakonyban!


Ui: azt nagy valószínűséggel más néven, más helyen, és már egy másik blogban!

Karácsonyi kérés... meglesz :)

Ebéd a családdal. Általában vasárnaponként ez a program. Jó, nem minden hétvégén, de amikor a többség otthon van, én is hazaugrom egy kis hazai elemózsiáért és a szülői ház illatáért.
Ma, amikor kanalaztuk a levest megbeszéltük a gyerekek nálam lévő ünnepek előtti napjait, és persze a lurkókat kikérdeztem ajándékok terén. Mondjuk bármit is mondtak volna, már lekéstek, hiszen felőlem akár ma este jöhet a jézuska. Pár hete már mindenkinek mindent megvettem :) Nincs egymás lábára lépés, nincs ötletelés… csupán elnyúlás a kanapén, mikor mások még rohangálnak a ki nem talált meglepetésük után :)
De vissza az ebédhez!
-„Lilla, te mit szeretnél?” – kérdeztem póker arccal, érdeklődve.
-„Korcsolyát, könyvet, és Ipod touch-ot!” – felelte levegővétel nélkül.
Ez utóbbin „picit” fennakadtak a szemeim, arcberendezésem is megváltozott a döbbenettől, de azonnal kitört belőlem az, amire senki nem számított.
-„Meglesz Lillus, meglesz. Ismersz, nem?"
Na erre az asztal körül ülőknél állt meg szinte egyszerre a kanál a kezekben. Lilla szeme kitágult és ragyogott az örömtől...igaz nem sokáig.
-"Ha futsz, akkor majd kiabálok: Állj pad… táccs :)” - nevetek.
Ugye mondanom sem kell, sikert nem mindenki körében okoztam ezzel, de nálunk egy ebéd már csak ilyen mókás a családdal!