Kulissza

Amikor interjúra kell készülnöm sokszor saját archív táramat, hívom segítségül. 1996-tól rengeteg interjú nyersanyaga megtalálható gépemen, vagy különféle füzeteimben, netán az ágyneműtartóban kazettán, és a mai modern technikának köszönhetően elég beszélgetésem dvd-n is. Ám egy ideje már nem csak ezeket „futom át”, na meg a nyomtatott sajtót, hanem még a facebookra is ráklikkelek. Minap is ezt tettem.
Krajnyák Zsuzsiból készültem, aki a paralimpián fog sikeresen szerepelni. Igen jövő időben írom, mert pontosan tudom, így lesz. Erre jó előjel a 2011-ben nyert 4 Európa-bajnoki aranyérme, és a világbajnoki címe. Most már mindenki érti, miért is gondolom ezt így.
Sosem találkoztam még vele, sosem készítettem para sportolóval interjút, valójában még edzésükön sem jártam. De róla már hallottam. Sőt hangja itt cseng fülemben, hiszen telefonon leegyeztettük az interjú időpontját és helyszínét. Végtelenül készséges volt, ráadásul már-már baráti csacsogást folytattunk. Csak úgy, látatlanban, ismeretlenül.
De vissza a felkészüléshez. Ahogy említettem mostanság a facebookot is kinyitom, ha esetleg valakinek utána akarok nézni. Igen, ott is igazi „kincsekre” lelhet az ember. Gondolok egy fotóra, egy születési helyre, vagy akár egy példaképre. Ez utóbbi volt Zsuzsinál feltüntetve, méghozzá Czene Ati személyében. És ekkor, jött egy gondolat. Meg kell valósítani! „Igen, ez dobni fog az anyagon” – mondtam ki hangosan, ezzel is talán jelezve magamnak, cselekednem kell. És így is tettem. Azonnal tárcsáztam, a most már sportért felelős államtitkár urat. De fura így leírni! Nekem mindig is az az Ati marad, akit Atlantai olimpia óta ismerek, és akivel ha bármilyen eseményen találkozok, pár jó szóra, egy baráti puszira mindig odalép.
„Hahó, azért kereslek, mert Krajnyák Zsuzsi kerekes székes vívónak most olvasom te vagy a kedvenc sportolója. Csütörtökön forgatok vele, Út Londonba magazinba és jó volna, ha pár sort írnál neki, mint sportoló. Sok sikert, meg kitartást… A levélért elmennék forgatás előtt. Benne vagy? Pussz. Kriszta”
Tudtam, ha látja, hogy hívtam, majd írtam, vissza fog csörögni és vagy melegebb éghajlatra elküld viccesen, vagy lelkesedik ötletemért. Elvégre erre más lépést nem is lehet választani. Vagy mégis? Mondjuk, nem reagál semmit.
Kedd este azért izgatott voltam és folyamatosan lestem telefonom kijelzőjét mikor csörren vagy pittyen… semmi. Na szép, életében először cserben hagy. Pedig hányszor húzott már ki a csávából még azokban az időkben, amikor rádióztam. Nem volt vendég, és azonnal kellett valakit prezentálnom, ő Rózsa Norbival sokszor edzés után hulla fáradtan, de jött. Na mindegy. Szerdán Gyurta Dani örvendeztet meg hívásával. Úszónak úszó, de nem Attila. Danit is kerestem, mert olimpia előtt fél évvel még tudom egyszerűbben áll kötélnek az interjúra. Utána békén hagyom, had készüljön szépen csendben. Bár tervem vele is van,

na nem az, amire gondoltok. Ahhoz elég nagy a korkülönbség köztünk… ő szemtelenül fiatal én pedig egyre korosabb… A lényeg, hogy teljesen partner az ötletembe, de azt majd csak később valósítjuk meg, nem akarom ellőni olimpia előtt fél évvel a puskaporomat. Még nem. Majd az olimpia előtti adások egyikében, amikor más ezt már nem tudja leforgatni. Addig pedig megbeszéltem Danival hallgatunk erről. És helyette egy évkezdetes anyagot készítünk.
Aztán Boczkó Gabit hívom, hogy átszervezzem a napokat forgatásilag, mert Dani „megborította” a hetet, de alkalmazkodom. Mást nem is tehetek. Nekem Dani a nagy favoritom, persze, hogy én ugrálok úgy, ahogy ő fütyül. :) és nem pedig fordítva.
Kvázi egy gps újratervezést nyomtam kedvéért, de úgy, hogy mindenkinek jó legyen. Na összeállt a hét második fele. Remek. És ebben a percben, mobilom kijelzőjén egy név: „Czene Ati”.
-„Hellóóóó, nem felejtettelek ám el, de ismersz, mindent az utolsó pillanatra hagyok. Szóval Zsuzsinak írjak, de mit?”
-„Hát, hogy mekkora nagy sportoló és itt van a londoni paralimpia… ”
-„Mikor jössz be hozzám érte?”
-„Reggel a MÜPÁ-ban kezdek 11-ig ott forgatok, majd rohanás Boczkó jégkorongjára, ott vagyok 13.20-ig és utána érkeznék, mert 15.30-kor indulok Zsuzsi edzésére. Jó ez neked?”
-„Ha 14h-ig ideérsz szuper lenne, ugyanis akkor jönnek hozzám. De ha késel, az sem baj, csörögj rám és kiviszem neked.”
Na nem történt itt cserbenhagyás, sem gázolás. Ismét ő a jótevőm, már megszámolni sem tudom hanyadjára.
Másnap reggel megannyi érdekes információval, történettel indulok el otthonról. Csak úgy kavarog minden a fejemben. Papír és a kis „okos” füzetem, meg a cetli melyre a főbb címszavakat írom, a kezemben… még a kocsiban is azt olvasgatom, hátha valami, az utolsó percben beugrik. Egy nagy hibám van. Állandóan a legjobbra törekszem, sajnos eléggé maximalista vagyok. Legalábbis ebben. Ha valami nem úgy sikerül, vagy elfelejtem megkérdezni, ha otthon jövök rá nem mentem végig azon a fonalon, hetekig képes vagyok belülről emészteni magam. Nem mutatom ki, soha nem látja rajtam senki, de nekem fáj. Én ilyen hülye vagyok. Pedig azt tanultuk a suliban, „ami nincs az nem fáj.”
Müpában a sajtóreggeli után lezavarom gyorsban a három interjút, hogy aztán rohanás a jégcsarnokhoz. Gábor még nem érkezett meg, de inkább én toporogjak ott, mint ő. Ez, ebben az esetben megengedett, vagy még azt is megkockáztatom, így kötelező.

Fázom. Hideg van. És valahol tartok is az interjútól. Másik kedvencemmel kell szembe néznem hamarosan. Amikor ilyen személyekkel találkozom, valahogy oda akarom rakni magam. Na, nem tálcán vagy díszdobozban, csupán egyszerűen, de felejthetetlenül. Ez mindig cél számomra.
Már gondolkodni sincs időm, látom sziluettjét, és hallom a jégkorong pakkjának gurulását. Közben lopva pillantok órámra, ugyanis, ha a Hold utcába időben odaérek Ati megígérte felolvassa amit ír, így hangban is rögzíthetem… ha kések, csak a papírt viszem… nekem pedig minden kell. Itt egy jó interjú, majd a levél hanggal, egy kis ebéd, bár ha ez kimarad, azt sem bánom. Én nem, de a kollegáim, kik egész nap velem együtt lótnak, futnak már igen. Ráadásul pasik, tehát nekik mindig is valahogy jobban korog a gyomruk, ezáltal kapnék a fejemre. Szóval még eme problémára is figyelni kell… nem könnyű mindenhol megfelelni.

Gábornak elmesélem Zsuzsi levelét, szemei csillognak.
-„Jól ismerem, sírásra készülj, de nagyon fog neki örülni. Na majd holnap meséld el mi volt, úgyis találkozunk. Ugye lejössz a vívó edzésre is?”
-"Persze, ahogy megbeszéltük” – és már viharzom is tovább. Tartom a tervet. Remek. Még éppen időben fogom a kilincset lenyomni. Bár a fiúk ebédidejét kurtítom meg, de megígérem nekik, eszünk valahol. Ők rögtön javasolják a Szerájt, ami valóban a közelben van, és tudják, imádom a török kaját. Lehet ez csel a részükről, tán gondolják most levettek a lábamról, és így tuti nem fogok annyit időzni a minisztériumban. Pedig, ha tudnák, hogy Ati valójában nem is ér rá :) nem kell mindenről informálni őket :)
-„Figyelj ez a levél, akarsz benne javítást, vagy így jó lesz?” – kérdi miközben gyorsan felvesz egy zakót.
-„Vegyük fel, mindent tudsz” – vágom rá azonnal.
…
Két puszi és már ott sem vagyunk. Irány a bendők megtömése, de közben már teljesen máshol jár az eszem. Kerekesszék. Idegen a környezet, a téma, a terep…
Tudtam lesz megrázó látvány. És lett is. Különböző művégtagok mindenhol. Lépdelem át őket, hogy a padra megbújva leüljek.
Fura érzés kerített hatalmába, ahogy néztem őket, láttam szemükben az életvidám pillantásokat, az élni akarást, a küzdeni vágyást… mindent. Annyira mások, annyira közvetlenek és annyira önállóak. El sem hiszem.
Fogalmam sem volt, hogy kell közöttük viselkednem, de azt igen, nem szabad azonnal felpattannom, ha látom segíteni lehetne. Nem! Ha meggebedek sem! Ha éreztetem, sajnálatnak veszik. Ha maradok, tudják, egyenlők vagyunk. És ők csak mosolyognak, küzdenek, izzadnak, jókedvűek… mennyire máshogy látnak mindent és mennyire ezt kellene mindenkinek látnia.
A beszélgetés alatt izgatott vagyok. Néha Boczkó Gabi szavai visszacsengenek füleimben: „sírni fog… de örömében”.
Ha most arra gondolok miről is beszéltünk a vívóteremben Zsuzsival azt kell mondanom, nagyon nem is emlékszem. Azt tudom, magamnak tettem fel halkan a kérdést: „Most kellene odaadni? Vagy az otthonában, a legvégén?… itt túl hangos minden - jött az ellenérv. De otthonáig nem bírom ki” És ezen szavak váltakoztak bennem: Most, később, most, később.

-„Menjünk, én megvagyok”. – mintha nem is belőlem tört volna fel ez a mondat. De éreztem a teremben nem jön katarzis… így hát még fél óra. Minimum. De sebaj, ha a belső hang ennyire erősen jelez, tudom így lesz jó.
Otthonában helyszínileg összeállunk, egy szobakerékpáron foglalok helyet. Nem a legkényelmesebb, de ilyenkor ez sosem szempont. Volt már olyan, hogy interjú közben a fehér nadrágom csurom vizes lett, mivel Duna mellett forgattam és jött a hullám… de kukacos vízben, gumicsizmában állva, is kérdeztem már… nincs válogatás! Ez szabály nálam.
Zsuzsi pedig élvezettel mesél. Mindenről. Nincs tabu, bármire válaszol. Persze a határaimat nem akarom nála feszegetni. Ő mégis ad, többet, mint gondoltam volna. Egyre jobban nyílik, élvezem a beszélgetést.
Aztán eljött az idő. A tettek mezejére lépek.
-„Ha egyetlen egy sportolót kellene mondanod, ki lenne az, akit a példaképednek mondanál?”
-„Czene Attilát nagyon szerettem…”
És ekkor szinte a nagy semmiből előkapom borítékomat, amit ő persze nem ért. Hogyan is értene?
-„Hoztam neked valamit, és szeretném, ha felolvasnád”.
Keze remeg, nekem a gyomrom tesz ugyanígy. Szeme könnyes, ebben megegyezünk. Percekig néma csend. Látom, már potyognak is azok a könnyek. Hangja bent szorul…
Aztán valahogy mégis csak belekezd… nem tudom hányszor állunk le és vesszük újra, nem tudom mennyire látja tisztán a sorokat, és azt sem tudom elmondani mennyire remegett a keze. Gábornak igaza volt, sírt, de nagyon örült. A katarzis valóban ott volt a végén.

Mikor este hulla fáradtan bebújtam ágyamba, akkor is ez a kép lebegett előttem. Egy levél,egy baráti levél, melyben benne van az elismerés, néhány jó tanács. És a könnyek. De a következő pillanatban már a másnapi programon jártak a gondolataim.Reggel vágok, adást rakok össze, aztán Boczkó Gabi vívó edzése, és a Komjádiban végzem Gyurta Daninál. A fejem visszaállt a régibe, de hát mondtam már, ebben maximalista vagyok!