A járat késik

„…És ahogy közelednek a napok érzem, látom, tudom egyre közelebb kerülök a megoldáshoz. Tartok picit, bár nem tudom, mitől félek. Még nem tudom megfogalmazni a félelem, a megkönnyebbülés, a teher vagy mi az, ami félelmet generál bennem. Majd választ adok erre Neked, de csak akkor fogom tökéletesen, nyugodt fejjel megmondani mitől van ez, ha előttem áll. Akkor fogom lemérni önmagam érzéseit, belső dolgait. Addig csak egy képzelt félelem lehet bennem. Vagy nem? Nem tudom. Talán ezért sem akarok vetítgetni magamnak képeket, ezért sem akarok foglalkozni mélyen vele... Hiszen nem látok tisztán. A tisztátlan kép csak akkor tud kitisztulni, ha megkapom a zavaros, vagy csak zavarosnak vélt részeit is…”

Ki tudja megmondani, hányszor csalódunk az életben? Van ennek száma, esetleg egy megoldásra váró képlete… Matekból mindig hülye voltam, a számokhoz sosem értettem. Emlékszem ahányszor kihívtak egy feladat végett a táblához, én begörcsöltem, elfelejtettem mindent… ha a helyemen kellett megoldani ott sem ment, de az legalább nem volt megalázó. :-)
Szóval milyen életperiódusban érnek minket csalódások? Létezik rá recept? Ha valakinek van, kérem, azonnal írjon. Nekem szükségem volna rá. Csalódásunk sok mindenből fakadhat. Egy árulás végett, egy becsapás végett egy nem őszinte e-mail végett, idő végett… okozhatja férfi, nő, szülő, barát… Akárki. Az ember könnyen megjegyzi, ki bántotta meg. Sokkal nehezebb - és sokkal, szeretettelibb - azt felidézni, mit tanultunk abból, hogy túléltük ezt a bántást, és hogy továbbléptünk. De ehhez idő kell. És mért kapjuk? Hogy térjünk észhez? Hogy meglássuk a másik igaz arcát? Vagy, mert még nem voltunk igazán felkészülve a feladatra? Miért? Buborékfelhők suhannak fejem felett, amikben ezernyi megválaszolatlan kérdések villognak. Erősen pulzál, mert felidegesítettek. Olyan helyzetbe kerültem, amiről nem tehetek, amibe beleszólásom nincs, amin változtatni egyelőre nem tudok. A teendőm, nem más, mint az elfogadás. És mindezt feltétel nélkül kell tennem. Ilyenkor nem szeretem az élet társasjátékát, mert azt érzem, azt a számot dobtam, ami az „egyszer kimaradsz a dobásból” mezőre léptetett. Várni, várni, várni… na de mindig csak várni? A repülőgépek késhetnek, az e-mailek is… A be nem tervezett dolgok ezért tudnak a legédesebbek lenni, mert nem várjuk, mert nem készülünk rá. És most áldom az eszem, hogy betartottam önmagam szabályát: „a probléma csak akkor lép életbe, amikor már előttünk van.”
Megkíméltem magam rengeteg álmatlan éjszakán, sok reményt vesztett majd vissza talált érzéstől és még ki tudja mennyi mindentől.

„… Látod, tényleg nem volt itt az ideje ennek a problémának a megoldására. Ezért nem éreztem késztetést a gondolkodásra, az agyalásra... Ne aggódj, nem sírok, nincs könny. Csak szomorúság van. De egyébként meg büszke vagyok Rá, mert ott is elismerik munkáját, tehetségét, valahol meg fáj, mert az ölelése,- ha csak baráti is lesz,- de messzebb került. Hát ez van. Egy mély lélegzetvétel és kifújtam, elfújtam minden rossz érzést... volt, hirtelen jött, de tovaillant. Most Nekem valóban csak a betegségre illetve gyógyulásra kell koncentrálnom. Most ez a feladat, semmi más..."

Az élet úgy is csak visszafelé érthető meg, de előrefelé kell élni.

A folyosón túl

Barátaim. Érdekesek Ők is. Ha végig nézek rajtuk, azt tudom elmondani róluk nagyon különbözőek.
Egyik magas, másik alacsony, egyik vörös, másik szőke, de van barna is, egyik kommunikációs cégnél dolgozik, másik kommunikál, van gyógyszercégnél táborozó, banki szakmából való, marketinges, gyártó, ötvös, autós… szóval elég vegyesek fiúk, lányok egyaránt. Valami mégis közös bennük.
Az ember elképzeli az életét amiben, természetesnek kell vegyük azt, hogy különböző emberek különbözőféleképpen gondolkodnak. Aztán különböző emberek különböző kultúrájú háttérrel rendelkeznek, és mégis képesek kell, hogy legyenek, bizonyos találkozási pontokon egy párbeszédet folytatni.
Most, mikor tudják picit "más" vagyok, mint lenni szoktam jobban keresnek. De lehet nem is intenzívebben, mint tették eddig is, csak most sokkal szembetűnőbb a dolog számomra. Talán azért, mert jobban ráérek az Ő ügyes bajos dolgaikkal foglalkozni, talán mert nagyobb figyelemben akarnak részesíteni, talán mert aggódásuk, féltésük erősen dominál bennük... Nem tudom. Mikor lerakom a telefont és a vonal bontva van, agyamban gondolatmenetük még elevenen él bennem. Lehet ez baj, lehet nem, ezt sem tudom. Sokszor szoktam rajtuk elmélkedni, és sokat szoktam keresni, kutatni életük kérdéseire a válaszokat. Néha tudatosan fejtegetem a problémákat, néha csak úgy a semmiből érkeznek válaszok. Nevezhetjük ezt intuíciónak, vagy más néven megérzésnek, amik sosem hagynak el. Jó barátságban vagyunk :-)
Az adok kapok elv velük működik. Mert Ők örömet okoznak akár egy reggeli kávéval, egy vidám sms-el, egy őszinte mosollyal… És én is adni akarok Nekik. Mert adni, tudom jó dolog.
Aki örökösen csak kapni akar, akinek „minden jár”, mindig csak elfogad a viszonzás leghalványabb igénye nélkül, az valójában megrekedt a fejlődés gyermeki szintjén. (brrr de rossz lehet neki) Az adás, az éretté vált felnőtt viselkedés mintája. Én régen nem nagyon akartam adni. Mindenkitől elvettem mindent, és mindenben Nekem kellett elől állnom. Aztán beláttam, hogy nem lehetek irigy, nem lehet mindig csak Nekem jó… pedig de jó is volt akkor. :-) Már mosolygok mindezen. Csak az érzet az, ami elöntötte szívem, az eszem messze, láthatatlan síkban maradt akkor. Most már felmentem magam, gyerek voltam.
Tartós boldogságot a közvetlen környezetben, a közeli barátokban vagy rokonokban találhatjuk meg, akik megértenek és együtt éreznek velünk. Ehhez szükségünk van egy olyan látásmódra, amiben elfogulatlanul ítéljük meg önmagunkat és másokat. Soha nem jó az, ha egy embernek el kell rejtenie egy másik ember elől belső énjét. Ami az egyes emberben jó, az jó a többiben is; az aki kifejleszti magában a jót, közelebb kerül embertársaihoz.
Az álarc mindenkinél kéznél van, mindenki szabad akaratából dönti el mit is kezdjen vele. Vállalja az álarc nélküliséget vagy alkalmazza a megbújást illetve elbújást, aminek következménye önmagunk és környezetünk becsapása.
Mikor beszélek barátaimmal, különböző fázisok különböző érzetei kerítenek hatalmukba. Néha úgy érzem pszichológust játszom, néha a barátnőt, néha egy kisgyereket, néha valakinek a tesóját… de sosem érzem, hogy mindezt őszintétlenül tenném. És miért? Mert a mérleg egyik oldalán Ők is oda teszik a belőlük áradó őszinteséget, (vagyis önmagukat) amire ugyanezzel felelek.
A lelkemhez vezető út elég érdekesen van összetéve. Úgy kell elképzelni, hogy van egy hosszú folyosó, ami elvezet egy bizonyos rét ajtajáig. A rét és az ajtó közötti területen sokan „rohangálnak”, sokan vannak. Felszínes kommunikáció, felszínes érzelmekkel teli hely.
Az ajtón túlra nehéz átlátni. Ők azt hiszik, hogy látják ami mögötte van. Aki igazán ismer, tudja ezen emberek képzelete valótlan.
Csak azokat engedem igazán közel magamhoz (és az ajtót a hátuk mögött én csukom be, mikor már beléptek valós énemhez) akiket erre érdemesnek tartok.
Mit is adhatnak a barátok a másiknak? Nem mást, álarc nélkülsiéget, önmagát, önmaga legbecsesebbjét, valamit a saját életéből: örömét, érdeklődését, értelmét, tudását, jókedvét vagy éppen együtt érző bánatát. És ez az, ami velük örökös körforgást eredményez.
Mert lehetnek nagyon különbözőek, lehetnek mások, de a felém irányuló szeretetük, őszinteségük egyszóval a szívük közös. ŐK az én igaz BARÁTAIM!