A folyosón túl

Barátaim. Érdekesek Ők is. Ha végig nézek rajtuk, azt tudom elmondani róluk nagyon különbözőek.
Egyik magas, másik alacsony, egyik vörös, másik szőke, de van barna is, egyik kommunikációs cégnél dolgozik, másik kommunikál, van gyógyszercégnél táborozó, banki szakmából való, marketinges, gyártó, ötvös, autós… szóval elég vegyesek fiúk, lányok egyaránt. Valami mégis közös bennük.
Az ember elképzeli az életét amiben, természetesnek kell vegyük azt, hogy különböző emberek különbözőféleképpen gondolkodnak. Aztán különböző emberek különböző kultúrájú háttérrel rendelkeznek, és mégis képesek kell, hogy legyenek, bizonyos találkozási pontokon egy párbeszédet folytatni.
Most, mikor tudják picit "más" vagyok, mint lenni szoktam jobban keresnek. De lehet nem is intenzívebben, mint tették eddig is, csak most sokkal szembetűnőbb a dolog számomra. Talán azért, mert jobban ráérek az Ő ügyes bajos dolgaikkal foglalkozni, talán mert nagyobb figyelemben akarnak részesíteni, talán mert aggódásuk, féltésük erősen dominál bennük... Nem tudom. Mikor lerakom a telefont és a vonal bontva van, agyamban gondolatmenetük még elevenen él bennem. Lehet ez baj, lehet nem, ezt sem tudom. Sokszor szoktam rajtuk elmélkedni, és sokat szoktam keresni, kutatni életük kérdéseire a válaszokat. Néha tudatosan fejtegetem a problémákat, néha csak úgy a semmiből érkeznek válaszok. Nevezhetjük ezt intuíciónak, vagy más néven megérzésnek, amik sosem hagynak el. Jó barátságban vagyunk :-)
Az adok kapok elv velük működik. Mert Ők örömet okoznak akár egy reggeli kávéval, egy vidám sms-el, egy őszinte mosollyal… És én is adni akarok Nekik. Mert adni, tudom jó dolog.
Aki örökösen csak kapni akar, akinek „minden jár”, mindig csak elfogad a viszonzás leghalványabb igénye nélkül, az valójában megrekedt a fejlődés gyermeki szintjén. (brrr de rossz lehet neki) Az adás, az éretté vált felnőtt viselkedés mintája. Én régen nem nagyon akartam adni. Mindenkitől elvettem mindent, és mindenben Nekem kellett elől állnom. Aztán beláttam, hogy nem lehetek irigy, nem lehet mindig csak Nekem jó… pedig de jó is volt akkor. :-) Már mosolygok mindezen. Csak az érzet az, ami elöntötte szívem, az eszem messze, láthatatlan síkban maradt akkor. Most már felmentem magam, gyerek voltam.
Tartós boldogságot a közvetlen környezetben, a közeli barátokban vagy rokonokban találhatjuk meg, akik megértenek és együtt éreznek velünk. Ehhez szükségünk van egy olyan látásmódra, amiben elfogulatlanul ítéljük meg önmagunkat és másokat. Soha nem jó az, ha egy embernek el kell rejtenie egy másik ember elől belső énjét. Ami az egyes emberben jó, az jó a többiben is; az aki kifejleszti magában a jót, közelebb kerül embertársaihoz.
Az álarc mindenkinél kéznél van, mindenki szabad akaratából dönti el mit is kezdjen vele. Vállalja az álarc nélküliséget vagy alkalmazza a megbújást illetve elbújást, aminek következménye önmagunk és környezetünk becsapása.
Mikor beszélek barátaimmal, különböző fázisok különböző érzetei kerítenek hatalmukba. Néha úgy érzem pszichológust játszom, néha a barátnőt, néha egy kisgyereket, néha valakinek a tesóját… de sosem érzem, hogy mindezt őszintétlenül tenném. És miért? Mert a mérleg egyik oldalán Ők is oda teszik a belőlük áradó őszinteséget, (vagyis önmagukat) amire ugyanezzel felelek.
A lelkemhez vezető út elég érdekesen van összetéve. Úgy kell elképzelni, hogy van egy hosszú folyosó, ami elvezet egy bizonyos rét ajtajáig. A rét és az ajtó közötti területen sokan „rohangálnak”, sokan vannak. Felszínes kommunikáció, felszínes érzelmekkel teli hely.
Az ajtón túlra nehéz átlátni. Ők azt hiszik, hogy látják ami mögötte van. Aki igazán ismer, tudja ezen emberek képzelete valótlan.
Csak azokat engedem igazán közel magamhoz (és az ajtót a hátuk mögött én csukom be, mikor már beléptek valós énemhez) akiket erre érdemesnek tartok.
Mit is adhatnak a barátok a másiknak? Nem mást, álarc nélkülsiéget, önmagát, önmaga legbecsesebbjét, valamit a saját életéből: örömét, érdeklődését, értelmét, tudását, jókedvét vagy éppen együtt érző bánatát. És ez az, ami velük örökös körforgást eredményez.
Mert lehetnek nagyon különbözőek, lehetnek mások, de a felém irányuló szeretetük, őszinteségük egyszóval a szívük közös. ŐK az én igaz BARÁTAIM!