Édes tények

Édességre vágyom. Ha most elmajszolnék egy kis kocka csokit, az még nem lenne akkora bűn. Nem?

Egész nap alig ettem valamit, ez még belefér.
Csak, az a baj, hogy én nem tudom egy kocka után visszazárni a csomagolást. Az nem megy. Tudom, hogy ott van, hogy még van, hogy … simán megehetem. Ki akadályoz meg ebben? Most senki.
Emlékszem, mikor még házasságom idilli napjait éltem, volt férjem minden este valami nassolnivalót majszolgatott a tv előtt. Én meg csak néztem, néztem, néztem… na nem Őt, hanem, hogy még mennyi finomság van előtte.
Lelkiismeretfurdalás nélkül csemegézhetett. Jó sportolt is, na de ennyi kalóriát ledolgozni nem lehet. Néha panaszkodott, hogy ne főzzek ilyen jól, ne készítsek sütiket, ne legyen otthon keksz, csoki… de lételemem a gondoskodás, a másiknak meglepetést okozni… és szeretek főzni meg sütni is. Sosem tanították, nem ilyen iskolába jártam, mégis megfogott az „alkotás” és az ízek megannyi világa.
Mikor gyerek voltam (még ma is az vagyok, néha) anyu a vasárnapi ebéd elkészítésének hús panírozás fázisánál mindig kiáltott egyett:

-„Krisztaaaaa, gyere segíteni!” Sosem értettem mért azt az idősávot választja mikor épp a legjobb műsor megy a tv-ben? Sokszor morcosan, sokszor unottan mentem ki a konyhába. Onnan még a tv-re sem volt rálátásom. Így általában lemaradtam a vasárnapi matinék végéről. Na azóta utálom a húspanírozást, viszont ellestem néhány fözési fortélyt :-)
Szóval a csokikocka. Illetve csokikockák. Nekem mindegy milyen csokit tesznek elém. Lehet fehér, kerek, szögletes, lyukas, mogyorós, töltött, ét… mint Gombóc Artúrnak. Pont annyira vagyok válogatós ebben a dologban, mint Ő. Semennyire. Tudom, hogy a csoki hatóanyagainak vannak pozitív hatásai is. pl:
noradrenalin – beindítja a szervezet energiatartalékait
teobromin – az idegrendszerre serkentő hatást gyakorol
koffein – az idegrendszerre serkentő hatást gyakorol
feniletilamin – boldogságérzés keltése
anandamid – örömérzet okozása
flavonoidok – antioxidáns tulajdonságú vegyületek, amik a szív- és érrendszerre kedvező hatást fejtenek ki
foszfor – emlékezet karbantartását segíti (kétszer annyi foszfort tartalmazhat a csokoládé, mint a hal)

Nemrég olyan kutatást is végeztek, ami nem csak az egészségügyi hatást vizsgálta, hanem ami a mennyiségre irányult. A kölni klinikán végzett vizsgálatok után megállapították, hogy napi két kocka, legalább 50% kakaótartalmú csokoládéval már csökkenthető a vérnyomás más káros hatások nélkül.

De nekem most a vérnyomásom rendben van, és két kockával mit kezdjek? Mikor olyan finom a csoki...

Utána néztem még néhány érdekes adatnak:

Európában állítólag az egy főre eső éves csokifogyasztás 15kg. Uhhh, annyit idén még nem ettem :-)
A tejcsokoládé kakaótartalma legalább 25%, tejport minimum 14%-ban tartalmaz, ezen kívül kakaóvajat és cukrot is találunk benne. A tejcsokoládé születése Henri Nestlének köszönhető, aki rájött, hogyan lehet a tejet sűríteni, így megvalósulhatott a régóta kísérletezett tejcsokoládé. Utólag is hálás köszönet érte :-)
Étcsokoládé kakaótartalma legalább 43%-os, de ideálisabb ha 55-75% közötti. A keserűcsokoládék kakaótartalma még magasabb, 85-90%. Minél magasabb a kakaótartalom, annál minőségibb termékről beszélhetünk. A fehér csokoládé nem tartalmaz kakaóport, csak kakaóvajat, cukrot és tejport. A kakaóvaj-tartalma 20-45% közötti, a tejpor 14%-os. De mit nekem %-ok, nem is érdekelnek ezek az adatok. Most ha kimennék a konyhába, kihúznám az „édességes fiókot” és kivenném belőle a finom csokit…máris tova illana minden fontos számadat. Kalória értékére meg rá sem mernék nézni, főleg így éjjel. :-) Jönnének a rémálmok, dolgozna a bűntudat rendesen!

Volt olyan, amikor barátnőm felhívott reggel telefonon és megkérdezte:

-„Kriszta szerinted nagy baj, ha tegnap éjjel elalvás előtt még ettem csokit?” Én pontosan értem mért kérdésként tette fel mindezt. (azok a fránya -folyamatos- súlyproblémák…) Megnyugtattam!

-„Dehogy, egyszer bűnözhetsz, és különben is, mért ne ehettél volna egy kis finomságot”.
Mire ő: -”Na, de ez egy egész tábla volt”. Megnyugodtam, nem csak nekem vannak ilyen mértékű problémáim. :-)

Nem eszem csokit ma már. Eldöntöttem és kész.

Megy a tv, és benne a Királynő választás. Ezek a lányok hogy tudják megállni, hogy ne nassoljanak? Mitől ilyen vékonyak? Na, mit mond épp most az egyik szépségkirálynő jelölt? Ezt a kérdést kapta imént:

- „Mitől félsz?”

- „Az elhízástól”- felelte.

Én meg pont ezeket a sorokat írom. Hát most már valóban nem eszem ma csokit.
Múltkor eljutottam odáig, hogy futni voltam. Ismét rájöttem, az nem az én világom. Nekem sosem ment. Adjanak egy labdát, (na ne a zsebembe) akkor elfutkosok vele. Olyankor észre sem veszem, hogy már mennyi ideje sportolok. A konditerem sem az én világom. Súlyok emelgetéséhez lusta vagyok… Úszni kéne, vagy squasholni. Ez utóbbit megbeszéltem egy barátnőmmel, hogy rendszeresítjük életünkbe. Ő már jár is, és minden porcikája megérzi az ütögetős órát. Na nem azért mert esik-kel, mint ma Hajós András… Ő ma összetörte magát.
Egy járókelőt akart megelőzni a bicikli úton, mikor hirtelen egy oszloppal találta szemben magát. Telibe kapta, és lerepült a bicikliről. Ahogy elnézem a jobb kezét nem is tudja nagyon emelgetni most az adás alatt... :-)

Ő a Királynő egyik műsorvezetője.

Azért sem eszem már most semmilyen édességet, mivel tartom a 8kg súlyleadásomat. Nem szúrhatom el. Nem jöhetnek vissza azok a fránya kilók. Leadni sokkal nehezebb, mint felkapkodni őket. Önfegyelem. Ma megy. Vagy nem? De!

A csokoládéban rejlő csáberőnek főként mi nők nem tudunk ellenállni, s a reklámok is minket, mint első számú fogyasztókat vesznek célba. A selymes, simogató élvezeti cikket csak mi vagyunk képesek akkora szenvedéllyel szeretni. A jó minőségű csokoládé páratlan örömet okoz már az illatával is, amikor kicsomagoljuk. Az élvezetek netovábbja, amikor a szánkban érezzük bársonyos lágyságát. A boldogsághormon rám férne. Az elmúlt héten úgyis eléggé elkerült a boldogság, a hormonjaim meg egyébként is most össze vissza mennek.

Nem, nem lehetek akaratgyenge!

Inkább a nyugodt álmot választom, Gombóc Artúrral.

Zuhanórepülés

Elmúlt napokban elég sok minden történt. Voltak benne rokonok, barátok, elismerések (nem az enyémek) amire mégis nagyon büszke vagyok, mélypontok, pizsamás napok, sírások, levélírás, nem elköszönés… és legtöbbször egykedvűség. Vagy úgy is mondhatnám, főleg egykedvűség. Mert elment, mert itt hagyott, mert mindezt úgy tette, amivel sosem fogok egyet érteni.
Voltak megélt, átélt, közös szép napok … aztán hirtelen egy nem várt fura befejezése a dolgoknak. Ez utóbbi bánt leginkább. Mert lehet valamit szépen, illedelmesen, jól lezárni, lehet valamit megbeszélni, na de úgy, hogy a másikat kész tények elé állítani, csak a célra figyelni, az úttal nem törődni, az mindig fájó marad.
Történt ugyanis, hogy az utolsó itthon töltött napján még megbeszéltük -ha rövid időre is-, de találkozunk. Aztán helyette egy telefonhívás érkezett: -„Már a reptéren vagyok, mennem kell. A filmekkel ügyes leszel”… na ez minden csak nem méltó befejezés.
Nem értettem semmit, nem reagáltam semmit, illetve egy mély sóhaj, ami feltört belőlem.
Mivel kiérződött a csalódottság megígérte, miután bechekkol még újra tárcsázza számomat. Ezzel elhúzva a mézes madzagot előttem, ismét reményt adott arra, hogy lehetőségem lesz még utoljára elmondani neki mindazt, amit bennem hagyott. Utólag már látom, utólag már beismerem a következő percekben nevetségessé váltam magam előtt is (és most már előttetek is) Milyen hülye is tud lenni egy nő? Nekem sikerült egy gyöngyszemet megcsillogtatnom a női butaság (és akkor szépen fogalmaztam) repertoárjából. Barátaim aggódó telefonhívásait inkább kinyomtam és tárcsáztam őket a vonalas számomról, mert mobil elérhetőségemnek szabadnak kell maradnia. Foglaltat nem jelezhetek, hiszen megígérte még hív… én pedig hallani akartam Őt, el akartam mondani mindazt, amit gondolok…
Vártam, vártam, vártam, de készülékem és lakásom némasága „megölt”, ezért menekültem itthonról. Barátnőmmel beültem egy helyre kibeszélni fájdalmamat. Csalódott és értetlen voltam. Beszélgetés alatt legtöbbször telefonom kijelzőjére pillantottam, mert nem akartam elszalasztani hívását. Pedig tudtam nem fog csörögni, hiszen már repülőn kell ülnie. De mégis hittem, reméltem és ami a legfontosabb biztam benne.
Semmi hír, semmi hívás. Pedig megígérte, pedig be szokta tartani szavait. Most mért nem? Mért menekül? Mért gyáva? ... ????? Miután hazafelé vettem az irányt, egyszer csak pittyent készülékem. Tudtam ez nem az aksi lemerülését jelző hang, hiszen arra mindig figyelek, hogy elérhető legyek. Álltam a Dagály fürdő előtti piros lámpánál és remegve nyitottam ki a villogó borítékot. Ő volt az, már Bécsből.
Pár üzenet váltásban lezártuk mindazt, amit eddig nyitva hagytunk és ment, mert a bangkoki gépet el kellett érnie. Hiszen neki mennie kell, neki a kenguruk földjén van még évekig dolga, úgy érti neki most ott a helye, valakinek ott tett ígéretet… Ekkor már vágytam lakásom némaságára, a csöndre… Amint hazaértem bekapcsoltam laptopomat, mert írni akartam egy hosszú levelet, de mielőtt elkezdtem volna egy segítő kéz jelzésére lettem figyelmes. Unokabátyámtól jött néhány sor. Azonnal üzentem neki, amiből egy röpke másfél órás telefonos lelki beszélgetés alakult ki. Én a teraszomon boroztam, ő pedig otthon a kanapéjukon "szolidaritásból" ivott velem. (elintéztem az indokot) Szavai után erősebbnek éreztem magam, pedig … kaptam hideget, meleget, jót és kevésbé jót. De helyén voltak mondatai.
Hajnalban gépem elé ültem és mivel utolsó sms-emben megígértem neki, megírtam hosszú levelemet. Néha magam sem tudom honnan és hogyan kerültek elő a szavak a gondolatok… csak úgy jöttek belőlem az elmélkedések, a felelősségre vonások, az indulatok és fura, de a végén a... (erről majd később) Azt akartam tudja meg mit okozott, mivel bántott meg, mit tett.
"Sokáig hezitáltam mit tegyek. Írjak Neked levelet, vagy sem, legyek bátor és itthon tartózkodásod alatt vezessek naplót, majd mielőtt felszállsz, Ferihegyen nyomjam kezedbe… Tanácstalan voltam. Valaki azt mondta, ragadjak tollat, valaki azt, hogy nincs értelme. Egyszer ezt éreztem, egyszer pedig a másik oldalnak adtam igazat. Mivel nem tudtam tisztán dönteni, ezért kivártam. Most jött el az a pillanat, amikor muszáj írnom. Vágyom arra, hogy kiírjam magamból mindazt, ami megfogalmazódott bennem.
Te épp repülőn ülsz és igyekszel vissza, én pedig itthon zuhanok. Zuhanok, mert ismét útnak indultál, és én ismét szó nélkül engedtelek el. Nem tehettem mást. Te egy örök zarándok, egy felfedező vagy, akinek lételeme a folytonos utazás, a világ felfedezése. Hogyan is akadályozhattalak volna meg a következő kihívás előtt? A változtatás legapróbb fikarcnyi jelét nem vagy hajlandó elfogadni, megtenni, megérteni… illetve ez így nem igaz. Érted Te, és vissza is mondod és el is fogadod „kritikámat”, de tenni nem vagy hajlandó azért semmit, hogy megváltoztasd életed. A cél lebeg előtted és nem az út.
Állítólag Te így érzed jól magad, így vagy teljes. Nem tudok ezzel vitatkozni, mert nem bírom átérezni mindazt, ami Téged éltet. Nekem biztosan azok is örömet okoznának, de sosem próbáltam. Erre mondják, hogy a „puding próbája az evés.” Mint ahogyan Neked is „bele kéne kóstolni” a másik oldal vágyába, másik oldal örömébe. Egyikünk sem tudja valójában mit is hárít, mire is mond nemet. Csak mondja, mondjuk a magunk igazát.
Te ezt mondod, én pedig azt. Így sosem fog közeledni álláspontunk. Amíg egyikünk nem enged, és nem érzi át a vágyat a változtatásra, megrekedünk. Én próbáltam kompromisszumot kötni és felajánlottam a fájó de igazán igazságos 6-6 hónapot, (vártam volna Rád…) ami mint tudjuk kivitelezhetetlen. Más megoldást pedig nem kerestünk… vagy csak nem akartunk megoldást találni? Na, ezt nem tudom.
...
Arra kérsz, tartsam meg a jót, ahogy volt és segít, hogy menjek vele tovább...
Drága, ez nem ilyen egyszerű! A szép mindig is szép marad, elvenni senki nem fogja.
Az kitörölhetetlen közös emlékként bennem él tovább. De nem tudok egy ajtót csak úgy bezárni és kinyitni egy másikat. Az nem én vagyok. Nekem több érzelmem van annál, mint aki csak úgy csapkodja maga előtt vagy után azokat a fránya átjáró ajtókat. Másnál ez csapóajtóként tud működni, nálam vaskapu mindez. Hiszen ismersz…
Nekem helyre kell tenni minden egyes mozdulatot, pillantást, mosolyt, megjegyzést… és rá kell jönnöm, mért érünk egyszerre ugyanabba az útkereszteződésbe, meg kell találnom a választ, hogy mért kapjuk mindig ugyanezt, mért járunk ott egyszerre. Mit akar az élet kettőnktől?
Zuhanórepülés ami jön, de erős vagyok és egyszer majd képes leszek mosolyogva gondolni a szépre, a jóra, az örömökre amiket adtál illetve amiket viszonoztam. Már többször felálltam a padlóról, ahová küldtél, de egyik sem volt egyszerű.
Ma még nem megy, ne várd tőlem. Még egy ideig nem látom merre az előre…
Tudom levelem sorai néhol súlyos, talán már már bántó sorok, és lehet nem ilyen keményen érdemelted volna meg mindezt. De ismersz annyira, hogy amit gondolok, arról őszintén beszélek."

Beszélhetek én annyit, amennyit akarok, de süket fülekre találtam. Legalábbis egyelőre. Hiszen a 7oldalas írásomat nem egyszerű sem megértenie, sem elfogadnia, sem értelmeznie, de legfőképpen gyorsan lereagálnia.
Írni fog, abban biztos vagyok, mint ahogy abban is, hogy most a munkába menekült.
Magam sem tudom mit akarok, mit várok, mire számítok… Én kiadtam magamból mindazt, amit akartam, amit akartam, hogy tudjon… Megkapta sebeimet, a szembesítéseket, a .... és a végén a megbocsátást. Mert hibáztatni nem tudom, mivel sosem ígért semmit. Sosem mondta, hogy -"kérlek várj meg, próbáljuk meg újra..." nem hitegetett, ismertem ezáltal elfogadtam játékszabályait, valójában nincs is miért haragudnom rá. De mégis bennem van ez az érzés, mert megbántott. Szégyen és szeretet (Feldmás András könyvéből) között járok most én is és Ő is. Sikerült mindkettőnknek a szégyenbe csúsznunk, de azon kell igyekeznünk, hogy a szeretet felé lépjünk. Akár együtt, akár külön külön.