Hakuna matata avagy minden rendben

"Itt fényesebb a napfény, mint nálunk, csillogóbbak a csillagok, sötétebbek a viharfelhők, borzalmasabbak az égiháborúk, bódítóbbak a szagok, határozottabbak az ellentétek.
De még a tüske is szúrósabb, a fa is keményebb, az ember is kitartóbb, a vadállat is szívósabb. Egyszóval itt energikusabban lüktet az élet pulzusa. És ez az, ami olyan komollyá teszi Afrikát, ez az, ami ide vonz, ami visszavonz mindenkit, aki egyszer belékóstolt..."
Széchenyi Zsigmond: Csui!... Afrikai vadásznapló 1928-29

- Jambo, jambo!
- Jina lako nani?
- Jina langu Kriszta
- Karibu!
Nem, nem hülyültem meg. Nem kevertem össze a betüket, még csak nem is titkosírást használtam. Szuahéli nyelven „beszéltem”. Igen, szuahéliül.
Tettem ezt mindazért, mert 1 év múlva ezt fogjuk használni. Na nem azért, mert bevezetik az országba, mint kötelező nyelvezetet, hanem azért, mert barátnőmmel oda megyünk, ahol ez a „kötelező” nyelvezet.
Kiuju, lujha, kalenjin. Nekünk fura kimondani, nekik nem. Sosem hallottam még ezt sem. De majd fogom, ugyanis „ezekkel” a lakókkal készülünk találkozni. Velük fogunk élni, létezni, ténykedni… De lesznek még körülöttünk kamba, kissi, és meru népcsoportból jövők is. Jó kis csapatot alkotunk majd, bár ők ezt még nem tudják. :-)
Simba, chui, nyati, tembo, kifaru vagyis oroszlán, leopárd, kafferbivaly, elefánt és orrszarvú. Ők így együttesen a Big Five azaz az öt „veszélyes” nagyvad. Uticélunk azon kevesek egyike, ahol, ha nem is egyszerre, de ők együttesen megtalálhatóak.
Hepatitis A, tífusz, kolera, malária, sárgaláz, tetanusz. Ezek ismerős szavak. De valójában mégsem ismerjük. És mi sem akarjuk közelebbről megismerni, ezért a nemzetközi oltóközponton keresztül megkapjuk az oltó vagyis az ellenanyagot. Persze mellékhatások, meg tünetek …mind mind jönni fognak, de ezen ráérek akkor parázni. (Remélem utólag már nem kell erre az állomásra vissza látogatnunk)
Sok mindennel és sok mindenre kell felkészülnünk. Nagy utazás lesz. Rengeteg kalanddal, örömmel, bánattal, és hihetetlen élményekkel.
Nem lábat lógatni utazunk, nem kirándulni és nem is ötcsillagos szállodába megyünk. Önkénteseknek állunk. Építeni, segíteni, ajándékozni fogunk.
Kenya egyike a Föld legszegényebb és legfejletlenebb országainak, hisz GDP-je alig haladja meg az 1000 USD-t és az írástudatlanság is igen magas, 22%-os. Imént utána néztem egy ottani iskolának. Érdekes kép fogadott.
Inkább nem kommentálom. Magáért beszél.
Most jöhetne a reklám, hogy ilyen volt és általunk ilyen lett, na ezt még nem tudom megmutatni. De ígérem, hogy le fogom fotózni a változást.
Tudom, sok mindent fogok tanulni az út alatt. Ez sokkal keményebb lesz, mint amit jó pár évvel ezelőtt éltem át. Akkor nem utaztam messzire, de a látvány így is elszomorító volt. Magyar orvoscsoport munkáját rögzítettük, akik önkéntes alapon segíteni, gyógyítani mentek. Néhol nyomor, bűz, piszok, fejletlenség, visszamaradottság… fogadott minket.
Őszintén bevallom nem mindig bírtam a látványt. Bogarakat, vályogházakat, koszt még leküzdöttem magamban, de volt egy hely, amire ha visszagondolok még most is elérzékenyülök. Sosem felejtem el azt a kisfiút (lehetett 5 hónapos) aki végett ellátogattunk egy kis faluba. Mai napig emlékszem az arcára, a kezére, a testére, a csontjaira, a nevére és a szomorú szemeire. Ahogy ránéztem és találkozott tekintetünk, fájdalmaim voltak, szétfeszített a tehetetlenség, a düh… Nem akartam végignézni vizsgálat közbeni szenvedését, nem akartam könyörgő tekintetével újra találkozni, ezért gyengeségből, gyávaságból nem tudom, de inkább kijöttem. Mit kijöttem, kifordultam a szobának nevezett helységből.
Ezen a környéken akkora volt a szegénység, hogy az utcán folyamatosan megállítottak minket a kéregetők. Mi pedig élelmiszereket, szendvicseket osztogattunk. Leghihetetlenebb emlékem az volt, amikor egy kislánynak banánt adtam. Nem értettem mért nem kezdi el enni, vagy mért nem szalad vele haza. Nagy barna szemeivel felváltva pislogott, hol a banánra, hol énrám. Örült is meg nem is. Pár másodpercig így álltunk aztán rájöttem, nem tudja mi is az, amit a kezébe adtam. Mikor leguggoltam és mondtam neki, hogy ez gyümölcs, meg lehet enni akkor a tenyerét kinyitotta, belefektette az érett banánt és a felső részen lévő héjat lecincálta róla. Pont akkora részen, hogy a kis szájával hozzáfért a banánhoz. Fura volt látni, hogy valaki vízszintesen úgy eszi a banánt, hogy kiharapja a héjából.

Hogy most mért megyek önkéntes útra? Hogy hülye vagyok? Hogy mért csinálom? Hogy…?
Rengeteg kérdést tudnék még feltenni magamnak. Kaland? Vágy? Bizonyítás?
Talán ez utóbbi három dolog az, amit úgy is mondhatnék, hogy: Igen! Kaland, vágy, bizonyítás.
Üzenem mindenkinek, nem évekre csak egy hónapra megyünk. Az itthon hagyott szeretteinknek lehet éveknek fog tűnni, de én már most azt érzem, kedves barátnőm nem lesz elég időnk mindenhez. Nekünk ez az egy hónap kevés lesz.
Ezt bizonyítja kenyai olvasmányom egyik sora is:
„Kenyában mindent szabad, csak sietni nem érdemes. Megszeretni egy pillanat alatt lehet, megismeréséhez talán egy élet is kevés.”

Hogy is kezdtem?
Jambo,jambo! - Hello!
Jina lako nani? - Hogy hívnak?
Jina langu Kriszta - A nevem Kriszta
Karibu! - Isten hozott!