Végleg véget ér(t)

9 hónap. Valakinek csak 1 hónap másnál ugyanez 3 év, de ismerek olyat is, aki 5 év után mondta ki a boldogító igent. Hogy boldogok e, a fent említett emberek, azt valójában nem tudom.
A boldogság fokát mindenkinél másképpen mérik. Van, aki képes alkut kötni a sorssal és megelégszik a társas együttélés magányos intézményével, van aki nem. Ítélkezni, elítélni nem tudom őket sem, hiszen mindenki saját maga irányítja életének szakaszait.
Néhány ember boldogsága, nekem nem lenne elég. Ezért inkább egyedül élek, kötöttségek nélkül. Lehet hiba, lehet nekem van igazam, nem tudom.
Fura párkapcsolataim voltak eddig az életben. Volt köztük médiás, olimpiai bajnok, egyszerű „mezei” ember, elvált, gyerekkel "rendelkező", vidéki, városi… Na tovább nem is gondolkodom kiket írhatok még ide, mert a végén azt mondják: „Ennek mennyi pasija volt már!”
Szóval 9 hónap. Hétvégén, Keszthelyen jártam egy esküvőn. A fiúnak ennyi idő kellett ahhoz, hogy hivatalosan is egybekösse életét imádott párjával. Volt szertartás, templomi és polgári „igen”, dínom-dánom, hajnalig roptuk a táncot…
Emlékszem, mikor az én „nagy” napomra készültünk az utolsó pillanatban is még azon viccelődtünk, hogy biztosan kimondjuk e a varázs szót, ami „megváltoztatja” életünket. Kimondtuk.
Nem mondom, hogy hiba volt, nem mondom, hogy nem kellett… Mert igenis volt tanulsága a házas életemnek. Megküzdöttem jó néhány dologgal, tettem sok jót is, változtam ez idő alatt én is, és én azt mondom, Ő is.
Bár mi 9 hónap után már váltunk is. :)
Most feltehetitek a kérdéseket: -„Akkor minek mentem férjhez? Mért hittem a mesében? Most mért nem térek észhez, és mit várok már megint…?”

Magam sem tudom.

Azt mondják: „Amikor a boldogság egyik ajtaja bezárul, egy másik kinyílik. De gyakran oly sokáig tekintünk vissza a zárt ajtóra, hogy nem vesszük észre, amelyik megnyílt előttünk.”
Van olyan fiú, aki rajong értem, de én nem tudok úgy ránézni, ahogyan ő szeretné, van olyan, akit én szeretnék, de Ő elutazott, a világ túloldalán van…
Hogy visszajön-e hozzám? Hát nem tudom... Ezt csak Ő tudhatja. Bezárta az ajtót, és magával vitte a kulcsot. Ha eldobja, eldobja, ha nem, nem. A döntés az ő kezében van. Még mindig titkolja előttem azt, ami talán még az ő fejében sem „tiszta kép” :) Vagy csak gyengeségből, gyávaságból nem mer szembe nézni a valós ténnyel, nem tudom. Nekem fáj. "Igen fáj, mert itt hagytál egyedül, mint ki bűnös és menekül. Úgy mentél. De a remény veled repült. Fáj ahogy változik a világ, S hogy nélküled megy tovább. De sosem felejtem hangulatát. Igen fáj, mert tudom változtál..."
Én képtelen vagyok gyorsan csapkodni az ajtókat. Nekem idő kell mindehhez. Neki is megadtam mindent. Időt, lehetőséget, utat… De nem élt vele. Vagy egyszerően "csak" félt élni vele.

A meleget, ami nem is oly rég még sivatagi hõséget jelentett, mára elsöpörte egy fuvallat. Mi ez? Milyen erõ lehet az, amelyik egyik napról, hétrõl, hónapról a másikra ki tudja irtani a szerelmet, le tudja kopasztani a fákat, el tudja pusztítani az érzéseket?
Az elmúlt időszak hallgatása, nem közeledése, valahol már megadta kérdéseim válaszait. Eljutottam odáig, hogy itt már csak a tények számítanak. Ami nincs. Illetve van. Röviden összefoglalva: Érdektelenség van.
Ez, már azt hiszem biztos jele annak, hogy hiányzik a férfi-nő vonzalomnál mélyebb, valódi szeretete. Tehát számomra vége, lezárult, befejeződött.
Az utolsó "százszor tört varázs" ízû éjszakák jelennek meg képzeletemben. Amikor még nem éreztem az elmúlás fájdalmát. Hiszen csak megkésve vettem észre, hogy elvesztettem valamit vagy valakit. Már nincs meg az a belsõ harmónia, ami összeköt bennünket.
Elveszíteni valakit... Régebben mindig úgy gondoltam, hogy bizonyos dolgokat, embereket, csak a halál vehet el tőlem örökre. Pedig sokkal kevésbé drámai módon is elveszíthetünk valakit, ha eljön egy pont, és megszakad valami. Onnantól kezdve nem az ő mosolyával ébredünk reggelente, nem érinthetjük meg szabadon minden porcikáját, és nem legeltethetjük rajta a szemünket. Soha többé. Ez a fajta elválás is ugyanolyan végleges tud lenni, mint a halál. És ugyanúgy fáj.
Tudom, ami elveszettnek tűnik, annak szükségszerűen el is kellett buknia, és valami sokkal jobb veszi majd át a helyét. De mikor, ki által…?
Egyszer talán megértek mindent és egy jót mosolyogva gondolok majd vissza ezekre a pillanatokra. Az elmúlt napokból hozott "dolgok": egy szerelmes pár esküvője, teraszomon elfogyasztott finom borozás közbeni elmélkedés, barátnőmmel való kávézás utáni gondolataim ráébresztettek sok mindenre. Végre megszületett bennem a döntés.
Elhatároztam, nem akarom már nézni a bezárt ajtót. Már nem. Hiszen a menekülés, az önmaga gátai nem az én életem valós darabjai. Nekem ezek nem férnek bele életképeimbe. Ha nem így lenne, akkor talán társas magányomban, önmagam börtönében kéne nekem is élnem, ami pedig nem én vagyok. Magamat nem adhatom fel, nem fordulhat ekkorát velem a világ…

Én, én akarok maradni!
Lehet ez a jobbik út, lehet nem. Ki tudja. Valami azt mondja:

"A dolgok jelenlegi tényezője az életemben áldás, még akkor is, ha jelen pillanatban nem értem az összefüggéseket."
Tovább lépek, mást nem tehetek. Ha csak a bezárt ajtót nézném, elvesznék. Elmennének mellettem a dolgok, és csak süllyednék.

Megfulladni, pedig nem akarok. Már nem! Azon már túl vagyok :)

Ui: Kedves P. ne aggódj, már tökéletesen tudom, az utam előre tart.