Magyar vándor

Első találkozásunk az MTV székházában történt. Aznap bent dolgoztam a szerkesztőségben és Németországból egy számomra idegen ember jött vendégnek a stúdióba. Akkor még nem tudtam róla szinte semmit. Akkor még az egész média nem tudott róla szinte semmit. Most már mindenki tudni akar róla. Most már mindenki tudni akar róla, mindent. De ő a sajtónak nem mindenről beszél.
Azt vallja, hogy az üres szövegelés a celebek dolga. Róla, a munkája végett írjanak. Írtak is, na de nem mindegy, hogy mit. Míg Magyarországon dolgozott kapott hideget-meleget. Azóta…?
Egyik este épp a konyhabútort törölgettem, mikor látom megint hív.
- „Holnap megyek Magyarországra, valószínű én leszek a Fradi edzője. Ki tudsz jönni értem a reptérre?”
Azt hittem leesek a magasból.
- „Micsoda?”
- „Ha nem tudsz kijönni, bemegyek taxival, ne csinálj ebből gondot!”
Azon gondolkodtam, jól értelmezem e minden szavát… Megismételte mondatát én pedig másnap reggel Ferihegy 1-en toporogtam. Miután beültünk egy helyre reggelizni, belevágott a fejlemények minden részletére kiterjedő elmesélésébe. Elvittem a tárgyalásra, és izgultam. Tudja egyáltalán, mire vállalkozik? Tudja, hogy ezek az emberek nem ugyanazt a mentalitást, gondolkodást képviselik, amit Ő? Na, ha kijön, elmondok neki mindent, őszintén. Talán még nem késő, gondoltam. Hogy a sajtónak ne derüljön ki ittléte ezért leültünk egy közeli tópart füvébe és ott zúdítottam rá mindazt, amit tudnia kellett.
-„Meg fogok birkózni mindennel.” Hajthatatlan volt. De őszintén bevallva, valahol ezt vártam tőle. Ferihegyen azért megkértem aludjon még az egészre, ne döntsön elhamarkodottan, hiszen ez nem az a hely, ahol nyugodtan lehet dolgozni. Mondanom sem kell, nem lehetett eltántorítani a cél előtt.
Munkája végett volt szerencsém betekintést nyerni a válogatott és a Ferencváros életébe. A klubcsapat egy edzését is végig néztem. Na jó, azt munkakötelességből tettem. Forgatni mentem, „hivatali” beszélgetést folytatni vele. Fura úgy interjút készíteni valakivel, hogy a kérdésekre már előre tudom a választ, és pontosan tudom, mit kérdezhetek, miről nem beszél a másik fél… de igazából arra is tudom a választ, hiszen aki velem szemben áll, Ő egy nagyon jó barátom. (Ilyenbe többször belefut az, aki ezt a szakmát választja)
Akkor láttam először, hogy neki mindegy, hogy edzésen vagy mérkőzésen van, folyamatosan együtt él a játékkal, fegyelmez, néha kiabál (na jó, sokszor kiabál) és kitörő lelkesedéssel örül a gólnak.
Mikor BL kijutásért játszottak naponta 20x hallottam ezt a mondatot:
- „Csak a Tiranán jussunk túl.” Már akkor is mosolyogtam ezen a mondaton. Én tudtam, vagyis reméltem, ezáltal hittem és bíztam benne, hogy túljutnak rajta. Egy emberrel, aki ennyire céltudatosan és jól végzi munkáját, az élet nem lehet olyan kegyetlen, hogy egy albán bajnok csapat elgáncsolja. Neeem!
Nem a Tiranan botlottak el. :-) Aztán jöttek a sajtó kicikiző írásai, a gyanúsítgatások… - „Nem omlottam össze, és nem is fogok” - nyilatkozta. Én már rég feladtam volna, már rég borítottam volna mindent. Ő nem. Őt a büszkesége a fanatizmusa itt tartotta.
Gondoltam, hogy csapatot fog váltani, hogy menni fog. Azt viszont sosem gondoltam volna, hogy ilyen messzire. Telefonvonal túl végéről egyik délután jött is a kérdés:
- „Ugandáról mit tudsz?”
- „Mi vaaaaaan?”
- „Ajánlottak egy jó szerződést és lehet elvállalom.”
Menetrendszerűen íródtak az újságcikkek, amelyben beszámoltak, hogy egy magyar ember egy afrikai ország szövetségi kapitányaként fog tevékenykedni… Itthon a háta mögött mindenki megmosolyogta, lehúzta őt.
Kampalaban, a leglehetetlenebb, legelképzelhetetlenebb környezetben dolgozva is bebizonyította, tehetségét. Csattanós választ adva ezzel az itthoni hitetlenkedőknek is.
Lesotho, Nigeria, Niger... Sosem gondoltam volna, hogy ezek a távoli csapatok napi szinten beépülnek életem mindennapjaiba. Ekkor Uganda nemzeti 11-e a FIFA világranglista 167. helyéről általa, a 91. helyre "került". 76 hellyel előbbre, mint mikor átvette a csapatot.
Ahogyan ilyenkor szokás, az eredményekkel együtt jöttek a szakmai elismerések. Így már idehaza is megváltoztak az írások hangvételei is. TV stábok repültek ki hozzá, bemutatták lakhelyét, próbáltak közelébe férkőzni. Fura. Azt szokták mondani a távolság mindent megszépít. Ez esetben is pontosan ez történt. Egyre többen keresték, egyre többet akartak tudni róla… Aztán ismét váltott. Ugyanúgy történt, mint eddig mindig. Csörög a telefonom,
- „Megyek tárgyalni, Hearts szerződést ajánlott….” Majd aznap mégegy hívás:
- „Holnap aláírok hozzájuk…„
Az újságcikkek ismételten kételkedőek voltak.
Mért nem lehet az embernek sok szerencsét kívánva szorítani? Mért kell valaki örömét mindig letörni?
Ahogy összecsiszolódott a csapattal, ahogy kivívta a tiszteletet, ahogy játékosai megértették gondolatait… ismét bebizonyította, nem jó alapanyagból is lehet várat építeni. Kemény munkával, céltudatosságával, maximaliznusával újra véghezvitte azt, amit elképzelt.
Szezon végén már nem az volt a kérdés, hogy kieső helyről megmenekülnek e, hanem az, hogy az első 6 hely melyikére tornásszák fel magukat. Így nem az alsóház csapatait "ismerette" meg velem, hanem a Rangers, Celtic, Aberdeen, Dundee ...csapatokat. Ő pedig bebizonyította, hogy egyik gigász sem verhetetlen. Pontokat raboltak a legnagyobbaktól is. Minden mérkőzésüket végig követtem, számolgattam, néztem a tabellát… mi van, ha a következő meccs „csak” döntetlen… hány forduló van még, kik az ellenfelek…
Szurkoltam, és lelkesítettem. De nem aggódtam, hiszen ismerem.
- "Nem nagyon alszom, csak két-három órát naponta. Munkamániás vagyok, és szeretem a stresszes helyzeteket. A stressz hozzátartozik az élethez, kérdés, hogy együtt tudsz-e élni vele." - ebből a nyilatkozatából is kiderül, hogy a futball megszállotja.
Az utolsó előtti fordulóban eldőlt, az egész éves munka meghozta a gyümölcsöt, 3. helyet szerezték meg. Bravúr. Egy külföldi edző az első évben egy kieső csapatot a dobogóra vezet, mindezt úgy, hogy a klub költségvetését nem a csillagok között kell keresni… Óriási bravúr! Talán az ottani sajtó ezért adta neki a "csodatevő" nevet.
Az egyik telefonhívásnál ezt kérdi:
- „Szerinted, ha meghívtak egy díjátadóra és kérték, hogy mindenképpen legyek ott, az azt jelenti díjat kapok?”
Már láttam a magyar sajtó mondatait magam előtt. Most aztán majd mindjárt elkezdjük dicsérni, kiemeljük, hogy „aki itt dolgozott, akit annyira kedveltünk….” Ez elszomorít.
Amikor itthon dolgozott az nem volt elég a közvéleménynek, a médiának. Pedig az elmúlt években, az elmúlt 10 évben nem produkált olyat edző, amit Ő akkor itthon is letett az asztalra. Ugyanis a Ferencvárossal bejutott az UEFA-kupa csoportköreibe, ami azóta sem sikerült egyetlen magyar csapatnak sem. Ahogy elindult külföld felé, máris veregeti mindenki a vállát.
Nevetséges.
A díjátadón a szakma legmagasabb elismerését kapta, rá egy hétre pedig ugyanezt a díjat a média szavazata alapján is besöpörte. Ment, látott, győzött. A skótok nem voltak vele skótok. :-) Most már a magyar sajtó sem az. Máris másképpen látja őt mindenki.
Minap, meggyőződhettem róla, itthon mennyire szeretik az emberek. Számára idegenek, fiatalok, öregek, gyerekek… köszönnek neki, megállítják, érdeklődnek…
Most már mindenki tudni akar róla. Most már mindenki tudni akar róla, mindent.
Szerintem nemsokára ismét megcsörren a telefonom:
- „Megyek tárgyalni, holnap aláírok….”
És én csak mosolyogni fogok, mert már tudom, senki sem lehet próféta a saját hazájában. De ahogy látom több országban igen.