Hol is fejeztem be? Igen ott, hogy elindultam. A bőrönd teljes becsomagolása reggelre maradt, de gondolataim már valójában teljesen máshol jártak. A csodálatos városon, az interneten látott építményeken, és persze nála. Próbáltam koncentrálni, rendszerezni, a felesleges, és ha befér elviszem kategóriákban, de ami valljuk be nem nagyon sikerült. Aztán egy csörrenés zaja térített észhez. -„Honey, te még nem vagy kész? Igyekezzél, mert nemsokára indul a géped…” Majd egy másik csörgés, de ez már azt jelezte valóban indulnom kell. Ajtó bezár, odabent csönd és némaság, bennem meg hatalmas vágy, feszültség, kíváncsiság, türelmetlenség… minden. Jó és fura érzések tömkelege. Hova megyek? Milyen lesz? Mit teszek ha valami nem tetszik? Jegyemet át sem lehet tetetni más időpontra… menekülő kiskaput sem hagytam magamnak. Uh, mily felelőtlen voltam. Hogy lehetett egy ilyenről elfeledkezni? De mi lehet rossz? Na erre válaszolni sem tudok.
Ferihegy. Egy szempillantás alatt a kapu előtt találom magam. Semmi fennakadás, semmi macera… nézem a mobilom. Felhívjam, megnyugtassam, vagy csak maradjak csendben, hiszen úgyis tudja nem késem le a gépet. Pár telefon még az itthoni barátoknak majd mégis számát tárcsázom. Közben látom a leszálló gépeket és tudom pár óra és én is ugyanezt teszem. Két hét után újra átölelhetem…
Sok felé jártam már a földön de, ezen vidékén még sosem. Jegyem ablak mellé szól, így nincs semmi, ami akadályozná kíváncsi tekintetem. Szemlélem a lábam alatt található gyönyörű vidéket, a felhőket, a havas hegytetőket és közben a vakító napsütést. Imádom ezt az érzést. Leszállás előtt pici vészjelzés a kapitánytól, majd landolás. Ismeretlen ország, ismeretlen terület és ismeretlen emberek. Még a nyelvüket sem beszélem. Első feladat: vízumvásárlás. Gondoltam majd figyelem a többi magyart ki merre megy, és ahogy kiterveltem simán veszem majd velük az akadályokat. Igen ám, de a mai napig nem tudom hova tűnt az a pár darab hazánkfia. Teljesen egyedül maradva ballagok előre más népek nemzetei felé. Telefonom rezeg: -„Megvetted már a vízumot?”
-„Hogyan? Még csak most szálltam le. Épp bandukolok… Türelem drága, türelem.”
Majd a félelem tovaszáll, mivel balra, vízum felirat megpillantva… Se kérdés, se magyarázat… engedély az útlevélben. Első problémakör kipipálva. Mehetek az útlevéllel tova. Hirtelen bejött öt-hat repülőgép, kiknek utasai szintén az útlevél ellenőrzést várták. Remek. Sosem fogok innen kijutni. Türelmetlenkedő, tolakodó emberek… persze mind elsőre, na jó másodiknak akartak áthaladni az ellenőrzésen. Erre az itteni hatóságok is rájöttek, ezért újabb kapukat nyitottak ki, meggyorsítva az egész procedúrát. Miután mindent rendben találtak nálam, az ellenőr rám kacsint, utamra enged.
Utolsó akadály: bőrönd. Nézem a táblát, egy 4-es szám található Budapest neve mellett. Már hívom is Muratot, hogy megnyugodjon, fél perc és kint vagyok – gondolom én. De mit látok? Üres a szalag. Egy nyavalyás bőrönd sincs sehol. Kezd a pánik eluralkodni rajtam, mire ő közli, ne aggódj a biztosító majd fizet egy rakás pénzt… minden rendben lesz. Aztán végül három bőröndöt mégis csak megpillantok… az egyik az enyém. De tényleg hogy végeztek ennyivel előbb a többiek, melyik kapukat használták? Lehet nekik nem kellett a vízumnál időzniük? Talán.
Na mindegy, a lényeg, hogy kinyílt a fotocella és egyből megpillantom őt. Milyen jó újra átölelni, érezni erős ölelését
, látni csillogó szemeit… Hirtelen eszembe jut első találkozásunk egyik mondata:
-”Jártál már az én országomban?”
- „Nem, még soha.”
- „Hát majd fogsz, ebben biztos vagyok.”
És igaza van. Végre itt vagyok.
Aztán következtek a turista napok. Mindent meg akartam nézni, mindenhova be akartam kukkantani, mindent ki akartam próbálni… Azok az álomszép épületek, falak, az óváros, a parti sétány, a híd mindkét oldala … a ba
zárok, a hívogató emberek… Fantasztikus látványok.
Mindenki angolul próbált minket becsábítani az éttermébe, sörözőjébe… ha angolul utasítottuk el közeledésüket, akkor még jobban erősködtek… ha Murat megszólalt nyelvükön, akkor fölényben érezték magukat, tehát maradtam én. Édes, drága, tündéri hanggal olyanokat mondtam nekik magyarul, hogy: „Nagyon kedves vagy, de én oda nem fogok most bemenni.” vagy „Ezt a helyet kihagyjuk, ne is erőltesd magad”… az arcukon a döbbenet, nem tudtak mit felelni, hiszen semmit nem értettek… Néha ő is
kontrázott egy-két magyar szóval… így teljes volt a siker. Minden nap volt valami programunk, állandóan úton voltunk. Nem tagadom, itthon én a kényelmes kategóriába tartozom, de ott bizony ezt elfelejthettem, gyalogolni kellett. Nem is keveset. Első nap ezzel még nem is volt bajom, de a következőkben az izomláz rendesen bekopogtatott nálam. Hegynek fel és le, aztán újra fel és megint le… Mondjuk megértem, hogy nem nagyon használja a metrót, a buszt, és a többi járművet, mert katasztrofális. Rengetegen összezsúfolva, tolakodva, néha fel sem férve állnak… Legjobb közlekedés ott a hajó. Ő is ezt részesíti előnyben. Az egyik parton felszáll az éppen bent várakozó vízi járműre és néhány perc múlva máris a túlparton találja magát. Nincs stop tábla, piros jelzés és milliónyi tömeg. 
A város éjjel is zsúfolt. Van egy olyan utcája,hogy ha éppen nem fehér kabátot viselek tuti elhagynak. Ez a világos szín szemmel követhető volt, tehát ha elsodort a tömeg, legalább látták éppen hol topogok. Fogalmam sincs honnan érkezik ennyi ember, de itt folyamatosan jönnek mennek, na jó inkább zúdulnak a népek. Ha valahogyan jellemeznem kéne ezt a várost, akkor a forgószél biztosan szerepelne, de nem a természeti jelenségre, hanem az emberekre értve.
Egyik éjjel elmentünk szórakozni. Egy háztömb, na jó azért nagyobb annál, már nem tudom hanyadik emeletére felérve lábam előtt hevert a város. Gyönyörű kilátás, tiszta levegő. Mivel minden fából volt, ezért a nikotinéhségét csillapítani akaró emberek a teraszra voltak száműzve erre a pár percre. Szempillantás alatt a megtelt táblát simán ki lehetett volna ide is tenni, de csak jöttek, jöttek az új arcok. Őket nem zavartatta a szék hiánya, hiszen mindenki szórakozás céljából érkezett. Kabát ledob, egy ital kikérve, és már
is táncolt mindenki. Mi is így tettünk. Sajnos reggelig nem időztünk itt, mert másnap indult a gépünk a meglepetésnek szánt nyaralóparadicsomba. Tenger, pálmafa, parti sétány, havas hegyek… megyüüüüünk…. Ezzel a mondattal nem is volt baj. Mert tényleg mentünk. Repülőről leszállva megtaláltuk azt a buszt, ami elvitt minket egy darabig, majd átszálltunk egy másikra, ami egy sétálóutca elején kitett minket.
-„Ha ezen az úton végig mennek, kb 1 km-re ott a szállodájuk.”
Mentünk, mentünk… majd megkérdeztünk egy fiút, aki csak helyeselt és ő is arra bíztatott menjünk csak tovább… Mit volt hát tenni, hittünk nekik, mi meg mentünk, igaz tettük mindezt elég fáradtan, hiszen reggel óta úton voltunk, az óra meg már elütötte a 19 órát is. Dombtetőn fel és ott nem bírtuk tovább, ismét érdeklődtünk. –„Menjenek vissza, mert nem jó felé irányították el magukat. Úgy kb. 1km innen a szálloda. Az egyik útkereszteződésnél kanyarodjanak el balra, majd..." Szóval irány vissza. Mindent ugyanúgy csináltunk, ahogyan mondták. De itt is semmi, csak sötétség, és néhány üzlet…
Egy idevalósi családot megszólítottunk, akik megsajnáltak bennünket és közölték: -„Üljenek be az autónkba, elvisszük magukat.” Arcomra talán a félelem ülhetett ki, mert Murat rögtön közölte, „ne ijedj meg, ne félj, minden rendben lesz.” Bíztam benne. Néztük az utat, merre is kellett volna húzni magunk után bőröndünket, de ezeket az utcákat senki nem mondta. Aztán pár perccel később végre megpillantjuk szállásunkat. Végre!
-„Már vártuk magu
kat. Ha kitöltötték bejelentkezésüket menjenek vacsorázni, a csomagokat majd később felvisszük.” Ezt valahogy mi is így gondoltuk. Szállodánk alig 10 perc sétára volt a tengertől, ahova előszeretettel ellátogattunk. Először csak lábunkkal tapiskoltunk benne, de aztán másnap máris bátrabbak voltunk. Bár ez a bátorság érzés sem tartott sokáig, hiszen a tenger lehetett vagy 13 fokos. Én imádom hallgatni a t
enger moraját, nézni a hullámokat, a köveket, a tiszta vizet, érezni ezt a sós ízt… mai napig ha erre gondolok, ott látom magam a tenger partján ahogyan bámulom a hullámokat, fröcskölöm a vizet… Szóval minden a legnagyobb rendben zajlott, egészen az utolsó nap reggelének reggelijének közepéig. –„Nem kérek többet, nem érzem jól magam. Le kell dőlnöm egy picit, rossz a gyomrom.” Gyors tanácskozás, maradjunk vagy menjünk, mi legyen? Persze megyünk, mondtam. Mivel gépünk
csak este 21.30-kor indult, ezért rengeteg időnk maradt. Tervünk az volt, hogy egy nagyvárosban eltöltjük ezt a fél napot, ott körbenézünk, és onnan megyünk ki a reptérre. Meg is érkezünk, meg is éhezünk… illetve csak ő, mert az én gyomrom még mindig rossz volt. Egy nagy bevásárlóközpont vécéjénél találom magam, ahol próbálok könnyíteni gyomrom tartalmán. Szégyellős ember lévén csak akkor próbálkozom, amikor rajtam kívül senki nincs odabent. Pici valamicske visszaköszönt, de tudtam, ez még csak a kezdet. Levegőre vágytam… szóval irány kifelé. Bevásárlóközpont tövében egy padon elnyúlok, aludni szeretnék. Murat elmegy magának élelemért, addig én szemeimet lecsukom, szippantom be a friss levegőt… -„Maga mit csinál itt?” Felnézek és látom egy rendőr próbál kommunikálni velem. Ez hülye, gondolom magamban. Nem látja, hogy egy nagy hátizsák a fejem alatt, a bőrönd pedig mellettem? Mi a fenét csinálnék???
-„Aludni szeretnék.”
-„Aludni? Rendben”
Kábé 10 perc múlva újabb rendőr ébreszt.
-„Ez itt nem szokás. Nők itt ilyet nem csinálnak… azonnal üljön fel.”
Murat már visszaért, és ő próbál dűlőre jutni a rend őrével, aki hajthatatlan. Mondom neki, menjünk, majd pihenek máshol… Pár perc múlva egy kőtárszerűségben találom magam, ahol gyomrom tartalma az egyik, remélem nem valami ősrégi kövön landol. És ha igen? Nem érdekel. Ezt oda kellett volna a pad mellé rakni, akkor amikor a rendőr épp velem beszélt. Alig bírom magamat vonszolni, ezért inkább egy pokrócra fekszem és alszom egy keveset. A nap süt, a hányás egy picit messzebb tőlünk… durmolok. Jól esik mindez. Tudom, jönnek-mennek az emberek, de nem érdekel. Most csak vízszintesben akarok maradni, mert, mert, mert … újra hányok. Jaj de jó érzés…
Aztán az óra mutatója azt jelezi, lassan indulnunk kell, mert a gépet el kell érjük. Buszra fel, és zötyögünk. Érzem a gyomrom is lüktet… még mindig valami ki akar jönni. Busz megáll, 20 perc várakozás. Intek Muratnak, menjünk, keressünk egy vécét, mert baj lesz. Telefonom rezeg, barátnőm az, baj lehet, felveszem.
„Figyelj, az aranyhaladnál ez a fekete bigyó mindig lejön, mit csináljak vele?”
„Visszahívlak, mert épp hánynom kell, van kb. 18 percem rá és utána megyünk a reptérre.”
Murat talál egy játszóteret. Ahol gyerekek vannak, ott vécének mindig lennie kell. Volt is, na de milyen? Benyitok, és csak egy lyukat látok. Pottyantós. Oh remek, itt hajolni kell… nincs más választás. A szag megcsap, a lényeg kijön, csak úgy toccsan… mellettem piros kis vödör, ebbe vizet engedek és ráöntöm az általam odapakolt megemésztetlen élelmiszerekre. Annyi időnk maradt, hogy visszahívom barátnőmet, és máris robogunk tovább. Reptérre kiérve már a láz is ráz… eldőlök a székeken, ő meg intézkedik, mi bizony sehova nem repülünk… Kérlelem, hogy menjünk, otthon szeretnék felébredni...
Ezen az úton legyek túl. - mormolom magamban. Egyszer csak megszólal a hangosbemondó. Járatunk késik, várnunk kell. Na ez most pont hiányzott az életemből. Ő még erősködik, maradjunk itt valahol egy éjszakát és majd holnap nekivágunk ennek a repülőútnak… de nem. Felszállás után én máris alszom
… nem akarom, hogy az éberlétben arra figyeljek hánynom kell, avagy sem. Végül rendben landolunk, hajnalban az ágyból kiugrom, ismét megtalál az inger… de már semmi nem jön, csak öklendezem…
Ferihegy. Egy szempillantás alatt a kapu előtt találom magam. Semmi fennakadás, semmi macera… nézem a mobilom. Felhívjam, megnyugtassam, vagy csak maradjak csendben, hiszen úgyis tudja nem késem le a gépet. Pár telefon még az itthoni barátoknak majd mégis számát tárcsázom. Közben látom a leszálló gépeket és tudom pár óra és én is ugyanezt teszem. Két hét után újra átölelhetem…
Sok felé jártam már a földön de, ezen vidékén még sosem. Jegyem ablak mellé szól, így nincs semmi, ami akadályozná kíváncsi tekintetem. Szemlélem a lábam alatt található gyönyörű vidéket, a felhőket, a havas hegytetőket és közben a vakító napsütést. Imádom ezt az érzést. Leszállás előtt pici vészjelzés a kapitánytól, majd landolás. Ismeretlen ország, ismeretlen terület és ismeretlen emberek. Még a nyelvüket sem beszélem. Első feladat: vízumvásárlás. Gondoltam majd figyelem a többi magyart ki merre megy, és ahogy kiterveltem simán veszem majd velük az akadályokat. Igen ám, de a mai napig nem tudom hova tűnt az a pár darab hazánkfia. Teljesen egyedül maradva ballagok előre más népek nemzetei felé. Telefonom rezeg: -„Megvetted már a vízumot?”
-„Hogyan? Még csak most szálltam le. Épp bandukolok… Türelem drága, türelem.”
Majd a félelem tovaszáll, mivel balra, vízum felirat megpillantva… Se kérdés, se magyarázat… engedély az útlevélben. Első problémakör kipipálva. Mehetek az útlevéllel tova. Hirtelen bejött öt-hat repülőgép, kiknek utasai szintén az útlevél ellenőrzést várták. Remek. Sosem fogok innen kijutni. Türelmetlenkedő, tolakodó emberek… persze mind elsőre, na jó másodiknak akartak áthaladni az ellenőrzésen. Erre az itteni hatóságok is rájöttek, ezért újabb kapukat nyitottak ki, meggyorsítva az egész procedúrát. Miután mindent rendben találtak nálam, az ellenőr rám kacsint, utamra enged.
Utolsó akadály: bőrönd. Nézem a táblát, egy 4-es szám található Budapest neve mellett. Már hívom is Muratot, hogy megnyugodjon, fél perc és kint vagyok – gondolom én. De mit látok? Üres a szalag. Egy nyavalyás bőrönd sincs sehol. Kezd a pánik eluralkodni rajtam, mire ő közli, ne aggódj a biztosító majd fizet egy rakás pénzt… minden rendben lesz. Aztán végül három bőröndöt mégis csak megpillantok… az egyik az enyém. De tényleg hogy végeztek ennyivel előbb a többiek, melyik kapukat használták? Lehet nekik nem kellett a vízumnál időzniük? Talán.
Na mindegy, a lényeg, hogy kinyílt a fotocella és egyből megpillantom őt. Milyen jó újra átölelni, érezni erős ölelését
, látni csillogó szemeit… Hirtelen eszembe jut első találkozásunk egyik mondata:-”Jártál már az én országomban?”
- „Nem, még soha.”
- „Hát majd fogsz, ebben biztos vagyok.”
És igaza van. Végre itt vagyok.
Aztán következtek a turista napok. Mindent meg akartam nézni, mindenhova be akartam kukkantani, mindent ki akartam próbálni… Azok az álomszép épületek, falak, az óváros, a parti sétány, a híd mindkét oldala … a ba
zárok, a hívogató emberek… Fantasztikus látványok.Mindenki angolul próbált minket becsábítani az éttermébe, sörözőjébe… ha angolul utasítottuk el közeledésüket, akkor még jobban erősködtek… ha Murat megszólalt nyelvükön, akkor fölényben érezték magukat, tehát maradtam én. Édes, drága, tündéri hanggal olyanokat mondtam nekik magyarul, hogy: „Nagyon kedves vagy, de én oda nem fogok most bemenni.” vagy „Ezt a helyet kihagyjuk, ne is erőltesd magad”… az arcukon a döbbenet, nem tudtak mit felelni, hiszen semmit nem értettek… Néha ő is
kontrázott egy-két magyar szóval… így teljes volt a siker. Minden nap volt valami programunk, állandóan úton voltunk. Nem tagadom, itthon én a kényelmes kategóriába tartozom, de ott bizony ezt elfelejthettem, gyalogolni kellett. Nem is keveset. Első nap ezzel még nem is volt bajom, de a következőkben az izomláz rendesen bekopogtatott nálam. Hegynek fel és le, aztán újra fel és megint le… Mondjuk megértem, hogy nem nagyon használja a metrót, a buszt, és a többi járművet, mert katasztrofális. Rengetegen összezsúfolva, tolakodva, néha fel sem férve állnak… Legjobb közlekedés ott a hajó. Ő is ezt részesíti előnyben. Az egyik parton felszáll az éppen bent várakozó vízi járműre és néhány perc múlva máris a túlparton találja magát. Nincs stop tábla, piros jelzés és milliónyi tömeg. 
A város éjjel is zsúfolt. Van egy olyan utcája,hogy ha éppen nem fehér kabátot viselek tuti elhagynak. Ez a világos szín szemmel követhető volt, tehát ha elsodort a tömeg, legalább látták éppen hol topogok. Fogalmam sincs honnan érkezik ennyi ember, de itt folyamatosan jönnek mennek, na jó inkább zúdulnak a népek. Ha valahogyan jellemeznem kéne ezt a várost, akkor a forgószél biztosan szerepelne, de nem a természeti jelenségre, hanem az emberekre értve.
Egyik éjjel elmentünk szórakozni. Egy háztömb, na jó azért nagyobb annál, már nem tudom hanyadik emeletére felérve lábam előtt hevert a város. Gyönyörű kilátás, tiszta levegő. Mivel minden fából volt, ezért a nikotinéhségét csillapítani akaró emberek a teraszra voltak száműzve erre a pár percre. Szempillantás alatt a megtelt táblát simán ki lehetett volna ide is tenni, de csak jöttek, jöttek az új arcok. Őket nem zavartatta a szék hiánya, hiszen mindenki szórakozás céljából érkezett. Kabát ledob, egy ital kikérve, és már
is táncolt mindenki. Mi is így tettünk. Sajnos reggelig nem időztünk itt, mert másnap indult a gépünk a meglepetésnek szánt nyaralóparadicsomba. Tenger, pálmafa, parti sétány, havas hegyek… megyüüüüünk…. Ezzel a mondattal nem is volt baj. Mert tényleg mentünk. Repülőről leszállva megtaláltuk azt a buszt, ami elvitt minket egy darabig, majd átszálltunk egy másikra, ami egy sétálóutca elején kitett minket.-„Ha ezen az úton végig mennek, kb 1 km-re ott a szállodájuk.”
Mentünk, mentünk… majd megkérdeztünk egy fiút, aki csak helyeselt és ő is arra bíztatott menjünk csak tovább… Mit volt hát tenni, hittünk nekik, mi meg mentünk, igaz tettük mindezt elég fáradtan, hiszen reggel óta úton voltunk, az óra meg már elütötte a 19 órát is. Dombtetőn fel és ott nem bírtuk tovább, ismét érdeklődtünk. –„Menjenek vissza, mert nem jó felé irányították el magukat. Úgy kb. 1km innen a szálloda. Az egyik útkereszteződésnél kanyarodjanak el balra, majd..." Szóval irány vissza. Mindent ugyanúgy csináltunk, ahogyan mondták. De itt is semmi, csak sötétség, és néhány üzlet…
Egy idevalósi családot megszólítottunk, akik megsajnáltak bennünket és közölték: -„Üljenek be az autónkba, elvisszük magukat.” Arcomra talán a félelem ülhetett ki, mert Murat rögtön közölte, „ne ijedj meg, ne félj, minden rendben lesz.” Bíztam benne. Néztük az utat, merre is kellett volna húzni magunk után bőröndünket, de ezeket az utcákat senki nem mondta. Aztán pár perccel később végre megpillantjuk szállásunkat. Végre!
-„Már vártuk magu
kat. Ha kitöltötték bejelentkezésüket menjenek vacsorázni, a csomagokat majd később felvisszük.” Ezt valahogy mi is így gondoltuk. Szállodánk alig 10 perc sétára volt a tengertől, ahova előszeretettel ellátogattunk. Először csak lábunkkal tapiskoltunk benne, de aztán másnap máris bátrabbak voltunk. Bár ez a bátorság érzés sem tartott sokáig, hiszen a tenger lehetett vagy 13 fokos. Én imádom hallgatni a t
enger moraját, nézni a hullámokat, a köveket, a tiszta vizet, érezni ezt a sós ízt… mai napig ha erre gondolok, ott látom magam a tenger partján ahogyan bámulom a hullámokat, fröcskölöm a vizet… Szóval minden a legnagyobb rendben zajlott, egészen az utolsó nap reggelének reggelijének közepéig. –„Nem kérek többet, nem érzem jól magam. Le kell dőlnöm egy picit, rossz a gyomrom.” Gyors tanácskozás, maradjunk vagy menjünk, mi legyen? Persze megyünk, mondtam. Mivel gépünk
csak este 21.30-kor indult, ezért rengeteg időnk maradt. Tervünk az volt, hogy egy nagyvárosban eltöltjük ezt a fél napot, ott körbenézünk, és onnan megyünk ki a reptérre. Meg is érkezünk, meg is éhezünk… illetve csak ő, mert az én gyomrom még mindig rossz volt. Egy nagy bevásárlóközpont vécéjénél találom magam, ahol próbálok könnyíteni gyomrom tartalmán. Szégyellős ember lévén csak akkor próbálkozom, amikor rajtam kívül senki nincs odabent. Pici valamicske visszaköszönt, de tudtam, ez még csak a kezdet. Levegőre vágytam… szóval irány kifelé. Bevásárlóközpont tövében egy padon elnyúlok, aludni szeretnék. Murat elmegy magának élelemért, addig én szemeimet lecsukom, szippantom be a friss levegőt… -„Maga mit csinál itt?” Felnézek és látom egy rendőr próbál kommunikálni velem. Ez hülye, gondolom magamban. Nem látja, hogy egy nagy hátizsák a fejem alatt, a bőrönd pedig mellettem? Mi a fenét csinálnék???-„Aludni szeretnék.”
-„Aludni? Rendben”
Kábé 10 perc múlva újabb rendőr ébreszt.
-„Ez itt nem szokás. Nők itt ilyet nem csinálnak… azonnal üljön fel.”
Murat már visszaért, és ő próbál dűlőre jutni a rend őrével, aki hajthatatlan. Mondom neki, menjünk, majd pihenek máshol… Pár perc múlva egy kőtárszerűségben találom magam, ahol gyomrom tartalma az egyik, remélem nem valami ősrégi kövön landol. És ha igen? Nem érdekel. Ezt oda kellett volna a pad mellé rakni, akkor amikor a rendőr épp velem beszélt. Alig bírom magamat vonszolni, ezért inkább egy pokrócra fekszem és alszom egy keveset. A nap süt, a hányás egy picit messzebb tőlünk… durmolok. Jól esik mindez. Tudom, jönnek-mennek az emberek, de nem érdekel. Most csak vízszintesben akarok maradni, mert, mert, mert … újra hányok. Jaj de jó érzés…
Aztán az óra mutatója azt jelezi, lassan indulnunk kell, mert a gépet el kell érjük. Buszra fel, és zötyögünk. Érzem a gyomrom is lüktet… még mindig valami ki akar jönni. Busz megáll, 20 perc várakozás. Intek Muratnak, menjünk, keressünk egy vécét, mert baj lesz. Telefonom rezeg, barátnőm az, baj lehet, felveszem.
„Figyelj, az aranyhaladnál ez a fekete bigyó mindig lejön, mit csináljak vele?”
„Visszahívlak, mert épp hánynom kell, van kb. 18 percem rá és utána megyünk a reptérre.”
Murat talál egy játszóteret. Ahol gyerekek vannak, ott vécének mindig lennie kell. Volt is, na de milyen? Benyitok, és csak egy lyukat látok. Pottyantós. Oh remek, itt hajolni kell… nincs más választás. A szag megcsap, a lényeg kijön, csak úgy toccsan… mellettem piros kis vödör, ebbe vizet engedek és ráöntöm az általam odapakolt megemésztetlen élelmiszerekre. Annyi időnk maradt, hogy visszahívom barátnőmet, és máris robogunk tovább. Reptérre kiérve már a láz is ráz… eldőlök a székeken, ő meg intézkedik, mi bizony sehova nem repülünk… Kérlelem, hogy menjünk, otthon szeretnék felébredni...
Ezen az úton legyek túl. - mormolom magamban. Egyszer csak megszólal a hangosbemondó. Járatunk késik, várnunk kell. Na ez most pont hiányzott az életemből. Ő még erősködik, maradjunk itt valahol egy éjszakát és majd holnap nekivágunk ennek a repülőútnak… de nem. Felszállás után én máris alszom
… nem akarom, hogy az éberlétben arra figyeljek hánynom kell, avagy sem. Végül rendben landolunk, hajnalban az ágyból kiugrom, ismét megtalál az inger… de már semmi nem jön, csak öklendezem… Ott a vécén gondoltam magamban, na szép, ha ezek után a rosszullétek után nem ábrándul ki belőlem akkor sosem. Ő meg csak azt hajtogatja mennyire örül, hogy már jobban érzem magam ... és még hányás közben is milyen szép voltam... Tehát leszögezhetem: sosem :)
Aztán még hátravannak az ajándékvásárlások, a világ legnagyobb bevásárlóközpontjában való látogatás egy utolsó városnézés…
-„Mit szeretnél tesód gyerekeinek vinni?„
-„Focimezt.”
-„Ok, akkor irány a klub shopja.”
Melyik napot választottuk minderre? Na melyiket? Hát pont azt, amikor itt az év legnagyobb futball derbije. Már reggel fiesta van az utcákon, mindenki énekel, kiabál, buzdít… a shopban is alig lehet mozdulni. Én speciel akkor tudok arrébb menni, ha valaki meglök. Ez jelenti a biztos haladást. Mi lesz itt este? Ilyet még nem láttam… Mindegy merre nézek, mindenhol zászlók, mezek, trikók… a sörözők tábláin az estére már nincs hely, me
gtelt feliratok díszelegnek… Jártam futball világbajnokságon, de még ott sem éreztem ezt a hangulatot. Hihetetlen mi volt itt. Utolsó napon még beiktattunk egy hajókirándulást, amin utoljára megcsodálhattam ennek a városnak a gyönyörű panorámáját… lepergett szemeim előtt az elmúlt napok romantikus pillanatai, meglepő és mulatságos, élményekkel teli napjai.
-„Mit szeretnél tesód gyerekeinek vinni?„-„Focimezt.”
-„Ok, akkor irány a klub shopja.”
Melyik napot választottuk minderre? Na melyiket? Hát pont azt, amikor itt az év legnagyobb futball derbije. Már reggel fiesta van az utcákon, mindenki énekel, kiabál, buzdít… a shopban is alig lehet mozdulni. Én speciel akkor tudok arrébb menni, ha valaki meglök. Ez jelenti a biztos haladást. Mi lesz itt este? Ilyet még nem láttam… Mindegy merre nézek, mindenhol zászlók, mezek, trikók… a sörözők tábláin az estére már nincs hely, me
gtelt feliratok díszelegnek… Jártam futball világbajnokságon, de még ott sem éreztem ezt a hangulatot. Hihetetlen mi volt itt. Utolsó napon még beiktattunk egy hajókirándulást, amin utoljára megcsodálhattam ennek a városnak a gyönyörű panorámáját… lepergett szemeim előtt az elmúlt napok romantikus pillanatai, meglepő és mulatságos, élményekkel teli napjai. Itthonról mindenki féltett, aggódott, érdeklődött... attól tartottak nem jövök vissza. Bevallom őszintén, nem is szívesen tértem haza. Néhány évvel későbbre áttetettem volna jegyemet.
Reptéri búcsún könnyeimmel küszködtem, nem akartam elengedni, nem akartam felszállni… Ő a legvégsőkig szorongatta kezemet, néztük egymást a nagy némaságban…
Útlevélvizsgálatra már nem jöhetett volna velem, de mit sem törődött a szabályokkal, a végsőkig mellettem akart maradni. Aztán nálam csak eltört a mécses, mire Ő rám nézett és közölte:
-„Majd még fogsz jönni, ebben biztos vagyok.”
Remélem igaza lesz megint.
Útlevélvizsgálatra már nem jöhetett volna velem, de mit sem törődött a szabályokkal, a végsőkig mellettem akart maradni. Aztán nálam csak eltört a mécses, mire Ő rám nézett és közölte:
-„Majd még fogsz jönni, ebben biztos vagyok.”
Remélem igaza lesz megint.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése