A gyűrött fekete ruha

Mióta hazaértem nem találom a helyem… Valahogy semmi nem jó. Minden szürke, langyos, búskomor, problémás… olyan látszata van az egésznek, mint egy elhordott, ráncos, gyűrött, fekete ruha, amit nem lehet kivasalni. Ennek a sötét, rideg színnek egyébként is sok jelentése van. Akkor hordjuk, ha valakit gyászolunk, ha szomorúak vagyunk, ha egy kis súlyfelesleg végett optikai csalást szeretnénk látszatni… szóval mind, mind a negatívsággal van kapcsolatban. Próbálom magamtól eltaszítani, ellökni mindezt, de az elmúlt napokban valahogy nem sikerült. Nem jó semmi. Se a munkahely, se az emberek, se a környezet… Elvesztek a miértek válaszai, hiányzik jó pár puzzle, keresem a következő lépcsőfokot, mégsem lelem.
Becsukódott a csillogó szempár, eltűnt az önfeledt mosoly… kicserélődtem, és mindez másnak is feltűnt:„Nagyon nem tetszik a hangod. Gondolom, hogy elég a munkahelyi probléma, de remélem más nincs csak elmondanád nem? Szólj, ha bármi van es beszélgetni szeretnél. Tegnap is szomorkás volt a szemed, és gondolom fáradt is vagy főleg, hogy most nem is aludtad ki Magad. Jóóóóóóóóó??Puszi, E”
Tudtam felesleges magyarázkodni, tagadni. Az álarcokat amúgy sem szeretem. Jobb a nélkül élni. Na nem csak azért, mert a februári farsang ideje már rég lejárt, hanem azért is, mert minden ember lehet elesett, szomorú… ezeket úgyis csak azok veszik észre, akikre számíthatunk…akik előtt nem kell szégyellni a gondokat…és megmaradhatunk embernek. De erre a levélre nem igazán tudtam összeszedetten válaszolni. Csak gyártottam a teóriákat, kerestem a válaszokat, amiket meg sem találtam.
„Na, az már komoly, ha a Kriszta sem találja meg a dolgok miértjét és nem lát mögéjük, mert ez mindig Te és Te... Türelem az a legnehezebb. Te is tudod, megjönnek a válaszok, mindig. Most két emelet között vagy, tehát nincs lépcsőfok egyelőre, de ne szomorkodj. Szép vagy, mindened a helyén van, hidd el, és Murat van, Neked nagyobb döntést kell hoznod, lehet, hogy sorsdöntőt, de valamit biztos, ezt várják Tőled odafent. Mint tudjuk, a boldog élethez változás kell (mondom ezt én)
… Őszintén mit is akarsz Te?”
Hát ez az! Szívem szerint összecsomagolnék, és még ma elköszönnék szeretteimtől, akik holnap már csak a hátamat látnák, mert mennék vissza oda, ahol önfeledten voltam boldog. Nem érdekelt, hogy idegen a város, hogy idegen a környezet, hogy nem értem a körülöttem állók beszédét… egyszerűen élveztem a város nyüzsgését, a folyamatosan változó illatokat, a büdös halszagot, az utcákat, a vizet… mindent. Jó volt vele lenni, érezni az általa nyújtott biztonságot, figyelmességet, a szerelmet… Igen, szerelmes vagyok, és ezért hiányzik minden.
Megcsapott annak a létnek a szele, ami oly távol állt tőlem, most meg valamiért mégis vágyom rá. Fura. Kint tartózkodásom alatt is olyan érzésem volt, mintha itt már jártam volna. Nem tudom mikor, nem tudom hány évesen, de abban biztos vagyok nem ez volt az első utam erre a vidékre.
Jelen pillanatban ő nem jöhet most, mert még be kell fejeznie az egyetemet. Az az elsődleges, és én is ezt támogatom. Mindezek ellenére léteznie kell egy jó útnak.
Amin jelen pillanatban járunk, az egy rejtélyes szakasz, ráadásul kiálló gallyak nehezítik lépéseinket, közben pedig próbáljuk a földről elsöpörni a nem oda illő szemetet… nehéz, nagyon nehéz. Minden egyes próba a szívembe hatol.
Az út nagyon fontos. Nem csak azért, mert elvezet a célba, hanem azért is, mert rajta haladva rengeteg mindent megtanulhatunk. Ám ez az út amin jelen pillanatban haladunk, nem az, amire vágyunk.
Ma sírhatnékom volt… De mintha a tévé-ben bemondták volna: "... utcában más időjárás uralkodik. Itt nem süt a nap, itt beborult, zápor van készülőben …" Mindenki tárcsázta számomat, még Ő is megérezte, hiszen meglepett egy váratlan telefonhívással. Csak a hangomat akarta hallani…

Nem tudom mit tegyek. Nem jó ez az út. De merre lépjek? Ha a szívemre hallgatok, akkor azonnal indulnék, ha arra gondolok, amit mondott:

-"Az élet túl rövid ahhoz, hogy egy napot is külön legyünk."

akkor máris ott lennék. De hogyan menjek, mikor itthon is van elég gond, probléma, csekkek… tudom, mindennek van megoldása és semmi nem történik indok nélkül… valamint az idő mindent megold, de most olyan tanácstalanul elkeseredett vagyok. Hogyan is érezhetném magam másként, hiszen nála hagytam magamból egy darabot, és mióta hazaértem nem találom a helyem... ez a gyűrött, ráncos, fekete ruha is kivasalódhatna már.